Na igen, ezért jó a nagyszülőknek... mert ők a babázásnak leginkább csak a szépségét élik újra...

Másrészt nekik sem könnyű, mert folyton emlékezniük kell(ene) arra, hogy most nem ők a szülők, és ebből adódóan nem feltétlenül ők "értenek jobban" az adott gyermekhez, mégha általánosan több is a tapasztalatuk.

Nekem annakidején az első kulcsmegállapításom az volt, hogy a gyermeknevelés azzal kezdődik, hogy a gyermek neveli a szülőket, a szülők meg a nagyszülőket, aztán ha már a felnőttek betörtek, akkor el lehet kezdeni nevelni a gyereket.

Amúgy én sem azt mondam, hogy anyának lenni rossz... akkor nem vágynék több gyermekre... csak időnként úgy érzem, hogy túlnő rajtam a feladat.

Bababarát gyülekezetről én is hallottam, csak ahhoz elsősorban babák meg mamák kellenének.

Nekem méhen kívüli volt, de a lényeg ugyanaz. Azért a kórházban, mikor álmatlan éjszakán hallgattam, ahogy egy emelettel lejjebb sírnak az újszülöttek, és visszagondoltam, ahogy kevéssel korábban én is ott virrasztottam egy síró babával, átértékelődött bennem néhány dolog.

Ugyanakkor tudom, hogy a harmadik már nem a második lesz, nem azt fogja helyettesíteni, és úgy gondolom, a "gyógyulást" is ettől függetlenül kell megtalálni az Úrban. Én azt hiszem, hogy meg is találtam, ez a dolog már el van rendezve - ettől függetlenül a családi létszámból hiányozni fog.

tudom, hogy nem illik nekem "nőként" megszólalnom most ide...

de egyrészt van egy "érintettségünk": Balázs fiunk ikerterhesség volt, és huga-nővére nem született meg

másrészt engem nagyon megérintett Jób történetének egy "lényegtelen részlete":
ugye mindenből KÉTSZER ANNYIJA lett a nagy krízis után... de... "valamiért" GYEREKE csak UGYANANNYI született, mint amennyi előtte volt

mármint első ránézésre...

MÁSODIKRA viszont: KÉTSZER ANNYI gyereke is lett, "emezek" és "amazok" együtt!!

nekünk ez nagyon nagy vígasztalást jelentett

Szerintem amúgy, minél nagyobbak a gyerekek, annál könnyebb velük.

Egyre többmindent tudnak egyedül megoldani, és nem nekem kell, bábozni velük.

Nem tudom, mennyire lehet fájdalmas, ha minden második hetet ki kell miattuk hagyni a templomban, mert csak felváltva tudnak a szülők elmenni. Azt tudom, hogy ha csak egyedül van velük az ember, akkor az nem jó.

Volt egy nagyon kedves ember, aki megengedte, hogy gyerekekkel együtt járjak bibliaórára. Egy ideig.
De, legnagyobb jóindulata ellenére sem működött a dolog, mert, volt, aki egyből pisszegett, ha nem hallott tőlük, és volt, aki hónapok után bökte ki, hogy egy átdolgozott nap után, nem gyereknyüzsgésre szeretne érkezni.

Úgyhogy azóta nem járunk.
Azt a 8-10 évet már kibírjuk valahogy... Ha addig nem érkezik egy harmadik.
Ha igen, akkor életfogytiglan halál.

De, biztatásnak mondom, hogy létezik örök élet, és odaát valószínű nem 24 órás babafelügyelettel leszünk megbízva.

Mennyi idősek a gyerekeid? Nálatok nincs vasárnapi? Nálunk van, az istentisztelettel egyidőben, de csak kb. 3 éves kortól. (Korábban szerintem nincs is értelme, én tanítottam valaha a kicsiket, nagyon nehéz úgy foglalkozni velük, hogy valamit értsenek is az egészből.) Úgyhogy az még 2,5 év, de addigra remélem lesz még minimum egy csemeténk, de akár kettő is.

Én nagyon sokáig tiltakoztam a felváltva templomba járás ellen, próbáltam erőltetni a dolgot, és nagyon dühös voltam, ha nem sikerült. Már elkezdtem kibékülni vele, hogy az elkövetkező 10-15 évben ez így lesz. Ahogyan sok minden mással is.

Ami szintén nyomasztó, hogy amióta anya lettem, sokkal rosszabb feleségnek érzem magam. Kezdve azzal, hogy pocsék ételeket főzök. Mert ugye mindent csak gyorsan és egyszerűen, nyivákol a gyerek, szoptatni kell stb. azalatt tuti valami odaég, szétfő, elsózom, kifelejtek belőle valamit... sokszor nekem magamnak sem ízlik. Ugyanúgy valószínűleg nem fogok az elkövetkező 10-15 évben palacsintát, keltgombócot, szilvásgombócot stb. csinálni, pedig szeretjük, de nem érek rá ill. minden részletekben készül, volt hogy egy félig megpucolt krumpli 3-4 órát állt a konyhapulton, mire be tudtam fejezni... Jó tudom, a jó feleséget nem ez teszi (vagy mégis? nem volt időm belenézni a megfelelő topikba), de azért valamennyire ez is fontos.

Van egy barátom. Sokáig nem lehetett gyerekük, nálunk már régóta volt.
Aztán egyszer csak lett egy ikrük és a gyerekmentes évek után sokkolva voltak egy kicsit.
Egyszer, a gyerekek néhány hónapos korában felhívott és elmondta, hogy mind a ketten ki vannak bukva, alvás semmi, minden totál káosz.
Kérdezte tőlem, hogy meddig tart ez, meddig kell kibírni?
- Csak az első 10-15 év nehéz, aztán már könnyebb egy picit. - vigasztaltam én.

Akkor meg az a nehéz, hogy már nem csak nem tehetsz velük semmit, de bele szólni se engednek a dolgaikba, sőt az általad mondott gondolatoknak az ellenkezője a tuti.
Ez néha nehezebb, mint amikor cserélni kell a szülőnek a kakás pelust.

Erika nem csak nagymama, még bőven benne van az anyaságban is

Ha gyermekkel mentünk bármilyen csendes helyre, akkor ketten indultunk és az egyikünk mindig kiment, ha az aktuális picink hangoskodni kezdett. Pontosan tudtuk, meddig maradhatunk bent. Hogy ki ment ki, azt a Szent Lélek mutatta meg, de a másik beszámolhatott az utólag történtekről. (jó jegyzetelni, mert így még könnyebb)

Nálunk van gyermekmegőrzés pár hónapos kortól, olyan anyukák is vannak akik kendőben sétálgatnak, ez is jól bevált lehetőség és módszer.

"Nálunk"...

Az úgy volt, hogy először, sétálgattam babakocsival a lelkészi hivatal előtt, és próbáltam elolvasni, mikor van ügyfélfogadás, vagy a telefonszám ott van-e..? De mire felírtam volna a számot, elkezdett üvölteni a gyerek... Meg aztán, minek is írtam volna?
Nincs az a lelkész, aki gyereksétáltatás közbenre, az utcára hajlandó megbeszélni időpontot, első találkozásra, egy vadidegennel.

Aztán, volt egy hely, ahová neten keresztül "jártam" minden vasárnap. Ez kivitelezhető volt, csak éppen nem közösségi. Rólam semmit nem tudtak, azt sem, hogy létezem.

Aztán, odaköltöztem, akkor pedig az volt a gond, hogy pl. télen -15 fokban, nem szívesen viszi oda az ember a köhögős gyerekét. Gyerekmegőrzés, természetesen nem volt. Volt helyette rosszalló tekintet, pisszegés, fanyalgás, majd amikor kimentem, akkor az volt a baj, hogy miért nem maradtam. Ha maradtam, akkor "miért nem nevelem meg a gyereket".

Aztán, mentünk tovább, és most Almádiban vagyunk. Ott ki van hangosítva, és külön szobában vagyunk a gyerekekkel. Nem csak ott van fűtés, hanem a templomban is, ha nem is annyira... Néha bírnak magukkal a gyerekek, játszanak, néha meg a 20-30%-át hallani. Esete válogatja. Pisszegés nincsen, megértjük egymást. Néha, ha valamelyik anyukának épp marad még egy csepp ereje, akkor foglalkozást is tart a nagyobbaknak. Újszülöttekkel, 3-4 saját gyerek mellett, ezt nem várhatjuk el tőle...

Bibliaórán nincs ilyesmi. Nincs is igény rá, csak én voltam ennyire mániákus, hogy járni akartam, amikor nem lehetett. (De annyira jó volt... ha lesz még egy életem, oda megyek először...)

Viszont van baba-mama kör. De az meg nekem nem jön be, mert én éppenhogy nem babamamákkal szeretnék foglalkozni olyankor, amikor ott járok, hanem egy kicsit kiszakadni belőle, és felnőttnek lenni.

Szóval, ajándékokkal vagyunk körülrakva ott, mindent megtesz értünk a püspök úr, azon kívül, hogy ő is 24 órázik az ország egész területén, és azon kívül is...

Nekem mégsem elég...

Vagy, talán éppen elég. Így már ki lehet bírni, az igazán lényeges dolgokról nem maradok le.

... de nem tudom, ahol nincs ez meg, ott egyáltalán hogy maradnak életben az emberek?

Hát azért csak életben maradunk valahogy. Ami nálunk van abból, amit felsoroltál, az a fűtés. De azért az sem olyan utolsó rossz dolog. Én bőven beérném azzal is, ha vasárnaponként együtt mint család járhatnánk templomba (és persze úgy, hogy közben oda is tudnánk figyelni az igehirdetésre).



Igen ebből a szempontból nagyon örülök, hogy csak 10 hónapig voltunk "gondtalan ifjú házasok", nem volt időnk annyira megszokni, hogy jó dolgunk van... így is nagy volt a változás, de ha csak sok év után jött volna a gyermekáldás, még sokkal rosszabb lenne. (Egyébként pedig biztosan igaz, hogy egy ikerpár jóval több, mint 1+1 gyermek, én nem is tudom elképzelni, hogy azt hogyan lehet kibírni. Bár lehet, hogy a mienk is kitesz annyit egyedül is.)



Gondolod, hogy nem próbáltunk még mindent? A kendőmet épp árulom... csatos hordozó jobban bejön, hátra is lehet tenni, meg a férjem is fel tudja venni, általában úgy csináljuk mostanában, hogy egyikünk így kint marad vele a templom előszobájában. De ott nincs kihangosítás, hallani azért, de nagyon kell figyelni, viszont ha a kicsi elkezdi a szöveget, akkor már semmit nem lehet érteni. Emellett borzasztó erős hangja van, kintről is behallatszik rendesen, a csendben maradás pedig nem szokása. Bár hordozva kibírja néha 10 percig is (csak nagyon nehéz már cipelni). Babakocsival már jó ideje nem is érdemes menni, mert ott jó esetben is csak addig bírja, amíg tolom (és nem egy helyben tologatom), amúgy meg mászik ki belőle, hajmeresztő mutatványokat csinál, rettentő izgága, és ha nem mozoghat úgy, ahogy akar, akkor nagyon hangosan mérgelődik.

Nem ide tartozik, de azért leírom, ugyanis egy pár történettel megmutattátok, hogy mennyire gyerekutáló a magyar társadalom. Ezt csak azért mondom, ha valahol kérdés merül fel, hogy miért fogy a magyar, akkor ez az egyik fajsúlyos ok.
Félreértés ne essék nem rólatok beszéltem, hanem úgy általában ahogy a gyerekekhez hozzáállnak.
Egy gyerekszerető orszában egy csapat csivitelő gyerekkel bemehetsz egy étterembe és mindenki örülni és mosolyogni fog rátok. Képzeld el ezt itt.
Ismerősök akik jártak egy bizonyos országban, mindegyiknek feltűnt, hogy ott mennyire mésként néznek a gyerekekre. Ott valóban áldásnak tekintik és a jövőt látják bennük.
üdv
ex

és hogy lehet ezt megszerezni? mitől van egy ilyen attitűd az egyik nemzetben, és mitől hiányzik a másikban? mert amit írsz, az szerintem nagyon is valós dolog! és őszintén megvallom, egy csapat csivitelő gyerektől nekem sem a mosoly, hanem az arcidegzsába jut inkább előbb eszembe. ez tök ciki keresztényként, anyaként stb - de ettől még ez van...

mi a megoldás?

(egyszer buszon utazva egy "kisgyermek" vinnyogott folyamatosan, nem valami nagy baja volt, inkább csak a szülei figyelmét szerette volna felkelteni, de ők dumáltak, rá se hederítettek. már sok perce hallgattam, nőtt bennem a düh, majd hirtelen hátra fordultam és --ránéztem-- a gyerekre. néma csöndben volt onnantól egész úton. Jó itt lehet mondani, hogy nem csivitelt, hanem hisztizett.)

Szerintem a világnézetünkkel van a baj. Egyszerűen nem helyén kezeljük a gyerekeket.
Rém etalon: Szembeszomszéd kislánya hat felnőttet mozgatott folyamatosan. Mama, papa plusz négy nagyszülő. Rettenetesen el lett kényeztetve és a fegyelmezés hiánya miatt később nagyon sok baj érte.
Két gyereknél is még minden a gyerek fizikai igénye körül mozog de nem tanul meg alkalmazkodni. Az átlag magyar elfelejtette, hogy kell gyereket nevelni.
Akol sok gyerek van, ott ez a probléma vagy megoldódik, vagy megőrülnek a szülők. Négy öt gyereket ugyanis már nem lehet körbeugrálni, ott már valami katonás rendet kell tartani, vagy a totál káosz. Ott a szülők már kénytelenek bevonni őket az együttműködésbe, és ott a fegyelmezés is jobban megy. Szerintem.
Te is azzal, hogy háranéztél, azért voltál hatásos, mert ilyet még nem tapasztalt soha.
Hagyni kell őket csivitelni, néha meg keményen határozottan, következetesen és főleg nyugodtan közéjük csapni. Aláírom ez inkább férfimunka.
A férfiaknak sokkal nagyobb szerepet kell vállalni a nevelésben. Pontosabban a férfiaknak kell dominálni benne. Elvégre a Biblia is atyaságról beszél, anyaságról szinte semmit.
Például alsó tagozatban nem engednék nőket tanítani.
üdv
ex

A babákhoz annyi jutott eszembe, hogy "Kérjetek és adatik"
Lehet érdemes lenne megkérni a gyülekezet, hogy felváltva vigyázzatok a picire és ha valakinek ilyen karizmát adott az Úr (lelkészünk szerint olyan karizma is van nagyon ritkán, hogy két karon ülőt is képes kezelni egy ember), akkor jelentkezni fog.
A kérdés már csak annyi, hogy te oda mered-e adni a picit a testvéred kezébe?

Ezt a kört is végigfutottuk.

Felajánlották nekem, hogy a bibliaórát úgy szervezik, hogy az oda járók közül minden héten valaki más vigyáz majd a gyerekekre, és akkor én is ott lehetek.
Járunk 10-en, tehát, kb. 3 havonta egyszer kerül sor egy-egy emberre.

Az lett az eredménye, hogy mindenki rettegve érkezett a következő alkalomra, érezte a kardot a feje fölött, hogy mikor következik ő a kivégzésben. Lassan elkezdtek ritkulni az emberek. És, aki az egészet javasolta, végül ő vállalta magára a következő alkalmat, a kettővel következőt is, és mikor a harmadik jött volna, akkor már én mondtam, hogy ez így nem működik, ha nem akarok valami jól működő rendszert szétverni, akkor nekem kell mennem.

Mondom, hogy karizma, nem is akár milyen...