Áprily Lajos
Szállj, Ábel füstje

Szállj, Ábel füstje, terjedezve szállj,
mindenfelé, ahol szívet találsz.
Szűnjék harag, gyűlölség és viszály,
a béke lelkét vidd, amerre szállsz.

Tompa Mihály: A gólyához

Megenyhült a lég, vidul a határ,
S te újra itt vagy, jó gólyamadár!
Az ócska fészket megigazgatod,
Hogy ott kikölthesd pelyhes magzatod.

Csak vissza, vissza! meg ne csaljanak
Csalárd napsugár és síró patak;
Csak vissza, vissza! nincs itt kikelet,
Az élet fagyva van, s megdermedett.

Ne járj a mezőn, temető van ott;
Ne menj a tóra, vértől áradott;
Toronytetőkön nézvén nyughelyet,
Tüzes üszökbe léphetsz, úgy lehet.

Házamról jobb, ha elhurcolkodol,
De melyiken tudsz fészket rakni, hol
Kétségbeesést ne hallanál alól,
S nem félhetnél az ég villámitól?

Csak vissza, vissza! dél szigetje vár;
Te boldogabb vagy, mint mi, jó madár.
Neked két hazát adott végzeted;
Nekünk csak egy volt! az is elveszett!

Repülj, repülj! és délen valahol
A bujdosókkal ha találkozol:
Mondd meg nekik, hogy pusztulunk, veszünk,
Mint oldott kéve, széthull nemzetünk...!

Sokra sír, sokra vak börtön borul,
Kik élünk, járunk búsan, szótlanul;
Van aki felkél, és sírván, megyen
Új hont keresni túl a tengeren.

A menyasszony meddőségért eped,
Szüle nem zokog holt magzat felett,
A vén lelke örömmel eltelik,
Hogy nem kell élni már sok ideig.

Beszéld el, ah! hogy ... gyalázat reánk!
Nem elég, hogy mint tölgy, kivágatánk:
A kidült fában őrlő szú lakik...
A honfi honfira vádaskodik.

Testvért testvér, apát fiú elad...
Mégis, ne szóljon erről ajakad,
Nehogy ki távol sír e nemzeten:
Megutálni is kénytelen legyen!

Daniel Keys Moran:
Gyémánt

A legszebb domb is sárgul
Amit láttam én
A dalnok hangja elhal
Csak álmodik s remél

A borostyánfény fakul
És leszáll az éj
A dalnok hangja elhal
A lantos még zenél

Kérlek, táncolj s énekelj
Hisz nem tudod
Mit hoz majd a reggel

A lantos dala igaz és szép
Hisz nem tudod
A táncos merre lép

Gyertya ég s vak az énekes
Hát sok szerelmes összenéz
És szemed hiába keres
Táncost a táncban csak remélsz

A reggel jön s elragad
És bár nem vagy, én játszom
Sápadt arany hajnal
Ó, meglátod-e majd
a Nap gyémántját, barátom?

Neked szólt dalom
ÉS veled véget ért
vagy játsszak még tovább
Most már csak a dalért?

nagyon szép!

"kalandosan" találtam

igefórumra továbbra se írhatok, de azért OLVASOM, hátha "kellek"... na most fel is tünt valaki, akivel KÉNE beszélnem, és mivel ODA nem írhattam, benéztem a blogjára... OTT "lőttem", és tényleg szép, engem is megfogott

ügyes "fiú" vagy , látod feltaláltad magad

ha van még hozhatsz

Füzesi Magda: Metamorfózis


Én azt hittem, enyém a tenger,
Amelynek mélyén a gyöngy terem.
Én önpusztító gyötrelemmel
E kincset vágytam szüntelen.


Lebuktam ím és fölmerültem,
Szorítva gyöngyház álmokat.
Megsebzett szívvel, szelídülten,
Felnőtt lettem egy perc alatt.

Reményik Sándor:Együgyű mennyország

Pásztorgyerek. A szava idegen.
A szeme mosolyog.
Nincs benne gyűlölet, sem félelem.
Tetszik nekem.
Szentgyörgynapjától Szentmihálynapig
Itt terelgeti nyáját csendesen.
Emberrel itt alig találkozik.
A gondja csak a máé
S nem veti árnyékát a holnapig.
Kenyere málé, túró, vadgyümölcs.
Igénytelen és bölcs.
Százesztendős imakönyvben lapozgat,
A "Szív tükré"-ben.
Húsz lejért vette.
Tudja, hogy őt is Isten teremtette.
S nem tudja, hogy az urak mit forralnak
Párisban, Bukarestben, Budapesten.
Tilinkóz egy sort. Hallgat azután.
Mosolyog, méláz, ül a szikla fokán.
S az együgyűek mennyországa nyílik
Szívében kéken, mint az encián.

Matécsa Marietta:A szeretet


Valakit, valamit szeretni kell.
Istent, szülőföldet, hazát.
Kinek lelkében nincsen szeretet:
Az élete csak pusztaság.

Valakit, valamit szeretni kell.
Nyíló virágot, kék eget.
Minden koldusnál százszor koldusabb,
Ki senkit, semmit nem szeret.

Valakit, valamit szeretni kell.
Jók úgy vagyunk, ha szeretünk.
Az Isten a szeretet tüzét
Szövétnekül adta nekünk.

Valakit, valamit szeretni kell.
Hogy szívünk boldogabb legyen.
Kivert kutyánál is gazdátlanabb
Az ember, hogyha szívtelen.

Valakit, valamit szeretni kell.
A szerető szív tündököl.
S Isten világa örök éj marad
Annak, ki mindent csak gyűlöl.

Vörösmarty Mihály


Szózat

Hazádnak rendületlenül
Légy híve, oh magyar;
Bölcsőd az s majdan sírod is,
Mely ápol s eltakar.

A nagy világon e kívül
Nincsen számodra hely;
Áldjon vagy verjen sors keze:
Itt élned, halnod kell.

Ez a föld, melyen annyiszor
Apáid vére folyt;
Ez, melyhez minden szent nevet
Egy ezredév csatolt.

Itt küzdtenek honért a hős
Árpádnak hadai;
Itt törtek össze rabigát
Hunyadnak karjai.

Szabadság! itten hordozák
Véres zászlóidat,
S elhulltanak legjobbjaink
A hosszú harc alatt.

És annyi balszerencse közt,
Oly sok viszály után,
Megfogyva bár, de törve nem,
Él nemzet e hazán.

S népek hazája, nagy világ!
Hozzád bátran kiált:
"Egy ezredévi szenvedés
Kér éltet vagy halált!"
Az nem lehet, hogy annyi szív

Hiába onta vért,
S keservben annyi hű kebel
Szakadt meg a honért.
Az nem lehet, hogy ész, erő,

És oly szent akarat
Hiába sorvadozzanak
Egy átoksúly alatt.
Még jőni kell, még jőni fog

Egy jobb kor, mely után
Buzgó imádság epedez
Százezrek ajakán.

Vagy jőni fog, ha jőni kell,
A nagyszerű halál,
Hol a temetkezés fölött
Egy ország vérben áll.

S a sírt, hol nemzet sülyed el,
Népek veszik körul,
S az emberek millióinak
Szemében gyászköny ül.

Légy híve rendületlenül
Hazádnak, oh magyar:
Ez éltetőd, s ha elbukál,
Hantjával ez takar.

A nagy világon e kívül
Nincsen számodra hely;
Áldjon vagy verjen sors keze:
Itt élned, halnod kell.

1836

Tóth Árpád

Lélektől lélekig


Állok az ablak mellett éjszaka,
S a mérhetetlen messzeségen át
Szemembe gyűjtöm össze egy szelíd
Távol csillag remegő sugarát.

Billió mérföldekről jött e fény,
Jött a jeges, fekete és kopár
Terek sötétjén lankadatlanul,
S ki tudja, mennyi ezredéve már.

Egy égi üzenet, mely végre most
Hozzám talált s szememben célhoz ért,
S boldogan hal meg, amíg rácsukom
Fáradt pillám koporsófödelét.

Tanultam én, hogy átalszűrve a
Tudósok finom kristályműszerén,
Bús földünkkel s bús testemmel rokon
Elemekről ád hírt az égi fény.

Magamba zárom, véremmé iszom,
És csöndben és tűnődve figyelem,
Mily ős bút zokog a vérnek a fény,
Földnek az ég, elemnek az elem?

Tán fáj a csillagoknak a magány,
A térbe szétszórt milljom árvaság?
S hogy össze nem találunk már soha
A jégen, éjen s messziségen át?

Ó, csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy,
Mint egymástól itt a földi szívek!
A Szíriusz van tőlem távolabb,
Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg?

Ó, jaj, barátság, és jaj, szerelem!
Ó, jaj, az út lélektől lélekig!
Küldözzük a szem csüggedt sugarát,
S köztünk a roppant, jeges űr lakik!

Romhányi József :
Egy boldogtalan sünnek panaszai a halovány Holdnál


Sanyarú sors, te szabtad rám gúnyámat
céltábláját az emberek gúnyának.
Engem senki nem cirógat, becézget
mert a bőröm egy kicsit recézett.
Hogy irigylem a nercet, a hódokat!
Nekik kijár elismerés, hódolat.
Hányszor kértem a bennfentes rókától

hogy legyen az én ügyemben prókátor.
Könyörögtem: szólj a szűcsnek, bátyuska
protezsálj be prémesállat státusba
vagy vegyen be legalábbis bélésnek.
De hiába! Nem enged a kérésnek.
Értékemért agyon sose csapnának
nem kellek én se muffnak, se sapkának...
Így kesergett sündörögve, bújkálva
míg egy fakír nem került az útjába.
Az felkapta, gyönyörködve vizsgálta:
-Jössz a szögeságyamra, te kispárna!

Ady Endre
A grófi szérűn

Nyár-éjszakán a grófi szérűn
Reccsen a deszka-palánk
S asztag-városban pirosan
Mordul az égre a láng.
Éjféli hajnal, szörnyű fény ez,
Nincs párja, napja, neve.
Fut, reszket a riadt mezőn
Az égő élet heve.

Koldus, rossz álmú zsellér ébred,
Lompos, bús kutya csahol.
Az egész táj vad fájdalom.
S a gróf mulat valahol.

Szenes kalászok énekelnek
Gonosz, csúfos éneket:
„Korgó gyomrú magyar paraszt,
Hát mi vagyok én neked?”

„Mért fáj neked az égő élet?
Nincs benne részed soha.
Ne sírj, grófodnak lesz azért
Leánya, pénze, bora.”

„Ne félj, a tél meg fog gyötörni,
Mint máskor, hogyha akar.
Élethez, szemhez nincs közöd,
Grófi föld ez és magyar.”

S mégis, amikor jön a reggel
S pernyét fújnak a szelek,
A grófi szérűn ott zokog
Egy egész koldus-sereg.

Siratják a semmit, a másét,
- A gróf tán épp agarász -
Érzik titkon, hogy az övék
E bús élet s a kalász

Varró Dániel:Eszedbe jut, hogy eszedbe ne jusson


Eszedbe jut, hogy eszedbe ne jusson
valahogy mégis elfelejteni
leírod, aláhúzod, kiragasztod
szamárfülecskét hajtogatsz neki
kisimítod, odateszed a székre
az ágy mellé, hogy szem előtt legyen
leülsz, kötsz egy csomót a lepedőre
elalszol, elfelejted, hirtelen
eszedbe jut, felugrasz, zsebrevágod
a szíved közben összevissza ver
sehogy sem hiszed el, hogy ott van nálad
kihúzod, megtapogatod, de mindjárt
el is teszed, és ráhúzod a cipzárt -
mikor megnyugszol, akkor veszted el.

Sík Sándor - Láthatatlan őzikék

Zöld bársony hegyi rét,
Nyugalmas, mint egy falusi vasárnap.
Mondják: az őzikék
Minden hajnalban inni idejárnak.

Kabóca és a gyík,
Nyúl, meg a mókus régi jó barátom:
Ha addig élek is,
Meg kell a szomjas őzikéket látnom!

És mentem is le már.
Zenélő hajnal, tiszta csoda-kék menny.
Csillámló napsugár
A patakon. Minden, csak őzikék nem.

Késő! - Másnap korán
Szökött el borzas szememről az álom.
A nap is vánkosán
Nyújtózkodott még, túl a szemhatáron.

Fehérkésen, üdén
Szellőzködött új napra már a mennybolt,
A rét ezüst füvén
Pillék mosdottak. Ám őzike nem volt.

Túlságosan korán
Jöttem ma ki! Milyen mohó az ember!
Még alszanak talán.
Sebaj! Megvárom. Vártam türelemmel.

A nap ragyogva kelt,
Lankadtak már a tikkadó virágok.
És kúszott és delelt.
Soha még ilyen őztelen világot!

Ti csalfa őzikék,
Hol csúfolódtok? Vagytok-e valóban?
Kérdeztem szerteszét,
A malomban, a hegyi fogadóban.

Ki látta nyomotok?
A malmosnak a nagyapja mesélte,
Hogy oda szoktatok
Éjjel kijönni, táncolni a rétre.

Az erdőkerülő
Megesküszik, hogy most is odajártok.
Látott-e? Még nem - ő,
De beszélt már olyannal, aki látott.

És jön a csepp Kata,
Nagy szeme-párja szent-komolyan kékell.
Ő minden éjszaka
Bújócskát játszik a kis őzikékkel.