LEV TOLSTOJ: PANOV APÓ KARÁCSONYA
Élt egyszer, valamikor réges-régen, egy messzi orosz falucskában egy
öreg cipészmester.
Panov volt a neve, ám senki sem nevezte Panovnak, vagy Panov úrnak,
de még csak Panov cipésznek sem. Bárkivel találkozott, mindenki
egyszerűen Panov apónak szólította. Panov apó nem volt túl gazdag.
Egyetlenegy piciny kis szobával rendelkezett, melynek ablaka az
utcára nézett. Ebben a szobácskában élt, és itt készítette,
foltozgatta, javítgatta szorgalmasan a cipőket.
Azonban azt sem állíthatjuk róla, hogy szegénységben élt, hisz voItak
szerszámai, volt egy ütött-kopott tűzhelye, amelyen megfőzhette
ebédjét, amely mellett melengethette meggémberedett tagjait; egy nagy
fonott széke, melyben néha-néha megpihent, sőt olykor el is
szundikált; egy jó erős ágya férctakaróval, na meg egy kis
olajlámpája, amelyet akkor gyújtott meg, amikor ráköszöntött az esti
sötétség. És az emberek állandóan jöttek hozzá. Hol új cipőt rendeltek
nála, hol foltozni, talpalni, esetleg új sarkat rakatni hozták régi
lábbelijüket. Így aztán Panov apónak mindig volt elegendő pénze,
hogy kenyeret vásároljon a péknél, kávét vegyen a szatócsnál, vagy
beszerezze a káposztát kedvenc leveséhez.
Az öreg cipészmester boldog volt. Kicsiny, kerek szemüvege mögött
megbújt szeméből mindig vidám fény sugárzott. Szeretett énekelni,
szívesen fütyörészett, és az utcán mindig jókedvűen köszöntötte
ismerőseit.
Ezen a napon azonban másként alakultak a dolgok. Panov apó szomorúan
állt szobácskájának ablakánál. Elhunyt felesége jutott az eszébe, meg
a fiai és lányai, akik rég elhagyták a családi fészket. Karácsony
előestéje volt, családi ünnep, amikor együtt van a család, csak neki
kell egyedül töltenie ezt az estét. Nézte a szomszédos, gyertyák és
lámpák fényétől világos ablakokat, amelyek mögött néhol feldíszített
karácsonyfákat is megpillantott. Az utcáról játszadozó gyermekek
ricsaja, felszabadult kacagása hallatszott be szobájába, ajtaja
repedésein keresztül pedig a karácsonyi sült hús orrcsiklandozó
illata lopta be magát a kicsiny cipészműhelybe.
,,Istenem, Istenem" - mondta szomorúan, fejét csóválva Panov apó.
,,Istenem, Istenem" - ismételgette, miközben szemében kialudt a vidám fény.
Aztán egy nagyot sóhajtott, meggyújtotta az olajlámpát, odasétált a
magas polchoz, és leemelt róla egy régi, megsárgult könyvet.
Lesöpörte munkaasztaláról az ott maradt kis bőrdarabokat, kávét tett
föl a tűzhelyre, majd kényelmesen helyet foglalva nagy fonott
székében olvasáshoz kezdett. Mivel soha életében nem járt iskolába,
csak nagyon-nagyon lassan tudott olvasni. Ujjával gondosan kísérte a
sorokat, s minden egyes szótagot hangosan mondott ki.
A történet karácsonyról szólt. Arról, hogy egy Jézus nevű kisfiú nem
meleg szobában született, hanem istállóban, mivel szülei nem kaptak
szállást a vendégfogadóban.
,,Lám, lám" - dünnyögte Panov apó a bajszát pödörgetve. ,,Ha ide
jöttek volna, nálam megalhattak volna. Betakartam volna a kisgyermeket
fércpaplanommal, és eljátszadoztam volna vele."
Panov apó fölkelt székéből, és megpiszkálta a tüzet. Odakint
sűrűbbé vált a köd, a szobára is vastagabb sötétség borult, így hát
felerősítette egy kicsit a lámpáját. Töltött magának egy bögre kávét,
majd visszatért a könyvhöz.
Most a három gazdag emberről olvasott, akik sivatagokon keresztül
utazva vitték ajándékaikat - aranyat és illatos fűszereket - a kisded
Jézusnak.
,,Édes Istenem... - tört fel belő-le a szó -, de hisz ha eljönne
hozzám Jézus, nem tudnék mit adni neki!" Aztán hirtelen elmosolyodott,
szemében ismét ott bújkált a vidám fény, fölkelt az asztaltól,
odalépett a magas polchoz, és leemelt róla egy spárgával átkötözött,
poros dobozt. Felnyitotta s kivett belőle egy pár apró cipőt. Ez a két
kis cipő volt élete legjobb munkája.
,,Ezeket adnám neki, ha eljönne hozzám látogatóba" - mondta
határozottan, majd visszahelyezte őket a polcra, ő maga pedig ismét
helyet foglalt fonott székében, és sóhajtva hajolt könyve fölé.
Talán azért, mert a szoba kellemes melege elbágyasztotta, vagy talán,
mert későre járt már, Panov apó csontos ujja lecsúszott a könyv
lapjáról, és kis, kerek szemüvege az orrára ereszkedett. Álomtündér
szállt a szemére.
Odakint egyre sűrűbb köd ülte meg a tájat. Homályba vesző árnyak
haladtak el az ablak előtt. De az öreg cipész nem látta őket. Halkan
hortyogva aludt székében.
Egyszerre csak egy hang hallatszott a szobában: ,,Panovapó!" Az
öregember felpattant székéből. Szürke bajsza remegett, amikor
megkérdezte: ,,Ki az? Ki van itt?" Senkit sem látott, mégis úgy
érezte, rajta kívül még valaki van a szobában.
,,Panov apó" - szólt ismét a hang. ,,Azt szeretnéd, hogy
meglátogassalak. Ajándékot akarsz adni nekem. Holnap erre fogok járni.
Figyeld hát az utcát hajnalhasadástól szürkületig, és találkozni
fogsz velem! De vigyázz! Nem fogom megmondani, ki vagyok! Neked kell
felismerned engem!"
Ismét csend telepedett a szobára. Panov apó a szemét dörzsölgette,
de nem látott senkit. A faszén lassan égett a tűzhelyben, az olajlámpa
már alig pislákolt. Kintről harangszó hallatszott: megérkezett a
karácsony.
,,Ez csak Ő lehetett" - dünnyögte bajsza alatt az öreg
cipészmester. ,,Ez Jézus volt. És ha csupán álom volt az egész? Akkor
is... Egész nap várni fogom és remélni, hogy meglátogat engem. De
hogyan ismerem majd fel? Hisz nem maradt mindörökre kisded. Férfi lett
belőle, király. Azt mondják, Isten volt."
Az öregember lehajtotta fejét, s elmélázott: ,,Nagyon jól kell
megfigyelnem az utcát, nehogy észrevétlenül elmenjen mellettem!".
Panov apó nem feküdt le ezen az éjszakán. Fonott székében ült,
szemben az ablakkal. Éberen figyelte, mikor köszönt be a hajnal.
Lassan megjelentek az első napsugarak a domb felett, és
bevilágították a hosszú, kanyargós, macskaköves utcát. Járókelő
azonban még nem jelent meg a házak között.
,,Készítek magamnak egy csésze finom kávét karácsonyi reggelimhez" -
gondolta jókedvűen Panov apó. Befűtött a tűzhelybe, föltette a
jókora adag kávét, de fél szemmel állandóan az ablakot figyelte,
nehogy a várva várt látogatója észrevétlenül továbbmenjen.
Végre megjelent valaki. Egy közeledő emberalak volt kivehető az utca
végén. Panov apó dobogó szívvel a jégvirágos ablaküveghez szorította
orrát. Talán éppen Jézus érkezik, gondolta magában izgatottan. Aztán
kiábrándulva visszalépett az ablaktól. Nem Jézus volt az, csak a
minden héten errefelé járó öreg utcaseprő haladt háztól házig
talicskájával és seprűjével.
Panov apó rosszkedvűen bámult ki az utcára. Aztán elfordult az
ablaktól. Fontosabb dolgom van nekem, gondolta magában, semhogy egy
öreg utcaseprőt figyeljek. Fontos vendégre várok: Istenre, a királyok
királyára, Jézusra. Csak akkor fordult vissza, amikor már úgy vélte,
az utcaseprő elhaladt a ház előtt. De az öregember még mindig ott
volt az utca szemközti oldalán. Talicskája mellett átfagyott kezét
dörzsölgetve fázósan toporgott a hidegben. Panov apó hirtelen
megsajnálta: a szerencsétlen ember szemmel láthatóan nagyon fázott,
és ráadásul éppen karácsony napján kellett dolgoznia.
Kikopogott neki az ablakon, de mivel az utcaseprő nem reagált,
kinyitotta hát az ajtót, és onnan szólította:
,,Hé! Barátom!" Az utcaseprő félve emelte fel tekintetét - az emberek
gyakran durván bántak vele munkája miatt -, ám megnyugodott, amikor
észrevette Panov apó arcán a széles mosolyt.
,,Gyere, térj be hozzám egy csésze kávéra!" - invitálta barátságosan a
cipészmester. ,,Úgy látom, csontig átjárt a hideg."
Az utcaseprő otthagyta talicskáját, és belépett az öreg műhelyébe.
,,Köszönöm" - mondta. ,,Nagyon kedves tőled. Igazán nagyon kedves."
Panov apó megkeverte a tűzhelyen levő edényben a kávét.
,,Ez a legkevesebb, amit tehetek" - mondta anélkül, hogy megfordult
volna. ,,Utóvégre karácsony van."
Az utcaseprő szipákolva válaszolta: ,,Ez minden, amit én a
karácsonytól kaptam." Átvette Panov apótól a csésze kávét, majd
odacsoszogott a tűzhelyhez, hogy egy kicsit felmelegedjen. Nyirkos
ruhájából fanyar illatot terjesztő pára szállt fel.
Panov apó visszasétált az ablakhoz, és az utcát bámulta.
,,Vendéget vársz?" - kérdezte az utcaseprő komoran. ,,Úgy értem,
rendeset, nem olyant, mint én vagyok."
Panov apó lehajtotta fejét: ,,Hát... Hogy is mondjam? Hallottál
Jézusról?" - kérdezte.
,,Jézus ugyanaz, mint Isten. Nem?"
,,Nos, Őt várom ma" - mondta Panov apó.
Az utcaseprő meglepődve pillantott fel, aztán lassan beletörölte orrát
kabátja ujjába.
Panov apó ekkor elmondta neki az egész történetet.
,,Ezért lesem állandóan az utcát" - fejezte be. ,,Várom, mikor érkezik
meg." Az utcaseprő a tűzhely szélére helyezte kávéscsészéjét. ,,Hát
akkor, sok szerencsét" - mondta, és már indult is az ajtó felé.
,,Egyébként... köszönöm a kávét" - fordult vissza, miközben arcán
első ízben jelent meg mosoly. Odakint fogta a talicskáját, és tovább
indulva folytatta munkáját.
Panov apó addig nézett utána műhelye ajtajából, amíg alakját
elnyelte a messzeség.
A téli napsütés szokatlanul erős volt, fényessé varázsolta az utcát, s
még egy kis meleget is adott, amely felolvasztotta a jeget az
ablakokon és az utca kövein.
Megjelentek az első járókelők. Néhány részeg az éjszakai mulatozás
után támolyogva kereste az utat otthona felé, ünneplő ruhába öltözött
családok indultak rokonaik meglátogatására. Sokan udvarias
főhajtással köszöntek Panov apónak, aki cipészműhelye ajtajában
állt.
,,Boldog karácsonyt, Panov apó!" - mondták neki. Az öreg nyájasan
viszonozta a köszöntést, azonban senkit sem állított meg. Hisz
mindannyukat ismerte. Akire ő várt, az nem falubelije.
Éppen vissza akart térni szobácskájába, amikor valaki fölkeltette a
figyelmét. Egy fiatalasszony botorkált a házak tövében. Sovány volt,
arca fáradt, ruhája kopottas. Karjaiban kisgyermeket tartott.
Éppen vissza akart térni szobácskájába, amikor valaki fölkeltette a
figyelmét. Egy fiatalaszony botorkált a házak tövében. Sovány volt,
arca fáradt, ruhája kopottas. karjaiban kisgyermeket tartott.
Már-már elhaladt a cipészműhely előtt, amikor Panov apó megszólította:
,,Jó napot, fiatalasszony! Gyertek be, melegedjetek fel egy kicsit
nálam!" Az asszony ijedten rezzent össze a hangra, s indult is volna
tovább, csakhogy a jóindulatú fény Panov apó szemében bizalmat
ébresztett benne az öreg iránt.
,,Köszönöm, nagyon kedves magától" - mondta a fiatalasszonyka,
miközben belépett a cipészműhelybe.
Panov apó azonban csak vállat vont. ,,Semmiség" - felelte. ,,Úgy
látom, alaposan átfáztatok. Messzire mentek?"
,,A szomszédos faluba" - válaszolt nyíltan a fiatalasszony. ,,Négy
mérföldet kell még gyalogolnunk. Ott lakik a rokonom, akit meg
szeretnék kérni, hogy fogadjon be bennünket. Ahol eddig laktam, nem
maradhatok, mert nem tudom fizetni a lakbért. Ugyanis férjem
elhagyott."
Panov apó közelebb lépett hozzá. ,,Van kenyerem, főzök levest, és
megebédelünk, jó?" Ám a fiatalasszony büszkén megrázta a fejét.
,,Rendben van, de ennek a kicsinek azért adunk egy kis meleg tejet" -
mondta az öreg, és azzal máris kivette a kisgyermeket édesanyja
kezéből. ,,Ne aggódj, nekem is voltak gyermekeim!" - tette hozzá
csillogó tekintettel. Melegített egy fazék tejet, majd megetette a
kisdedet, aki egész idő alatt vidáman gőgicsélt, és jókedvűen
rugdalózott az öregember ölében.
,,Ni csak!" - kiáltott fel Panov apó ,,Hát nincs neki cipője!"
,,Nem volt miből venni neki" - tört fel a keserűség a fiatalasszonyból.
És Panov apó agyát erősen ostromolni kezdte egy gondolat. Megpróbált
nem figyelni rá, de a gondolat csak nem hagyta békén. Végül is
felállt, s megint levette a polcról azt a dobozt, amelyben élete
legszebb művét - a két kis gyermekcipőt - tartotta. Felpróbálta őket
a kisded lábacskájára, és azok furcsa módon tökéletesen megfeleltek
neki.
,,Hát akkor, használja őket egészséggel!" - mondta gyengéden. A
fiatalasszony nem tudta elrejteni örömét. ,,Hogyan hálálhatnám meg
jóságát?" - kérdezte örömtől reszkető hangon.
Panov apó azonban nem is figyelt rá. Megint az ablaknál állt, s az
utcát nézte árgus szemmel. Remélem, gondolta, nem haladt el Jézus,
miközben én a gyermeket etettem.
,,Történt valami?" - kérdezte a fiatalasszony.
,,Hallottál Jézusról, aki karácsonykor született?" - fordult vissza
hozzá az öreg cipészmester.
A fiatalasszony bólintott.
,,Őt várom" - mondta Panov apó. ,,Megígérte, hogy ma meg fog látogatni."
És elmesélte neki álmát, ha egyáltalán álom volt az, ami az éjjel történt vele.
A fiatalasszony figyelmesen végighallgatta. Aztán, bár tekintetéből
látszott, nem veszi komolyan az egészet, kedvesen megérintette az
öreg kezét, és így szólt hozzá: ,,Remélem, az álom valóra fog válni!
Megérdemli, hogy valóra váljon, már csak azért is, amiért ilyen jó
volt hozzám és gyermekemhez."
És ezzel ő is folytatta útját.
Panov apó becsukta utánuk az ajtót, nagy tál káposztalevest főzött
magának ebédre, majd visszatért az ablakhoz.
Múltak az órák, az emberek jöttek-mentek az utcán. Panov apó
figyelmesen fürkészte az arcokat, ám Jézus nem volt közöttük.
Lassan szorongás vett erőt rajta. Lehet, hogy Jézus már elhaladt
erre, csak ő nem ismerte fel! Lehet, hogy éppen akkor haladt el az
ablak előtt, amikor ő egy pillanatra elfordította tekintetét, vagy
fölkelt megpiszkálni a tüzet! Nem volt türelme a fonott székében
ülni, fölkelt, megint kiállt az ajtó elé.
Különféle emberek jártak az utcán: gyermekek és öregek, kol-dusok és
nagymamák, jókedvű és komor arcú emberek. Egyesekre Panov apó
rámosolygott, másoknak biccentett, a koldusoknak pénzt vagy
kenyérszeletet adott.
De Jézus csak nem érkezett meg.
Amikor beesteledett, Panov apó elveszítette minden reményét. Sűrű
decemberi köd ereszkedett alá, a járókelők ritkulni kezdtek, és
felismerhetetlen, homályos árnyakká váltak.
Az öreg cipészmester szomorúan gyújtotta meg lámpáját, rakott a
tűzre, és készített magának vacsorát.
Utána elővette könyvét, beletelepedett nagy fonott székébe, de szíve
túlságosan bánatos volt, szeme túl fáradt ahhoz, hogy olvasni tudjon.
,,Csak álom volt az egész" - motyogta bánatosan. ,,Pedig nagyon
akartam hinni benne. Nagyon szerettem volna, hogy meglátogasson
engem!"
Szemüvege mögött két nagy könnycsepp homályosította el tekintetét.
Egyszerre, mintha megváltozott volna a szoba. Könnyein át Panov apó
menetelő emberáradatot vélt felfedezni kicsiny műhelyében.
Ott voltak: az utcaseprő, a fiatalasszony a gyermekével és mind a
többiek, akiket aznap látott, mindenki, akit aznap köszöntött.
S ahogy elhaladtak mellette, ezt suttogták neki: ,,Hát nem láttál
engem? Tényleg nem láttál engem, Panov apó?"
,,Kik vagytok?" - kiáltott az öreg cipészmester. ,,Mondjátok meg, kik vagytok!"
Egyszerre ugyanaz a hang töltötte be a szobát, amelyet előző éjszaka
is hallott, de hogy merről jött, azt Panov apó most sem tudta
megfejteni.
,,Éhes voltam, és adtál ennem. Szomjas voltam, és adtál innom. Nem
volt ruhám, és felruháztál. Amikor ma segítettél az embereken,
nemcsak rajtuk segítettél, velem is jót tettél."
És megint csend telepedett Panov apó szobácskájára.
Szemében a könnycseppek felszáradtak. Tiszta tekintettel szétnézett,
ám senkit sem látott.
,,Lám, lám" - szólt akkor csendesen, hosszú, szürke bajszát
pödörgetve. ,,Szóval mégis itt volt."
Elgondolkodva csóválgatta a fejét, majd elmosolyodott, és kicsiny,
kerek szemüvege mögött megbújt szemében ismét felvillant a megszokott,
vidám fény.
|