Kedves ex!
Valójában sokkal prózaibb és összeesküvés-mentesebb okokból jutott eszembe a palesztin gyerekek példája. Emlékszem Péter korábbi hozzászólásaira, most nem tudom megkeresni, hol vannak, amelyekben éppen arról beszél, hogy ugyanazt a mércét kell használni a zsidó, illetve a palesztin szenvedésre. Engem nem érdekel annyira a politikai „kinek van igaza” – téma, mert nem ismerem valóban a helyzetet, és mert ha valamilyen módon kapcsolatba kerülök a tényekkel, azokkal mindig csak mediáltan, ha úgy tetszik, média-vezérelten kerülök kapcsolatba. Tudom, hogy van egy ilyen nézet, hogy a nyugati média elfogult a palesztinok javára, így, még ha a magyar tévét nem is nézném, akkor sem lehetnék biztos, hogy a nyugatiból igaz képet kapok a helyzetről, ezért aztán nem is nézem - azt sem. Én valóban csak jó apropónak gondoltam ilyen előzmények után, hogy az elizeusi példa kapcsán beszélgessünk arról, hogy hogyan viszonyulunk azokhoz a helyzetekhez, amikor nyilvánvaló Isten ítélete egy népen (vagy képviselőin). Hogy van-e bennünk annyi irgalom, hogy el tudunk attól tekinteni, hogy ítélet alatt vannak, és ahelyett, hogy úgy gondolnánk, hogy úgy kell nekik, egy lépéssel mélyebbre mennénk, és meglátnánk bennük is minden kulturális, történelmi meg egyéb szemét alatt Isten teremtményét. Engem kizárólag csak ilyen szempontból érdekelt ez a téma. Nem hiszem, hogy bármelyikünknek is olyan tiszta lehet a látása, vagy annyira tökéletesen objektív képet alakíthat ki (mert hiszen te is honnan veszed az értesüléseid, ha nem a médiából – csak esetleg egy másik irányban elfogult médiából?), hogy jó lelkiismerettel azt mondhatná, hogy pl. a zsidók humánusak, míg az arabok gonosztevők. Mindkét fél rászorul Isten kegyelmére. Én elismerem, hogy vannak különbségek, amelyek abból fakadnak, hogy a zsidók az élő Istenben hisznek, míg az arabok egészen más alapokon helyezkednek el. Ilyen értelemben vannak erkölcsi különbségek a két tábor között. De azért az élő Isten nevében is lehet szörnyűségeket elkövetni – jó sok példa van erre is a történelemben -, ha nincs ott az emberben a krisztusi irgalom, ami túllát a törvényen, és el nem engedi azt, amihez a törvény alapján joga van. Vagyis azt akarom mondani, hogy nekünk nem erkölcsileg kell viszonyulnunk a szenvedéshez, hanem krisztusilag. (Úgy tudom, például a cionisták és az ortodox zsidók között is ütközési felület, hogy míg az előbbiek a földi Izráelt akarják létrehozni, az utóbbiak a mennyeiben gondolkodnak.) Így remélem, már érthető, miért éppen a palesztin gyerekek jutottak eszembe Elizeus kapcsán. Azért mert hozzájuk esetleg hasonlóképpen viszonyulhatunk, mint a bibliai gyerekekhez. Nem a gyilkolás mennyisége, erkölcsi és vallási háttere érdekel, hanem a mi viszonyunk hozzájuk, és így kristálytiszta szimmetriát látok a két helyzet között.
|