Egy apának félelmetes hatalma van gyermekei életében, jó és rossz értelemben egyaránt. A családok évszázadok óta tudják ezt. Azt mondják: „Egyetlen férfi sem olyan magas, mint amikor lehajol, hogy segítsen egy fiúnak." Egy másik bölcs megállapítás így hangzik: „Köss egy fiút a megfelelő férfihoz, és szinte sosem romlik el." Mindkét kijelentés igaz. Ha megkérdezik azoktól a fiúktól, akik elég szerencsések ahhoz, hogy legyen apjuk, hogy ki a példaképük, többségük azt feleli: „Az apukám". Ha viszont az apa nem foglalkozik a gyermekeivel - ha nem szereti őket vagy nem törődik velük -, akkor ez évtizedekig tartó fájdalmat és vágyat kelt bennük. Hadd mondjam el ismét - anélkül, hogy lebecsülném a lányok apaigényét, amit szintén elismertünk - a fiúk természetüknél fogva korábban ismeretlen mértékben és módon függnek az apjuktól.
Most már tudjuk, hogy a gyermekkorban van két kritikus időszak, amikor a fiúk különösen sebezhetők. Ezek közül a serdülés kezdete a nyilvánvalóbb, amikor mindkét nem tagjai érzelmi és hormonális zűrzavart tapasztalnak. A fiúknak és a lányoknak ekkor különösen nagy szükségük van apjuk felügyeletére, útmutatására és szeretetére. A válás ebben az időszakban különösen pusztító hatást gyakorol a legtöbb fiúra. Azonban dr. Carol Gilligan, a Harvard Egyetem tanára szerint van egy másik, korábbi kritikus időszak is, amely a lányokra nem jellemző. Az egészen kisfiúk csecsemő- és tipegő korukban anyjuk nőiességét élvezik. Az apák is fontosak ekkor, de az anyák az elsődlegesek. A fiú azonban körülbelül 3-5 éves korában fokozatosan eltávolodik az anyjától és a lánytestvéreitől, s igyekszik kialakítani férfias identitását.' Ezt a folyamatot „leválásnak és differenciálódásnak" nevezik. Ekkor - Don Elium szavaival élve - „a férfias fejlődési terv arra ösztönzi a fiút, hogy elhagyja az anyai fészket, és egy bizonytalan hídon át belépjen az apa világába." Ezekben az években - sőt már korábban is - jellemző a fiúkra, hogy sóvárogva vágynak apjuk figyelmére és törődésére, s utánozni próbálják a viselkedését és a modorát.
Emlékszem, hogy a fiam óvodásként és kisiskolásként egyértelműen kimutatta ezt a velem való azonosulást. Ha például a családunk beszállni készült az autóba, Ryan gyakran így szólt: „Figyelj, apa! Mi, fiúk előre ülünk, a lányok pedig hátra." Ki akarta nyilvánítani, hogy ő is olyan „fiú", mint én. Nagyon is tisztában voltam azzal, hogy rólam mintázza a viselkedését és a férfiasságát. így kell működnie a rendszernek.
Azonban itt a bökkenő: ha az apák ekkor hiányoznak, elérhetetlenek, távoliak vagy rosszul bánnak a családjukkal, akkor a fiaiknak csak homályos elképzelésük van arról, hogy mit jelent férfinak lenni. Míg a lányoknak rendelkezésükre áll az a példa, amelyről a nőies magatartásukat és hozzáállásukat mintázhatják (kivéve, ha egyedülálló apák nevelik őket), az egyedülálló anyák mellett élő fiúknak a semmiből kell kialakítaniuk férfias identitásukat. Ez az oka annak, hogy a fiúkra nézve a korai válás igen ártalmas. Az írónő, Angéla Phillips úgy véli - és egyetértek vele -, hogy a nyugati országokban a homoszexualitás gyakorisága legalább részben azzal függ össze, hogy a gyermekfejlődés első kritikus időszakában a fiúk életéből hiányzik a férfiak kedvező hatása.' A szülőknek az az egyik legfontosabb céljuk, hogy segítsenek a fiúknak azonosulni nemi szerepükkel, és megérteni, mit jelent férfinak lenni. Erre még visszatérek egy későbbi fejezetben, amikor a homoszexualitás előzményeiről fogok beszélni.
Abban az áldásban részesültem, hogy csodálatos apám volt, aki gyermekkorom első éveitől kezdve sok figyelmet szentelt nekem. Kétéves koromban a családunk egyszobás lakásban élt, és a kiságyam a szüleim ágya mellett állt. Apám később elmondta, hogy akkoriban igen gyakran arra ébredt éjszaka, hogy egy hangocska azt suttogja: „Apa, apa!" Ilyenkor az apám csöndesen így felelt: „Igen, Jimmy"' Erre azt mondtam: „Fogd meg a kezem!" Apa kinyújtotta a kezét, a sötétben megkereste apró kezemet, és a sajátjába fogta. Azt mondta, hogy amint erősen a markába fogta a kezemet, a karom azonnal elernyedt, s mélyen és szabályosan kezdtem lélegezni. Rögtön elaludtam. Vagyis csak tudni akartam, hogy ő ott van!
Sok kedves emlékem van az apámról abból az időből, amikor rég nem jártam iskolába. Egyik alkalommal, amikor még hároméves sem múltam, otthon voltam anyámmal, és hallottam, hogy valaki kopog a bejárati ajtón.
„Nézd meg, ki az" - mondta anyám, miközben mosoly bujkált az arcán.
Kinyitottam az ajtót, és ott állt apám. Kézen fogott, és így szólt: „Gyere velem. Mutatni akarok neked valamit." Odavezetett a ház oldalához, ahol elrejtett egy nagy, kék háromkerekű biciklit. Eletem egyik csodálatos pillanata volt ez. Emlékszem, amint ugyanannak az évnek egy másik napján hatalmas termetű apám mellett szedtem a lábam (193 cm magas volt), és nagyon büszke voltam rá, hogy vele lehetek. Még arra is emlékszem, milyen óriásinak éreztem a kezét, amely az enyémet fogta.
A HERNYÓ NYOMÁBAN
A nagy francia természettudós, Jean-Henri Fabre egyszer lenyűgöző kísérletet hajtott végre a búcsús pille hernyóival, melyeket azért neveznek így, mert hajlamosak egyszerre menetelni. Felsorakoztatta őket egy cseréptál belső peremén, majd gondosan figyelemmel kísérte őket, amint körbe-körbe járkáltak. A harmadik napon a tál közepére tett néhány fenyőtűt, amely a hernyók kedvenc eledele. A hernyók tovább meneteltek négy napig anélkül, hogy kiálltak volna a sorból. Végül sorra legurultak és éhen haltak, néhány centire a legjobb táplálékuktól.'
Ezek a kis szőrös teremtmények bizonyos szempontból a mai anyákra emlékeztetnek. A legtöbb anya reggeltől estig rója a maga fárasztó köreit, kimerülten és feldúltan, azon töprengve, hogy a csudába tudja elvégezni az összes feladatát. Sokan főállásban dolgoznak, ugyanakkor gondoskodnak a családjukról; különböző helyekre szállítják a gyermekeiket; főznek, takarítanak; és kétségbeesetten igyekeznek ápolni a házasságukat, barátságaikat, családi kapcsolataikat; valamint ellátni szolgálati feladataikat. Ez kimerítő terhet jelent számukra. Sajnos, a nyugati országokban élő emberek
túlnyomó többségére ez a túl sokat vállaló és lázas életmód jellemző, melyet „napi pániknak" szoktam nevezni.
Az olvasó is e feldúlt asszonyok közé tartozik, aki a maga végtelen köreit rója? Túl elfoglalt ahhoz, hogy elolvasson egy jó könyvet hosszan sétáljon a férjével, vagy ölbe vegye a hároméves gyermekét, és elmondjon neki egy mesét? Szakít-e időt arra, hogy tanulmányozza Isten Igéjét - hogy közösségben legyen az Úrral, és figyeljen az ő szelíd hangjára? Lemondott szinte minden hobbijáról annak érdekében, hogy megküzdjön számtalan tennivalójának zsarnoki uralmával? Feltette-e már magának azt a kérdést, hogy mi a csudáért választott ilyen életmódot? Talán igen, de ezt a problémát nem könnyű megoldani. Úgy éljük az életünket, mintha a városon keresztülrobogó tehervonaton laknánk. Nem mi szabályozzuk a sebességet - legalábbis így gondoljuk -, úgyhogy a leszállás az egyetlen lehetőségünk. Nagyon nehéz leszállni a vonatról és lelassítani az életünket. A kialakult szokások valóban igen nehezen adják meg magukat.
Mikor történt meg utoljára az olvasóval, hogy a barátai váratlanul meglátogatták? Sokunkkal ez rettenetesen régen esett meg. Volt idő, amikor a családok rendszeresen bepakoltak az autóba, és fölkeresték valamelyik barátjukat, hogy egy kis sütemény melletti kiadós beszélgetéssel töltsék a délutánt. Ez hozzátartozott az élet apró örömeihez.
Sosem fogom elfelejteni azokat az alkalmakat, amikor gyermekkoromban hallottam, hogy kopognak az ajtón, és odaszaladtam megnézni, ki az. Valaki kissé félretolta a függönyt, és egy ismerős hang visszhangzott a házban: „Van itthon valaki?" Anya gyorsan föltett egy adag kávét, s a délután hátralevő részére leültünk a barátainkkal beszélgetni - semmiségekről és mindenről. Végül eljött az ideje, hogy hazainduljanak, elbúcsúztunk tőlük, és biztattuk őket, hogy jöjjenek el máskor is. Sajnos, az ilyesfajta barátságot nehéz ápolni a mai rohanó világban. Az élet sokféle nyomása és elfoglaltsága szinte megsemmisítette annak az összetartozásnak a tudatát, amely egykor megszokott volt a családok és barátok között.
Igen ritkán - vagy sohasem - állítunk be a barátainkhoz bejelentés nélkül. S ha meg is tennénk, valószínűleg jó néhány megbeszélt
programot le kellene mondaniuk annak érdekében, hogy velünk lehessenek. így töltjük a napjainkat, végigszáguldva az életünkön, figyelve az óránkat, és azon töprengve, hogy miért nincs sok közeli
barátunk.
Shirleyvel az utóbbi években abban az áldásban részesültünk, hogy egy Jenny nevű nyolcvanéves hölgy mellett lakhattunk, akit nagyon megszerettünk. Ő látta jövés-menésünket, és tudta, milyen nyomásnak vagyunk kitéve. Többször is mondta Shirleynek: „Kedvesem, ne felejts el időt szakítani a barátaidra és a rokonaidra. Tudod, fontos, hogy ne legyünk túl elfoglaltak, és jusson időnk az emberekre." Ez a hölgy magányos volt, és a saját szükséglete adta a szájába a szavakat. Időnként át is mentünk hozzá, és együtt vacsoráztunk vele. Shirley néha „teázott" vele, és nagyon jól elbeszélgettek. Azonban nehéz volt betölteni a szükségletét. Mi egy autópálya gyors sávjában autóztunk, Jenny pedig életének abban a szakaszában egy kanyargós vidéki országúton poroszkált.
Jenny most már nincs köztünk, de szavai a fülembe csengnek. Azokban az években valóban fontosabbak voltak a napi elfoglaltságaink annál, hogy szeressünk egy drága nénit, vagy megérintsük azt a sok más embert, akiknek az útját kereszteztük? Ha erre gondolok, szeretnék elszakadni, eltávolodni, visszavonulni a sok bonyolult ügytől, amelyek rám nehezednek. Mindent odaadnék azért, hogy visszapörgethessek huszonöt évet, és még egy napig élhessek azzal a két gyermekkel, akik bearanyozták otthonunkat. Természetesen nagy árat kellett volna fizetni a lassúbb tempójú életért. Nem építhettem volna föl a Fókuszban a Család nevű szervezetet - amire érzésem szerint Isten elhívott -, és nem írhattam volna meg néhány könyvemet. Minden körülményt figyelembe véve azonban elég jól megvédtük családi életünket és részt vettünk gyermekeink világában.
De ahogy visszagondolok minderre, muszáj föltennem a kérdést: "Nem találhattunk volna olyan kompromisszumot, ami lehetővé tette volna, hogy Shirley és én még jobban ellássuk feladatunkat? " Nem tudom.
|