MINDENT BELE!
Ha az olvasónak van fia, fogadni mernék, hogy született versengő. Szereti a kihívásokat, és semmi sem izgatja annyira, mint a győzelem. Ha nem elég ügyes ahhoz, hogy versenyre keljen a világgal, valószínűleg akkor is megpróbálja. Ha ismerjük férfias alkatának ezt az összetevőjét, jobban megértjük viselkedésének jó részét.
Egyik kedvenc történetemet egy Bill Dolan nevű férfi mondta el. A történet így hangzik:
,Emlékszem, hogy egyik este az étkezőasztalnál ültünk, és Tom nem akarta meginni a tejet, én pedig nagy ügyet csináltam a dologból.
- Nem mégy el innen, amíg meg nem iszod - mondtam.
- Nem akarom meginni - felelte.
- Nem ez a kérdés - mondtam. - Megiszod, mielőtt el-mennél az asztaltól.
Valóban ostoba patthelyzetbe kerültünk. Végül derengeni kezdett, hogyan fogjam meg a gyereket. Elővettem egy poharat, megtöltöttem tejjel, és azt mondtam neki:
- Versenyezzünk!
- Rendben - felelte. Megittuk a tejet, letette a poharat és így szólt: - Nézzük meg, ki nyer háromból kétszer!"
Ez a „fiúkban" levő versenyszellem mindig is nyilvánvaló volt. Többször beszéltem már az apósomról, Joe Kubishtáról, aki nyolcvankilenc éves, de még mindig szereti a győzelem izgalmát. Hetente négyszer-ötször golfozik, s számon tartja, hogy hányszor győzött és veszített fiatalabb társaival szemben. Különösen jó egy Hearts' nevű kártyajátékban, melyet gyakran játszott a haditengerészetnél amikor ráért. Miután Shirleyvel összeházasodtunk, megtanította nekünk a játékot. Mindig játszottuk ezt, ha összejöttünk, de Joe sosem árulta el a nyerés titkát. Három évbe telt, mire rájöttem, hogyan győz le. Joe csak nevetett, és azt mondta: „Játsszunk még egyet!" Most már nekem is van egy kis titkom. Ha Joenak jó lapja van, és szép csendben meg akarja játszani őket, akkor a nyaka elvörösödik. Elég figyelnem ezt a füle alatti területet, és meg tudom állapítani, mire készül. Mert ugye, nemcsak Joe szeret nyerni.
Ha nem vesszük figyelembe a férfiak versengő természetét, lehetetlen megértenünk, miért csinálnak bizonyos dolgokat. Mi mással magyarázhatnánk a történelem dühöngő és véres hadjáratait? Nagy Sándorok, Július Caesarok, Bonaparte Napóleonok és Adolf Hitlerek vezette óriási hadseregek indultak útnak, hogy idegen földön harcoljanak és megsemmisüljenek - nem azért, hogy megvédjék a hazájukat, vagy előbbre vigyenek valamilyen ügyet, hanem pusztán azért, hogy legyőzzenek és leigázzanak gyengébb népeket. Miért tették ezt? A nagy hadvezérek indítékai nyilvánvalóak: hadizsákmánnyal tértek haza. De mi a helyzet az arcvonalbeli közlegényekkel? Ők elviselték a rettenetes nélkülözést, az alacsony fizetést, a siralmas kosztot, a pusztító betegségeket, valamint a sebesülés és s halál állandó veszélyét. A legtöbben nem kaptak semmit cserébe csupán egy kicsiny részt a dicsőségből és kortársaik tiszteletét. Ez megdöbbentő módon elég volt nekik. 1862-ben, miután Stonewall Jackson tábornok kis híján a Rappahannock folyóba kergette az északi jenkik csapatait, Robert E. Lee, a déliek tábornoka azt mondta: „Jó, hogy a háború olyan szörnyű, különben túlzottan megszeretnénk."
Ez a férfias hódításvágy nemcsak sok háborúhoz vezetett, hanem az emberiség javát szolgáló vakmerő és kockázatos hőstettekhez is. Ennek köszönhető az Újvilág XV-XVI. századi fölfedezése és e korszak több más vívmánya. Egy frissebb példát ír le Alfréd Lansing Kitartás c. csodálatos könyvében, amely megörökít egy 1914-es expedíciót, melynek célja a világ déli „vége" volt. A hajó, mellyel az expedíció résztvevői elindultak - és amely szintén a Kitartás nevet viselte - végül megrekedt a jeges tengerben, mely összetörte és elsüllyesztette. Az emberek egy közeli jégtáblán állva figyelték, ahogy eltűnik szemük elől az egyetlen dolog, ami összekötötte őket az otthonukkal. Ez az igaz történet bemutatja, hogyan igyekeztek kétségbeesett küszködéssel visszajutni Angliába. Ezt a könyvet nem szabad kihagyni. (Az egyik kiadáshoz én írtam az előszót.)
Earnest Shackleton kapitány az utazásra készülve a következő hirdetést adta fel a helyi újságokban: „Férfiakat keresünk kockázatos feladatra. Alacsony fizetés. Metsző hideg. Hosszú hónapokon át teljes sötétség, állandó veszély. Az épségben való visszatérés kétséges. Siker esetén tisztelet és elismerés." A fogadtatás elképesztő volt. Több mint ötezer férfi jelentkezett, akik közül huszonhetet fogadtak föl. Egy potyautasnak is sikerült a hajóra kerülni. Ezúttal is föl kell tennünk a kérdést: miért volt hajlandó oly sok férfi mindent kockára tenni azért, hogy részt vehessen egy ilyen veszélyes kalandban? Azt hiszem, tudjuk a választ.Valószínű, hogy az ön fiának is jutott valami ebből a versengő és kalandvágyó szellemből. Ha szülőként megértjük és figyelembe vesszük ezt a természetet, akkor jobban összhangban leszünk a fiunkkal. Először is, nemcsak arra kell megtanítanunk őt, hogy ho-gyan győzhet, hanem arra is, hogy hogyan veszíthet nagyvonalú. Ezt hatékonyan megvalósíthatjuk azáltal, hogy gondosan felügyeljük a szervezett sportban való részvételét, és a játék segítségével ösztönözzük őt, amire meg akarjuk tanítani. Az edzőknek és szülőknek példát kell mutatniuk a sportszerűség, az önuralom és csapatmunka terén. Nemcsak nekünk kell tanúsítaniuk ezeket a tulajdonságokat, hanem a gyermekeinket is meg kell tanítaniuk erre. A köztük levő jobb sportolóknak nem szabad megengedni, hogy kigúnyolják a kisebb és kevésbé ügyes gyerekeket. A fiatalok között nincs helye a sportpályán a kegyetlenségnek, bár általában megtalálható ott. A felnőtteknek erőteljesen ellen kell állniuk a „bármi áron való nyerés" gondolatának, amely oly gyakorivá vált a szervezett gyereksportban. Egyes szülők és edzők gyalázatosan viselkednek fogékony fiúk és lányok előtt. Az ember azt gondolná, hogy az országos bajnoki cím a tét.
A The New York Times nemrég a címlapján közölt egy cikket, amely olyan szülők visszataszító viselkedését mutatta be, akiknek a csemetéi fociznak, baseballoznak vagy kosárlabdáznak. A cikk szerzője szerint a bírók soha nem tapasztalt gyakorisággal mondanak le tisztükről az általuk rendszeresen elszenvedett sérelmek miatt. Az anyukák és apukák kiabálnak, gúnyolódnak, köpködnek és veszekednek, ha a bíró a fiuknak vagy a lányuknak nem kedvező döntést hoz. Viselkedésük nevet is kapott: szurkolói düh. Egy sípját nemrég szögre akasztó bíró azt mondta, hogy elege lett az így kiabáló nézőkből: „Hordd el a pályáról a dagadt testedet!", „Vak vagy! " „Csak a pénzért csinálod!", és „A gyermekem ki van borulva miat tad!". A gyerekmeccsek mintegy 15%-án történik szóbeli túlkapás a szülők és az edzők részéről, míg ez az arány öt éve csak 5% volt. szégyenletes fejlődés ez.
Szülőként tanúsított hozzáállásunk formálja fiunk jövőbeli magatartását. Ha azt látja, hogy úgy viselkedünk, mint egy elkényeztetett gyerek, bekiabálunk a játékvezetőnek vagy a bírónak, kigúnyolunk más játékosokat, és dührohamot kapunk, ha nem jönnek össze a dolgok, akkor a fiunk éppen olyan csúnyán fog viselkedni. Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy mit akarunk elérni a szervezett sport révén. Ebben a korban nem a nyerés számít, csakis az hogy megtanítsuk fiunkat helyesen kezelni a haragját, csalódását és kudarcát. Ez nem jelenti azt, hogy becsüljük le vagy hagyjuk figyelmen kívül a nehéz pillanatokban tapasztalt érzelmeit. Sosem szabad alábecsülnünk, milyen rosszul érzi magát a fiunk, ha nem sikerül neki valami, amit fontosnak tart. Nem csupán arról van szó, hogy veszített, hanem arról is, hogy a kudarc szégyent hozott rá. Ez egyenesen a szívébe hatol. Hagyjuk, hogy fiunk beszéljen az esetről, és segítsünk neki megérteni, hogy életének hátralevő részében győzelmeket és vereségeket egyaránt tapasztalni fog. Az apák meséljenek olyan alkalmakról, amikor jól játszottak, és olyanokról is, amikor kudarcot vallottak. Ezáltal az apa példát mutat arra, hogy hogyan lehet feldolgozni a győzelmet és a veszteséget. Rudyard Kipling „Ha..." című remek versében a sikert és a kudarcot egyaránt „rongy csalónak" nevezte. Bölcs gondolat. Az ember sikerei nem olyan csodálatosak, mint amilyennek látszanak, és a kudarcok sem olyan szörnyűek, amilyennek az adott pillanatban tűnnek.
Szülőként javíthatunk és ronthatunk a helyzeten azáltal, ahogy a fájdalmas pillanatokat fogadjuk. Egyik barátom, Dick Korthals Mesélte, hogyan vett részt egy kutyabemutatón. Ez az eset jól szemlélteti a helyes megközelítést. A verseny során tucatnyi kutyának adták ki a „maradj" vezényszót, majd nyolc percig szoborszerűen kellett állniuk, miközben a gazdájuk elhagyta a küzdőteret. A zsűri pontozta őket aszerint, hogy gazdájuk távollétét, mennyire tudták megőrizni a hidegvérüket. Nos, mintegy négy perc telhetett el a gyakorlatból, amikor Dicknek feltűnt a sor végén álló, Jake nevű pompás német juhász viselkedése. Láthatóan kezdte elveszíteni a nyugalmát, s egyre lejjebb ereszkedett. Mire az idomítója visszament hozzá, szegény Jake fejét a mancsán nyugtatva ha-salt a földön. Jake azonnal észrevette gazdája szemében a csalódást, és hason fekve kúszni kezdett felé. Mindenki azt várta, hogy az idomító megszidja a kutyát gyenge teljesítményéért. Ő azonban lehajolt, kezei közé fogta a kutya fejét, és mosolyogva így szólt: „Nem baj, Jake. Legközelebb jobbak leszünk." Nagyon megható pillanat volt.
Van valami, amit minden szülőnek meg kell tanulnia, és ez nemcsak a sportra vonatkozik. A gyerekek csalódást fognak okozni nekünk. Ez elkerülhetetlenül hozzátartozik a gyermekkorhoz. S amikor ezt teszik, az a természetes reakciónk, hogy leszidjuk őket: „Miért csináltad ezt?" „Hogy lehettél ilyen buta?" De ha bölcsek vagyunk, akkor szem előtt tartjuk, hogy ők is csak olyan éretlen emberi lények, mint amilyenek mi voltunk valamikor. Néha azt kell mondanunk szeretettel és szívélyesen: „Nem baj, fiam. Legközelebb jobban fog menni."
Hadd adjak még egy tanácsot, amelyen sokat fognak vitatkozni: szerintem nagy hiba arra kérni fiúkat, hogy lányok ellen játsszanak csapatjátékokat. A szociológus George Gilder kifejti ennek okát. Véleménye szerint a vegyes csapat demoralizálja és elcsüggeszti a gyengébb fiúkat anélkül, hogy segítene a lányoknak. Ez a nézet el-lentétben áll a legtöbb amerikai iskola gyakorlatával, mivel ott megszokott a koedukált tornaóra. Gilder kijelentette: „[Ez] egy olyan ostobaság, amely megdöbbentene egy antropológust, aki az őserdő mélyéről idejönne, hogy megfigyelje a társadalmunkban élő amerikaiak viselkedését." Teljesen egyetértek vele.
|