Szia Erika! Kicsit döcögős, kicsit suta, de én vagyok..

Életem

Hódolok előtted Uram, Királyom.
Nincs az emberektől, magamtól mit várnom.
Mindenem Te vagy, másból reménységet,
Örömet, célt, sikert nem remélek.
Látod szörnyű tetteim, látod önteltségem!
Ahogy arcom elsötétült az ölés gyönyörében!
Már akkor is, már ott is törődtél velem.
Most és mindhalálig Te vagy mindenem.

Elszállt minden, mi a földhöz láncolt.
Üres lettem, törött cserépedényed.
Hogy önző életem bármi jó töltse meg,
Már nem is reméltem.
Te ott voltál és fogtad a kezem.
A görcsös vajúdás, a szülés perceiben,
S világra hoztad az új életet –belőlem.
Már akkor is, már ott is törődtél velem.
Most és mindhalálig Te vagy mindenem.

Fájt az új élet, de legalább éreztem.
Majd az öröm lett sok, szüntelen lebegtem.
Megsirattam ott a meddő éveket.
Ó Uram! Mennyi fájdalmat okoztam Neked!
Már akkor is, már ott is törődtél velem.
Most és mindhalálig Te vagy mindenem.

Porosnak hitt keserű szavaid,
Édes mézzé lettek számban.
Semmi sem volt elég, Igéd lett a társam.
S Te szóltál hozzám minden reggelen.
Sok áldott Igéd oly drága nekem:
Hogy kiket szeretsz, szerethetnek azok.
Hogy akik keresnek, megtalálnak azok.
Hogy még nem is szólok, Te már tudod panaszom.
Hogy Szavad által a sötétben mécsesem vagyon.
Már akkor is, már ott is törődtél velem.
Most és mindhalálig Te vagy mindenem.

Az indulás megvolt, de nehéz évek jöttek.
Megannyi ördögi gond takart el előled.
Csalódtam sokszor, nem hallottam szavad.
Álom lett volna: látni arcodat?
Nem jutottam előre, inkább hátra csúsztam.
Nem értettem Igéd, a szívem bezártam.
Eltakart csók, könny és szenvedés.
Pénz és örömök –mit a világ ígért.
Már akkor is, már ott is törődtél velem.
Most és mindhalálig Te vagy mindenem.

Vezettél örömben, vezettél botlásban.
Mindig ÉN, ENGEM, NEKEM –kiáltottam.
Miért nem vetettél el? Oly érthetetlen..
Mint szereteted. Oly kiismerhetetlen.
Társakat adtál, hívő közösséget.
S annyi ajándékot, áldást, reménységet!
Meg nem érthetem. Ki nem érdemelhetem,
Legyen bár szolgálat egész életem!

Egy áldott este aztán bátorságot adtál:
Felkerestem szolgád, akit megáldottál.
Ő Jézusról, csak Róla mesélt nekem:
élküle az életem értelmetlen.
Már akkor is, már ott is törődtél velem.
Most és mindhalálig Te vagy mindenem.

Lázongtam persze.. Nem elég, mit tettem?
Mi egyéb lehetne,
Mit még elvárhatnál tőlem?
Semmit! És ezt elfogadni.. Csak úgy,
Mindenre bocsánatot kapni..
Üres kezekkel Isten elé állni..
Uram, Te tudod, milyen nehéz..
De megtettem, mert szereteted ellen,
Sem harcolni, sem győzni nem tudok.
Már akkor is, már ott is törődtél velem.
Most és mindhalálig Te vagy mindenem.

Üdv,

Borzak

Köszönjük Borzak!

esetleg prózaibb formában is szívesen olvasnánk :egy-két/több/ hozzászólásodat az egyes témákban.

Reményik Sándor
Azt mondják...

Azt mondják, hogy fényt hintek szerteszét
-Én olyan sötétnek tudom magam.-

Azt mondják, köszöntésem: békesség.
-S be nyugtalan vagyok, be nyugtalan!-

Azt mondják, dalom ír és enyhülés,
És több mint szépség: jócselekedet.

-Bennem dúl a magamra-ismerés,
s meakulpázva verem a mellemet.-

Azt mondja, aki talállozik velem,
Hogy tõlem kapott ajándékot.

-S én tehetetlen, sajgó kínnal érzem,
Hogy mindenkinek adósa vagyok.-

Ó Barátaim, ha egy FÉNYSUGÁR
Lelketekig hullt, át lelkemen:

Nem az enyém az a fény, csak bennem jár,
Istennek köszönjétek, - ne nekem.

Puszta Sándor:
A szentlélek himnusza

A Lelket várom, a Nagyszerűt,
Mi Szépségekben szíven üt.
A Lelket, ki az Atyától lett
S a vizek felett lebegett.
A Lelket, akiben élet forr,
És rózsáival teleszór...
A Lelket, mely gyújt, csodát mível,
És betölt kegyelmeivel.
Mi föntről, egekből árad át,
Az örök élet áramát.
Mi telít, ürít és újra tölt
És újjászületik a Föld!

A Lelket várom, az Ihletőt,
Ki megvigasztal szenvedőt,
Ki megihleti az alkotót,
Akartat velünk minden jót!
Ő áll mögötted, ha verset írsz,

Ha víg vagy és ha sírva sírsz.
És rádcsorog, mint hű, szende fény,
Mint piros szárnyú költemény.
A Lélekre várok, lesem én,
Mely örök ifjú, sose vén.
Ifjabb, akár e zengő tavasz
És szirmaival behavaz.

A Lelket várom, dús égi Szél,
Ott fú, hol akar és beszél.
Mond kimondhatatlan szavakat
És kormányoz világokat.
Mint Isten zord villáma repül,
Pápák szavára települ.
Zúgó Vihar, mi úgy rohan át,
Hogy elgörbülnek a koronák.
Mint irgalmas szellő lengedez,
Békéjével simít, legyez.
Megkérem, mondjon majd értem szót,

Védje az egyedülvalót.
Velem, veled, és vele legyen,
Hogy minden ember szent legyen!
Legyen, aki víg s ki bús, az is,
S legyenek mind a holtak is...

A Lelket várom, Vigasztalót,
Hogy szóljon és mondja azt a Szót,
Mi tisztán a Lélekből való,
S egyedül örökkévaló!
Amely minden szóba beleszól,
Melyre a cédrus meghajol,
Amely száll a Libanon felett,
És Kérdés is, meg Felelet!
Amely zengve zúg és zúgva zeng,
Magasságban s a mélyben lent!
Ki az Infernókban s Poklokon,
Az egyedüli Hatalom!
És ki egyedüli Úr csupán,
Pecsét, az Isten trónusán!

Csákváry Zoltán:

ÚJÉVI IMÁDSÁG

Ki jelen vagy a tűzben és a jégben,
Csillagok közt és bányák mély ölén,
Sötét árnyékban, fénylő napsütésben,
Madárdalban és kis gyermek szemén.
Ki igazgatod sorsok fordulását,
Romokból építsz boldog holnapot,
Hozzád küldjük ma szívünk imádságát
Uram, ne hagyd el árva magyarod!

Ne hagyd el őket, akik Téged hívnak
A mélységből kiáltva szent neved.
Megváltást váró rongyos rabjaidnak
Add meg, Uram, a napi kenyeret.
Segítsd őket, kik mindig másnak vetnek,
Kiknél az éhség elsőnek kopog,
Mert áldásodból csak akkor ehetnek,
Ha a zsarnok vérebje jóllakott.

Takard be őket tél hidege ellen!
Hozz sebeikre enyhe gyógyulást!
Adj, Uram, nekik áldó két kezeddel
Bő szüretet és gazdag aratást!
Légy velük, akik verejtékben ázva
Az új Bábelhez hordják a követ,
S mentse meg őket irgalmad csodája,
Amikor a torony mindent eltemet.

Minden áldásod, amit nékünk szántál
Oszd ki közöttünk az újév során,
Hogy túl a tél lidércnyomásos álmán
Élőket köszöntsön a napsugár.
Add, hogy túléljék, amit rájuk mértek,
Keresztre verték, adj hozzá erőt.
Adj nekik, Uram, száz kísértő fénynél
Fénylőbb csillagot, égi vezetőt.

Vezesd őket, hogy soha, soha többé
El ne tévelyedjen a mi nemzetünk.
Légy velük, Uram, most és mindörökké,
Akkor is, mikor mi már nem leszünk.
Akkor is, mikor jő a boldog holnap,
S parányi sorsunk emléke sem él,
Sárga csontvázunk felett zöld fű sarjad,
Szívünk porával messze szállt a szél.

Ki jelen vagy a tűzben és a jégben,
Csillagok közt és bányák mély ölén,
Sötét árnyékban, fénylő napsütésben,
Madárdalban és kis gyermek szemén,
Ki igazgatod sorsok fordulását,
Uram, ne hagyd el árva magyarod,
Hallgasd meg szívünk újévi imáját,
És legyen minden úgy, mint akarod.

Nagyon szép ez a vers, Figyelő, koszonjük szépen./bocs, egy-két betűm szabadságra ment

Túrmezei Erzsébet
OTTHONOM

Otthonom a templom.
Ajtaján belépve mindig hazaérek.
Ismerõsen csendül fülemben az ének.
Mintha minden hangja simogatás lenne!
Égi Atyám keze simogat meg benne.
Megterített asztal.
Éhezõ mellõle sose kel fel éhen.
Megelégedhetik mennyei kenyéren:
élet kenyerével, élet italával,
igében, szentségben Krisztussal magával.
Mesterem mûhelye.
Azért keresem fel, hogy kezébe vegyen,
hogy régi emberbõl új emberré tegyen:
hogy amíg templomát látogatom híven,
templommá formálja egész bûnös szívem.
Otthonom a templom.
Mennyei otthonom halvány földi mása,
drága tükörképe, szent hívogatása.
Míg egykor mennyei hajlékod befogad,
köszönöm, Istenem, földi hajlékodat!

Szeretni

Fejszés András

Szeretni annyit jelent, mint adni,
ezzel örömöt szerezni másnak,
minden alkalmat megragadni,
hogy bús arcokon mosolyt lássak,
terheit hordozni egymásnak...
Embert szeretni így kellene.

Szeretni annyit jelent: magamat adni.
A teljes szeretet: én-emet feladni.
Krisztust követni így kellene.

Feladni akaratomat, ízlésemet,
az indulatokat, érzületet,
és akkor bennem is megszülethet
az Agapé - az isteni szeretet
l

Szolgálat

Van egy szolgálat, melyhez nyelv se kell,
Se nagy erő, se kéz, se láb,
És mégis ez jut legtovább.
Ez a szolgálat hangtalan,
Nem gyors, sot mozdulatlan.
Titokzatos: az nem is tudja tán,
Kiért hűn szolgálsz nap-nap után,
Nem is sejti, mi hozza azt,
Hogy bújára talál vigaszt.
Csak azt érzi, hogy megjavul,
Élte lassan átalakul.
Gyönyörűséges iga ez,
Amely boldogságot szerez.
Így szolgálni könnyen lehet,
Nem kell hozzá csak szeretet.
Nem kell nap. Néhány perc csupán,
Jézus nevével ajakán.
Nem tett, csak hit, lélek-erő,
Akarat, égbe emelő...
Aki végzi annak kiváltság,
És mindnyájunkké, mert IMÁDSÁG.



VALAMIT NEM ÉRTEK
Bódás János


Régóta ismerlek már Istenem,
S egyre halkulnak bennem a "miért"-ek.
De homályos elmém bárhogy derül is,
valamit most sem értek.

Tudom, szereted minden művedet,
mert minden műved nagyszerű, remek.
Szereted a virágot, hisz színében
a mennynek színei tündökölnek.

Szereted a csillagot: tiszta, fényes.
A követ is: ház lesz, véd, menhelyet, ád;
a harmatot, a forrást: makulátlan,
s mert szótlanul terem, a füvet, s a fát.

Az állatot, mert törvényed szerint él,
s mint az ember, testvérbe nem harap;
a szitakötot, fecskét sast, galambot,
méhet és minden zümmögő bogarat,

Mik a szivárvány száz színét ragyogják,
s himporuk, pelyhük, tolluk lágy, puha;
szereted a gyermeket, mert arcán
az ártatlanság égi mosolya.

Szép minden műved, hát hogyne szeretnéd,
Gyönyörködsz benne, mind, mind értem ezt!
De engem, aki szégyenedre válok,
ezt nem értem, hogy engem miért szeretsz?!

Árvai Emil:

MEGTARTÓNK

Minden mozog, süllyed,
változik vadul;
verdeső szívünknek
biztos pont: az Úr.

Sokan sokféleképp
emlegetik Őt...
Trónja megáll mindég;
hullunk, esendők.

Segítségért kiált
Hozzá valaki:
volt tékozló fiát
tartják karjai.

Szia Erika!

Nehezet kérsz, mert én inkább figyelni szeretek!

De azért majd igyekszem. Köszönöm mindenkinek az ide beírt verseket! Egy ideje gyűjtöm, ami tetszik a régi-új topicokból. 20 oldal már összejött!

Derűs Napot!

Borzak

Reményik Sándor

Templomok



Én csak kis fatornyú templom vagyok,
Nem csúcsíves dóm, égbeszökkenő,
A szellemóriások fénye rámragyog,
De szikra szunnyad bennem is: Erő.

S bár irígykedve holtig bámulom
A dómok súlyos, drága titkait,
Az én szívem is álmok temploma
És Isten minden templomban lakik.

Mindenem

Atyám, mindenem tőled van,
Én büszke mindenemre vagyok,
De szívem nem forgat áldva,
Döntéseim Veled nem várom.
Mond, miért szeretsz engem?

Oly sok örömem, mit kezedből nyertem,
Téged nem dicsér, nem örvendeztet.
A magam útját járom még gyakran,
Mintha nem is váltottál volna meg.
Mond, miért szeretsz engem?

Mi lehet bennem az a jó,
Mi ily irgalomra indított?
Mit tettem, ami szánalmadra okot adott?
Mi van bennem, ami nem korrupt és ostoba?
Mond, miért szeretsz engem?

Mit tehetnék mosolyodért?
Csak éget, izzaszt erőlködésem,
Halált lehelnek pórusaim,
Míg Rólad álmodozom,
És büszkévé tesz, sok álom szolgálatom.
Szívemet hájjal kenegetem,
És azt hiszem, ez a szerénység!
Mond, miért szeretsz engem?

Milyen célom lehet,
Mi annyira jó és nemes,
Hogy nélküled döntést hozhatok,
És nem vetsz meg?
Veled járok valóban?
A szívem Neked tényleg átadtam?
Naponta a tükörbe köphetnék,
Úgy gyűlölöm a hazugokat!
Mond, miért szeretsz engem?

Oly jó vagyok és kegyes,
Életem a „szolgálat”,
Minden jegyem jeles!
Dicsér ember, állat,
Mi vagyok én, s mik tetteim Neked?
A rothadás ott lapul a mélyben,
Nem segít a tetején elfekvő tejszín,
A saját bűzöm elviselésében!
Mond, miért szeretsz engem!

Papolok, Rólad szónokolva,
Mintha szám a Te szád volna,
És árasztom a sok kenetteljes dögséget,
Hogy én mit tettem volna meg Érted,
És hogy a követésed mennyire egyszerű,
Míg lenézem és megvetem a gyöngéket!
Jézus! Ugye milyen egyszerű?!
A végén még talán jutalmat is várok;
Lásd: én mentettem meg a világot!
Csak a lelkemmel fizettem..
Mond, miért szeretsz engem?

Oly mélyre sújtasz:
Keservesen síratom bálványomat,
Mint kedves barátot,
Kezét nehezen engedem.
De elszakítasz Tőle,
S kiáltom: kegyetlen!
Kezem az ég felé rázom,
De Kijózanít a fájdalom.
Az én könnyem ez, vagy már a tiéd Jézusom?
Mond, miért szeretsz engem?

Fájdalmamban nem látom magam.
Minden gondolatom letisztult, üres.
Nincs már mit adnom,
Minden erőm felesleges.
Mégis minden enyém!
Hisz a Te Igéd hatalom:
„Jézusért a kegyelem a tiéd!”
Ó Uram, már akarom!
Kiért szeretsz engem?
Már tudom.

Reményik Sándor:

Ne ítélj

Istenem, add, hogy ne ítéljek -
Már tudom én, honnan ered,
Micsoda mélységből a vétek,
Az enyém és a másoké,
Az egyesé, a népeké.
Istenem, add, hogy ne ítéljek.

Istenem, add, hogy ne bíráljak:
Erényt, hibát és tévedést
Egy óriás összhangnak lássak -
A dolgok olyan bonyolultak
És végül mégis mindenek
Elhalkulnak és kisimulnak
És lábaidhoz együtt hullnak.
Mi olyan együgyűn ítélünk
S a dolgok olyan bonyolultak.

Istenem, add, hogy minél halkabb legyek -
Versben, s mindennapi beszédben
Csak a szükségeset beszéljem.
De akkor szómban súly legyen s erő
S mégis egyre inkább simogatás:
Ezer kardos szónál többet tevő.
S végül ne legyek más, mint egy szelíd igen vagy nem,

De egyre inkább csak igen.
Mindenre ámen és igen.
Szelíd lepke, mely a szívek kelyhére ül.
Ámen. Igen. És a gonosztól van
Minden azonfelül.

NEM EJT HIBÁT

Ha különösnek, rejtelmesnek
látszanak Isten útjai,
ha gondok örvényébe vesznek
szívem legdrágább vágyai,
ha borúsan búcsúzni készül
a nap, mely csak gyötrelmet ád …
egyben békülhetek meg végül:
hogy Isten sosem ejt hibát.

Ha tervei igen magasak,
s irgalma kútja mély nekem …
ha a támaszok mind inognak,
ha nincs erő, nincs türelem,
s tekintetem sehol célt nem lát
vaksötét, könnyes éjen át …
egy szikrácska hit vallja mégis,
hogy Isten sosem ejt hibát.

És ha szívem megoldhatatlan
kérdéseknek betege lett,
mert elkezd kételkedni abban,
hogy Isten útja szeretet …
minden elfáradt sóvárgásom
békén kezébe tehetem,
s elsuttoghatom könnyek közt is:
Ő nem ejt hibát sohasem.

Azért csend, szívem! Engedd múlni
a földi múló életet!
Majd a fényben látni, ámulni
kezdesz: Mindig jól vezetett!
Ha a legdrágábbat kívánja,
a legsötétebb éjen át
menekülj a bizonyosságba,
hogy Isten sosem ejt hibát!

(ismeretlen költő verse)
Fordította: Túrmezei Erzsébet

Michelangelo Buonarroti (1475-1564):
ÉVEKKEL RAKVA...

Évekkel rakva, bűnnel teljesen,
rossz szokásokba gyökerezve mélyen,
itt vagyok mindkét halál közelében,
s szívem most is méreggel etetem.

Nincs erőm, hogy szokásom, életem,
vágyam, sorsom önként jobbra cseréljem,
ha égi oltalmad nem lesz vezérem,
s nem lesz zabola tévelygésemen.

Uram, nem elég, hogy hívsz, s hogy sietnék
hozzád, csak mert lelkem - nem mint elébb:
semmiből - újrateremted az égben.

Mielőtt halandó terhem levennéd,
rövidítsd meg utam meredekét,
s tedd tisztává, biztossá visszatértem.

(fordította: Rónay György)