Időzóna: UTC + 1 óra




Új téma nyitása Hozzászólás a témához  [ 14 hozzászólás ] 
 

A széppróza kincsei
Szerző Üzenet
HozzászólásElküldve: 2007. dec. 05., szerda 23:36 
Offline

Csatlakozott: 2007. szept. 16., vasárnap 11:17
Hozzászólások: 42
Tartózkodási hely: Budapest
Úgy tetszett, mintha kiszáradó folyóágyba zuhantam volna. Messziről, a hegyek között hallani véltem a közeledő áradást, de nem volt erőm megmozdulni. Szinte eszméletlenül feküdtem és kívántam a halált. Egy dolog lüktetett eleven agyamban. Istenre gondoltam és imádkoztam, de nagyon nehéz volt megfogalmazni imádságos szavaimat: " Maradj velem, Uram, mert közel a vész, és nincs aki segítsen."

(Részlet Charlotte Bronte Jane Eyre című művéből)


Vissza a tetejére
 Profil  
 

Jane Eyre
HozzászólásElküldve: 2007. dec. 05., szerda 23:51 
Avatar
Offline

Csatlakozott: 2006. dec. 04., hétfő 16:04
Hozzászólások: 90
Tartózkodási hely: Budapest
Gyönyörű ez a könyv, nagyon szeretem. Ezt is kötelezővé tenném minden keresztyén számára. Készültek filmes feldolgozásai, de azok nem tudták visszaadni a könyv valódi mondanivalóját.
Köszönöm Patrícia, hogy idézted. :-)

_________________
"Éneklek az Úrnak egész életemben, zengedezek az én Istenemnek amíg csak vagyok."


Vissza a tetejére
 Profil  
 

HozzászólásElküldve: 2007. dec. 10., hétfő 00:19 
Offline

Csatlakozott: 2007. szept. 16., vasárnap 11:17
Hozzászólások: 42
Tartózkodási hely: Budapest
Istent soha nem tudtam elképzelni, valószínűleg, mert nem emberi és földi, hanem isteni. Az ember, mikor elképzeli és képen vagy szobor alakjában kifejezi az Istent, mindig valamilyen szakállas ősapát képzel el és fejez ki, egyfajta törzsfőnököt, sok hajjal, peplumban, gyapjas szakállal, mint egy rabbit vagy francia tanfelügyelőt. Így ábrázolták a görögök és rómaiak Zeuszt és Jupitert, így a kerszténység az Atyát.Ez az ábrázolás mindig megzavart, szégyenérzettel töltött el. Az ilyen emberszabású Istent, akinek ondolált szakálla van, s orra is van, melyet időnként nyilván kifúj, nem érezhettem igazi Istennek. Az Atya, Fiú és Szentlélek ábrázolásai közül csak a Szentlélek elképzelése tetszett Istenhez méltónak. Isten alkototta és igazgatja a világot, s ezért bizonyos, hogy a világ hasonlít Reá is - de Isten nem lehet emberi, mert máskülönben borbélyhoz is kellen járnia. Ez az együgyüség mindig felbosszantott. Az én Istenemnek nincs szakálla, sem pepluma. Minden dolgok mögöt van, mint Erő és Értelem. Isten számomra a szándék, mely áthatja a világot. Ez a szándék tudatos. Ezért tudok beszélni vele, hamis elképzelések nélkül, ahogyan a parányi értelem beszél a végső, a nagybetűs Értelemmel.

(Márai Sándor: Az Istenről)


Vissza a tetejére
 Profil  
 

HozzászólásElküldve: 2007. dec. 10., hétfő 00:30 
Offline

Csatlakozott: 2007. szept. 16., vasárnap 11:17
Hozzászólások: 42
Tartózkodási hely: Budapest
Szeretetet lehet adni és lehet kapni. Csak egyet nem lehet: szeretetet zsarolni. S ezt legtöbbször nem tudják azok a szegények és szerencsétlenek, akik szeretetre éhesek.
Nyilvánvaló, hogy vagy szeret az ember vagy szeretik: ezt a váltóáramot a természet kérlelhetetlen következetességel szervezte meg. Az összhang legtökéletesebb formája, mikor az egyik különösebb lázadozás nélkül tűri, hogy a másik szeresse. A természet végül is kegyes: igaz, soha nem adja meg, hogy az szeressen, aktől ezt reméljük, de módot ad arra, hogy korlátlanul szeressük azt is, aki bennünket nem szeret. Csak egyre nem ad módot: hogy könyörgéssel, váddal, támadással vagy esdekléssel mástól szeretetet zsaroljunk. Még gyöngédséget és szenvedélyt is lehet zsarolni; de a szeretet szuverén.

(Márai Sándor: A szeretetről)


Vissza a tetejére
 Profil  
 

HozzászólásElküldve: 2008. feb. 15., péntek 21:28 
Offline

Csatlakozott: 2007. szept. 16., vasárnap 11:17
Hozzászólások: 42
Tartózkodási hely: Budapest
"Évekig harcoltam a saját szívem ellen, mert féltem a bánattól, a csalódástól és a szenvedéstől. Mindig tudtam, hogy az igazi szerelem mindezek fölött áll és hogy még meghalni is jobb, mint szerelem nélkül élni. Ha csupa szenvedés és csalódás és magány az ára, akkor is megéri szerelmesnek lenni. "

-Paulo Coelho-


Vissza a tetejére
 Profil  
 

HozzászólásElküldve: 2008. feb. 20., szerda 18:12 
Offline

Csatlakozott: 2007. szept. 16., vasárnap 11:17
Hozzászólások: 42
Tartózkodási hely: Budapest
"A vér megint elborította arcát, szeme villámokat lövellt, felugrott, széttárta két karját, de én kitértem az ölelése elől, és kiszöktem az ajtón.

"Isten veled - mondtam magamban vérző szívvel, és kétségbeesetten tettem hozzá: - Isten veled, mindörökre!" Nem hittem volna, hogy ezen az éjszakán aludni tudok. De mihelyt lehajtottam a fejemet, elnyomott az álom. Gyerekkoromról álmodtam; ott feküdtem a gatesheadi vörös szobában, az éjszaka sötét volt, és én rettenetesen féltem. Ugyanaz a kísérteties fény, amelynek láttára akkor régen elájultam, ma újra megjelent álmomban, felkúszott a falra, és megállt a sötét mennyezet közepén. Fölnéztem a mennyezetre, de akkor már csak olyan homályos volt a fény, mint a hold udvara, s a mennyezet felhőkké változott. Néztem a közeledő kerek fényfoltot, attól féltem, hogy balsorsom van ráírva. Aztán egyszerre előtört a hold a sötét felhők mögül, de úgy, ahogyan a valóságban soha nem szokott előtörni. Előbb egy kéz nyúlt ki, és elhessegette a fekete felhőket. Azután nem a hold jelent meg az égbolton, hanem egy fehér emberi alak, sokáig nézett rám, aztán a lelkemhez szólt, de mérhetetlen messzeségből jött a hangja, és mégis olyan közelről, mintha a szívemben suttogna:

- Menekülj a kísértéstől, leányom!

- Menekülök, anyám!

Ezt feleltem, miután felébredtem ebből a hipnotikus álomból. Még éjszaka volt, de a júliusi éjszakák rövidek, éjfél után rövidesen megvirrad. "Nem lehet elég korán, hogy hozzákezdjek a rám váró feladat megoldásához" - gondoltam magamban. Fölkeltem; öltözködnöm nem kellett, mert az este csak a cipőmet vetettem le. A sötétben is megtaláltam fiókjaimban néhány darab fehérneműt, egy gyűrűt, egy medaliont. Közben kezembe akadt az a gyöngy nyakék is, amelyet Mr. Rochester néhány nappal ezelőtt reám erőszakolt. Ezt otthagytam, ez nem az enyém, ez azé a képzeletbeli menyasszonyé volt, aki szétfoszlott. A többi holmit becsomagoltam, pénztárcámat zsebre tettem. Húsz shilling volt az egész vagyonom. Felvettem a szalmakalapomat, nyakamba kanyarítottam a kendőmet, s a csomaggal és a cipővel kezemben - a cipőt még nem akartam fölvenni - kilopóztam a szobából.

- Isten áldja meg, kedves jó Mrs. Fairfax! - suttogtam, mikor a szobája előtt elsurrantam. - Isten veled, kis Adèle! - mondtam, a gyermekszoba felé pillantva. Arról szó sem lehetett, hogy bemenjek és megcsókoljam a kislányt. Nagyon kell vigyáznom, hogy zajt ne üssek, mert valaki, akinek jó füle van, valószínűleg hallgatózik.

Mr. Rochester ajtaja előtt is megállás nélkül akartam továbbmenni, de minthogy a szívem dobogása egy pillanatra megállt, a lábam is kénytelen volt megállni. Odabent nem aludtak. A szoba lakója nyugtalanul járkált fel és alá, és mialatt visszafojtott lélegzettel hallgatóztam, nagyokat sóhajtott. Ebben a szobában a mennyország - a földi mennyország - vár rám. Csak be kellene mennem, és annyit mondanom: "Mr. Rochester, én szeretem magát, és amíg élek, nem hagyom el." Csak ennyit kellene mondanom, és megnyílnék számomra a mennyország.

A szoba lakója nem tudott aludni az éjszaka, és türelmetlenül várja, hogy megvirradjon. Reggel rögtön üzenni fog értem, és akkor megtudja, hogy elmentem. Keresni fog: hiába. Azt fogja gondolni, hogy hűtlenül elhagytam, szerelmét visszautasítottam. Szenvedni fog, talán kétségbe is esik. Igen, erre is gondoltam, és a kezem már mozdult a kilincs felé. De idejében föleszméltem és továbbmentem.

Szomorúan lépegettem; tudtam, mit kell tennem, és gépiesen kerestem meg a konyha mellékajtajának kulcsát. A kenőolajat és a kenőtollat is előkerestem, megolajoztam a kulcsot és a zárat. Aztán ittam egy pohár vizet, és ettem egy falat kenyeret. Valószínűleg sokat kell gyalogolnom, és a tegnapi nap úgyis alaposan kimerített, pedig nem szabad összeroppannom. Hangtalanul motoztam, hangtalanul nyitottam ki és csuktam be az ajtót. Pirkadt. A hatalmas kapuszárnyak persze be voltak zárva, de az egyiken a kis ajtót csak elreteszelték. Sikerült kijutnom. Ezt az ajtót is becsuktam, s ezzel magam mögött tudtam Thornfieldet.

Körülbelül egy mérföldnyire, a réteken túl, országút kanyargott; nem Millcote felé, hanem ellenkező irányban. Ezen az úton még sohasem jártam, de sokszor eltűnődtem azon, hogy vajon hová vezet. Gondolkozásra nem volt idő, nem volt szabad hátranézni, még előre sem! Egyetlen gondolatot sem szabad a múltra vagy a jövőre vesztegetni. A múlt, az olyan csodálatosan szép volt - és olyan halálosan szomorú -, hogy ha csak egyetlen sort elolvasok a múlt teleírt lapjairól, vége a bátorságomnak. A jövő: félelmetes üresség. Ilyen lehetett a világ a vízözön után.

Már jó ideje gyalogoltam, földeket, utakat, sövényeket hagyva el, mikor végre fölkelt a nap. Azt hiszem, szép nyári reggel volt. Cipőmet átáztatta a harmat. De én nem néztem sem a felkelő napra, sem a mosolygó égre, sem az ébredő mezőkre. Akit a vérpadra hurcolnak, az útközben nem tud gyönyörködni a virágokban; az csak a hóhérra és a bárdra gondol, kiomló vérére, az út végén tátongó sírra. Én is csak erre a keserves menekülésre tudtam gondolni, erre a céltalan kóborlásra - és, ó, milyen fájó szívvel gondoltam útközben arra, amit otthagytam! Nem tehettem róla, gondolnom kellett rá, aki most szobája ablakából nézi a napkeltét, és azt reméli, hogy én rövidesen bekopogtatok hozzá, és megmondom, hogy itt maradok, és az övé leszek. Ó, milyen kimondhatatlanul vágytam arra, hogy az övé legyek, mennyire szerettem volna visszafordulni! Még nem lett volna késő, még megkímélhettem volna a kegyetlen csalódástól. Szökésemet még idáig senki sem fedezte föl, ebben biztos voltam. Még visszamehetnék, megvigasztalhatnám, megmenthetném a gyalázattól, talán a végromlástól.

Ó, mennyire féltettem őt a magányosságtól, sokkal jobban, mint magamat! Mintha tüskés nyíl hatolt volna szívembe; nem tudom kihúzni, mert összevissza tépi mellemet, és minden lépéssel mélyebbre hatol. Madarak éneke szállt az ég felé. A madarak hívek párjukhoz; ők a hű szerelem jelképei. És én? Mi vagyok én? Gyötrelmes szívfájdalmam és az elveimhez való makacs ragaszkodás közepette mélységesen megvetettem önmagamat. Nem töltött el büszkeséggel a tudat, hogy erős maradtam, és önérzetem nem szenvedett csorbát. Megbántottam, megsebeztem, elhagytam azt az embert, akit mindenekfölött szeretek. Ezért gyűlöltem magamat, de visszafordulni mégis képtelen voltam. Azt kell hinnem, hogy Isten vezetett. Hiszen az én akaratomat, az én öntudatomat megbénította a fájdalom. Kétségbeesetten zokogtam útközben, és úgy rohantam, mint egy megszállott. Aztán egyszerre olyan gyöngeség fogott el, hogy lábam felmondta a szolgálatot: orra buktam. Percekig feküdtem a földön, arcomat a nedves fűhöz szorítva. Attól féltem - vagy talán azt reméltem -, hogy ott menten meghalok. De csakhamar magamhoz tértem, egy darabig négykézláb másztam tovább, aztán talpra álltam, és elszántan folytattam utamat.

Mikor végre kiértem az országútra, olyan fáradt voltam, hogy le kellett ülnöm a gyepre, és mialatt ott üldögéltem, kerekek nyikorgását hallottam, és egy kocsit láttam közeledni. Föltápászkodtam és intettem; a kocsi megállt. Megkérdeztem, hová megy; a kocsis egy távoli községet nevezett meg. Biztosan tudtam, hogy Mr. Rochesternek ott nincsenek kapcsolatai. Megkérdeztem az embert, hogy mennyiért vinne el. Harminc shillinget mondott. Azt feleltem, hogy nekem csak húsz shillingem van. Nem baj, mondta, annyiért is elvisz, csak üljek be. A kocsi üres volt. Beszálltam, a kocsis rám csapta az ajtót, és elindultunk.

Szeretném, ha a nyájas olvasó soha nem érezne olyan kínt, amilyet én akkor éreztem. Szeretném, ha szeméből soha nem hullanának olyan égető, szívfacsaró könnyek! Adja Isten, hogy az olvasó soha ne legyen kénytelen olyan reménytelenül könyörögni az Egek Urához, mint amilyen reménytelenül én akkor fohászkodtam. Soha ne kelljen félnie - ahogy nekem kellett -, hogy a Gonosz eszközévé válik valaki számára, akit szeret. "

-Charlotte Bronte: Jane Eyre-


Vissza a tetejére
 Profil  
 

HozzászólásElküldve: 2008. jún. 28., szombat 11:56 
Bentlakó
Avatar
Offline

Csatlakozott: 2006. okt. 05., csütörtök 20:20
Hozzászólások: 3994
Fekete István: Ősz táján

Öregember ült az asztal mellett, és kinézett az ablakon. Csak nézett. Kalapja az ölében, botja két térde között, és szeme meg se rebbent a szigorú nézésben. Az ablakban két muskátli között a szomszéd kéménye látszott, a kéményen gólyafészek. A fészek peremén a kis gólyák szárnyukat próbálgatták, néha felugrottak a levegőbe, és pár pillanatig fent is maradtak.
Az öregember bólintott.
Közben megérkezett hol az egyik öreg gólya, hol a másik, és sorjában megetették a fiakat. A fiatalok tolongtak, lökdösték egymást, de az öregek sose tévesztették el, melyik kapott már, és az erőszakoskodót keményen félrelökték.
Az öregember megint bólintott.
Július elején járt az idő. Párás, meleg reggel volt, és az öreg arra várt, hogy tarisznyáját megrakják egy hétre való élelemmel. Ment volna már, mert a kunyhót csak a kutya őrzi, de nem mehetett, mert özvegyasszony lánya az unokával volt a konyhában elfoglalva.
- Na, gyere már, Péterkém.
- Előbb adjon enni.
- Kapsz azután; éppen lángos van, de vár öregapád...
- Nem.
- Csak az arcodat mosom meg.
- Nem. Előbb enni adjon.
A vén csősz nézte a gólyákat. Most mind a két öreg madár ott volt, és mereven azt figyelték, hogy a fiatalok hogyan repülnek át egyik kéményről a másikra. Talán ez volt az első repülésük, mert a kéményt alig tudták elérni, de elérték. Csak a harmadik kis gólya tétovázott. A másik kettő már kétszer is megrepülte a rövid utat, a harmadik felugrott ugyan a levegőbe, de aztán visszaereszkedett újra a fészekre. És amikor már harmadszor lebbent fel, és harmadszor is meggondolta magát, az egyik öreg madár úgy alávágott, hogy az ijedtségtől vagy a fájdalomtól majdnem leesett ugyan, de repült végre oda is és vissza is. Akkor a gólyák visszahajtották nyakukat, és kelepeltek. Az öreg pedig felkelt, és kiment a konyhába. A gyerek ült a padon borzasan, mosdatlanul, egyik lábát makacsul a másikra fonva.
- Itt van öregapád is, na gyere! - És az asszony ránézett apjára. Hosszan nézett rá, és leeresztette a kezét szégyenlősen és ijedten. A konyhában csend lett.
- Ne erőltesd, Mari. Kettőnkre szedj össze kenyeret, miegymást. A gyerök is gyün.
- Ki, édösapám?
- Ki!
- Nem sok szabadsága van már - mondta az asszony kérlelően -, beirattam az elsőbe.
Az öreg a szűrt a padkára lökte, s a szűr nagy csatja nekiütődött a mosdótálnak kemény, hideg csattanással.
- Jobb, ha Pétörnek az apja tarisznyájába pakulsz, az enyimbe nem fér el. Pokrócot az istállóbul viszek.
Az asszony szeme elnedvesedett, a gyerek ijedten lapult.
- Mozdulj! - nézett rá az öregember hideg csendességgel, és a kisgyerek fürgén lecsúszott a padról.
Ez júliusban volt, július elején, most pedig szeptember van. Hajnal. A kukorica már elhallgatott, mert harmat szállt éjszaka a beszédes levelekre, és a tücskök is elnémultak, mert citerájuk húrja megreszketett az ébredés józanságának párájában.
Csak a tűz él még a hamu alatt, és lágy kék füsttel tapogatja az érkező világosságot.
A kunyhón most kezd színe lenni a tökvirágnak, amiből már sose lesz tök, de ez nem baj. A patakparton egy varjú károg, ébresztgetvén a világot, és dühösen recsegteti a riadót, mert senki sem igazodik hozzá.
Az öreg csősz átballag a kis hídon, és felnéz a varjúhoz.

- Fenének lármázol, más talán nem tudja, hogy reggel van?

A kunyhó előtt Péter rakja a tüzet. Az öreg megáll a kukorica közt, mielőtt kiérne, és nézi a gyereket. Hosszan és csendesen. A tűz lángra kap, és pattanik néha, mintha száraz ágait törné valaki, ámbár hiszen töri a tűz is.
A gyerek ásít.
- Ráértél volna - lép oda az öreg -, van még idő.
- Vizet hoztam. Mert meg is kellett mosdózni. Azt mondják, ott megnézik az ember kezit is...
- Na, a tiedet megnézhetik.
A gyerek maga elé tartja két kis kezét.
- Öregapám is elgyün az iskoláig?
- Ha akarod... Ámbár aki éjjel meg meri járni a határt, aki meg meri állítani az idegön kocsit... És te megmerted...
- Nem félek én!
Az öreg szőlőt rak ki a pokrócra meg almát, pirosat.
- De azért elmegyek veled, mert mért ne mennék?
- Ilyen meg ilyen - int a gyümölcsök felé- nem lesz ott senkinek.
A varjú elhallgatott már, a tűz is eltűnt a nap ragyogásában, némán érik a határ, és csak az öreg ballag az unokával a csendes dűlőúton. Most a kezét fogja, mert nagy út a mai. Szó sincs, de a kézfogásban minden benne van. Ennél többet mondani úgysem lehetne.

Az égen gólyák repülnek dél felé, s amikor az öreg feltekint egy pillanatra, elereszti a gyerek kezét.

"Elereszthetem már én is" - gondolja, de azért mégiscsak újra megfogja a kis kezet.

Aztán eltűnnek a fordulónál, és mögöttük édes, meleg, aranyló őszi csend marad az úton.


Vissza a tetejére
 Profil  
 

HozzászólásElküldve: 2008. júl. 15., kedd 20:59 
Offline

Csatlakozott: 2007. szept. 16., vasárnap 11:17
Hozzászólások: 42
Tartózkodási hely: Budapest
:D Köszönöm, hogy felraktad! :D


Vissza a tetejére
 Profil  
 

HozzászólásElküldve: 2008. júl. 15., kedd 21:05 
Offline

Csatlakozott: 2007. szept. 16., vasárnap 11:17
Hozzászólások: 42
Tartózkodási hely: Budapest
Marcus Aurelius - Rossz érzések ellenszere
“Ne ijeszd el magad az élettől azzal, hogy csupán a gondokról s a bajokról képzelegsz. Ne vetítsd előre még nem létező, se ne éleszd újra letűnt bajaidat. Amikor gondok kínozzák sorsod, tedd fel a kérdést: mi az, ami most elviselhetetlen? A választ magad előtt is szégyellni fogod - sem a jövő, sem a múlt nem nehezedik rád, mindig csak a jelen. Az előbbi talán be sem következik, az utóbbi pedig már régen elmúlt. A jelen súlya a kisebbik, ha körülhatárolod. Milyen ember az, aki még a jelent sem képes önmagában elviselni? - Ha félreteszed, ami bánt, máris a legnagyobb biztonságban érezheted magad.
Vajon ér-e annyit bármilyen dolog, hogy lelked rosszul érezze magát miatta? Találsz-e valamit, ami miatt érdemes a bánkódáshoz lealacsonyodnod; sóvárgó, magába süppedő arccal csüggedned valami mulandó felett?
Emberrel nem történhet meg, ami nem emberi; ahogyan ökörrel, szőlővel, kővel nem eshet meg olyasmi, ami ökörhöz, szőlőhöz, kőhöz nem illik. Isten nem sújt olyannal, ami elviselhetetlen.
Ha egy külső jelenség bánt, tulajdonképpen nem maga a jelenség nyugatalanít, hanem a róla alkotott elképzelésed. Márpedig csak tőled függ, hogy ezt megszüntesd. Ha a rossz érzés oka a lelkedben rejlik - tulajdonoddá, elválaszthatatlan részeddé lett -, ugyan ki akadályozhatná meg hogy hibás felfogásodat magad orvosold? Amikor nem teheted meg, amit helyesnek tartasz, nem okosabb-e megújult erővel tevékenykedni, mint felette bánkódni?
Ha megtetted, amit tenned kell, az eredménytelenség oka nem benned rejlik. A dolgokat elfogadni tudni annyi, mint helyesen értelmezni. Ha ezt megértetted, semmi felett nem kell bánkódnod: az út a te utad, a természet mérte rád - neked csak járnod kell rajta.”


Vissza a tetejére
 Profil  
 

HozzászólásElküldve: 2008. júl. 15., kedd 21:06 
Offline

Csatlakozott: 2007. szept. 16., vasárnap 11:17
Hozzászólások: 42
Tartózkodási hely: Budapest
“Isten mindennap ad nekünk egy pillanatot, amikor megváltoztathatunk mindent, ami boldogtalanná tesz. S mi mindennap úgy teszünk, mintha nem vennénk észre ezt a pillanatot, mintha nem is létezne, mintha a ma ugyanolyan lenne, mint a tegnap, és semmiben sem különbözne a holnaptól. De aki résen van, az észre fogja venni a mágikus pillanatot. Bármikor meglephet minket: reggel, amikor bedugjuk a kulcsot a zárba, vagy az ebéd utáni csöndben, és a nap bármelyik percében, amelyik nem látszik különbözőnek a többitől. Mert ez a pillanat létezik, és ebben a pillanatban a csillagok minden ereje belénk száll, és segítségükkel csodákra leszünk képesek.”
(Paulo Coelho: A Piedra folyó partján ültem, és sírtam)


Vissza a tetejére
 Profil  
 

HozzászólásElküldve: 2008. júl. 15., kedd 21:08 
Offline

Csatlakozott: 2007. szept. 16., vasárnap 11:17
Hozzászólások: 42
Tartózkodási hely: Budapest
“Megmutatta neki a környezetében található embereket. Amott egy kitűnő családapa, aki éppen csomagolja a holmiját és segít felöltözni a gyerekeinek, szívesen kikezdene a titkárnőjével, de rettenetesen fél, hogy megtudja a felesége. A felesége viszont dolgozni szeretne, hogy független lehessen, de fél, hogy megtudja a férje. A gyerekeik azért fogadnak szót, mert félnek a büntetéstől. Az a lány, aki egyedül fekszik a napernyő alatt és könyvet olvas, úgy tesz, mintha nem törődne a világgal, pedig valójában retteg, hogy egész életében egyedül marad. Az a fiú ott, teniszütővel a kezében, állandó félelemben él, mert meg kell felelnie a szülei elvárásainak. A pincér, aki trópusi italokat szolgál fel a dúsgazdag vendégeknek, folyamatosan attól retteg, hogy bármelyik pillanatban elveszítheti az állását. Ott az a lány táncosnő szeretett volna lenni, végül mégis inkább ügyvédnek tanult, mert félt, hogy megszólják a szomszédok. Az az öregember azt hangoztatja, hogy azért nem iszik és nem dohányzik, mert így sokkal jobban érzi magát, de a valóságban nagyon fél a haláltól, ami évek óta megállás nélkül duruzsol a fülébe. Vagy ott fut egy pár a hullámok között, fröccsen a víz a talpuk alatt, mosolyognak ugyan, de a lelkük mélyén ők is félnek, hogy megöregszenek, unalmasak és fölöslegesek lesznek. Vagy az a férfi, aki most megállt a hajójával az emberek előtt és mosolyogva, napbarnítottan integet, borzasztóan fél, hogy egyik pillanatról a másikra elveszítheti a pénzét. És a szálloda tulajdonosa is, aki ezt a paradicsomi idillt a szobája ablakából nézi, és mindenkit felhőtlenül boldognak és elégedettnek szeretne látni, rengeteget követel a könyvelőjétől, mert fél, hiszen tudja, hogy bármilyen becsületes, az adóellenőrök mindig találnak könyvelési hibákat, ha akarnak.
Ezen a gyönyörű naplementés tengerparton tehát mindenki fél.
Félnek, hogy megfulladnak, félnek, hogy egyedül maradnak, félnek a sötétségtől, mert ördögökkel népesíti be a szobájukat, félnek olyasmit tenni, ami nincs benne az illemtankönyvben, félnek Isten ítéletétől, az emberek rosszallásától, az igazságszolgáltatástól, mely a legapróbb vétséget is szigorúan megbünteti, félnek kockáztatni, félnek veszíteni, de félnek nyerni is, mert félnek az irigységtől, félnek szeretni, mert félnek az elutasítástól, félnek a fizetésemelést kérni, elfogadni egy meghívást, ismeretlen helyekre menni, félnek, hogy nem beszélik egy idegen ország nyelvét, hogy nem tudják lenyűgözni az embereket, hogy megöregszenek, hogy meghalnak, félnek, hogy csak a gyengeségeik miatt veszik észre őket, és nem figyelnek föl az értékeikre, vagy hogy egyátalán nem veszi észre őket senki, sem a gyengeségeik, sem az értékük miatt.
Félelem, félelem és félelem. Az élet a félelem birodalma.”
(Paulo Coelho: Az ördög és Prym kisasszony)


Vissza a tetejére
 Profil  
 

Re: A széppróza kincsei
HozzászólásElküldve: 2010. dec. 18., szombat 18:28 
Aktív tag
Offline

Csatlakozott: 2006. okt. 02., hétfő 17:12
Hozzászólások: 808
Tartózkodási hely: Budapest
Móra Ferenc: Három Matyi

Szomorú kis iskola volt az a mienk, ahol én a betűvetést tanultam. Se ajtaja, se ablaka, ahogy a mese mondja. Azazhogy volt biz azon ablak, de csak akkora, hogy nem fért be rajta annak a bolondos napraforgónak a virágtányérja, amelyik előtte ágaskodott. Annál nagyobb volt az ajtó; máig is csudálom, hogy ki nem sétált rajta az egész iskolaszoba. S ezen az öreg ajtón akkora repedések voltak, hogy a tanító úrék macskája mindig azon ugrált be, ha a Bodri kutya meg akarta szabni a bundáját.
Ti persze azt gondoljátok, hogy én most csak mókázok mesemondó jókedvemben. Az ám, azóta nagyon sok esztendő megette egymást, de a tenyerem tán még ma is csupa seb a padfaragástól.
Nekünk magunknak kellett összeeszkábálni azt a padot, amelyiken ültünk. Összeállt két-két jó pajtás, s addig fúrt-faragott, míg meg nem volt a pad. Egyik végén ült az egyik gyerek, másikon a másik. Biz azon nem esett olyan kényelmes ülés, mint a mostanin, hanem azért mégis pingáltunk mink akkora f betűket, hogy alig fértek a palatáblára. Csak éppen a nyakravalójuk adott sok dolgot, azt sehogy se tudtuk jó helyre kötni. Bele is merültünk a nagy munkába úgy, hogy meg se hallottuk a kopogtatást a csupa hasadék ajtón. Csak akkor ütöttük fel a fejünket, mikor már a tanító úr előtt állt a jövevény. Mezítlábas, vékonydongájú, sápadt fiúcska. Csuda, hogy el nem vitte a szél, míg idáig ért.
- Mi kéne, ha vóna, öcsikém? - kérdezte a tanító úr.
- Iskolába szeretnék járni - suttogta félénken a gyerek.
- Miféle legényke vagy te? Mi szél hozott ebbe a mi falunkba?
- Se apám, se anyám. Egy falubeli rokonom hozott ide magához.
- Kicsoda az a rokon?
- Öreg Bános pék.
Öreg Bános pék volt a legágrólszakadtabb ember a falunkban, belőle űzött tréfát minden pajkos siheder.
- Hát neked mi a neved?
- Három Matyi.
Mesében se lehet ilyen furcsa nevet hallani. Tanító urunk is elmosolyogta magát, s föltette a nagy kerek pápaszemét, úgy vette szemügyre szegény Három Matyit.
- Egy Matyinak is kicsi vagy, fiam, hát még háromnak! Hol adjak én most egyszerre három embernek helyet az iskolában?
Egyszerre összebújtunk valamennyien, és csendesen morogtunk:
- Ide nem ül! Ide nem fér! Csináljon magának padot!
Három Matyi zavarodottan sütötte le a szemét, s forgatta a kezében konya kalapját.
- Tudod mit, fiam - mondta a tanító úr. - Telepedjél meg a kuckóban. Ott lesz csak a jó világ a télen.
Nagy boglyakemencéje volt az iskolánknak, annak a zuga lett a Három Matyi tanyája. Sose volt még kuckónak odavalóbb lakója. Világéletemben nem láttam gyámoltalanabb teremtést a mi Matyinknál.
Jókedvünket rajta tölthettük: soha annak szavát nem vehettük.
Annál többet vette a tanító úr. Karácsonyra Három Matyi volt a legjobb deák. Ha valami kérdést egyikünk se tudott: mondjad csak, Három Matyi! Ha mindnyájunknak megbicsaklott az esze a számtani példában: ugorj csak, Három Matyi! Ha írt, csupa gyöngyszem; ha leckét mondott, mint a vízfolyás.
Hanem egyszer annál csendesebb lett Három Matyi, még ha a tanító úr kérdezte is. Leckéjét ha fölmondta, csak makogott, hogy kín volt hallgatni. Mocskos, rendetlen az írása, hogy rossz volt nézni. Elhányta a betűket, hogy csak úgy kiabált egyik a másikért. Ha a tanító úr szólította, nem ugrott, mint a labda, hanem vánszorgott, mint egy törött szárnyú veréb.
- Mi bajod neked, Matyi fiam? - tudakolta tőle sokszor a tanító úr, megsimogatva beesett, sápadt orcáját.
- Nincs nekem semmi se - motyogta Matyi bágyadtan, s olyan fáradtan dőlt vissza a kuckóba, hogy szinte megsajnáltuk.
Nem haragudtunk már rá, hiszen nem volt már jobb deák ő se, mint mink. Nem dicsérte már a tanító úr se.
Szegény Matyi egyre fogyott, mint a megszegett kenyér. Egyszer megesett vele, hogy elaludt az iskolában, kezéből kiesett a könyv, s nem ébredt fel e zajra. Nekitámasztotta a fejét a kemencének, s úgy elszundikált, hogy csak arra ébredt fel, mikor a tanító úr megrázta a vállát.
- Kedves fiam, szedd össze a holmidat, és menj haza. Aki elalszik a könyve mellett, annak nincs semmi keresete az iskolában.
A fiú kivörösödött szemét a tanító úrra vetette, de nem szólt semmit. Összeszedte az egyet-mását, s könnybe lábadt szemmel kiment az iskolából.
Tanító urunk szomorúan nézett utána, aztán kedvetlenül járt le s fel az iskolában, kisvártatva pedig fölvette a kalapját.
- Gyerekek, legyetek csendben. Elmegyek Három Matyiékhoz.
Nem is volt nekünk kedvünk semmi dévajsághoz. Azon tanakodtunk, mi lesz most Három Matyival, mikor egyszerre csak visszajött a tanító úr, karján hozta Matyit, mint egy beteg galambot.
- Fiúk, álljatok fel! Tiszteljétek meg vele ezt a kis pajtástokat, aki különb hős, mint Kinizsi Pál volt. Kinizsi Pál erős férfi volt, a hadakozás neki játék. Három Matyi gyönge, mint a harmat, s ez a gyönge négy hét óta alig fogta le a szemét éjféltől reggelig. Négy hét óta beteg az öreg Bános pék, s azóta Három Matyi süti helyette a kenyeret. Fiaim, becsüljétek meg ezt a kis hőst! Melyiktek ad neki helyet maga mellett?
Talpra ugrott az egész osztály.
- Én is, én is!
Egész életemben büszke leszek rá, hogy Három Matyi mellettem választott helyet magának.


Vissza a tetejére
 Profil  
 

Re: A széppróza kincsei
HozzászólásElküldve: 2013. dec. 02., hétfő 16:54 
Aktív tag
Offline

Csatlakozott: 2006. okt. 02., hétfő 17:12
Hozzászólások: 808
Tartózkodási hely: Budapest
PANOV APÓ KÜLÖNÖS NAPJA

(Ruben Saillens meséjét átdolgozta Lev Tolsztoj, elmeséli: Mig Holder)

Réges régen, élt egyszer egy idős suszter, messze-messze, egy kis orosz falucskában. Panovnak hívták, de senki nem szólította Panovnak, Panov úrnak, sőt még Panov suszternak sem. Bárhová ment a kis falucskában, mindenki annyira szerette, hogy csak Panov apónak szólították.
Panov apó nem volt gazdag, egyetlen kis szobácskája volt, melynek ablaka az utcára nézett. Ebben a kis szobában lakott és ez volt egyben a műhelye is. De azért szegény sem volt. Minden szerszáma megvolt a suszter mesterséghez, volt egy vastűzhelye, aminél melegedett és ételt főzhetett, volt egy nagy fonott kosárszéke, ahol időnként elszunyókált, egy masszív ágya színes takaróval és egy kis olajlámpája, hogy esténként legyen, mivel világítana. Mindig olyan sokan akartak új cipőt csináltatni vagy a régit foltoztatni, sarkaltatni, talpaltatni, hogy Panov apónak mindig volt elég pénze kenyérre, kávéra, és káposztára, amiből levest főzzön. Így Panov apó szinte mindig vidám és boldog volt. A szeme csak úgy ragyogott kis kerek szemüvege mögött. Egész nap dudorászott, vagy fütyörészett, a járókelőket, pedig hangos jókívánságokkal köszöntötte.

De ezen a napon másként volt. Panov apó szomorúan állt kis szobája ablakánál, és feleségére gondolt, aki már régen meghalt, meg gyermekeire, akik felnőttek és elköltöztek. Karácsony este volt és mindenhol együtt volt a család. Panov apó végignézett a falu házain. Minden ablakból gyertyák és lámpák vidám fénye szűrődött ki és már álltak a karácsonyfák. Hallotta a nevetést és a gyermekek boldog zsibongását játék közben. Érezte a sülő hús illatát, mely az ablak és ajtó melletti repedéseken szivárgott be. "Bizony, bizony..." - de nem volt senki, aki visszavarázsolhatta volna szemének ragyogását, kis kerek szemüvege mögött. Panov apó nagyot sóhajtott. Azután komótosan meggyújtotta az olajlámpát, odament a polchoz, és levett egy régi, barna könyvet. Leseperte az ottmaradt bőrdarabkákat a padról, feltett egy bögre kávét a tűzhelyre, leült a fonott kosárszékbe és elkezdett olvasni.
Panov apó nem járt iskolába és nem tudott valami jól olvasni, ezért ujjával követte a szöveget és hangosan olvasott. A karácsonyi történetet olvasta, hogy Jézus nem házban, hanem egy istállóban született, mert nem volt számukra hely a vendégfogadó háznál.
"Bizony, bizony - mondta Panov apó, bajuszát pödörgetve; - Ha idejöttek volna, elalhattak volna az ágyamon, a kisbabát betakartam volna meleg takarómmal. Örülnék, ha lenne itt velem valaki, és egy kisgyermek, akivel eljátszanék."
Panov apó felállt és megpiszkálta a tüzet. Kint ködösre fordult az idő, Így feljebb csavarta a lámpát, töltött magának egy csésze kávét és folytatta az olvasást.
Arról olvasott, hogy gazdag bölcsek keltek át a sivatagon, hogy ajándékot vigyenek Jézusnak aranyat és illatos fűszereket.
"Bizony, bizony - sóhajtott fel Panov apó -, ha Jézus idejönne, nem tudnék neki mit adni."
Azután elmosolyodott és a szeme felragyogott, kis kerek szemüvege mögött. Felállt az asztal mellől és odament a polchoz. Volt ott egy zsineggel átkötött, poros doboz. Felnyitotta a dobozt és kivett egy pár apró cipőcskét. Kezébe vette a kis cipőket és mozdulatlanul állt. Ez volt a legjobb pár cipő, amit valaha készített. Óvatosan visszatette őket a dobozba, azután újra leült a kosárszékbe.
"Ezzel ajándékoznám meg." - dünnyögte. Sóhajtott egyet és tovább olvasott.

Ki tudja, talán a szoba melege tette, vagy amúgy is késre járt, de Panov apó csontos ujjai nemsokára lecsúsztak a lapról, szemüvege is lecsúszott az orráról és csöndesen elaludt. Kint egyre nagyobb lett a köd. Elmosódott alakok haladtak el az ablak eltt, de az öreg suszter csak aludt tovább és még horkolt is egy kicsit. Hirtelen egy hang szólította:
"Panov apó, Panov apó!"
Az öregember felugrott.
"Ki az?" - kérdezte, amint körülnézett. Elég rosszul látott a szemüvege nélkül, de biztos volt benne, hogy senki sincs a szobában.
"Panov apó!" - szólt újra egy hang. - "Azt kívántad, hogy megláthass, hogy betérjek a műhelyedbe és megajándékozhass. Holnap reggeltől estig figyelj, és én eljövök. Légy nagyon figyelmes, hogy felismerj, mert nem mondom meg ki vagyok!"
Azután újra csend lett. Panov apó megdörzsölte a szemét és felállt. A kályhában már elégett a szén, a lámpa, pedig teljesen kialudt, de kívülről csengők hangja hallatszott. Itt a karácsony, csilingelték.
"Ő volt." - mondta magában az öreg suszter. - "Jézus volt."
Elgondolkozva megpödörte a bajuszát.
"Lehet, hogy csak álom volt, de azért figyelni fogok és remélem, hogy karácsony napján meglátogat. De hogyan fogom megismerni? Hiszen nem maradt kisgyermek, felnőtt, király lett és azt mondta, hogy Ő az Isten Fia."
Az öregember megcsóválta fejét.
"Bizony, bizony, - mondta - nagyon kell majd figyelnem."
Panov apó le sem feküdt. Ott ült fonott székében az ablakkal szemben és figyelt, mikor jön arra valaki. Lassan - lassan felkelt a nap és sugarai megvilágították a macskaköves utat. Senki sem járt az utcán.
"Főzök magamnak egy jó kávét karácsony reggel." - mondta Panov apó vidáman, csak úgy magának. - "Begyújtom a kályhát és főzök egy nagy adag gőzölgő kávét, de az egyik szemem azért mindig az ablakon lesz. Remélem, ma eljön!"
Panov apó várt. Végre jött valaki: egy alak tűnt fel a kanyargós utca másik végén. Panov apó kilesett a jégvirágos ablakon. Nagyon izgatott volt - lehet, hogy Jézus jön hozzá. Csalódottan fordult el. Az alak egyre közeledett. Lassan jött az úton, meg-megállva. Panov apó tudta már, hogy ki jön - az öreg utcaseprő, aki minden héten arra jött talicskájával és seprűjével. Panov apó mérges lett. Jobb dolga is volt, mint öreg utcaseprőket figyelni. Istent várta, Jézust, a királyt. Türelmetlenül elfordult az ablaktól és jó ideig várt, hogy az utcaseprő elmenjen. De mikor visszafordult, az öregember még mindig ott állt az utca másik oldalán, Panov apó boltjával szemben. Letette a talicskáját, kezét dörzsölgette és dobogott a lábával, hogy egy kicsit felmelegedjen. Panov apó nagyon megsajnálta, mert látszott, hogy nagyon fázik.
Még elképzelni is rossz, hogy valakinek karácsonykor is dolgoznia kell! Panov apó megkocogtatta az ablakot, de az öregember nem hallotta, így kinyitotta műhelyének ajtaját. Az ajtóból kiszólt:
"Jöjjön be!"
Az utcaseprő kicsit ijedten fordult hátra - az emberek gyakran durván bántak vele a munkája miatt, de Panov apó mosolygott.
"Mit szólna egy csésze kávéhoz?" - szólt neki. "Látom, hogy teljesen át van fagyva."
Az utcaseprő egyből otthagyta a talicskáját.
"Hát, bizony jólesne!" - mondta és bement a kis műhelybe. - "Igazán nagyon kedves magától, igazán nagyon kedves."
Panov apó kitöltött egy csésze kávét a tűzhelyen lévő kannából.
"Ez a legkevesebb, amit tehetek" - felelte. "Hiszen karácsony van."
Az öregember felsóhajtott:
"Nekem ennyi a karácsony."
Miközben a kályha mellett melegedett, nedves ruhájának párolgása kesernyés szaggal töltötte el a szobát.
Panov apó visszatért előbbi helyére az ablak mellé és figyelte az utcát.
"Látogatót vár? - kérdezte az utcaseprő. - "Remélem, nem vagyok útban?"
Panov apó megrázta a fejét. "Én, ...hm, hallott már Jézusról?" - kérdezte.
"Isten Fiáról?" - kérdezett vissza az öregember.
"Ma meg fog látogatni." - válaszolta Panov apó.
Az öreg utcaseprő megdöbbenve nézett rá.
Így Panov apó elmondta az egész történetet. "Ezért figyelem, hogy mikor jön." - fejezte be.
Az utcaseprő letette a csészéjét, szomorkásan megcsóválta a fejét és elindult az ajtó felé.
"Sok szerencsét! - mondta - És, hm, köszönöm a kávét!" Most először elmosolyodott. Azután sietve kilépett az utcára és fogta a talicskáját.
Panov apó az ajtóból nézett az utcaseprő távolodó alakja után. Szétnézett. A téli nap sugarainak melege megolvasztotta. A jégvirágokat az ablakon és a csúszós jeget a macskaköveken. Az emberek mozgolódni kezdtek, néhány részeg még most tántorgott haza az előző esti mulatság után. Ünneplőbe öltözött családok siettek, hogy meglátogassák rokonaikat. Mindnyájan mosolyogva köszöntötték a műhelye ajtajában álló Panov apót. "Boldog karácsonyt, Panov apó!" - mondták. Az öreg suszter is köszönt, visszamosolygott, de nem állította meg őket, hiszen mindnyájukat jól ismerte. Ő valaki mást várt. Éppen be akarta zárni az ajtót, mikor észrevett valamit. A fal mellett, az árnyékban egy nő közeledett karján kisbabával. Nagyon sovány volt, láthatóan fáradt és ruhája is kopott.
Panov apó nézte-nézte, azután odaszólt neki:
"Jöjjön be és melegedjen meg egy kicsit!"
A nő meglepődve tekintett fel és el akart szaladni, de azután meglátta, hogyan ragyog az öreg suszter szeme kis kerek szemüvege mögött.
"Nagyon kedves magától." - mondta az asszony, miközben Panov apó félreállt, hogy bemehessen a kis műhelybe.
Az öreg csak megrántotta a vállát
"Ugyan, szóra sem érdemes! - felelte. - Csak láttam, hogy nagyon át lehet fázva. Messzire megy?"
"A szomszéd faluba. - válaszolta az asszony. - Még vagy hat kilométer. Tudja, lent laktam a malomnál, de nincs pénzem a lakbérre, ezért el kellett jönnöm. Most az unokatestvéremhez megyek, hátha befogad, mert nincs férjem."
Az asszony bement és megállt a kályha mellett. Panov apó karjába vette a kisgyermeket.
"Megkínálhatom egy kis levessel és kenyérrel?" - kérdezte. De az asszony büszkén elutasította.
"Akkor legalább fogadjon el egy kis tejet a gyermek számára!" - mondta. - Meglangyosítom a tűzhelyen. Ne aggódjon, — ragyogtak az öregember szemei — nekem is voltak gyermekeim".
A kicsi csuklott egyet és vidáman rugdalózott a lábával.
"Bizony, bizony." - mondta Panov apó a fejét csóválva. - Szegény kicsikének nincs is cipője."
"Nincs miből vegyek." - mondta keserűen az asszony.
Miközben Panov apó a gyermeket etette, támadt egy gondolata. El akarta hessegetni, - de csak visszajött. A doboz a polcon. Az a pár cipő, amelyet oly sok évvel ezelőtt készített, talán jó lenne ennek a kis csöppségnek. Így Panov apó elővette a kis cipőket és felhúzta a gyermek lábára. Pont rá illett. Tökéletes, - mintha csak ráöntötték volna!
"Fogadja el ezt a pár cipőt!" - mondta kedvesen.
Az asszony nagyon örült.
"Hogyan hálálhatnám meg?" - kiáltott fel.
De Panov apó már nem is hallotta. Aggódva tekintett ki az ablakon. Csak nem ment el Jézus míg ő a gyermeket etette?
"Valami baj van?" - kérdezte együtt érzően az asszony.
"Hallott már Jézusról, aki karácsonykor született?" - válaszolt a suszter egy kérdéssel. Az asszony bólintott.
"Ma el fog jönni. - mondta Panov apó - Megígérte." És elmesélte az álmát, ha egyáltalán álom volt.
Az asszony figyelmesen hallgatta, míg be nem fejezte a történetet. Úgy nézett, mint aki nem egészen hiszi, amit hallott; de azért kedvesen megveregette az öregember vállát és így szólt:
"Remélem, valóra válik az álma. Igazán megérdemli, hiszen olyan kedves volt hozzám és a gyermekhez!"
És az asszony folytatta útját.
Panov apó bezárta mögötte az ajtót. Melegített magának egy nagy adag káposztalevest a tűzhelyen, és újra elfoglalta helyét az ablaknál.

Teltek az órák és az utcán jöttek-mentek az emberek. Panov apó jól megnézett mindenkit, de Jézus nem jött el.
Ekkor nagy ijedtség fogta el. Talán Jézus eljött, de ő nem ismerte fel? Vagy addig haladt el az utcán, míg ő a tüzet piszkálta vagy a levesét melegítette és egy pillanatra elfordult? Az öreg suszter nem tudott tovább nyugodtan ülni. Odament az ajtóhoz, hogy még egyszer szétnézzen. Mindenféle emberek jöttek: gyermekek, idősek, koldusok, nagyanyók, vidám és mogorva emberek; némelyekre rámosolygott, másoknak bólintott, a koldusoknak pedig egy pár fillért, vagy egy darab kenyeret adott. De Jézus nem jött.

Leszállt az este, mindent elborított a decemberi köd. Az öreg suszter szomorúan meggyújtotta az olajlámpást és fáradtan ült le fonott kosárszékébe. Elővette a könyvet, de olyan nehéz volt a szíve és a szeme is annyira fáradt, hogy nem tudta kibetűzni a szavakat.
"Csak álom volt az egész. - mondta magában szomorúan. - Olyan nagyon hinni akartam benne; annyira vártam, hogy eljöjjön."
Két hatalmas könnycsepp gyűlt össze a szeme sarkában és legördült az arcán.
Hirtelen úgy tűnt, mintha valaki lett volna a szobában. Panov apó könnyein keresztül egy sor embert látott áthaladni a kis szobán. Ott volt az utcaseprő, az asszony kisgyermekével - mindenki, akit látott, vagy akivel beszélgetett aznap. Ahogy elhaladtak mellette, suttogva azt kérdezték: "Nem láttál engem Panov apó? Nem láttál?"
"Ki vagy?" - kiáltott fel az öreg suszter, és nehézkesen felállt a székből. - "Ki vagy? Kérlek, mondd meg!"
Azután ugyanazt a hangot hallotta, mint előző este, bár hogy honnan jött, nem tudta volna megmondani:
"Éheztem, és ennem adtál, szomjaztam, és innom adtál, jövevény voltam és befogadtál. Miközben ezeken az embereken segítettél, - velem tetted azt."
Majd megint teljes csend lett.
A könnyek felszáradtak az öregember szeméből.
"Bizony, bizony! - mondta lassan Panov apó, ősz bajuszát pödörgetve. - Hát, mégiscsak eljött!"
Elgondolkodva bólogatott. Majd elmosolyodott, és szeme újra ragyogott kis kerek szemüvege mögött.


Vissza a tetejére
 Profil  
 

Re: A széppróza kincsei
HozzászólásElküldve: 2019. okt. 04., péntek 05:40 
Aktív tag
Offline

Csatlakozott: 2006. okt. 02., hétfő 17:12
Hozzászólások: 808
Tartózkodási hely: Budapest
A Pál utcai fiúk című regényről és a színdarabról:

https://777blog.hu/2019/07/09/hiaba-halt-meg-nemecsek/


Vissza a tetejére
 Profil  
 

Hozzászólások megjelenítése:  Rendezés  
Új téma nyitása Hozzászólás a témához  [ 14 hozzászólás ] 

Időzóna: UTC + 1 óra


Ki van itt

Jelenlévő fórumozók: nincs regisztrált felhasználó valamint 1 vendég


Nem nyithatsz témákat ebben a fórumban.
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Nem szerkesztheted a hozzászólásaidat ebben a fórumban.
Nem törölheted a hozzászólásaidat ebben a fórumban.
Nem küldhetsz csatolmányokat ebben a fórumban.

Keresés:
Ugrás:  
cron
Style by phpBB3 styles, zdrowe serce ziola
Powered by phpBB © 2000, 2002, 2005, 2007 phpBB Group
Magyar fordítás © Magyar phpBB Közösség