„Jelentés a pokol tornácáról, Felsőzsolcáról.

Kedves barátaink! Itt vagyunk az új Pannon tenger közepén. (Felsőzsolca, Toldi Miklós u.11.)

Azért ültem le írni nektek, mert amit a tv-ben és a hírekben láttok, hallotok közel sem adja vissza azt az áldatlan állapotot, ami itt van.

Amikor kitelepítettek bennünket, akkor a városból a cigányságot vitték a „menekült táborokba”. Mi magyarok egymáshoz menekültünk, és egymást fogadtuk be.

Kitelepített az, akit nyilvántartásba vesznek Miskolcon. Mi nem számítunk annak. Vannak olyan házak, amikben harmincan vannak a tetőtérben, mert a szomszédok átmenekültek az összedőlő házaikból.
Míg a gátat építettük, láttuk, ahogy az apa a gyermekét hozza, a fiatal anya hátán meg egy lepedő a gyerek ruháival, és gázolnak a derékig érő vízben. Láttuk, ahogy a 80 éves bácsi minden erejét összeszedve vonszolja a földön a homokzsákot, hogy védje a vályogházát, amiből mára semmi nem maradt. Láttuk a nagymamát, ahogy ölben hozták egy szál hálóingben, papucs vagy cipő nélkül. Mindenét elvitte a víz. Láttuk, ahogy az öreg nénike a kerítésbe kapaszkodik, hogy hagyják, ő itt akar meghalni, mert ez az élete. Láttunk csodálatos férfiakat, akik 13 fokos vízben állva sportcipőben meg melegítőben rakták a homokzsákot, amit az asszonyok adogattak nekik. Láttunk egész utcákat megmozdulni, és összefogni. Láttunk 55 ezer homokzsákot megtölteni. DE NEM LÁTTUNK
EGY OLYAN EMBERT SEM, AKI TUDTA VOLNA, HOGY A GÁTAT HOVÁ RAKJUK!!!
A magyar azt mondja, fáj a szíve vagy megszakad a szíve. Mi ezeket látva, sírva zsákoltunk.
A városunk polgármestere szerint nálunk minden meg volt szervezve. Őt azonban el sem tudtuk érni. Egyszer ugyan felvették a telefont, amikor homokot kértünk, mert elfogyott, de közölték, hogy ők értekezletet tartanak, és nem érnek rá.
Jelenleg sok helyen nincs vezetékes víz, vagy nem megy el a szennyvíz, ezért vödrökbe végzik a dolgukat. Azt nem részletezem, hogy ezután a vödör tartalma hová kerül.
A vályogházak úgy rogytak össze, mint gyerekkori homokváraink, ha vízzel locsoltuk le őket. A 10-20 éves házakban meg beszakadtak a szobák.
Nálunk a napaliban most csattogott át a mélytengeri ipari búvár. Ezekről teszünk fel képeket is nektek, hogy lássátok, mert amíg mi nem láttuk, nem is tudtuk elképzelni, hogy ilyen lehetséges.
Amióta itt vagyunk egy alkalommal kaptunk három szál megsavanyodott kolbászt, meg egy kiló kenyeret, ami másnapra megposhadt, mert a víz miatt nagy a páratartalom. Gondolkoztunk is hogy azokat a rákokat meg halakat kéne megenni, amik az udvarunkon vertek tanyát. A részünkre szánt élelmiszert sátrakban tárolják a 35 fokban, és mire hozzájutunk, addigra megromlik.
Jó hír, hogy mindenkinek szép színe van, mert iszonyú erős a napsugárzás többen hólyagosra égtek.
Ivóvizünk szerencsére van, mert egy hölgy a saját ásványvizét szétosztotta közöttünk.
Bűz terjeng mindenütt, mert a befolyt víznek nincs útja, és elkezdett poshadni.
Nagyon sokan egyik hónapról a másikra élnek, és nincsen pénzük arra, hogy szivattyút béreljenek, vagy nincs autójuk, illetve erejük, mivel idősek, hogy 40 kilométeres kerülőúton jussanak be Miskolcra, ami légvonalban 3 kilométer, csak hát beszakadt a híd és nem tudunk arrafelé közlekedni. Tömegközlekedés nincs.
A jó hír, hogy nyitva van a bolt, és lehetne vásárolni, de a kisboltokban nincs kártyás fizetési lehetőség, a város egyetlen kp-automatája meg még víz alatt volt.
Sok embert megharaptak a megvadult kutyák, de szerencsére a nagy ár elvonultával ez a már nem fenyeget.
Este élesre töltött géppisztollyal járnak a rendőrök, mert a fosztogatást valahogyan meg kell fékezniük. A házainkból nem merünk elmenni, mert a kissebbség beígérte, hogy ha visszatérnek az üres házakba fognak beköltözni, és az Isten sem rakhatja ki óket. Félti mindenki azt a kicsit, ami megmaradt.
Házhoz sem vizet, sem ételt nem hoznak, el kell érte menni az iskolába, ami innen vagy három kilométer, és nem mered itthagyni a házad nyitottan, mert az ajtók a víztől bedagadtak, és nem lehet bezárni... Információnk semmiről nincs. Nem tudjuk, hol lehetne ételhez jutni, nem tudjuk mi lesz velünk. Sokunk azért is marad egy helyben, mert a kocsija is vízben áll, vagy állt, és nem meri elindítani. Többek közt a miénk is.
Drága barátaink! Megkaptuk a segélyszállítmányaitokat, amit nagyon hálásan köszönünk.
A Máltai Szeretetszolgálati Központba továbbítottuk, hogy azok jussanak hozzá, akinek szüksége a legnagyobb.
Miután azonban ide semmi nem érkezik, ezért kérünk benneteket, most már az ittmaradtakon segítsetek.

Utóirat:
Tengerparti ingatlan belső medencével eladó.
Ez egy tréfa volt, mert már nincs könnyünk.

(A folytatásban küldjük a fotókat is.)”

Válaszolj erre az emailre, hogy hozzászólhass a jegyzethez!

Üdvözlettel:
A Facebook csapata

Dr. Dezsényi Emese