Köszönöm az értékes érveléseket! Igazán jó volt olvasni az igei és józan gondolatokat! Nekünk nemutunk a földbedöngölés, akkor sem, ha valaki nagyon el van tévedve is!

Tehát még egyszer: köszönöm!

Ám az elgondolkodtatott, hogy bizony egy sor olyan kérdés merül fel a mai világban, a mai környezetben, amiről a Szentírásban direktben nincs szó (hisz nem is lehet). Részben ilyen volt az előbbi téma is! Ilyenkor kell tudnunk az Igazságot az adott területre is alkalmazni!

Kívánok ebben mindenkinek sok bölcsességet!

Szeretettel:
Anti

(tanmese felnőtteknek...)
-----------------------------------------------------
Petőfi Sándor: MEGBÁNTOTT A RÓZSÁM...

Megbántott a rózsám nagyon,
Haraguttam érte nagyon,
Haraguttam, buslakodtam,
Mint az effélékért szoktam.
Azt gondoltam, hogy sebemet
A sirásó gyógyítja meg,
Hogy akkor zárul be sebem,
Ha megnyílik a sír nekem.
S meddig tartott ez a bajom?
Míg megcsókolt az angyalom,
Mihelyt megcsókolt angyalom,
Mingyárt nem lett semmi bajom.
Éles, hegyes tőr a szava,
S édes balzsam az ajaka.
Ilyen az a leányféle!
Mit tegyen az ember véle?

(Szatmár, 1847.)

Házasság hete...

-----------------------------

PETŐFI SÁNDOR: MI A SZERELEM? című költeményéről.

Tisztelt Olvasó, szeretném fölhívni a figyelmet klasszikus költőnk ezen kevésbé ismert, ritkábban idézett versére.
1847. októberében írta, Koltón.
Szerintem tanítani lehetne: tanulhatunk belőle Petőfiről, Petőfitől.
A vers két részre osztható. Az első rész a költő egyik arca: a csipkelődő, a fűzfapoétákat kipellengérező. Ha nem ő írta volna, talán nem is lenne rokonszenves ez a hang.
A másik részben hangnemet vált, "könnybe mártott tollal" folytatja. Őszinte vallomásban tárulkozik ki, mintegy illusztrálva a gondolatot, hogy "akkor is sírunk, ha nevetünk", illetve költői megfogalmazását adva annak a bölcsességnek, amit tömören így fogalmazott meg valaki egyszer egy prédikációjában: "a szeretet nem elvárás, hanem vállalás".
Többé-kevésbé ismerjük a költő életét, házasságának történetét.
Most üljünk le, és hallgassuk meg, mint mond nekünk erről ő maga, fiatal korához képest megható, mély bölcsességgel.

Petőfi Sándor: Mi a szerelem?

Süldő poéták, bikficek,
Ugyan ne csiripeljetek
A szerelemről! kérlek szépen
Az emberiség szent nevében,
Melyet kínpadra vonni vétek,
Kérlek, hogy azt ti ne tegyétek.
Tudjátok: melyik fán terem,
Milyen madár a szerelem?
A kotyvaszték, mit fejetek
Rossz bögréjében főztetek,
A sóhajtások galuskája
Pityergések levébe hányva,
Epedéssel megsáfrányozva
Vagy kakasdühhel megborsozva,
Oh én szerelmes istenem,
Ez még koránsem szerelem!
Még várjatok, kis bikficek,
Kissé nagyobbat nőjetek,
hogy a szerelmet ismerjétek
És azt megénekelhessétek. -
Viselni hosszú éven át
A szívben a kétség nyilát,
Teremteni legmelegebb
Vérünkből szép reményeket,
Csak azért, hogy meghaljanak,
Hogy minden istenadta nap
Legyen egy-egy kedves halottunk,
Kit kínosan kell megsiratnunk;
A rágalomnak óriási
Kígyófarkával szembeszállni,
Eltűrni oly bántalmakat,
Mit megtorolni nem szabad,
Mert kedvesünk azé, ki bánt,
Aztán elvenni a leányt,
Eldobni érte szabadságunk,
Mely legimádottabb sajátunk,
S fölvenni a könnyű szabadság
Helyett az élet súlyos gondját,
Dolgozni napok s éjeken,
Hogy ételünk s ruhánk legyen;
S ha feleségünk tán szeszélyes,
Magunkat szabni szeszélyéhez,
Hogy már ha kell örömtelennek
Lenni egyik vagy más életnek,
Mienk legyen örömtelen...
Lássátok, ez a szerelem!