|
Egy csöppet még visszatérnék ide:
"Viseljétek el egymást szeretetben."
Ez valamivel több, mint a sima elviselése egymásnak. Ez olyan dolog, amit, a toleranciával szemben, nem lehet megtanulni. Gondolom, Te leginkább azért jöttél ide, mert nem látod ezt a szeretetet a keresztényeken, és fáj vagy bosszant talán, vagy esetleg úgy gondolod, lenne még mit tanulniuk.
Igazad is van, ha így gondood. Sokkal elfogadóbbnak, türelmesebbnek és megértőbbnek kellene lennünk, és amikor nem vagyunk azok, azért nem, mert szem elől tévesztjük, hogy hogyan élt, szeretett Jézus Krisztus, a mi Urunk és Megváltónk. Őt nézd, ha tökéletes keresztényt akarsz látni! De az Ő szeretetét nem lehet megtanulni, ez másképpen működik. Legtöbbször így: Az ember egyszer csak észrevesz valakit, aki nagyon más, mint a többiek: olyan fura is, meg együgyűnek tűnik talán, de mintha lenne valami megfoghatatlan kincse, valami nem evilági, ami nekünk is elkezd hiányozni. Na, az ott Jézus!
De hogy kerül oda Jézus, ha nem utánzással? És legfőképpen hogy lesz a miénk az, ami a másiké?
Szegény ember elkezd kegyetlenül erőlködni, hogy ő is, ő is; nem tudva, hogy Jézus csak akkor szeretne (mások azt mondják, tud, de ez inkább egyféle lelki törvény, nem a Jézus képességéről vagy annak a hiányáról szól) foglalkozni vele, amikor az ember már nem nagyon bízik önmagában.
Szegény ember ezt sokáig nem érti, ezért a leggyakrabban úgy történik a dolog, hogy szépen belefárad, elmegy az egésztől a kedve, más források, vallások után néz, vagy egyéb úton ringatja el magát. De az a jó és vigasztaló dolog, hogy Jézus nem hagyja el azt az embert, akit egyszer elbűvölt lényének varázslatos voltával.
Persze, olyan is van, hogy az embert egyelőre hidegen hagyja ez az egész, és csak meg akarja mutatni, hogy milyenek a keresztények. Az se baj!
Hogy miért látszanak olyannak, amilyennek, annak több oka is van.
Egyrészt, mert nem mind arany, ami fénylik. És nem mind keresztény, aki annak nevezi magát, vagy akit más annak nevez. Ez a Gonosz játéka – tetszik-nem tetszik, a Gonosz létezik: ez elég nyilvánvaló abból, ahogyan a világ ma kinéz -, aki szereti elkeverni és összekuszálni a dolgokat. A keresztyén – bárki bármit mondana - nem azt jelenti, hogy tagja vagyok a református egyháznak vagy valamelyik másiknak, egyszerűen Krisztus-követőt jelent. Ezt nem X vagy Y egyházi anyakönyvi kivonat dönti el, ez fel van jegyezve Istennél. Bizony sok hitetlen pap is van bármelyik kereszténynek nevezett egyházban, aki valóban manipulál, és így Krisztus ügyének ellensége.
Másrészt, amikor olyanoknak látod a keresztényeket, amilyennek, tudnod kell, hogy te is a saját előítéleteid, elfogultságaid, rokon-, illetve ellenszenveid szemüvegén keresztül nézheted csak őket, és ez, akármennyire magabiztossá tesz is, mégsem megbízható referencia. Hiszen tanulni is mindig mástól (emberektől, körülményekből, könyvekből) tanulunk, nem a saját kútfőnkből. A tanulás korábbi álláspontunk feladását is jelenti esetleg. Márai mondta, hogy a gondolkodás kemény munkával járó feladat, ítélkezni sokkal könnyebb.
És van még egy harmadik dolog is. A keresztények – Krisztus igazi, megváltott gyermekei is - valóban
olyanok sokszor, hogy szégyent hoznak Mesterükre: kirekesztők, félelemmel teltek, manipulálók stb.
Ez meg azért van, mert a Krisztus-követés mindennapos harc. Krisztus legyőzte a Gonoszt a kereszten, és ezzel nemcsak a megtérő bűnös múltját rendezte, hanem a jövőjét is oly módon, hogy hit által MINDENre van ereje a Krisztust követőnek. De a Gonosz, aki a megtértet ugyan már nem tudja elszakítani Istentől (ez az evangélium lényege!!!), azért mindent megtesz, hogy Istent bosszantsa, a hívőt pedig akadályozza abban, hogy másokat Isten útjára vonzzon, és ebben a legfontosabb szövetségese az ember régi természete. Az ember szíve, belső világa tehát folyamatos harcok helyszíne, és az látszik ki belőle, akivel szövetkezik, akinek enged: ha Jézussal, akkor Ő, ha a Gonosszal, akkor meg ő. Ez a küzdelem azért is olyan kemény, mert az ember már nem tud jóízűen azonosulni a régi természetével sem, az új természetét viszont folyamatos szembeszélben kell vállalnia. Van, aki megfárad ebben a küzdelemben. És vannak persze, akik megragadják az ígéretet, hogy a Krisztusban mindenre van erejük, és ők tapasztalják napról-napra, hogy minden körülmény dacára (ha pl. nincs jó illat, szép hang, kávé az asztalon vagy izgalmas olvasnivaló, esetleg még egészség meg fiatalság sem) Isten békessége betölti a szívüket. Na ez az, amit szoktak irigyelni a Krisztus-követőktől. Itt bizonyára sokan vannak olyanok, akik – nem a teológiai vita kedvéért (az sem bűn, de tudni kell, hogy egy embernek soha nem az érvei, hanem a HITELE győznek meg) hanem - ilyen vonzásra kezdtek el érdeklődni Isten iránt.
Majd még elmondom a sztorit az agnosztikus folozófusról meg a prédikátorról, de már így is túl sokat beszéltem.
üdv.
n.
|
