Van egy ismerősöm, egy fiatal családanya, aki nemrég tért meg; ő említette egyszer, milyen sokat jelent neki, amikor hívő emberektől hall gyermeknevelési tapasztalatokat, módszereket.
Ebben a topikban lehetne ilyesmiről beszélgetni.
Indításként nem saját tapasztalatot (nincs gyermekem), hanem Wilhelm Busch egy előadását adom közre.
W. Busch: Néhány szó fiatal anyákhoz
Feladatom most az, hogy ifjú anyák előtt beszéljek. Önök tehát fiatal anyák? Hogy fiatalok, azt nem akarom, nem is tudnám kétségbe vonni. De – hogy valóban anyák-e, azt maguknak kell eldönteniük.
Bizonyára azt mondják: de hiszen gyermekeink vannak! Hát igen!, de azzal, hogy gyermekeik vannak, még nem nevezhetők igazán anyáknak. Mert ez csak a kezdet. Gyermekeket világra hozni, ez valóban csak a dolog eleje…
Mondjam hát meg, mit jelent igazán anyának lenni? Éppen ezt akarom.
Az igazi anya pontosan tudja, mire van a gyermeknek most, ebben a pillanatban szüksége. Hadd említsek néhány példát. Ismerek egy fiatal anyát, aki mindent ráhagy a gyermekére. A „kis aranyos” nehogy megsértődjön, nehogy duzzogni kezdjen! Hanem mikor a gyerek egyszer egy kávéscsészét – persze szép szervizből valót! – összetört, akkor irgalmatlanul kiporolta őkelmét… Hogyan, úgy gondolják, ez helyes volt? Ostobaság! Amikor dacoskodott, akkor kellett volna nyugodtan meglegyinteni. Hiszen a gyermek nem aranyos játékszer. De a csésze miatt? Az nem volt gonoszság, csak ügyetlenség.
Mondom: az igazi anya mindig tudja, mire van a gyermekének szüksége. Hadd beszéljek el valamit saját édesanyámról.
Még iskolás koromban történt: tudtam, hogy aznap matematikából dolgozatot fogunk írni. Rettenetesen féltem tőle, és semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy nagyon megerőltessem magam. Így aztán örömmel vettem észre reggel, hogy egy kicsit fáj a torkom. Hurrá! Áldott kis betegség! Mennyivel szebb lesz ágyban feküdni és olvasgatni, mint azt az ostoba dolgozatot megírni.
És anyám? Egy szóval sem tiltakozott a betegségem ellen. Sőt, irtózatosan komolyan vette. Azonnal megjelent egy borzasztóan vastag, szúrós, utálatos gyapjúsállal, és a nyakam köré tekerte. Aztán kiadta a parancsot: „Mozdulatlanul feküdni! Olvasásról szó sem lehet! A betegnek pihenni kell.”
Egy óra múlva meglágyultam, mint a vaj, felkeltem és elmentem az iskolába. Látják, ez kemény volt, de egészséges. Abban az órában pontosan erre volt szüksége annak a fiúnak… Mulatságosnak tartják? Valóban az, de örülnék, ha megértenék, mennyi bölcsesség volt ebben a cselekedetben.
Elmondhatok még egy történetet az édesanyámról?
Akkor már férfi voltam. Azonban a férfi is gyermek marad, míg él az édesanyja. A náci uralom alatt letartóztattak, mert a szólási tilalom ellenére prédikáltam valahol. Akkoriban mindennapos dolog volt, hogy lelkészeket letartóztattak. Persze nem volt könnyű elviselni.
Nagyon letörve ültem egy napon szűk cellámban, amikor az őr átadott egy levelet. Levelet az édesanyámtól. Természetesen fel volt nyitva. Anyámnak ezzel számolnia kellett. De most jól figyeljenek ide: habár tudta, hogy a levelet ellenőrizni fogják, egy pillanatig sem gondolt a cenzúrára, hanem csak a fiára. Ezt írta: „…boldog vagyok, hogy szabad Jézusért szenvedned. Büszke vagyok rád. Csak meg ne lágyulj! Az Úr Jézus naponta adhat erőt és támogatást neked…” S az egész levél ebben a stílusban folytatódott.
Mondhatom önöknek, nekem abban az órában pontosan erre volt szükségem: egy szívre, amely megaláztatásomban és magányomban nyíltan odaáll mellém…
Látják, ezt jelenti anyának lenni: a gyermeket szívből úgy szeretni, hogy éppen azt adni neki, amire szüksége van – szúrós sálat vagy isteni vigasztalást.
Igen elcsendesedtek, kedves Hölgyeim. Bizonyára érzik, hogy anyának lenni hallatlanul nagyot jelent. Valóban így van. Ezért fel nem foghatom, hogyan akarhat egy nő igazi anya lenni anélkül, hogy Istentől ilyen bölcsességet és ilyen szeretetet kérne. Anyák, akik nem tudnak imádkozni, nem igazi édesanyák!
|