Gulyás József: Akiket én szeretek - részlet -
A meglátogatás ideje
A jelöltemmel a tervezgetésekkel voltunk elfoglalva. Így érkeztünk 1946 nyarához. Az egybekelést őszre terveztük. Az iskolánál volt szép szolgálati lakás, 2 hold javadalmi kert és föld.
Minden nagyon szépnek és jónak látszott. Csak szüleim otthoni hozzáállása zavart mindig. Láttam rajtuk, hogy nem örülnek ennek a lépésemnek. Sőt, nem egyszer hallottam őket esténként hangosan imádkozni értem a belső szobában, hogy állítson meg engem az Úr a halálba vezető utamon és törje össze a kemény szívemet.
Ez igen bosszantott és egy reggel mondtam is édesanyámnak, hogy miért nem hagynak nekem békét. Ne imádkozzanak értem, úgy sem leszek én hívő, akármit csinálnak. Azt felelte édesanyám: „Kisfiam! Te már nagy vagy, így nem tudunk odavinni, ahova szeretnénk, de azt nem tilthatod meg nekünk, hogy imádkozzunk érted."
Édesapám pedig egy alkalommal félrehívott és azt mondta, hogy beszélni akar velem. Tessék, mondtam. „Fiam! Úgy látjuk, nősülni készülsz. Meg sem kérdeztél minket, hogy mi mit szólunk hozzá, gondolván, hogy ez a te dolgod. Ez csak részben igaz, mert te még a miénk vagy, mi téged is az Úrnak szántunk oda, és nem mindegy, hogy milyen irányban haladsz.
A választottad ellen nekünk személy szerint semmi kifogásunk sincs. Szép, helyes kislány, nem hallunk róla semmi rosszat. Az ellen a környezet ellen van nekünk kifogásunk, ahonnan ő jön és él, két okból is. Először is, az a család még nem hívő szemmel tekintve is igen sok elítélendő, rossz hírű tulajdonsággal bíró család. Gőgös, öntelt, másokat eltipró, megalázó, kigúnyoló, a szegényt semmibe vevő, szívtelen embertípus.A fiúk erkölcsi gátlás nélküliek - 6 fiú testvére volt a lánykának -, erről híresek, de te ezt jobban tudod, mint én.
Másodszor, pedig, olyan bigott, vallásoskodó ember az apjuk (görög katolikus kurátor), de azért egy idegen asszonyt tart ágyasának a házában és ezt mindenki tudja, mert nem is titkolják. Hogy tudnánk mi ilyen családdal szorosabb kapcsolatot fenntartani? Elképzelhetetlen ez előttünk, de az Úr előtt is. Tűz és víz találkozása lenne ez fiam, amiből semmi jó nem jönne ki. Legfőképpen pedig a te részedről lenne a legtragikusabb, mert végképp elszakadnál az Ige és az Úr közeléből, mi-rólunk nem is beszélve."
Az én válaszom körülbelül ez volt: „Jól van apukám, meghallgattam, köszönöm, hogy aggódnak értem, majd gondolkodom azon, amit tetszett mondani, de végső soron úgy fogok tenni, ahogy jónak látom." Nekem valójában semmi szándékom nem volt bármiben is változtatni, csak megnyugtatásukra mondtam, amit mondtam. Minden ment ezek után is tovább terveink szerint.
Szeptember első napjaiban azonban valami olyasféle dolog történt velem, ami akkor nem látszott nagy jelentőségűnek, csak később vált azzá.
Az történt, hogy a szeptemberi iskolai beiratkozáskor erős fejfájásom lett és lázra is gyanakodtam. Félbehagytam a beíratást, hogy holnap folytatom. De csak nem szűnt a fejfájásom, ezért elmentem az orvoshoz. Az lázat mért, röntgenezett és a vizsgálat után közölte velem, hogy izzadmányos mellhártyagyulladásom van, azonnal kórházba kell mennem, hogy csapoljanak. Ne is menjek haza, mert így is el vagyok késve. Üzentem haza, hogy Nyíregyházára kórházba mentem és hozzanak be ruhát.
Itt kezdődött el életemnek az az időszaka, amikor egy láthatatlan Valakit éreztem állandóan magam körül, aki figyelve engem, keresztezi terveimet és sorompókat állítva utamba áll. Nem tudtam én akkor még, hogy ki az a Valaki, csak volt bennem egy félelmetes sejtés, hogy talán csak nem az Isten?
Az első akadály az volt, hogy nem tudtak csapolni, vagyis a vizet nem tudták leszívni a tüdő és a mellhártya közül. Már a próbacsapolás sem sikerült, mert a víz egészen megkocsonyásodott. Ki kell feküdni - mondták az orvosok -, hogy a víz felszívódjék. Ez lehet, hogy egy hónapnál is tovább fog tartani. Megrémültem, mert én októberre terveztem az esküvőmet.
Már a negyedik hétnél tartottam, de még semmit sem javultam. Továbbra is hőemelkedés, étvágytalanság és fulladás gyötört. A kórteremben én voltam már a legrégibb beteg, mert vagy hazamentek, vagy meghaltak a szobatársaim.
Volt időm mindenről gondolkodni. Édesanyám első alkalommal, mikor bejött, hozott egy Bibliát is. Mondta, hogy olvasgassam, ha szükségét érzem. De én akkor még nem éreztem szükségét, sőt, amikor kérdezte a diakonissza nővér, hogy „Bibliát tetszik olvasni, tanító úr?" akkor én sietve feleltem, hogy nem, csak idehozták, és gyorsan eltettem az éjjeli szekrény alsó fiókjába.
Ahogyan aztán teltek múltak a hetek, mind jobban kétségbe estem. Láttam magamat lassan elszáradva megsárgulni, mint a szomszéd tüdőosztály betegeit, akiket már hetek óta figyeltem. Legtöbbjük útja pár hónap után a hullakamrába vezetett. Akkor a penicillinkezelés még ismeretlen volt nálunk, Nyugaton kezdték alkalmazni.
Mikor pedig kalcium kezelést kezdtek adni (meszesítő), sejtettem, hogy a tüdőmön tbc beszűrődés lehet... Kérdéseimre csak annyit mondtak, hogy elővigyázatosságból adják.
Ilyen kétségek között vergődtem. Önkéntelenül is gondolataim a bátyám és Sallai bácsival való nem olyan régen folytatott beszélgetések körül forgolódtak. - „Ne várd, hogy összetörjön, hogy fájdalommal vonjon magához..., gyere, míg szépen hív stb." - Aztán „...Szép tervei vannak magának Józsikám, csak egy fogyatkozása van ezeknek a terveknek, hogy Istent kihagyta belőlük. Ember tervez, Isten végez..." stb. - Hát ez lenne az? Hát igaz lenne, hogy Isten - ha egyáltalán van - törődne egy ilyen por, féreg nyomorult emberrel, mint én?
Volt nekem valamilyen homályos istenképzetem. Az értelem azt diktálta, hogy Valakinek lennie kell, magától semmi nincs - de abba nem fért bele az ilyen kicsinyeskedő, férgekkel is bíbelődő Isten. Ha van is, akkor az egy olyan transzcendens, kívülálló Isten lehet, aki kint az Univerzumban van és alkotja a maga galaktikáit tetszése szerint.
Most pedig mégis úgy érzem, mintha itt lenne az ágyam körül és mindent úgy intéz, hogy semmi se sikerüljön. Mintha én lennék a kórterem középpontjában és minden értem történne, még a haldoklók halálhörgése is, hogy rémisztgessenek.
Most már elő-előveszegettem a Bibliát az alsó fiókból és olvasgattam Dávid bűnbánati zsoltárait. Ekkor azonban még úgy vettem, hogy ezek a zsoltárok nem az enyémek voltak, hanem a Dávidéi. Az ő szívéből fakadtak, én csak utánoztam Dávidot, mikor olvastam őket.
Utána újból az orvosokat zaklattam, hogy tegyenek már valamit velem, ne sorvadjak itt el a szemük láttára. De csak széttárták a kezüket és nem tudtak tenni semmit.
Egészen mélyen a szívemben volt egy magamnak is alig bevallott gondolat, hogyha én egyszer, - egyszer azt tudnám mondani annak az Istennek, hogy könyörüljön rajtam, gyógyítson meg, ha tud, és akkor én is odaadom magam Neki, mint valamikor a szüleim tették. - De az ilyen mély titkos gondolataimat gyorsan elhessegettem magamtól és újból az orvosoktól, az emberektől vártam a segítséget. A vonakodás az esetleges odaadásomtól elsősorban azért volt, mert tudtam, hogy ez a szerelmemtől való elszakadást jelentené. Ebből, az én új életfelfogásomból ő semmit sem értene.
Fogadást is féltem tenni Istennek, mert már akkor tudtam szüleim életéből, hogy azt meg is kell tartani, mert úgy járhatok, mint ők. Megkeresheti rajtam is az az Isten az odaszánást.
Novemberbe járt már az idő, amikor mind jobban és jobban hallatta hangját az a mélyről jövő szelíd biztató indulat: „Tedd meg! Indulj el! Meglásd, megsegít!"
Egy őszi vasárnap késő délutánján, amikor a hőemelkedések már jelentkezni szoktak, a kórházi ágyamon feküdtem sötét, reménytelen gondolatok között. Kitekintettem az ablakon a vörhenyesen bevilágító, lemenőben lévő tűzgolyóra, és akkor bentről jött az ellenállhatatlan, jól ismert hang: „Most tedd meg! Ne várj tovább!" - Akkor én fejemre húztam a takarómat és elmondtam életem első imádságát annak az Istennek, akit már tudtam, hogy van, akitől féltem és menekültem már hosszú ideje. Eltűnt akkorra már előlem minden visszahúzó erő és akarat s ezt mondtam: „Istenem! Édesanyám Istene! Könyörülj rajtam is, ahogyan őrajta könyörültél. Gyógyíts meg engem is, és bocsásd meg minden bűnömet és ellenkezésemet, akkor én odaszentelem az életemet és Neked szolgálok!"
Azonnal olyan csodálatos nyugalom és békesség töltötte be a szívemet, hogy a szomszéd betegtársaim csak arra lettek figyelmesek, hogy leszállva az ágyról, örömteli mosolygós arccal közöltem velük, hogy én most már hamarosan hazamegyek. Honnan tudom? - kérdezték. Mondtam nekik, hogy imádkoztam és Isten adta szívembe ezt a tudatot és bizonyosságot. Sajnálkozva néztek össze és mosolyogtak rajtam. De én nem törődtem velük, mert én tudtam azt, amit ők nem tudtak.
Másnap bejött édesanyám és látja, hogy vidám arccal fekszem. „De jó kedved van kisfiam! - Igen, anyuka, mert hamarosan megyek haza. - Honnan tudod fiam? Ki mondta? Vasárnap nincs vizsgálat. - Az este mondták, anyuka. - Ki volt itt? Miskáék nem tudtak bejönni hozzád a fiatalokkal, mert siettek a konferencia után a vonathoz, pedig szerettek volna.
- Most jó, hogy nem jöttek (máskor sem örültem nekik igazán), mert Valaki más volt itt. - Kicsoda, fiam? - Az Úr Jézus és azt mondta, hogy elfogad és könyörül rajtam." - Erre édesanyám hangtalanul ráborult az ágyamra és csak ennyit suttogott visszafojtott zokogással: „Köszönöm Istenem, hogy meghallgattál minket."
Azóta is tudom, hogy minden embernek a két nagy állomásnál, a testi születésnél és a meghalásnál egyedül kell lennie. Ugyanúgy a lelkiekben is az óembernek, a réginek a meghalásakor, és az újnak, a szellemi embernek a megszületésekor is mindig egyedül kell lenni mindenkinek. Ezt a harcot mindenkinek magának kell megharcolnia. A vajúdásig elsegíthet a környezet, de tovább a szenvedésnek és a megdicsőülésnek szentélyébe más nem léphet be. Ott csak a halálnak és az életnek Ura, Jézus Krisztus és én lehetek. A legcsodálatosabb az, hogy a lelki területen ez a két nagy esemény szinte egy időben történik.
A régi, talán még betegeskedő testben már egy új érzelmekkel telt szív és egy megújult értelemmel bíró elme van:
„Kérlek azért titeket atyámfiai az Istennek irgalmasságára, hogy szánjátok oda a testeteket élő, szent és Istennek kedves áldozatul, mint a ti okos tiszteleteteket. És ne szabjátok magatokat e világhoz, hanem változzatok el a ti elméteknek megújulása által, hogy megvizsgáljátok, mi az Istennek jó, kedves és tökéletes akarata." (Róma 12:1-2)
Legtöbb hívő embernél a nagy átértékelés is az újjászületés időpontjában történik meg.
„De amelyek egykor nékem nyereségek voltak, azokat a Krisztusért kárnak ítéltem. Sőt annak felette most is kárnak ítélek mindent az én Uram, Jézus Krisztus ismeretének gazdagsága miatt, akiért mindent kárba veszi hagytam és szemétnek ítélek, hogy a Krisztust megnyerjem." (Filippi 3:7-8
Magam sem tudom, hogy hogyan volt lehetséges, de mintha már nem is az lett volna a legfontosabb számomra, hogy mikor gyógyulok meg és mehetek haza, mi lesz a menyasszonyommal, hanem az, hogy az a Valaki, aki itt van mellettem, SZERET engem. Szeret és nem akarom, hogy elmenjen tőlem. Most már minden igyekeztem azon volt, hogy megmaradhassak abban a tudatomban, hogy Ő szeret engem minden körülmények között, bármi is történjék velem, és hogy én is mind jobban megismerhessem Őt, hogy viszont szerethessem.
„Az pedig az örök élet, hogy megismerjenek Téged, az egyedüli igaz Istent, és akit elküldtél, a Jézus Krisztust." (János 17:3)
Ha meggyógyulok, ha nem, a legfontosabb, hogy tud rólam, és hogy jó akarattal van hozzám. Az a másfél hét, amit még a kórházban töltöttem, a vizsgálatok és kontrollok egyeztetésével telt el. Csodálkoztak az orvosok, hogy ilyen hirtelen eltűnt a mellhártyaizzadmányom és a tüdő szabad lett. A zárójelentésben hegyi levegőt javasoltak és 1-2 hónapos pihenőt.
A betegtársaimtól való búcsúzáskor láttam rajtuk, hogy vegyes érzelmekkel vannak irántam. Egyrészről örültek, hogy én mehetek, másrészről fájlalták, hogy nekik maradni kell. Az egyik búcsúzóul megjegyezte: „Kolléga úr, maga jól imádkozott, bár csak én is így tudnék hinni."
_________________ "Mindenekben hálát adjatok, mert ez az Isten akarata Krisztus Jézusban tihozzátok"(1Thess 5,18 )
|