Azt mondod a magyarságra, hogy a szándékait ritkán valóra váltó nemzet? Nem jó, nem azért, mintha nem volna igaz, de az ilyetén módon való jellemzés eltűnik az elvontság ködében.
Úgy kell fogalmaznod, mint ahogy a kuruc versben írva van: "nagy pipájú - kevés dohányú nemzet" /Moldova György

Most olvastam az interneten:

http://www.mindennapi.hu/cikk/egyhaz/is ... 03-12/1972

Visky András

A szó és a Szó

(...) Úgy tűnik, súlyos és kiszolgáltató különbség van az íge és a "te ígéd", az igazság és a "te igazságod" között: "Szenteld meg őket a te igazságoddal: a te ígéd igazság" (Jn 17,17). Az igazság különállóan és megközelíthetetlenül létezik, a "te igazságod" a viszonyban. A kijelentésnek, miszerint a tied, az a belátás áll a hátterében, hogy nem tartható a kijelentőnél, emberi mérték szerint legalábbis. Ha alanyivá válik, úgy ebben a mozzanatban a második személy megjelenése - a Te ígéd - esszenciális esemény. Az ígére való puszta hivatkozás, amennyiben a kijelentő és a hallgató nem ugyanúgy vélekedik tekintélye felől, nem több retorikai leleménynél. A "te ígéd" ehhez képest a Te eljövetelét, közöttünk való megjelenését munkálja.
A különbség tehát - a textus szerint...! (2 Kir 22,13) - a megszentelődés titkában van. A "te ígéd" és a "te igazságod" megszentel, olyannyira kisajátít - vö. "félretesz" -, hogy immár lehetetlenné teszi a bárminek való kisajátítást vagy fölhasználást. A megszentelt ember - gondoljunk csak a szentek olyannyira problematikus intézményesítésére, a procedúra esetenként való humorára - mindenek előtt szabad. Amint "betölti a törvényt" (Mt. 5,17), máris "felette áll." HIszen a betöltött törvény a szükségtelen törvény. Jézus törvényhez vlaó viszonya nem azért traumatikus, mert léppten-nyomon megtöri -ez egyszerű eset volna -, hanem mert teljesség szerint tölti be. Semminek nem sajátítja ki, még a római hódoltság kemény helyzetében levő népnek, a nép vezetőinek sem engedi meg, hogy üdvtörténeti dimenzió híján értelmezzék. Az üdvtörténeti imenzió híján értelmezett törvény ugyanis megszűnik egyszersmind lét-törvény lenni.

Ez még idetartozik:

A második mérföld krisztusi törvény-értelmezése erről szól. Hiszen mindaddig, amíg a megszállóhoz az a viszony köt, amelyet az ő törvénye szabályoz, addig nincs mód megszálló és meghódolt, erős és megalázott stb. közti emberi viszonyra. Ez nyilván csak a második mérföld elkezdésekor válik lehetségessé, amikor a római katona terhét már nem a törvény kényszere alatt cipelem tovább, jóllehet immár jogom volna levetni. A második mérföld idején tiszta viszony jön létre, ameber megy ember mellett, a félelem, a düh, a "jogos" gyűlölet elrekesztő érzése nélkül.
A megszentelődés semmi esetre sem valamiféle távoli, elérhetetlen tisztaság, nem a megszokottságból kiemelkedő és elkülönülő másság. Semmi esetre sem "abnormális" állapot, amelyet magunk fölé kanonizálva, normává emelve egyszersmind elszigetelünk, távol tartunk mindennapi életünktől. A "te igazságod" és a "te ígéd" viszonylatából inkább az derül ki, hogy Jézus erre az útra mintegy helyezi a tanítványait.
A viszony nem az elérendő állapot, hanem az elinduló. Hogyan is folytatódik a főpapi ima? Rettenetesen, lássuk be. "Amiképpen te küldtél engem e világra, úgy küldtem én is őket e világra. És én őérettük oda szentelem magamat, hogy ők is megszenteltekké legyenek az igazságban."

Wass Albert: Te és az Isten


Gondoltál-e már arra, hogy milyen csodálatos a világ?
Mennyire egész és mennyire tökéletes minden, amit nem az ember alkotott?
Nézz meg egy virágot! A legegyszerűbbet: nézz meg egy hóvirágot!
Honnan tudja meg bent a föld alatt, hogy odakint már elment a hó s az ágak
könnyező rügyein cinkék hintáznak a napsütésben? Nincs telefonja, rádiója
sincsen, mégis értesül arról, hogy mennyire haladt a világ a tavasszal.
Hideg föld öleli még a gyökeret, de már megindulnak benne az élet nedvei és
moccan a csíra. Felüti kis zöld fejét a nyirkos falevelek alól. Kinő a szár,
utána futnak a levelek. Zöldek. A föld nedvei összetalálkoznak a napsugárral
és zöldre festik a hajszálereket. Aztán kinyílik a szár, kifeslik a bimbó,
előkacag a virág. Kacag. Szinte hallani lehet.


Nézd meg jól, milyen szép! Milyen szép és milyen tökéletes. Ember-művész nem
alkotott még hozzá foghatót, csak másolt. Egy láthatatlan nagy művész keze
dolgozik körülötted.
Néztél vízcseppet mikroszkóp alatt? Mennyi ezer élet nyüzsög benne. Egy
egész világ. Minden vízcsepp egy világ. Minden világ egy vízcsepp. Önmagáért
való zárt egész. A Te szemedben céltalan, mert nem vagy művész. Művész csak
egy van ezen a világon, egyetlenegy, aki alkot. Napról-napra,
percről-percre, mindig újat és mindig ugyanazt.

Nézd a fát! Nézd a hegyet! Nézd meg a folyót vagy a tengert! És gondold el,
hány milliárd vízcsepp van benne, hány milliárd vízcseppbe zárt világ! És
aztán gondolj a csillagokra! Azokra, amiket ismersz, és azokra, amiket nem
ismerhetsz. Tiszta éjszakákon nézz föl az égboltra: olyan éppen, mint a
vízcsepp a mikroszkóp alatt. Minden csillag egy élő valami és köztük a Tied,
a Föld, talán a legkisebb. Gondold csak el, hány milliárd vízcsepp lehet még
ezen az egyen kívül, amit ismersz.


És akkor gondolj szánalommal azokra, akik el akarják hitetni Veled, hogy
nincs Isten.
Nincs, mert ez, vagy amaz így történt. Mert romokban fekszik a házad. Mert
meghaltak sokan, akiket szerettél. Mert kevés a kenyér. Mert sok a
nyomorúság. A világban, mondod, nincsen igazság. És a Te világodat érted
alatta. A Te külön világodat, ezt az aszfaltos, vízvezetékes, órabéres és
gyárkéményes világot. A nyakkendős, nyúlszőrkalapos, szénhiánnyal küzdő,
műhelyszagú és paragrafusok közé zsúfolt világot. És elfelejted, hogy ezt a
világot Te csináltad magadnak. Te és a többi emberek, és így egyedül ti
vagytok felelősek mindazért, ami benne történik.


Istennek semmi köze a házakhoz és az órabérekhez, az általad feltalált
bombákhoz és drótsövényekhez, semmi köze ahhoz, hogy kapsz-e nyugdíjat vagy
sem és hogy meg tudsz-e élni abból a fizetésből, amit a többi emberek adnak
Neked az önként magadra vállalt munkáért. Isten bele sem néz a
számlakönyveidbe, nem törődik a gépeiddel és talán azt sem tudja, hogy
létezik az egyik vízcsepp milliomodik porszemén egy úgynevezett társadalmi
rendszer, amit mesterségesen fölépítettél magadnak és amivel most nem vagy
megelégedve. Ő a csillagrendszerekkel és az ibolyák gyökerével törődik
csupán.

Isten művész, aki megalkotta a világok milliárdjait és pillanatról
pillanatra újakat alkot. Amit Ő alkotott, azért vállalja a felelősséget. Ott
minden az Ő elgondolása szerint történik, tiszta és művészi törvények
alapján. Ott nincsenek meglepetések és váratlan fordulatok. Nincs győzelme a
gonosznak, mert nincs gonosz. Ezt a fogalmat az ember alkotta és emelte
földöntúli alapzatra, hogy megbocsáthasson magának, ha ostobaságokat
cselekszik. A sas nem gonosz, amikor lecsap a galambra. Fiainak viszi, hogy
élhessenek. Művészi rendező keze igazította így a szerepeket, hogy ne
szaporodhassanak el a galambok s ne egyék el az egerek elől a gabonát.

Az ember alkotott magának egy külön világot, a vízcseppen belül Kiugrott a
nagy együttesből, kivonta magát a művészi rendező keze alól, ácsolt magának
külön színpadot, pingált magának külön díszleteket s maga osztja ki magának
a szerepeket benne. Hát ne jajgasson, ha rosszul sikerül az előadás. Ha a
kontár módon ácsolt kulisszák olykor rászakadnak és rozsdás szögekbe veri a
fejét. Maga tette oda a szögeket.

Ha rosszul mennek tehát a dolgaid, ne csodálkozz. És főleg ne igyekezz
Istenre hárítani a ballépések felelősségét. Szabad kezet kértél, s Ő,
amennyire lehetett, szabad kezet adott. A lerombolt házakért, a drágaságért,
a feketepiacért, a szénhiányért s azért, hogy pénz nélkül maradtál és
vakarod a fejed: Ő igazán nem tehet. Talán nem is tud ezekről. Nem kíváncsi,
hogy az Ő rendjén kívül, a sok milliárd vízcsepp közül az egyikben egy
izgága kis moszatocska a maga önteltségéből mire végezte. Neki a hóvirágokra
van gondja, meg a madarakra. A csillagokra és a fákra. Meg arra, hogy
szüless és meghalj. És hogy a gyomrod - feltéve, ha mértéktelenségedben el
nem rontottad - megeméssze az ételt, amit adsz neki. Nem felelős, ha szíved
idő előtt megunja pumpálni a véredet, mert hanyagul és könnyelműen
elrontottad felesleges izgalmakkal, amiket a magad bosszantására sikerrel
kiagyaltál.

Egyáltalában: az Istennek hagyj békét saját világoddal kapcsolatban. Nem
várhatod, hogy Ő menjen oda hozzád, ha magad voltál az, aki fölényes emberi
elmédre hivatkozva hátat fordítottál Neki. Te kell fölkeressed Őt, ha vissza
akarsz Hozzá térni. Könnyen megleled, ha igaz és tiszta benned a szándék. Ha
nem sértett hiúságodat és csalódott önzésedet akarod Neki elpanaszolni,
hanem egyszerűen csak látni akarod Őt s megnyugodni abban, hogy van.

Ott leled mindég, a műhelyében. A vízcseppben, amit számodra alkotott. Csak
nyisd ki a szemedet jól.

Megtalálod a fűszálban, amikor éppen nő. A virágban, mikor a szirmait
bontja. A pillangóban, ahogy szárnyra kél. Ott dolgozik. És ha elég tisztán
és elég egyszerűen állasz meg előtte, levetve minden magadra aggatott
bohóc-cicomát, amit társadalompolitikának, tudománynak vagy előítéletnek
nevezel: akkor talán reád is néz. Talán még reád is mosolyog.
Mélységes mély, szelíd művész-szemével végigsimogat és azt mondja:
- Bizony látom, rossz bőrben vagy fiam. Ideje volt, hogy visszatérj közénk.

EGY MEGTÉRÉS TÖRTÉNETE
(internetről - részlet egy riportból)

"...A tudatvesztésig ittam egy ismerős bárban, nem emlékszem, hogy kerültem az utcára, reggel egy kerülettel odébb, egy padon tértem magamhoz. Ültem a padon, és olyan fizikai és lelki fájdalmat éltem át, amit azóta sem. Fogalmam sem volt, hogy hogyan folytathatnám az életemet, egyáltalán akarom-e.

- És ekkor jött Isten?

- Harangoztak, még a hangsúlyra is emlékszem, a gúnyra, amikor magamban kimondtam: na, megyek, megkérdezem Istent, mit szól ehhez. Akkor keresztülütött rajtam valami, olyan volt, mintha egy ostor kettévágott volna, fájdalommal járt, mégis örömöt éreztem. Megkerestem a templomot, az is furcsa volt, már rég nem harangoztak, mégis hallottam a harangokat. Beléptem a kapun, és valami erő, amit azóta nap mint nap átélek, de akkor ismeretlen volt a számomra, megint megütött, átnyilallt rajtam. Leültem, körülöttem megteltek a padok, én csak ültem, néztem az oltárt, az ablakokon beszűrődő fényeket, megszólalt az orgona. A pap beszélt. Lassan kiürültek a padsorok, a templomszolga körülöttem sertepertélt. Mindent érzékeltem, mozdulni azonban képtelen voltam, még a kezemet sem lettem volna képes megemelni. Több órát ott töltöttem. Egyszer csak azt éreztem, hogy mennem kell, és rendbe kell hoznom mindent. Nagyon nagy erő mozgott bennem. Gyalog mentem haza, nem akartam járműre vagy taxiba szállni, egyedül kellett lennem. Otthon lefeküdtem... Reggel felhívtam az anyámat, hogy hozzáköltözhetek-e, nagyon örült.

- Minden ilyen simán ment?

- ... Megvallottam anyámnak, hogy addig milyen életet éltem... Ez egyszerre volt nagyon nehéz, kimondani a történeteimet, de könnyű is, mert fizikailag éreztem, ahogyan lekerülnek rólam a súlyok...
Sokat sírtunk, veszekedtünk, ha rossz napja van, néha felemlegeti a múltam, de nem tudok rá haragudni, mert tiszta szívvel megbocsátott.
Reggelente kérdezgettem Istent, hogy jó úton járok-e, jól teszem-e, amit teszek, és hogy megérdemlem-e, hogy kilépjek a múltamból. Sosem konkrét választ adott, hanem úgy fordította a napomat, hogy az minden egyes percével előrelépést jelentett..."

mindennapi.hu

szintén mindennapi:

http://www.mindennapi.hu/cikk/vezer/jez ... 04-08/2541

Sziasztok!

Csak egy kis megjegyzés azok kedvéért, akiknek nincs idejük a cikket követő hozzászólásokat is elolvasni,

nem árt tudni, hogy többen kifogásolták, hogy azon az oldalon a címek sokszor enyhén szólva túlzóak:
http://mindennapi.hu/cikk/ezt-kaptuk/fe ... 03-27/2291

Szency blogja nagyon ott van

a mindennapi által vert hullámokról valamiért a "(köz)munka magyar modellje" jut eszembe: egy ember bent a gödörben ás, a gödör körül tizen "segítik a tanácsaikkal"...

Szenczy Sanyi az, aki ÁS...

A MEGGYÖTÖRT

Virgil Gheorgiu író beszél egy rab emberről, akit a koncentrációs
táborban a félelem és kín teljesen tönkretett. Egyik este nem bírja
tovább, és elhagyja barakkját. Olyan kétségbeesett, hogy véget akar
vetni mindennek, és az elektromos árammal telített szögesdrótba akar
dőlni. Oda vezető útján a kis tábori kápolna mellett halad el. Csak egy
egyszerű sátorból áll. A fogoly belép, és előremegy a primitív oltárhoz.
Egy kereszt áll rajta két nyers ágból összetákolva, és azon
kartonpapírból összeállított megkínzott alak. Az öt piros sebet egy
cigarettás doboz papírjából tépték le és ragasztották oda. A
töviskoronát egy konzervdoboz bádogjából vágták ki. A fogoly
megindultan áll a meggyalázott nyomorúság képe előtt.
- Ó Jézus - mondja -, még sohasem láttalak téged így szenvedésedben.
Ezekkel a szavakkal megfordul, és csendesen visszamegy barakkjába.
Nem tud már a szögesdrótba futni. Nem, most már nem kell megtennie.
Már nincs egyedül szenvedéseiben.

(Neukircheni naptár 1975.)