[quote="exrefis
Kedves Dezi!
Ne is tagadd meg! Sőt arra biztatlak, hogy gondold át jobban és valóban konzervatív, vagy még konzetvatívabb értékekhez ragaszkodj. A kádári segélyező, újraelosztó renszer, az állalmi tulajdonhoz való ragaszkodás, az antikapitalizmus, az egyenlősdi, pl egyáltalán nem konzervatív értékek.
Nem azt mondtam, hogy te ezeket fanolod, de itt ezen a portálon is sok komcsi vívmány védelmével találkoztam már.
Idézet:
Nem lehed védeni a védhetetlent.
üdv
ex[/quote]
Ilyen cikkekre godoltál...
Üdv.: Zoli
Elek István
2007. március 22. 11:05
Baloldali vita konzervatív szemmel
Miért gondolhatja egy vezető baloldali politikus, hogy baloldali többségű kormánykoalíció idején azzal kell meghirdetnie a kormánypolitika átfogó kiigazításának, „korrigálásának” programját, hogy baloldalinak kell lenni? Sőt, egyenesen azt, hogy muszáj annak lenni.
Kérdezheti a naiv olvasó.
Ennek csak az adhat értelmet, ha feltételezzük, hogy szerinte a saját, baloldali többségű kormánya nem baloldali politikát visz. Nocsak. Ha nem olyat, akkor ugyan mifélét? Két pártból áll a koalíció, a másik párt magát liberálisnak nevezi. Csak nem arra céloz a tisztelt házelnök asszony, pártjának sarzsi nélkül is tekintélye, hogy a farok csóválja a kutyát? Hogy ez a semmi kis partnerpárt, a választási küszöböt kevés rátartással átugró SZDSZ diktálja a kormány politikáját? Vagy még meredekebbet akar sugallni, azt, hogy nem a parlamenti többség, nem a kormánykoalíció határozza meg a kormány követendő politikáját? Akkor mégis kicsoda? Netán a többségi párttól, az MSZP-től elszakadt miniszterelnök és emberei? De hiszen az MSZP parlamenti képviselőinek szavazata nélkül egyetlen ványadt törvényt sem lennének képesek elfogadtatni.
Szóval szögezzük le a tisztánlátás kedvéért, hogy a kormánypolitikáért viselendő felelősséget az MSZP parlamenti politikusai nemigen háríthatják el maguktól. Akármilyen vonzó képeket festenek is fel a képzeletükben, mondjuk a saját gyarló, köznapi politikusi énjüket meghaladó, örök baloldali énjükről, nem más, az az ő politikájuk, amit a kormányuk képvisel a tevőleges támogatásukkal. És nem másoké bizony ezért a politikai érdem, hanem mindenekelőtt az övéké, a magukat baloldaliaknak nevező MSZP-seké.
Volnának még kérdései. Mármint a naiv olvasónak.
Ha mármost az első körben elfogadja azt az állítást, hogy a kormány politikája nem baloldali politika, s ezért indokolt lehet vele szemben baloldali politikát hirdetni, vagy hogy finomabban fogalmazzunk, legalábbis hangsúlyosan felvetni ennek az igényét, felmerül a kérdés, meddig lehet vajon baloldali, aki nem baloldali? Meddig tarthat igényt a baloldali nevezetre az a képviselő, aki nem baloldali kormánypolitikát támogat?
És hogy van az, hogy a jobboldali politikusoknak identitásukat védve még ma is keserves harcot kell vívniuk a hatvanegynéhány évvel ezelőtti elődeik tettei nyomán a jobboldalra vetült árnyék miatt, a baloldali politikusok pedig akár a saját életpéldájukkal is egyesítve e korszakokat, gond nélkül gázolhatnak át a szélsőbalos diktatúrák szolgálatából a pragmatikus szocialistán át a neoliberális „diktatúra” szolgálatába, és baloldali identitásuknak ez a klímaváltozás meg se kottyan?
No, jó, elismerem, ezt már nem ugyanaz a naiv olvasó kérdezi. Ez már csak egy naiv jobboldali olvasó lehet. A baloldaliakat ugyanis az efféle rejtélyek nemigen izgatják.
Sorolja Szili Katalin az elmúlt 17 évünk szomorú mérlegének gyászosabbnál, gyászosabb tételeit. Középosztályosodás, polgárosodás helyett társadalmunk súlyos polarizációja, szétszakadása. Gyenge hazai tulajdonú gazdaság, bizonytalan létű hazai kis- és középvállalkozói réteg. Több milliós kiszolgáltatott népesség, akiknek esélye sincs a megkapaszkodásra. A munkaképes lakosság közel fele nem adóztatható, a keresők 60 százaléka is csak a létminimumhoz elegendő bért kap. Több száz település van, ahol csupán a kereső korúak kevesebb, mint 20 százaléka foglalkoztatott. Összefoglalóan: van 10 százalék nyertesünk, 40 százalék megőrizte a korábbi életminőségét, 50 százalék pedig kifejezetten vesztesnek, kárvallottnak érzi magát.
Semmi kedvünk vitatni a mérleget, akármit tennénk még a serpenyőbe, ezek a tények ott maradnak, és magukért beszélnek.
De ha nem vagyunk is naivak, muszáj ismét feltennünk egy kérdést.
Azt mondja Szili Katalin, „ma már tudjuk, hogy tévedtünk”, amikor például a „jóléti paradigmához” való csatlakozást reméltük a rendszerváltástól. Hiszen a „nemzetközi hatalomgazdaság” ezzel akkor már a világ boldogabb felében is éppen szakítani készült. Nos, igen, kedves házelnök asszony, de kinek a nevében is szól ez a többes szám első személy? Kik tudják, hogy tévedtek/tünk? És mióta tudják?
Emlékezzen csak, önök egy olyan jobbközép koalícióval szemben hirdették meg a „jóléti rendszerváltás” programját 2002-ben, amely már négy évvel korábban, vagyis ’98-ban egy afféle korrekciós programmal jutott kormányra, aminek az igényét baloldaliként ön most fogalmazza meg, kilenc évvel később. És korántsem mellékes: öt év baloldali többséggel folytatott kormányzás után.
A rendszerváltozás felülvizsgálata és a még lehetséges kiigazítása. Kevesebb, mint rendszerváltás, de több mint kormányváltás. Az állam szerepének újraértelmezése a közjó szolgálatában – szólt egykor a Fidesz választási üzenete. És elfogult ellenfelei sem tagadhatják, hogy ha a jobbközép koalíció kevesebbet ért is el, mint e program kormányra segítői és elkötelezett hívei remélték, azért mégiscsak tett egyet s mást a hirdetettek jegyében. A hazai gazdaság erősítése, a kis- és középvállalkozói réteg esélyeinek javítása a Széchenyi terv és a kedvezményes hitelű lakásépítési program révén. A munkanélküliség csökkentése, a minimálbér emelése, a kistelepülések életképességének erősítése, az infláció csökkentése. A nemzetrészek közötti szolidaritás erősítése, nemzeti érdekeink erőteljesebb védelme a nyugati együttműködés szervezeteihez való csatlakozás(NATO, Európai Unió), a globalizáció folyamataihoz való alkalmazkodás érdekének elhanyagolása nélkül stb. Vitathatatlanul a korrekció igényét képviselő, jó irányú politika volt ez, amelyet olyasféle baloldali alapállásból, mint amilyent most körvonalaz Szili Katalin írása, aligha lett volna indokolt elvi alapon ellenezni. Legfeljebb e program és szándék kidolgozottságát, határozottságát hiányolhatta volna egy ilyen baloldal. S a „nemzetközi hatalomgazdaság” szereplőivel, erőcsoportjaival, a multinacionális tőkeérdek képviselővel szembeni kormányzati fellépése következetlenségét, bátortalanságát bírálhatta volna. Átgondoltabb és átfogóbb, radikálisabb lépésekre sarkallva a jobbközép koalíciót a multinacionális tőkével szemben. Hogy képes legyen azt rábírni, vállaljon arányos részt a közteherviselésből, a társadalmi újratermelés költségeiből. Vagyis a profittermelése közben felhasznált és elhasznált helyi emberi, közösségi, természeti környezeti adottságok újrateremtésének finanszírozásából.
De szép is lett volna.
Nekünk azonban nem ilyen baloldalhoz volt szerencsénk. Hanem egy olyanhoz, amelynek a kormány politikájáról szóló bírálata a lényeget illetően már akkor is szinte megkülönböztethetetlenül beleolvadt a leghangosabban a kis neoliberális párt által képviselt uralkodó szólamba. Az öntudatosabb nemzeti érdekvédőként, határozottabb tárgyalóként fellépő jobbközép kormányt Unióellenességgel vagy legalábbis kettős beszéddel, de mindenképpen a csatlakozás veszélyeztetésével vádolta. Az állam minél gyorsabb és mélyrehatóbb lebontását képviselő, szélsőségesen piacelvű gondolkodással szemben az állami szerep újragondolását hangoztató, és ezért például a közszolgáltatások privatizálását ellenző kormányt általános privatizációellenességgel, külföldi tőke ellenességgel. A multinacionális cégekkel szemben a hazai útépítőket kedvezményező politikát káros, a külföldi tőkét elidegenítő protekcionizmussal. A hazai kisvállalkozások támogatását a piaci verseny eltorzításával. Az viszont például nem jutott eszébe, hogy nehezményezze a multinacionális tőke betelepülő képviselőinek beruházás ösztönzése címén juttatott sok-sok milliárdot.
Mit szeretne Szili Katalin a régivel szembeállított új baloldali politika jegyében? Csupa olyasmit, amit ökoszociális szabadelvű konzervatív szemmel is csak támogatni lehet. A „gazdasági, társadalmi és szociális kérdések, ökológiai kihívások harmóniában kezelését”. S ezért a versenyügyi demagógiával, hogy ne mondjam, populizmussal való leszámolást. Mert se az nem igaz, hogy a szabad piac minden gazdasági, társadalmi gondot megold, se az nem, hogy szabad piacról lehetne beszélni manapság. Hogy léteznének azok az ideális előfeltételek, amelyek között a kereslet és a kínálat játékától a közjó előállítása remélhető.
Erős, közbizalmat élvező államot, amely nem hárítja el magától a közjó érvényesítésében rá háruló feladatok ellátását. Olyan intézményrendszert, amely a társadalom integrálásához nélkülözhetetlen, és a közösség szempontjából erőforrásgyarapító rendszereknek is nevezhető közszolgáltatásokat (közoktatás, egészségügy, szociális ellátás) valamennyi állampolgárának elérhetővé teszi. A szociális célokat szolgáló állami tulajdonú, szövetkezeti és nonprofit szervezetek megerősítését a tulajdonformák egyenjogúsága szellemében. Az egyenlő közteherviselés elvének érvényesítését a multinacionális szektorral szemben is. A foglalkoztatás növelését, a közösségi érdekvédelem intézményeinek erősítését, hatékony állami szerepvállalást a szellemi és a materiális környezetszennyezés elleni védekezésben stb. Vagyis a természet- és társadalombarát, fenntartható fejlődés előmozdítását azokkal az eszközökkel, amelyek még a mai globális áramlatokban hajózó, korlátozott szuverenitású állam kormányának is a rendelkezésére állnak.
Semmi ellenvetésem, ha ezt Szili Katalin és reménybeli társai új baloldali politikának akarják nevezni, én másképp hívom, de ez a legkevésbé sem akadályoz abban, hogy rokonszenvvel figyeljem a törekvéseiket. Bár már látnám a társait, de egyelőre úgy hallom, nagyon magányosan csilingelő hang ez. Nem lehet véletlen, hogy nem a pártja kongresszusán hirdette meg a „rendszer” korrekciójának politikáját. S nem lehet véletlen, hogy még egy platform megszervezésébe sem fogott bele. Márpedig intézményesített gondolatcsere, csapatszervezés, szervezeti építkezés és a politikai harc vállalása nélkül még nem láttunk politikai erővé váló gondolatot. Bármilyen szépen mutat is a papíron, ezek nélkül alighanem ott is marad.
Szili Katalin a rendszer, vagyis, ha jól értem, a rendszerváltás rendszerének korrekciójával lépne fel, ha valóban elszánná magát, hogy fellépjen. Amint jeleztem, a legszelídebben fogalmazva is ellentmondást látok itt. Hiszen annak a politikának, amit ő ma kívánatosnak nevez, a legerősebb ellenfele a saját pártjának többségi támogatásával működő kormány.
(Megjelent a Népszava március 22-i számában, a Szili Katalin Muszáj baloldalinak lenni című írása nyomán indult vitában.)