A Keresztyén rock topic-ban beszélgettünk, és említettem Platont a zene megítélésével kapcsolatban. Egy részt bekopizok az Államból:
Idézet:
Szép stílus, szép erkölcs, szépalakúság, zene, szerelem
SZÓKRATÉSZ: A szép beszéd, a szép hangnem, a szépen rendezett forma, a szép ritmus mind a szép erkölcshöz igazodik; persze nem azt a „szép erkölcsöt” értem, ahogy a bárgyúságot szokták szépítgetve hívni, hanem az igazán szép erkölcsű szellemet.
GLAUKÓN: Mindenképpen.
SZÓKRATÉSZ: Nemde az ifjaknak mindenben ezt kell követniök, ha be akarják tölteni hivatásukat?
GLAUKÓN: Ezt kell követniök.
SZÓKRATÉSZ: Hiszen ezzel van telítve a festészet és minden ilyesféle mesterség: a szövés, a hímzés, az építészet és minden más kézművesség; sőt még testünk természete és minden más növekvő lényé is, hiszen mindben benne rejlik a szépalakúság és az otrombaság. És az otrombaság a rossz ritmus, a rossz összhang a rút beszédnek és erkölcsnek a testvére, ezek ellentéte viszont az ellenkezőnek: a mértékletes jó erkölcsnek a testvére és utánzata.
GLAUKÓN: Tökéletesen.
XII. SZÓKRATÉSZ: Ugye rendelést kell tennünk költőinknek, és kényszerítenünk kell őket, hogy költeményeikbe plántálják bele a jó erkölcs képmását, különben nálunk nem költhetnek, valamint a többi alkotónak is így kell rendelkeznünk, és útját kell szegnünk, hogy a féktelen, szolgai, otromba rossz erkölcsöt örökítsék meg élőlények képében, épületeken vagy valami más alkotáson; és aki erre képtelen, az nálunk nem alkothat, nehogy e rossz példákon nevelődve őreink, mint valami rossz legelőn, minden nap a sokféle gazból kicsinyenként sokat szakajtsanak és legeljenek, és így észrevétlenül valami nagy bajt támasszanak a lelkükben; hanem olyan alkotókat kell keresnünk, akik szép lelkükből képesek fürkészni a szép és a szépalakúság természetét, hogy mintegy egészséges helyen lakva ifjaink mindenből hasznot húzzanak, s a szép dolgokról valami megihlesse látásukat és hallásukat, amint egy fuvallat jó levegőjű tájakról egészséget hozván, és gyerekségüktől fogva észrevétlenül a szép beszédhez hasonlóvá képezze őket, szeretetet és összhangot oltva beléjük.
GLAUKÓN: A lehető legszebben nevelődnének így.
SZÓKRATÉSZ: Ugye, Glaukón, azért a legfontosabb a zenei nevelés, mivel a ritmus és összhang merül alá leginkább a lélek mélyébe, és a legerősebben ragadja meg azt, szépalakúságot támasztva benne; ez teszi a lelket szépalakúvá, feltéve ha valaki helyesen nevelődik, ám ha nem, az ellenkezőjévé. És mivel a nem szép alkotást vagy a nem szép teremtményt a legerősebben a zenében kellően nevelt ember érzi meg és - méltán háborogva - a szépet dicséri és örömmel a lelkébe fogadja, s belőle táplálkozva maga is széppé és jóvá válik; viszont a rútat méltán gáncsolja és gyűlöli már zsenge korában, amikor még nem fogja föl; később aztán, ha az értelme fölébred, örömmel fogadja a szépet, és sajátjának ismeri fel.
GLAUKÓN: Azt hiszem, ezért kell a nevelésnek a zenére alapozódnia.
SZÓKRATÉSZ: Valamint akkor értünk eléggé a betűvetéshez, ha a betűk - bár kevés van belőlük, mégis bármely szövegben előfordulnak - nem fognak ki rajtunk, és sem kicsiben, sem nagyban nem vétjük el őket - mintha nem is kéne észrevenni őket -, hanem mindenütt felismerjük, különben nem válhatunk írástudókká.
GLAUKÓN: Igaz.
SZÓKRATÉSZ: Ugye a betűk képmását is - ha valahol a vízben vagy tükörben feltűnnek - csak akkor ismerjük fel, ha már a betűket ismerjük? Ez együtt jár a mesterséggel és a tanultsággal.
GLAUKÓN: Mindenképpen.
SZÓKRATÉSZ: Nos az istenekre mondom, muzsikusok sem leszünk előbb sem mi, sem akiket nevelni akarunk: az őrök, csak akkor, ha az önmérsékletnek, a bátorságnak, a szabadságszeretetnek, a nagylelkűségnek az ősképeit, s ezek testvéreit, valamint ellentéteiket, ahol csak előadódnak, fölismerjük; és ahol föllelhetők, ott észleljük magukat és képmásaikat, és sem kicsinyben, sem nagyban nem tévesztjük el, hanem úgy véljük, hozzá tartoznak ugyanahhoz a mesterséghez és tanultsághoz.
GLAUKÓN: Szükségképpen.
SZÓKRATÉSZ: Ugye, ha valakiben együtt található a lelkében leledző erkölcsi szépség a megfelelő és azzal összecsöndülő szép külsővel, lévén mindkettő ugyanaz a típus - ugye, a látni tudó számára ez volna a legbűvöletesebb látvány?
GLAUKÓN: Nagyon is.
SZÓKRATÉSZ: És a legszebb lény egyben a legszeretetreméltóbb is.
GLAUKÓN: Természetesen.
SZÓKRATÉSZ: És a leginkább ilyent éppen a zenét tudó szereti, az összhangtalant meg éppen nem szereti?
GLAUKÓN: Nem ám, különösen, ha a lelkében hibádzik valami, de a testi tökéletlenséget még elnézheti, azért még szeretheti.
SZÓKRATÉSZ: Értem; hiszen ilyenek voltak és most is ilyenek a te kedveskéid, és én ezt méltányolom. Hanem erre felelj. Van-e valami közös a mértékletesség és a szertelen gyönyör között?
GLAUKÓN: Hogy volna? Hiszen a gyönyör esztelenné tesz, akárcsak a fájdalom.
SZÓKRATÉSZ: És a gyönyör és a többi erény között?
GLAUKÓN: Semmiképpen.
SZÓKRATÉSZ: És a gyönyör és a fennhéjázás, a féktelenség között?
GLAUKÓN: Mindennél inkább.
SZÓKRATÉSZ: Ismersz-e nagyobb és élesebb gyönyört a szerelmeskedésnél?
GLAUKÓN: Nem én. És őrjítőbbet sem.
SZÓKRATÉSZ: Ugye, természeténél fogva az igazi szerelem a rendezett lelkű és szép lényt szereti mértékletesen és zeneien?
GLAUKÓN: Nagyon is.
SZÓKRATÉSZ: És az igazi szerelem nem férhet össze holmi őrülettel vagy féktelenséggel?
GLAUKÓN: De nem ám!
SZÓKRATÉSZ: Nem férhet össze a gyönyörrel sem; és a gyönyörrel nem közösködhet sem az igazi szerető, sem a szeretett lény, ha igazán szeretik egymást.
GLAUKÓN: Zeuszra, semmiképpen.
SZÓKRATÉSZ: Azt hiszem, az általunk alapított államban majd ilyen törvényt hozol: a szerető csak szeresse kedvesét, legyen együtt vele, simogassa a szépségéért, mintha csak a fia volna, ha már megnyerte magának. De csak úgy éljen együtt a kedvesével, hogy még a látszatát sem kelti, hogy továbbment ennél! Vagy ha nem így tesz, érje őt gáncs és megvetés, lévén a zene és a szépség iránt érzéketlen.
GLAUKÓN: Legyen így.
SZÓKRATÉSZ: Azt hiszem, te is úgy látod, hogy a zenéről szóló eszmefuttatás végére értünk. Bevégeztük, amivel végeznünk kellett. Ugye a zenének a szép szerelmével kell végződnie?
GLAUKÓN: Egyetértek veled.