|
A „Válás utáni házasság?” kérdésében itt egy testvérem bizonyságtétele, aki azt tapasztalta meg a saját életében, hogy nem a törvény, hanem Isten kegyelme alapján kapott hívő társat Istentől.
”A Katolikus Egyház keretein belül kereszteltek meg, és gyerekkorom óta vallásos voltam. Rendszeresen jártam misére, de az életem nem volt másabb, mint azoké a kortársaimé, akik nem jártak templomba.
Szüleim elváltak, amikor 15 éves voltam, és nagyon hiányzott az édesapám. Ekkor kezdődött az "udvarlás" időszaka az életemben. Kiegyensúlyozott életre vágytam, amit a szüleim életében, sőt a nagyszüleim életében sem láttam. Elkezdődött az álmodozás kora: gondolataimban nagyon szépnek színeztem a házasságot, amilyen majd az enyém lesz - ettől vártam a boldogságot.
17 éves múltam, amikor feleségül mentem az első férjemhez. Nagyon rövid időn belül rájöttem, hogy amit álmodtam, nem vált be, s még nyomorultabbul éreztem magam, mint amikor egyedül voltam. Mivel megfogadtam, hogy én nem fogok annyit tűrni, mint Anyukám tűrt, ezért igyekeztem megszabadulni a férjemtől. 10 nap híján 1 évig éltünk együtt, amikor elköltözött és elváltunk. De így sem volt jó. Kerestem a boldogságot, reménykedtem, hogy talán egy másik kapcsolatban? 1 év múlva újra férjhez mentem és ebben a házasságban is nagyon szenvedtem, mert ez sem az volt, amire vágytam. Ez a házasság 7 hónapig tartott.
20 éves koromra kétszeres elvált voltam. Nagyon nyomta a lelkemet az elrontott életem! Ez idő alatt is jártam a templomba, gyóntam, áldoztam. Továbbra is vágytam társ után, boldogság után. Ekkor kezdődtek a "kalandok" az életemben. Persze, mindegyik vége csalódás volt. Megtérésem előtt az utolsó kalandom az öngyilkosság szélére juttatott. Egy olyan férfivel ismerkedtem meg, aki nagyon tetszett, úgy gondoltam, ő a nagy szerelem az életemben. Két évig bolondított, titokban szexuális kapcsolatunk is volt, és nekem borzasztó lelkiismeret-furdalásom volt emiatt. Mindenki előtt tagadtam és próbáltam a tisztességest játszani.
Egyre inkább láttam, hogy kettős életet élek és ebbe bele lehet bolondulni. Elmentem a templomba, meggyóntam - és utána folytattam ott, ahol abbahagytam. Kínlódásomban elővettem a Bibliát és keresni kezdtem: mit mond Isten Igéje? Egyre bűnösebbnek éreztem magam, abba akartam hagyni ezt az életet, de nem ment! Ha volt kapcsolatom, a lelkifurdalás gyötört, ha nem, akkor a vágy. Pokol lett az életem. Azt gondoltam, egy újabb házasság megoldaná a bajomat. Férjhez akartam menni ehhez a férfihez, aki az utolsó kalandom volt, de ekkor kiderült, hogy neki csak kaland voltam, semmi több. Elmentem újra a papnak meggyónni, s elmondtam, hogy nem tudok így élni, férjhez akarok menni! A pap - 80 év fölötti idős ember volt - teljesen felháborodott, kijelentette, ha férjhez megyek, nem járulhatok a szentségekhez. Ugyanakkor javasolta, hogy tartsak barátot, majd meggyónom, ő feloldoz, és akkor járulhatok a szentségekhez.
Ezek után nem tudom, hogy kerültem ki a gyóntatószékből, teljesen összeomlottam, hisz azt javasolta, amiből menekülni akartam.
Ekkor kerültem olyan lelkiállapotba, hogy az öngyilkosság merült fel megoldásként, mert eljutottam odáig, hogy ha becsületesen nem tudok élni, akkor nincs értelme az életemnek.
Azért jelentett a pap szava nagy csalódást, mert számomra a katolikus pap szava, Isten szavát jelentette.
Ez után történt, hogy egy este sírva mondtam Istennek: ha egyáltalán létezik, akkor vegye el tőlem ezt a borzasztó gyötrelmet, a lelkiismeret-furdalást, a vágyat, mert így nem tudok élni.
Bűnnek vallottam meg az egész addigi életemet és bocsánatot kértem Istentől mindenért. Ezután teljesen felszabadultam a gyötrelmek alól, és nem kellett tovább folytatnom ezt az életet. Volt két szórakozóhely a városban, ahol azelőtt minden szombaton és vasárnap törzsvendég voltam. Ettől kezdve ide sem kívántam menni.
Imádkoztam Istenhez, hogy küldjön hívőket az életembe. Kb. 5 hónap múlva találtam hívő testvért, aki a lelki anyám lett. Vele együtt is imádkoztam; a jelenlétében is megvallottam a bűneimet Istennek. Ez volt életem első igazi gyónása, amikor átéltem, hogy Isten megbocsátott, és ekkor döbbentem rá, hogy a bűnvallásom óta valóban megváltozott az életem.
Az eddig részletezett nyomorúságomon kívül volt más bűn is, ami terhelt, a családomban voltak spiritiszták, akik szeánszokra jártak, és rajtuk keresztül ezzel is kapcsolatba kerültem. Amit a szeánszon a médium elmondott, azt valaki leírta, és könyvben kiadták. Ez abban az időben tiltott dolog volt, de titokban terjedt, és így jutottak ebből könyvek hozzánk. Anyukámmal együtt olvastuk. Nagyon szépnek látszó imádságok is voltak benne, ezért nem tűnt fel, hogy ez nem az Isten útja. Mi Őt kerestük, de a Sátán, a nagy ellenség becsapott és megkötözött, olyannyira, hogy Anyukám az elmeosztályra került öngyilkossági kísérlettel és a diagnózis "következtetéses téveszme" volt. Senki sem biztatott, hogy ebből ki fog gyógyulni. Ekkor már a Bibliából sok történetet ismertem, csak azt nem tudtam, hogy Jézus ma is ugyanaz, mint amikor itt járt a földön, van hatalma meggyógyítani embereket ma is. Imádkoztam Jézushoz: "Ha van hatalmad megkötözötteket meggyógyítani, kérlek, hogy gyógyítsd meg Anyukámat!". Akkor még nem voltam tisztában azzal, hogy én is megkötözött vagyok. (Ez a megtérésem előtt volt 3 évvel.) Isten meghallgatta az imámat és – bár nagyon lassan, de - egyre jobb lett Anyukám állapota. 50 évesen hitre jutott, Jézus Krisztus neki is személyes megváltója lett. A megtérésemkor - miután bűnnek megláttam, hogy az ördögnek nyitottam kaput a spiritiszta könyvek olvasásával - bocsánatot kértem erre a bűnömre is. Kértem Jézust, hogy csukja be ezt a kaput, megtagadtam minden ilyen kapcsolatot, és teljes szabadítást kaptam az Úrtól. Valóság lett az életemben az Ige: "Ha tehát a Fiú megszabadít titeket, valóban szabadok lesztek." /János 8:36/
Minőségileg teljesen új életem lett. Nem hajtott a vágy, és megszabadultam a félelmektől! Kaptam az Úrtól testvéreket, és nem éreztem magam egyedül. Arról meg egészen lemondtam, hogy férjhez menjek, hiszen annyit vétkeztem a házasság ellen, hogy nekem Isten már biztosan nem ad társat - gondoltam.
Olyan jó volt megtapasztalnom, hogy Isten nem ember módra gondolkodik. Az Ige azt mondja, hogy a megvallott és elhagyott bűnöket Isten a tenger fenekére veti, és többé nem emlékezik meg róla. "...eltapossa bűneinket, a tenger mélyére dobja minden vétkünket!" /Mikeás 7:19/
Isten nem gyönyörködik az övéi szenvedésében. 24 évi egyedüllét után Isten megajándékozott hívő házastárssal.
Édesanyám 1987 augusztusában meghalt, s 1 év múlva elkerültem Pécelre egy Bibliaiskolába. Ez a közösség nagyon családias volt. Ott találkoztam egy férfivel, aki először szimpatikus volt, majd később azon kaptam magam, hogy vonzódom hozzá. Ettől nagyon megijedtem. Isten elhívott szolgálatra, és tudtam, hogy csak azt tehetem, ami az Ő akarata, ha a Vele való életet, s a szolgálatot folytatni akarom. Jézushoz menekültem imádságban. Őszinte elszánással mondtam: „Te tudod, hogy nem akarok mást, csak azt, amit Te akarsz!” Megvallottam problémámat, vívódásomat, kértem az eligazítást, segítséget. Azon az estén sírva aludtam el. Másnap reggel elővettem az útmutatót, és olvastam a reggeli igét: „Megteszem ezt is, amit kívántál, mert kedvet találtál szemeim előtt, és név szerint ismerlek téged.” /2Mózes 33:17/
Ezt én az esti vergődésem válaszának láttam, s vártam, mikor lesz visszajelzés, hogy ez a férfi is megértette. Elmúlt egy hónap, több hónap, egy év, és nem történt semmi.
Azaz annyi, hogy hallottam másoktól, közben ő – a válását követő 26 év egyedüllét után – elhatározta, hogy megnősül újra, de nem rám, hanem egy másik hívő nőre gondolt.
Amit akkor nem tudtam: az udvarlásban megakasztotta egy ige. Nem értette, miért állította meg Isten, hiszen hívő nőről volt szó! Nem értette, de tovább várt Isten vezetésére.
Közben nekem megingott a hitem: talán nem jól értettem az igét.
Négy év múlva azonban még mindig ott volt ez a férfi a szívemben, s beszéltem erről az akkori lelkigondozómnak. Ő azt mondta, neki egyszer elég volt a házasság kérdését letenni és utána nem volt többé problémája ezzel; egyedül élte le az életét.
Ez a beszélgetés arra indított, hogy tegyem le egészen én is ezt a kérdést.
Nem sokkal ezután, egy lelki testvérem megkérte ezt a férfit, hogy jöjjön el, és segítsen a férjének valami szakmunkában, így augusztusban leutazott abba a városba, ahol éltem. Ekkor én nem voltam otthon, egyházi kiránduláson vettem részt Erdélyben, és teljesen elfelejtettem, hogy jönni fog. Egy hetet töltött a városunkban, közben én is megérkeztem.
Vasárnap, a református istentiszteleten ő is, én is részt vettünk. A lelkipásztor az 1Móz. 24 (Ábrahám feleséget hozat Izsáknak) igehely alapján prédikált, melyen elhangzott: lehet 40 éves kor után is házasodni.
A hazautazásának reggelén, amikor elővettem az útmutatót, döbbenten láttam, hogy ugyanaz az ige, mint 4 évvel előbb. Megrémültem, és becsuktam a Bibliám azzal, hogy nem akarok belemagyarázni semmit…
A vonat, amivel elutazni készült, a déli órában indult, én az állomás közelében dolgoztam egy cipőboltban, bejött, megkérdezte, nem kísérném-e ki az állomásra? Ebédszünetem volt, és elmentem vele. Láttam, hogy öröm van az arcán, és megkérdeztem, visszajön-e befejezni a munkát, amivel még nem végeztek. Azt válaszolta:
- „Igen, mert igét kaptam az Úrtól!”
Meg sem fordult a fejemben, hogy ez a reggeli ige volna, de hozzátette:
- „Tudod, a reggeli ige.”
Akkor azonnal tudtam: neki most ugyanazt jelentette, mint nekem, 4 évvel előbb.
Szeptemberben visszajött, és feleségül kért. Miután igent mondtam, novemberben, a 44. születésnapomon kötöttünk házasságot. Ennek 14 éve.
A lelki testvéreim közül néhányan ellenezték a házasságunkat, voltak olyan lelki testvérek, akik a házasságkötésünket megtudva, elküldtek minket a péceli Bibliaiskola vezetőjéhez, hogy kérdezzük meg, ugyan milyen teológia alapján köthettünk házasságot elváltként? (Akkor voltunk 1 hónapos házasok.)
Amikor a lelkész meghallotta, miért fordultunk hozzá, a fejéhez kapott:
- Hát, mit akarnak magukkal, el akarják magukat választani?! Menjenek, és mondják meg azoknak, akik ide küldték magukat, hogy semmilyen teológia alapján nem köthettek volna házasságot, csak az Isten KEGYELME alapján!
A boldogságot, amit fiatal korom óta kerestem, Jézus Krisztusban találtam meg!, neki köszönhető, hogy a házasságom is harmonikus. Jézus Krisztus váltságáért az Atya megbocsátotta a paráznaságomat, a házasságtöréseimet is. Ezért KEGYELEMBŐL kaphattam egy kiegyensúlyozott, boldog életet, aminek Jézus Krisztus az Ura. Ez azért is csodálatos, mert mindketten mélyre csúsztunk az élet lejtőjén - én a paráznaság vonalán, a párom pedig az alkohol vonalán -, mindkettőnk élete teljesen tönkrement és Isten újjá teremtette! Ezt a csodáját éljük meg naponta."
Tóth Istvánné Erzsike
|
Automatikusan nem következik egyikből a másik! Szerintem nem szabad még sablonokban sem gondolkoznunk, hanem "egyedi elbírálás"-t és az Úristentől jövő személyes vezetést igényelnek az ily ügyek. Viszont a kiengesztelődést, a megbékélés, harag nélküli, és a fájdalmas emlékek nélküli megújult emberközi kapcsolatokat, a felebaráti szeretet harmoniáját kitüzhetnénk célul ilyen esetben is!
Nem volt szinte mindennapos kérdés, hogy mi van, ha elvált vagyok, mi van, ha elválttal találkozom...?
HERODES TILTOTT NEMI KAPCSOLATÁNAK A BÍRÁLATA IS VEZETTE AZ UTAT! PÁL APOSTOL IS ÍRT PL KÖVETELMÉNYEI KÖZÖTT, HOGY " 
A PREZSBITER EGYFELESÉGŰ FÉRFIÚ LEGYEN " - EZEK SZERINT VOLT AKI 
POLYGÁM VOLT(!??)
VITATHATATLAN!
HA AKARSZ ERRŐL ESETLEN NEKEM PRIVÁT ÍRNI, AKKOR ÉN IS ELMESÉLHETEM A SAJÁT TAPASZTALATOM - PRIVÁT 
HA AZ EGYIK FÉL ELVÁLT, /MÉG HA EZ RÉGEN TÖRTÉNT IS!...VALAHOL EGYSZER AZT HALLOTTAM HOGY VAN AHOL HIVATALOSAN A HÁZASSÁG FELBONTÁSÁNAK AZ "ELÉVÜLÉSI IDEJE" 7 ÉV! (AHOGY KÜLÖNBÖZŐ JOGI AKTUSOKNÁL IS SZEREPEL OLYAN HOGY ELÉVÜLÉSI IDŐ, TALÁN NAGY-BRITANNIÁBAN VAN ILYEN FOGALOM?)/ DE NEM TUDOM, HOGY EZT A KATOLIKUS TESTVÉREINK IS ÍGY LÁTNÁK! / 