Időzóna: UTC + 1 óra




Új téma nyitása Hozzászólás a témához  [ 35 hozzászólás ]  Oldal Előző  1, 2, 3
 

Szerző Üzenet
HozzászólásElküldve: 2007. ápr. 07., szombat 12:04 
Bentlakó
Offline

Csatlakozott: 2006. okt. 04., szerda 16:49
Hozzászólások: 1317
net2rist írta:
üdítően nem érted... pedig ez most nem is a kereszténység témaköre...


Gondolom az fel sem merült benned,hogy esetleg te vagy az aki nem érti a másikat.

Egyébként semmi mást nem tettem csak összehasonlítottam egy agresszor háborút a szabadságharccal.

Azt,hogy te a szimpla történelmi tényeken kivül még mit látsz bele az irásomba,már nem tölem ha nem töled függ.

A megszokott lekezelő stilusudat pedig most inkább nem ellemezném.


Vissza a tetejére
 Profil  
 

HozzászólásElküldve: 2007. ápr. 11., szerda 14:23 
Offline

Csatlakozott: 2006. nov. 08., szerda 14:51
Hozzászólások: 353
Tartózkodási hely: Bp.
A téma margójára érintőlegesen...

Egy régi húsvét Kolozsváron

„Ha vétkeitek skarlátpirosak is, hófehérekké válhattok, ha vörösek is, mint a bíbor, fehérekké lehettek, mint a gyapjú.”
(Ézsaiás 1, 18b)


A Csak hazudni kéne című regényem alábbi részlete megtörtént esetet dolgoz fel. Egy három évtizeddel ezelőtti húsvéti kolozsvári látogatáson ismerhetik meg Paszkál történetét. Aktualitását – sajnos – nem kell indokolnom. Jó lenne, ha egy kicsit mindenki elcsendesedne.
„Doktor úr… történt valami, ami iszonyúan megrendített, és elgondolkoztatott. Egy volt évfolyamtársnőm férje, aki népművelőként dolgozott, meghívott, hogy tartsak felsőfokú francia nyelvű társalgási sorozatot egy-egy megadott francia filmről, vagy regényről. Boldogan kaptam az alkalmon, mert ritkán tudtam használni a nyelvet. Az esti francia társalgási órák után még beszélgettünk, az évfolyamtársnőm, Vera is gyakran eljött kocsival a férjéért. Paszkál egy nagyszerű, csillogó intellektusú, sármos férfi, és remek társalgó. Azután elkezdtünk négyesben összejárni, s egyszer megkértek: vinnénk el őket Erdélybe, tudták ugyanis, hogy mi gyakran megyünk. Egy Húsvétkor mentünk, az ő kocsijukkal, végigénekeltük az utat egészen Nagyváradig. Ott körbejártuk a várost, kerestük Paszkál szülőházát, de már nem volt meg, panelházak álltak a helyén. Attól fogva Paszkál elcsendesedett, előbb ugrattuk, kérdezgettük, de ő azt mondta, hogy fáradt, figyelnie kell, a Királyhágón vezetni nem sétagalopp. Mi iszogattunk is hárman valami jófajta házi pálinkát, élveztük a fenyvesek illatát, látványát, a patakokat, az egész csodát a harsogó, még zsengezöld tavaszban. Azután mi is elcsendesedtünk, és megálltunk pihenni egy tó mellett. Sohasem fogom elfelejteni azt a naplementét, a vörös kövek narancssárga ragyogását a mélyzöld vízen, és Márk rám zúduló színeit agysejtjeim fényérzékeny lencséin… Azután megérkeztünk kincses Kolozsvárra, s elszállásoltuk őket a barátainknál, egy református teológus professzornál és családjánál. Mi pedig készültünk a Györgyfalvi negyedbe, az unokatestvéremhez, Zsuzsihoz, aki egy panellakásban lakik, de ők ezeket blokklakásoknak nevezik.

De persze a házigazda, Kálmán és felesége nem engedtek el minket, az asztalon már ott párolgott a tárkonyos borjúleves, a konyhából pedig további ínycsiklandozó illatok szálltak be az ebédlőbe. – Ti aztán tudtok élni! – mondta Paszkál elismerően, Márk pedig nagyokat nyelt. – Hát nemcsak Krúdy ismerte a kulináris élvezeteket! – mondta Kálmán vidáman. – Legfeljebb ő tette híressé! – és a könyvespolcra mutatott, ahol ott sorakoztak a Krúdy kötetek is, mellettük pedig Márk dedikált könyve az íróról. Paszkál és Vera persze nem tudták azt, amit mi, hogy hosszú böjt előzte meg ezeket a lakomákat. És most nem Húsvétra gondolok, hanem mindig. Az erdélyi emberek akkor is erőn felül látják vendégül az anyaországból érkezetteket, ha a saját szájuktól vonják meg a falatot. A fejedelmi vacsora után kellemesen elbágyadtunk, s már nem igyekeztünk annyira elmenni, pedig a józan ész ezt diktálta volna! Másnap, Húsvét vasárnapján délelőtt azt az ünnepi istentiszteletet készültünk meghallgatni, amelyet Kálmán tartott a teológián. Délután Zsuzsi és Domi hívták meg az egész társaságot a Szamos parti kis nyaralójuk kertjébe, flekkensütésre. Én már tapasztalatból tudtam, hogy ennek az összejövetelnek hajnal előtt nemigen lesz vége. Hétfő délelőtt a körösfői csodálatos, kazettás mennyezetű református templom ünnepi istentiszteletére készültünk, ahol ilyen nagy ünnepekre kalotaszegi népviseletbe öltözik a gyülekezet. Délutánra pedig Dénes Feri bácsival, anyu gyerekkori játszópajtásával leveleztem le már jó előre egy kolozsvári városnézést, s erről is tudtam, hogy aki egyszer vele járja végig ezt a várost, az egy életre szóló élménnyel lesz gazdagabb. Kedd délelőttre pedig azt terveztem, hogy feltétlenül kimegyek Kolozsra, s amíg én Teruskával összebújva megbeszélem az élet dolgait, addig a többiek a csodálatos gyógyhatású kolozsi sóstóban kiáztathatják magukból a fáradalmakat, s feldolgozhatják a rájuk zúdult élményzuhatagot.

Maradtunk tehát, csak Kálmán vonult vissza, hogy elcsendesedve a másnapi prédikációra készüljön, mi többiek sziporkáztunk, anekdoták és székely viccek követték egymást, meg kedves ugratások, rengeteget nevettünk. Azután lassan kis csoportokra oszlott a társaság, majd Márkot hölgykoszorú vette körül, Kálmán gyönyörű lányai meg Vera, és ő élvezettel mesélte nekik nagy írók intim titkait, érdekes szokásait, mondásait. Füst Milánnal kezdte: Milán bácsitól nem volt egyszerű a kéziratokat beszerezni, mert leültetett, és elolvastatta őket. Nekem már rég másik írónál kellett volna lennem, de ő könyörtelen volt. – Most mit nevetsz? – kérdezte. – Most hol tartasz? – Azután meghívott ebédre, és anekdotázott. – Felhívott a Dezső, és képzeld el, mit mondott a nőkről… - Milyen Dezső? – kérdeztem. – Hát a Kosztolányi Dezső! – felelte indignálódva. Úgy beszélt erről, mintha tegnap történt volna, nem évtizedekkel korábban. – Jól jegyezd meg, mert még hasznodra lehet, mit mondott a Dezső arról, hogy milyen az örök nő. Az örök nő: zavaros, termékeny, szeszélyes, kiszámíthatatlan. – Paszkál, akkor én még azt hittem, csak a hosszú vezetéstől kimerülve, szótlanul ült le a szoba másik sarkában, a kályha melletti öreg karosszékbe, és szórakozottan, a sokat olvasott emberek szakszerű rutinjával emelt le egy-egy keze ügyébe eső könyvet a roskadásig tele polcokról, végül megállapodott egy öreg bibliánál.

Mivel én már jól ismertem Márk történeteit, de talán nemcsak azért, odaültem Paszkál mellé, és hallgattunk. Olyanfajta ember ő, akivel hallgatni is jó. Egyszer csak váratlanul felém fordult, és kitört: Irigylem az édesapádat! – megdöbbentem, nem értettem, de nem hagyott időt arra, hogy megkérdezzem: Miért? Fojtottan ömlött belőle a szó, oda-odapillantott a jól mulató hölgykoszorúra, hogy nehogy megzavarja őket. – Irigylem, mert tükörbe tud nézni. Én nem tudok. Én halottakkal álmodom! Még ma is. Halottakkal, akiket én öltem meg! Látom, azt hiszed, megháborodtam. Nem. Fiatal, sorozott ávéhás katona voltam, amikor ’56 végén a határra vezényeltek. És lőni kellett a menekülőkre. És én lőttem, ugyanúgy, mint a többiek. Tudom: parancsra tettem. Mint ahogy azok is parancsot teljesítettek, akik ’44-ben kiirtották a családomat Nagyváradon. Anyám, apám és én csak azért maradtunk életben, mert Budapestre jöttünk. Rajtunk kívül mindenkimet megöltek. És? Ez mentség arra, amit én tettem? A történelem erről szól: hogy mindenki elhiteti magával, hogy igen, ez mentség. Pedig nem az! Így soha, soha sem lesz vége! Mélyen megmaradtak bennem a genetikai kódoltságról vallott nézeteid. Egyetértek velük. De arra lenne szükség, hogy egy világméretű mozgalom induljon el, amelyet kivétel nélkül minden kormány támogatna, s ezzel párhuzamosan a történelemoktatást is világszerte, egységesen át kellene alakítani! Utópia? Igen. De: létkérdés? Igen. Visszatérve a remény világából a valóságba: ugye, te megérted, hogy számomra a szovjet hadsereg ’45-ben felszabadító volt? Hiszen véget vetett a zsidók üldözésének! Mit üldözésének! Szisztematikus kiirtásának! – Kérlelve, kutatva nézett rám, de én nem tudtam megszólalni, csak a könnyeimmel küszködve némán bólintottam. – Tudtam! Tudtam, hogy te megértesz majd, ezért, ezért csendesedtem el Nagyváradon. Iszonyú erővel tört rám a gyász a családomért, és ugyanakkor a lelkifurdalás azért, amit tettem! – Lehajtotta a fejét.

Hallgattunk, és – legalábbis engem -, rettenetesen sértett a hatalmas ebédlő másik sarkából fel-felhangzó jóízű nevetés. Majd egy idő után felocsúdtam, és csendesen megkérdeztem: - Paszkál, miért nekem mondtad el ezt? – Hogy miért? Hát először is azért, mert te ültél ide mellém, hogy együtt hallgass velem. Tudom, hogy megérezted, szükségem van valakire, aki megért. Másodszor pedig azért, mert Vera nem érti, miért nem vállaltam én el a felajánlott magas pozíciókat! Tudod, hogy nyelveket is beszélek, mehettem volna a külügybe, az UNESCO-ba, sőt, diplomatának is. Tudod: magas fizetés, autó, luxuslakás, egyszóval: minden. Minden? Mert én úgy éreztem: engem ne jutalmazzanak azért, mert öltem. Mert védtelen, kiszolgáltatott menekültekre lőttem. Elvagyok ebben a kis művelődési házban, igyekszem életet lehelni, ötleteket vinni bele, és szerényen, de megélek. És ezt Vera nem érti meg! Miért gondolod tehát, hogy a mostani lelkiállapotomat megértené? Ezért, ezért mondtam el neked. Pedig, ha ti, akkor, ’56 késő őszén úgy döntöttetek volna, hogy elmenekültök, akár rátok is lőhettem volna. Meg azért is mondtam el neked, mert tudom, hogy a te édesapád nemcsak Londonban adott hamis papírokat zsidóknak, hanem itthon is, a vészkorszakban. Sőt: a lakásotokra is átmenekítette az iratokat, pecséteket, mindent, s csak egy hajszálon múlott, hogy nem bukott le! – Doktor úr, döbbenten néztem rá, mert én erről soha nem beszéltem neki. Sem másnak. Ő kitalálta, mire gondolok.

– Tudom, mire gondolsz. Arra, hogy erről soha nem beszéltél. Mert ti is úgy éreztétek, hogyha beszéltetek volna róla, az olyan lenne, mintha tartanátok a markotokat. És úgy gondoltátok: azért, ami természetes emberi kötelesség, nem jár köszönet. Hogy kitől tudom mégis? A tévés dramaturgtól, Sípos Tamástól, aki elmesélte, hogy ő és egész rokonsága, akik a cukoriparban dolgoztak, apádnak köszönhetik az életüket. Tőle tudom. – Ezután legnagyobb döbbenetemre idézett az egyik versemből, méghozzá pontosan: „Hogy soha nem tompultam el, hogy állandóan részt veszek, hogy a nagy egész sorsa mozdít, nem a kis önös érdekek.” Aki ilyet ír – mondta, - arra nyugodtan rábízhatom az érzéseimet, a rám törő gyászt is, és a bűntudatot is. – fejezte be Paszkál. Már előbb is láttam, hogy az öreg biblia Ézsaiás próféta könyvénél kinyitva hevert az ölében. – A bűntudatot nem kell… neked már nem. – feleltem csendesen, és rámutattam a vastag betűkkel szedett sorokra. Odahajoltunk, és együtt olvastuk el: „Ha vétkeitek skarlátpirosak is, hófehérekké válhattok, ha vörösek is, mint a bíbor, fehérekké lehettek, mint a gyapjú.” Paszkál hirtelen felemelte a tekintetét, és merően nézett a szoba másik irányába. De nem a társaságot nézte, túlnézett rajtuk, túl az ablakon, a susogó lombokon, túl az égen. Magamról tudom: amikor valaki így néz, akkor befelé néz, mélyen magába néz, és megtalálja a nyugalmát, a lelki békéjét. Egy idő után szinte erőszakkal vette rá magát arra, hogy kiszakadjon ebből az állapotból, ezt az érzést is jól ismerem, végül felállt, a kezét a vállamra tette, és mélyet sóhajtva azt mondta: gyere, csatlakozzunk a többiekhez! Öröm látni, hogy Márk így feloldódott.

– Döbbenetes.

– Igen. És megtisztelő. De rám görgette ezt a súlyt, és sokáig hordoztam, és most hogy felidéztem, újra hordozom.

– Molli! Ezt vállalni kell. Mit gondol, én milyen életsorsok súlyát hordozom? És engem ráadásul köt az orvosi titoktartás!”


Vissza a tetejére
 Profil  
 

HozzászólásElküldve: 2007. ápr. 26., csütörtök 14:47 
Bentlakó
Avatar
Offline

Csatlakozott: 2006. szept. 01., péntek 19:22
Hozzászólások: 4328
Orosz tüntetés a tallini szovjet emlékmű eltávolítása miatt - magyar levél Putyinnak


Szergej Lavrov orosz külügyminiszter súlyos következményekkel fenyegette meg Észtországot, ha a kis balti állam kormánya véghezviszi tervét. Moszkva szerint a szobor áthelyezésével az észt hatóságok meggyalázzák a fasizmus ellen harcoló szovjet katonák emlékét.

Csaknem 300 rohamrendőr érkezett a tallinni városközpontban lévő második világháborús szovjet emlékműhöz, amelyet biztonsági kordonnal is körülvettek. Ezzel kezdődött az emlékmű és a mellette lévő sírkert áthelyezése a külvárosban lévő katonai temetőbe. A biztonsági intézkedésekre azért volt szükség, mert az Észtország lakosságának egyharmadát kitevő orosz ajkúak ellenzik az áthelyezést, és azzal fenyegettek, hogy megakadályozzák a terv végrehajtását.
Helyszíni beszámolók szerint a rohamrendőrök lezárták az emlékműhöz vezető utcákat és biztonsági kerítést emeltek a szobor köré. Vízágyúk és kotrógépek érkeztek a helyszínre. A környéken elhelyezett táblák felhívják a lakosok figyelmét arra, hogy régészeti feltárások folynak a helyszínen, ezért őrizzék meg nyugalmukat és méltóságukat.

A reggeli órákban mintegy ötven tüntető gyűlt össze a helyszínen, bekiabálásaikkal a rendőröket ócsárolták. Kadrin Vide belügyminisztériumi szóvivő szerint három személyt állítottak elő a közrend megsértése miatt.

Az észt határőrség a rendzavarásoktól tartva megszigorította a határellenőrzést, a rendőrség pedig erősítést küldött a fővárosba. Észtország lakosságának egyharmadát kitevő orosz ajkúak élesen ellenzik az áthelyezést, és fogadkoznak, hogy megakadályozzák a jobbközép kormány tervének végrehajtását.

Andrus Ansip miniszterelnök szerdán jelentette be, hogy a közeli napokban megkezdik a sírkert és az emlékmű - egy szovjet katonát ábrázoló bronzszobor - áthelyezését a belvároson kívül eső katonai temetőbe. A védelmi minisztérium szóvivője közölte, hogy a nap folyamán felmérik a terepet és sátrakat állítanak fel azokon a helyeken, ahol szovjet katonasírokat sejtenek. Szerinte két-három helyen - beleértve egy trolibuszmegállót - temettek el szovjet katonákat. Meg kell határozni az elföldelések helyét, de a tetemek exhumálása a jövő hétig vélhetően nem kezdődik meg. A hatóságok azt feltételezik, hogy 14 katona maradványait rejti az emlékmű térsége. A védelmi tárca azt ígérte, hogy körültekintően és tisztelettel fognak bánni a katonamaradványokkal.

Szergej Lavrov orosz külügyminiszter súlyos következményekkel fenyegette meg Észtországot, ha a kis balti állam kormánya véghezviszi tervét. Moszkva szerint a szobor áthelyezésével az észt hatóságok meggyalázzák a fasizmus ellen harcoló szovjet katonák emlékét. Tallinn viszont ezt cáfolja, és azt állítja: a szobor közrendészeti problémává vált, mert az észt és az orosz nacionalisták célkeresztjébe került.

Mihail Kaminyin, az orosz külügyminisztérium szóvivője csütörtökön "embertelennek" nevezte mindazt, ami Tallinnban történik. Szerinte az észt hatóságok "megkísérlik átírni a II. világháború tanulságait". Az orosz fél figyelemmel kísér minden eseményt az emlékmű és a katonasírok körül a Tallinn-nal szembeni jövőbeni kapcsolatok alakítása végett - mondta a szóvivő.

Nyikolaj Uszpenszkij, Oroszország tallinni nagykövete csütörtökön felkereste az észt külügyminisztériumot, és az orosz kormány "teljes egyet nem értését" tolmácsolta Tallinn-nak. Hangsúlyozta, hogy a tallinni külügyminisztérium nem adott semmilyen magyarázatot az eltemetett katonák maradványainak átszállításával kapcsolatosan.




Nyílt levél Vlagyimir Putyinnak, az Oroszországi Föderáció elnökének a Deport'56-tól

Tisztelt Elnök Úr!

Az 56-os Deportálások Tényfeltáró Bizottsága (DEPORT-’56) eltúlzottnak tartja azokat a reakciókat, amelyek az általa kezdeményezett népszavazást kísérik Oroszországban. Az orosz külügyminisztérium ugyanis 2007. április 13-án közleményt adott ki abból a célból, hogy megnyugtassa az orosz sajtó által felizgatott közvéleményt: a budapesti szovjet hősi emlékművet nem fenyegeti a lebontás veszélye. Továbbá, Gyurcsán Ferenc miniszterelnök - nyilvánosságra azóta sem hozott - levélben biztosította Önt ugyanerről. A híradások szerint az írásos garanciát az orosz fél kérte.

Az Izvesztyíja 2007. április 17-i számában az „oroszellenes internacionálé frontális támadásáról” ír, amelyben a balti államok, Lengyelország, most pedig Magyarország is „készséggel játsszák a provokátorok és felbujtók szerepét”. Végezetül egy fenyegetés is megfogalmazódik, miszerint: „most már ideje válaszolni…Mégpedig oly módon, hogy egyszer s mindenkorra elvegyük Oroszország ’jóakaróinak’ a kedvét szentélyeink lerombolásától.” Mivel az idézett lap közismerten Kreml-közeli, érdekelne bennünket, hogy mire számíthatunk. Netán véletlenül elromolhat a Magyarországra tartó gázvezeték, mint ahogyan a Litvániába tartó elromlott, vagy ne járjunk teázni sushi bárba, mint Litvinyenko?

A népszavazáshoz szükséges 200 ezernél több aláírást sikerült összegyűjteni a Magyarok Világszövetségének segítségével, ám azokat nem adtuk le hitelesítésre az Országos Választási Bizottságnak, mert időközben tudomásunkra jutott, hogy a magyar kormány olyan törvénycsomagot kíván az Országgyűlés elé terjeszteni, amely hatályon kívül helyezné, a népszavazás tárgyát képező, a Budapest felszabadításánál elesett szovjet katonák emlékének megörökítéséről szóló 1945. évi IX. törvényt. A népszavazási kezdeményezésnek nem volt orosz ellenes éle, ellentétben egyes magyar, és az orosz híradásokban is megfogalmazódott aggodalmakkal. A DEPORT-’56-nak nem volt, és nincsen semmi baja az orosz néppel. Rengeteg bajunk van viszont annak a szovjet rendszernek az emlékével, amelytől az orosz nép is oly sokat szenvedett.

A DEPORT-’56 szerint a kialakult konfliktus hátterében sok félreértés áll. Mindenekelőtt az, hogy a magyar nép többsége nem felszabadításként, hanem megszállásként élte át a Vörös Hadsereg bevonulását. Ez megfelel a történelmi tényeknek is, hiszen Magyarország a II. világháborút a vesztesek oldalán fejezte be. Csak egy kollaboráns réteg hajlandó a megszállást felszabadításnak minősíteni, és ezáltal történelemhamisítást elkövetni. Éppen ezért a DEPORT-’56 nem értett egyet azzal, hogy örök időkre szólóan törvénybe legyen iktatva a magyar nemzet hálája és kegyelete jeléül a Budapest főváros felszabadításánál elesett szovjet katonák emléke. Ezen szovjet katonák közül sokan, mielőtt elestek Budapest ostrománál, súlyos háborús bűntetteket követtek el a polgári lakosság sérelmére. Végigrabolták az országot, megerőszakolták a nőket, elhurcolták az embereket, és aki tiltakozni mert azt agyonlőtték. Nincsen olyan nemzetközi kötelezettségünk, amely szerint a magyar nemzetnek az idők végezetéig és törvénybe vésve hálásnak kellene lennie a Vörös Hadsereg sorsszerű küldetéséért, ahogy azt az 1945. évi IX. törvény 1.§-a megfogalmazta. Ezért kezdeményeztünk népszavazást a törvény hatályon kívül helyezése iránt, amelynek meglehetősen nagy visszhangja volt a világsajtóban.

A népszavazási aláírások gyűjtésével egyidőben társadalmi vita is folyt e témakörben. Ennek keretében fogalmazódott meg az, hogy valamilyen módon állítsunk emléket azoknak a szovjet katonáknak, akik az 1956-os forradalom és szabadságharc alatt átálltak a forradalmárok oldalára, és életüket áldozták a magyar szabadságért. Az emlékezet a szabadságharc mártírjaiként tartja számon például többek között Mahenkov őrnagyot és Akopján őrnagyot, valamint egy Viktor keresztnevű kiskatonát, de a visszaemlékezések névtelenül több kiskatonát is említenek, akik azonosításában az orosz történészek bizonyára sokat tudnának segíteni.

Az alapvető kérdés valójában az, hogy az Oroszországi Föderáció vállalja-e a kontinuitást a Szovjetunióval. Mi eddig úgy tudtuk, hogy nem vállalja, különösen Borisz Jelcin 1991-es magyarországi látogatása óta, amikor is orosz elnökként megkövette a magyarokat az 1956-os forradalom és szabadságharc leveréséért. Mostani levelünknek szomorú aktualitást ad Jelcin elnök úr halála, akire a magyar nép mindig tisztelettel és hálával fog gondolni.

A DEPORT-’56 úgy véli, hogy egyáltalán nem eretnek gondolat a Szabadság téri szovjet emlékmű áthelyezése. 1994-ben II. Alekszij pátriárka, az orosz ortodox egyház feje Magyarországra látogatott, és az Országgyűlésben ő is ünnepélyesen bocsánatot kért az 1956-os szovjet invázió miatt. A pátriárka fölkereste az Újköztemetőben lévő szovjet katonai sírokat, és ekkor szóba került a Szabadság téri emlékmű ügye is. Felmerült, hogy talán abban a főváros környéki katonai temetőben lenne a legjobb helye, ahol a nyugati szövetségesek emlékműve is áll. A pátriárka akkor megígérte, hogy felszenteli az áthelyezett emlékművet. Egyébként is, a Szabadság téri emlékmű nem síremlék, hiszen nem nyugszanak alatta elesett katonák.

A DEPORT-’56 meggyőződése, hogy a szóban forgó emlékmű nincsen jó helyen, és az Oroszországi Föderációnak sem érdeke, hogy ott maradjon. Ékes bizonyítéka volt ennek a 2006. szeptember 18-án kitört tiltakozási hullám, amikor is nyilvánosságra került, hogy Gyurcsány Ferenc miniszterelnök a választók megtévesztésével került hatalomra. A tüntetők először a Szabadság téri Magyar Televízió épületét ostromolták meg, majd az indulatok átterjedtek a közelben lévő szovjet emlékműre is. Az Oroszországi Föderációnak nem lehet érdeke, hogy magához vonzza az eredetileg nem neki szóló belpolitikai feszültségeket, és az sem, hogy állandóan indulatokat gerjesszen a főváros egyik központi terén a leigázás emlékműve.

Tisztelettel:

dr. Szerdahelyi Szabolcs
a DEPORT-’56 elnöke


Vissza a tetejére
 Profil  
 

HozzászólásElküldve: 2007. ápr. 29., vasárnap 11:18 
Bentlakó
Avatar
Offline

Csatlakozott: 2006. szept. 01., péntek 19:22
Hozzászólások: 4328
Csendes éjszaka Tallinnban – a lengyelek is kedvet kaptak
2007. április 29. 11:06





MNO
Nyugalomban telt el a vasárnapra virradó éjszaka Észtország fővárosában, Tallinnban, ahol előtte két napon át voltak zavargások a második világháborús szovjet katonai emlékmű eltávolítása miatt. Közben Lengyelországban is felvetették azt, hogy el kellene távolítani a szovjet emlékműveket.


Csak az ország orosz többségű észak-keleti területén voltak kisebb összetűzések Észtországban. A rendőrség ellenőrizte a városokban közlekedőket, és elkobozta az olyan tárgyakat, amelyek zavargás esetén fegyverül is szolgálhatnának. A híradások szerint kézigránátot is lefoglaltak.

Narva városában szombat éjjel őrizetbe vettek 50 embert, többségük fiatalkorú, akik a helyi észt gimnázium előtt gyülekeztek. Kohtla-Jarva városában is volt kisebb konfliktus egy agresszív utcai csoport és a rendőrség között, de a rendőrök végül rendet teremtettek.

Észtország észak-keleti területein csak ablakbetörések szintjén voltak kisebb garázdaságok.

Tallinban szombaton 150 embert vettek őrizetbe, közülük 14-et gyanúsítanak bűncselekmény elkövetésével. A zavargások első hullámában, péntekre virradó éjjel 1 orosz meghalt, őt valaki megkéselte.

A zavargásokat az váltotta ki, hogy a hatóságok elhatározták a város központjában álló második világháborús szovjet hősi emlékmű – egy 1,8 méter magas bronzszobor – eltávolítását. Ez ellen tiltakozni kezdtek csütörtök este a helyi oroszok, a tüntetésből hatórás zavargás lett. A rendőrség gumilövedékeket, vízágyút és hanggránátot vetett be a tömeg szétoszlatására. A hatóságok péntek hajnalban a sötétség leple alatt távolították el a szobrot, és ismeretlen helyre szállították.

Péntek este a megmozdulások folytatódtak

A tallinni zavargások kérdésében szombaton telefonbeszélgetés volt Vlagymir Putyin orosz államfő és Angela Merkel német kormányfő, az EU soros elnöke között. Előtte, pénteken az orosz szenátus sürgette, hogy Moszkva szakítsa meg a diplomáciai kapcsolatokat Észtországgal. Az orosz külügyminisztérium pedig „kegyeletsértőnek” nevezte az emlékmű eltávolítását és közölte, hogy felül fogja vizsgálni az orosz-észt kapcsolatokat.

Az ENSZ főtitkára Ban Ki-Mun pénteken megbékélésre szólította fel Oroszországot és Észtországot.

Az észtek szerint a szovjet katonát ábrázoló bronzszobor az 50 éves szovjet megszállás szimbóluma. Oroszország és az észtországi orosz kisebbség szerint viszont a szobor a nácizmus elleni harc jelképe.

Észtországot a második világháború alatt erőszakkal bekebelezte a Szovjetunió. Az észtek 1991-ben, a Szovjetunió felbomlásakor nyerték vissza függetlenségüket. A lakosságnak csaknem 30 százaléka orosz ajkú, akiket az észtek megfosztottak az észt állampolgárságtól.

A lengyelek is kedvet kaptak

Közben Lengyelországban is felvetette az úgynevezett Katyn-bizottság, hogy el kellene távolítani a szovjet hősi emlékműveket, hasonlóan Észtországhoz. A Katyn melletti erdőben a Lengyelországot 1939-ben megszálló szovjet csapatok mészároltak le több ezer lengyel hadifoglyot, zömmel tiszteket.

(HírTv)


Vissza a tetejére
 Profil  
 

HozzászólásElküldve: 2007. ápr. 29., vasárnap 11:19 
Bentlakó
Avatar
Offline

Csatlakozott: 2006. szept. 01., péntek 19:22
Hozzászólások: 4328
Pataky István: Észt vakmerőség
2007. április 28. 12:50


MNO

Pataky István: Amint az várható volt, Moszkva dörgedelmes nyilatkozatokba kezdett a tallinni történések után. Szergej Ivanov miniszterelnök-helyettes gazdasági szankciókat helyezett kilátásba Észtországgal szemben. Oroszország azonban nehéz helyzetben van. Ha most büntet, netán az energetikai kérdéshez nyúl (Észtország éppolyan kiszolgáltatott helyzetben van, mint Magyarország), akkor ismét ujjal lehet Vlagyimir Putyin elnökre mutatni: lám-lám beigazolódtak a félelmek, a Kreml ismét a gázcsappal, a gazdasági erőfölénnyel fenyít.

Tallinn eközben megy a maga útján. Nem egyezkedett, nem kötött valamiféle idétlen kompromisszumot. Eltávolított egy szovjet szimbólumot. Rúgott egyet a kommunista múltba.
(Magyar Nemzet, április 28.)


Vissza a tetejére
 Profil  
 

Hozzászólások megjelenítése:  Rendezés  
Új téma nyitása Hozzászólás a témához  [ 35 hozzászólás ]  Oldal Előző  1, 2, 3

Időzóna: UTC + 1 óra


Ki van itt

Jelenlévő fórumozók: nincs regisztrált felhasználó valamint 23 vendég


Nem nyithatsz témákat ebben a fórumban.
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Nem szerkesztheted a hozzászólásaidat ebben a fórumban.
Nem törölheted a hozzászólásaidat ebben a fórumban.
Nem küldhetsz csatolmányokat ebben a fórumban.

Keresés:
Ugrás:  
cron
Style by phpBB3 styles, zdrowe serce ziola
Powered by phpBB © 2000, 2002, 2005, 2007 phpBB Group
Magyar fordítás © Magyar phpBB Közösség