Ami azt illeti Indu, nekem például az alábbi nagyon necces, amit a Hírekbe tett fel valaki. Nemigazán értem kristálytisztán, hogy miként is hozható össze a holokauszt a mi Messiásunkkal, de a tiszteletesnek mintha úgy sikeredett volna:
Idézet:
Egy grandiózus papi szertartásnak vagyunk a tanúi: a közbenjáró pap magára veszi a bűnöket, és megáldoztatik ebben. Ezért mondja Pál, hogy te, aki annak árán kaptál kegyelmet, hogy Izráel megkeményíttetett, te pogány keresztyén, el ne bízd magad, nehogy azt gondold, hogy Isten végleg eltaszította magától Izráelt. Itt tulajdonképpen egy szent áldozás rituáléjával van dolgunk, megjelenítődik a vörös tehén hamvának elve. Amikor ezt befejezi a 11. részben, amely nagyon sok titkot feszeget, szinte a salamoni Prédikátor könyve kíméletlenségével, hogy amit Isten elvégzett, ahhoz sem hozzáadni, sem elvenni belőle nem lehet, az megtörtént, és örökre megtörtént, illetve semmi új nincs a nap alatt, tehát akkor mi értelme van az emberi foglalatosságnak, kérdi Salamon – ugyanezt teszi Pál, amikor azt mondja: mi értelme van a cselekedeteknek, ha Isten mindent elvégzett? Megvillantja a vörös tehén hamva elvének harmadik megjelenését, és befejezi azzal, hogy: ó, Isten irgalmasságának csodája! Mindenkit – most már zsidókat is, pogányokat is – engedetlenség alá rekesztett, hogy mindeneken könyörüljön. A 12. fejezet e himnikus záróakkord után azzal kezdődik – egybe kell olvasni, hiszen a levél eredetileg nem volt fejezetekre osztva –: kérlek azért titeket atyámfiai az Istennek irgalmára (az eredetiben: irgalmaira, többes számban, tehát az eddig fölragyogtatott irgalmaira apellál Pál), kérlek titeket, hogy „szánjátok oda a ti testeiteket élő, szent és Istennek kedves áldozatul, mint a ti okos (logikus) tiszteleteteket”. Gyakorlatilag azt mondja, hogy ennyi irgalom láttán akár meg is parancsolhatnám, hogy a te életedben is, te római gyülekezeti tag, érvényesítsed a vörös tehén hamvának princípiumát. De nem akarja kizárni a szeretet szabadságát: azt írja, kérlek, erre a sok irgalomra nézve kérlek, önként, szabadon, ajánld föl magad, tested élő, szent, Istennek kedves áldozatul. Mi az Istennek kedves áldozat? Az, hogy kívánj inkább átok lenni azokért, akik még nem találták meg ezt az üdvösséget.
Ha innen nézem, azt látom, hogy engem, a pogány-keresztyén embert, vagy a keresztyénségbe a pogányság felől érkező embert valami mérhetetlen örökség kötelez. Engem a holocaust a következőre figyelmeztet: Pál, amíg élt, átkozottá kívánt lenni Izráelért. De amikor meghalt, hazament, akkor ki vette át a stafétát? Nem tudom, biztos, hogy átvették, nemzedékről nemzedékre, de egyet tudok, hogy nekem, aki most olvasom a szentírást, azonnal látnom kell a nekem szegeződő kérdést: vajon nem azért szívhatom még ezt az áldott jó levegőt, hogy fölemeljem azt a stafétát, amit Pál letett? És talán az volna az igazán keresztyén gesztus ebben a holocaust utáni pillanatban, hogy bár megvan a zsidóságnak minden oka, hogy ne kiáltson önmagáért, mert köszöni szépen az ilyen keresztyének Messiását, mégis kívánjak inkább átkozottá lenni, nem élni az ábrahámi áldásokkal, csak hogy ez a megcsúfolt, meggyalázott nép megtalálja tulajdon Messiását, akihez sokkal több köze van, mint nekem.