Szekularizáció
Összegzés
„De úgy látszott, valami történt, ami eddig soha: bár nem
tudjuk, pontosan mikor vagy miért vagy hogyan vagy hol.
Az emberek elhagyták Istent, de azt mondják, nem más istenért,
hanem az istentelenségért, és ilyen még nem történt soha.
Hogy az emberek megtagadják az isteneket és imádják
az isteneket és hitet tesznek az Ész,
Aztán a Pénz és a Hatalom mellett, és amit úgy neveznek, Élet
vagy Faj, vagy Dialektika.
Kiközösítve az egyház, ledöntve a torony, felfordítva a harang,
és mi tehetetlenül
Üres kézzel, széttárt tenyérrel állunk
A korban, mely fokozatosan halad visszafelé...
Pusztaság és űr. Pusztaság és űr. És sötétség vala a mélység színén.
Az egyház hagyta el az emberiséget, vagy az emberiség
hagyta el az egyházat?” (T.S. Eliot)
Thomas Stearns Eliot prófétai üzenetű verse összefoglalja számunkra azt a folyamatot, amit áttekintettem szakdolgozatomban. Valamikor a felvilágosodás idején történt meg a váltás Európa gondolkodásában (természetesen folyamatról van szó), amikor az emberek elkezdték Isten nélkül értelmezni világunkat, életünket. Ez a váltás nagyrészt annak eredménye, ahogy azt kifejtettem, hogy „az egyház hagyta el az emberiséget”, mivel nem adott választ a szenvedésre, az igazságtalanságra, nem töltötte be hivatását, épp ellenkezőleg rabságban, tudatlanságban, igazságtalanságban, szenvedésben tartotta az embereket. A „racionalista” lázadás azonban nem bizonyult jogosnak a történelem formálására, új eszméi, újabb rabságot, igazságtalanságot, szenvedést eredményeztek, amely a XX. század elejére önmagával is meghasonlott. Elérkeztünk a posztmodern „pusztaságába”, ahol minden bizonytalan, minden változó, minden relatív és értelmezés függő.
Felszabadultunk, boldoggá lettünk, történelmünk előbbre haladt, vagy „fokozatosan haladtunk visszafelé”?
Kultúránk fausti jellege okozza korunk mai problémáját: tudást akartunk, de tudásunkkal eladtuk lelkünket az ördögnek, ráadásul a kapott tudással, szabadsággal sem tudunk mit kezdeni.
Létezésünk paradox, hiszen nem találtunk választ kérdéseinkre, vagyis nem tudunk választ találni kérdéseinkre, mégis úgy élünk, s úgy kell élnünk mintha tudnánk, hogy van és, hogy mi az értelme. Irracionális ugrás ez, de olyan ugrás, aminek nincs támasza, alapja, s nagyon gyakran belefárad, beleőrül a mai ember ebbe a paradoxonba. Erich Fromm, kiváló pszichológus jellemezte így korunk emberét: „Notorikusan boldogtalan emberek társadalma a miénk: magányosak, félelmektől gyötörtek, depressziósak, rombolók vagyunk - olyan emberek, akik boldogok, ha sikerül agyonütniük azt az időt, amelyet szüntelenül meg akarnak spórolni.”
1954 november 4-én Oslóban ezekkel a szavakkal vette át Nobel-díját Albert Schweitzer: „Merjük olyannak látni a dolgokat, amilyenek... Az ember emberfeletti emberré lett... De az emberfeletti hatalommal rendelkező emberfeletti ember nem emelkedett fel az emberfeletti értelem szintjére. Ezáltal nyilvánvalóvá vált, amit eddig nem szívesen vallottunk be: Az ember amilyen mértékben növekszik a hatalma, éppoly mértékben egyre nyomorúságosabb ember is lesz... Aminek pedig tudatára kellene, s már régen kellett volna ébrednünk, az az, hogy emberfeletti emberként embertelenekké lettünk.”
Kultúránk tehát valóságos megoldásokat követel. Az embereket ma nem érdekli a filozófia vívódása, hiszen a filozófia ma már olyan világot épített ki magának, amely az átlagember számára érthetetlen és idegen. Ugyanakkor mindenütt körülvesz bennünket az a meggyőződés, hogy a világot számtalan módon lehet értelmezni, viszont az emberek vágynak a „nagy elbeszélésekre”.
Természetesen nem forgathatjuk vissza a történelmet, viszont én hiszem, hogy a kereszténység megoldást tud adni a mai kor problémáira. Maivá kell tenni az üzenetet. Ez viszont nagy felelősség, méghozzá a keresztények felelőssége. Vagy ha a keresztények nem tudják, vagy nem akarják vállalni ezt a felelősséget, akkor lehetőség nyílik valami új nagy elbeszélésre, amely lehet, hogy valami irracionalitás lesz.
A kérdés szerintem: „Ha létezik Isten, és mi az Ő képére vagyunk teremtve, akkor a dolgoknak van valódi értelme, és lehet valódi tudásunk azáltal, amit Ő közölt velünk. Ha ezt elvetjük, nem marad más, mint az ember és az ő véges önkifejezése. Ezen a ponton az egyén számára nem marad más, mint az egyedi ember önkifejezése.” Ha nincs személyes Isten úgy létünk mindenképp értelmét veszti, kultúránk minden törekvése abszurd lesz.
Ez a dilemma áll előttünk, szembe tudunk vele nézni?
MERÉNYI ZOLTÁN
|