|
Harmadik szakasz - Egyedül
Olyan kevés rendes emberrel kell a rendőrnek szóba állnia! Ha belegondolsz, nem is ez a feladata, hanem az, hogy a bűnözőket kergesse. Ha a bűnöző elkövet valamit, természetes, hogy igyekszik megúszni a dolgot, nem fog igazat mondani a rendőrnek. Ezért a rendőr egyre több hazugsággal találja magát szembe. Lassan-lassan meggyőződésévé válik, hogy minden ember hazudik, és minél több bűnözővel találkozik, kialakul benne az, hogy gyakorlatilag minden embernek a börtönben a helye.
Kétpólusú lesz a világ a szemében, az egyik pólus ő, a másik a világ.
Olyan dolgokban keresi a mögöttes szándékot, amelyekben nincs ilyen. Gyanakvó lesz, nem bízik senkiben. Ugyanakkor azt is látja és tapasztalja, hogy a hazugság működik.
Ugye, a barátok már elhagyták, ha szerzett is újakat, lassan azok is elkopnak mellőle. A rendőr nem tud előre tervezni, mert bármikor csöröghet a telefon, és akkor menni kell. Ezt egyszer el lehet mondani a haveroknak, amikor színházba akar menni velük, el lehet mondani kétszer is, de utána nem hívják többet, mert nem lehet rá építeni.
Az átlagemberek egész életükben talán az általános iskolában verekednek egyszer kétszer. A rendőrt viszont naponta harcba hívják, és a rendőr naponta harcba száll. A harcban nem piskóta emberekkel kell küzdeni, ezért a rendőr megsérül; az egyik nagyon kedves barátomat, osztálytársamat, "csizmatársamat" tavaly lőtték le egy tűzharcban. De nem kell mindig ilyen esetre gondolni, elég egy sima rutin-intézkedés is. A rendőr soha nem tudja, ki az, akit megállított, lehet egy rablógyilkos, aki azt hiszi lebukik, és menekülni akar, lehet, hogy egy történelemtanár, aki csak reszket a rendőr láttán. (A történelemtanár csak véletlen) Nem egyszer intézkedtem tömegverekedésnél, ahol nagyon kemény helyzetek voltak. Bizony sokszor volt, hogy amikor rádión küldtek az eseményhez, hiába volt meleg nyár, szabályosan fáztam. Amerikában a rendőröknek megtanítják, hogyan kell felvenni egy olyan testhelyzetet, és hogyan, milyen parancsoló hangsúllyal kell beszélni, hogy az emberek engedelmeskedjenek nekik. Nálunk ezt nem tanítják, de egy idő után a rendőr magától is megtanulja. Ez nem baj, ellentétben azzal, amikor otthon, szinte rutinszerűen a családjánál alkalmazza ezt.
Pár éve karácsonykor, az ún. "szenteste" otthon ültem a családom körében. Valamitől nem találtam a helyem, olyan furcsa volt minden. Feszengtem, fel alá járkáltam. Egyszer csak rájöttem, eddig minden karácsonyi este dolgoztam, jártam az utcát. 22-23 évig nem volt karácsonyi estém. Ez sem baj, illetve nem ez a baj, hanem az, amikor a rendőrnek már nem is hiányzik a szeretteivel eltölteni a karácsonyt.
Negyedik szakasz – Hogyan tovább?
Természetesen voltak elképzeléseim, miután rendőr lettem, hogy hogyan tovább. Végül is az igazság bajnoka lettem, nem?
Mint említettem, a régi rendszerben kezdtem. Akkor nem a milliomosok voltak az urak, hanem a pártemberek. Ha egy gyárból ellopott valaki egy doboz csavart, vele szemben sikerrel le lehetett folytatni a nyomozást, ám amikor a párttitkár elvtárs lopta el a raktárkészletet, falba ütköztem. Ha az építőipari vállalat vezérigazgatójának ingyen felépítettek egy villát, szemet hunytak, ha egy munkásnak kellett két zsák cement, akkor azt el kellett kaszálni.
Azt hittem a rendszerváltás után ez megváltozik. Hát, nem is tudom… Vittem Baracskára - 50.000 .- Ft meg nem fizetése miatt - egy csórót, aki az aluljáróban árult egy pár ruhadarabot, hogy legyen mit ennie. Természetes, hogy soha nem volt 50.000 forintja. Ugyanakkor, ha egy gyárat lopott el valaki, annak semmi bántódása nem eshetett. Ha valaki több száz milliót lopott, az szilveszterkor pezsgőzve integethetett - a meleg lakásából, ahol házi-őrizetben volt - az őt őrző rendőröknek, akik egész éjjel kint álltak az utcán, a hóban összefagyva.
Nehogy azt higgye valaki, hogy a rendőr érzéketlen az emberi szerencsétlenség és a nyilvánvaló igazságtalanság láttán, mert nem az. De ezt soha nem mutathatja ki.
Ha már az igazságban nem hihettem, akkor úgy akartam tenni, mint Kojak, aki a törvényben hitt. Unos-untalan hangoztattam én is, "a törvényben hiszek". Aztán jöttek azok, amiket igen nehéz volt feldolgoznom... Régen azt kellett elfogni, aki leverte a vörös csillagot, utána pedig azt, aki kifestette. Régen, aki nem dolgozott, azt el kellett fogni munkakerülésért, most ha valaki a munkaközvetítőben kiabál munka után, azt be kell vinnem. Ami egyik pillanatban még bűnnek számított, a következőben nem számított törvénysértésnek. Nem akarom felsorolni mindezeket.
Mint írtam, az igazság bajnokának hittem magam. Van egy hatás, amelyet „Artúr-király” szindrómának lehet nevezni. Bizonyára mindenki ismeri a híres kerek-asztal és a lovagok történetét, akik mentették a népet, segítették a gyöngéket, üldözték a gonoszt.
Nos, a rendőrnél is tapasztalható ez a szindróma, ezért nálam is volt. Olyan jó jónak lenni. Olyan jó megtalálni, és a nénikének visszaadni az elrabolt nyakláncát, a kisgyereknek a biciklit. A rendőr keresni kezdi, kivel tehet jót, mert mindenáron jót akar tenni. Magam is megtettem az első időkben, hogy a szabálysértő apukát megbüntettem, majd amikor átadta a pénzt, visszaadtam a kocsiban ülő kisgyerekének, hogy ezen vegyen csokit, és nem büntettem meg mégsem. Így "kényszerítettem" hálára az állampolgárt, hogy megköszönje a "humánus" viselkedésemet.
Aztán, amikor már a rendőr teljesen elhiszi magáról, hogy ő is egy lovag, akkor nagyon rosszul érinti, ha otthon azt mondják neki, hogy ne dobálja szét a zokniját, vagy mosogasson el. Hogyan? Egy hős?! Ugyan már!
Ha nem is tesz ilyesmit a rendőr, mégis tudat alatt benne van, hogy tulajdonképpen hálával tartozik neki mindenki azért, mert védi őket. Hatalmas törést okoz a rendőr lelkében az, amikor valakivel tényleg jót tesz, majd az szidni kezdi, vagy ellenségesen viselkedik vele.
Nagyon sokszor előfordult velem az, hogy valaki segítséget kért tőlem, mert ellopták valamijét, majd igazából engem tett felelőssé amiatt, hogy nem vigyáztam a holmijára, mondván: „- miféle közbiztonság van itt?” Ezek olyan dolgok, amelyekre nem lehet magyarázatot adni, de le kell nyelni.
De valamiben mégis hinni kell. Nagyon sokat olvastam a regényekben, hogy az ember alapvetően jó, és hatalmas erkölcsi erővel rendelkezik. A rendőrségen rájöttem, hogy a világon semmi sem lehet olyan gonosz, mint az ember. Maradtak a rendőrök. Összejöttünk családostól, elmentünk közös kirándulásra. A családtagok beszélgettek a hétköznapi dolgokról, mi rendőrök, pedig a rendőrségről. Utólag jöttem rá, hogy végül is soha, egyikünk sem panaszkodott a lelki gyötrelmekről, a rossz dolgokról. Valahogy ciki volt róla beszélni… Aztán, mivel a rendőr is emberből van, ezek az összejövetelek elmaradtak.
Ötödik szakasz – A keményedés
A rendőr, egy tragédiánál - hiába van gombóc a torkában - nem sírhat, nem jajgathat, nem érzékenyülhet el. Tennie kell a dolgát. Nem futhat el a harc elől, nem lehet gyáva. Nem panaszkodhat. Minden bűncselekményből lerakódik benne az a bizonyos valami, ám ezt senki sem láthatja rajta. Haza nem viheti, ki nem beszélheti magából. Meg kell tanulnia olyanná válni, amilyennek a hétköznapi ember elképzeli a rendőrt. 25 év alatt a legsűrűbben kimondott szó az "értettem" lesz. Elfogynak a barátai, cinikussá, keménnyé, kiábrándulttá és agresszívvá válik, nem tűr ellenvetést, kizárólag az akaratát érvényesíti.
A negatív hatások ellen egy páncélt növeszt a szíve köré, kőből, mely hideg, és kemény. Ez a páncél jó, mert lepereg róla minden rossz, ám nem szelektív, így a jó és a szép sem hatol át rajta. A rendőr elfelejt örülni, elfelejt szeretni…
Átveszi az ember feletti uralmat a „rendőr”, és teljesen rendőrré válik.
Mire nyugdíjba megy, előbb a szíve, majd ő maga is teljesen kővé válik, nem marad semmije. Lehet, hogy mindene volt a rendőrség, ám nyugdíjazásával azt is elveszítette. Egy kedves ismerősöm mesélte, hogy édesapja nyugdíjba ment a rendőrségtől. Otthon ül egy széken, meredten néz ki az arcából, nem szól senkihez, nem lehet vele beszélni semmiről. Mondtam neki, hogy végül ő is „rendőrré” vált.
Tudjátok, kivel legkegyetlenebb a rendőr? A nyugdíjas rendőrrel, ha véletlenül, kínjában bemegy a régi szolgálati helyére, ahol nincs már ismerőse, csak elvétve egy-kettő. Amikor megtudják, hogy ki ő, nagyon gyorsan lerázzák, hiszen közben ők is olyan rendőrré váltak, akiknek nincs sem idejük, sem kedvük az érzelmeskedéshez. Nyíltan éreztetik vele, hogy felesleges, neki ott semmi keresnivalója nincs, éppen ott, amiért tulajdonképpen feláldozta az egész életét. Mit tehet? Hazamegy és meghal.
Van egy statisztikai kimutatás: A rendőrök átlagosan 49,5 éves korukban mennek nyugdíjba (nagyon sok az egészségügyileg rokkant) és átlagosan 19 hónapig veszik fel a nyugdíjukat.
Remélem ez az arány javult már, vagy javulni fog.
Ismétlem, nem tudom, mások hogyan élik meg ezt, csupán a saját életemről mesélek.
folyt...
|
, számomra is felüdülést jelentett!