A FARKAS ÉS A RÓZSA

Hogy került oda, senki sem tudta, de egyszercsak ott volt a tisztáson. Egy gyönyörű virág. Egy fehér rózsa.
A farkas vette észre először. " Milyen szép ! " - gondolta - " Milyen kecses Aztán lassan a többi állat is felfedezte.
- Milyen egyszerű ! - mondta a páva - Semmi szín, semmi különlegesség !
- Közönséges ! - rikácsolta az öreg, csúf és kopasz keselyű - Hát hogy néz ez ki ?
" Mind ilyenek vagytok. " - gondolta a farkas a fák közül - " Nem veszitek észre magatok körül a szépet és a jót. " A társasághoz hamarosan csatlakozott a vaddisznó, a róka és a medve is.
- Ez meg micsoda ? - fanyalgott a róka - Semmi keresnivalója nincs itt.
- Csúnya ! - röfögte a vaddisznó - És ráadásul útban van.
A rózsa bánatosan lehajtotta fejét. Szirmai közül, mintha csak egy könnycsepp lenne, egy vízcseppecske hullott a földre. " Hát nem látjátok, hogy fáj neki ? " - gondolta a farkas - " Miért kell bántani ? "
- Nem szeretem a virágot ! - dörmögte a medve - Tépjük ki !
Azzal lehajolt, hogy leszakítsa a rózsát, de egy tövis megszúrta az ujját.
- Nézzétek ! - bömbölte, és magasba tartotta a mancsát - Megszúrt !
- Szóval még veszélyes is ! - jegyezte meg a róka - Ki kell irtani !
A vaddisznó felhorkant, rávetette magát a virágra, és kíméletlenül a földbetaposta. A többiek megtapsolták.
A farkas üvölteni tudott volna tehetetlen dühében. " Elpusztították, csak azért, mert más volt mint ők ! " Megvárta amíg az utolsó állat is távozik a tisztásról, aztán előjött a fák közül. Odament az összetört, meggyalázott virághoz, gyengéden felemelte a földről. Óvatosan a szájába vette, és elügetett vele.
Otthon, az odúja előtt egy kis gödröt kapart a rózsának, és belefektette.
- Isten veled, kis virág ! Nem érdemelték meg, hogy nekik nyíljál ...
Miközben betemette a sírt, úgy érezte, lelkének egy darabja is ottmaradt a földben, a rózsa mellett.
Másnap reggel, amikor kilépett szerény hajlékából, nem akart hinni a szemének. A fehér rózsa ott pompázott az odúja előtt, szirmain apró gyémántokként csillogtak a harmatcseppek. A farkas csak állt némán, a virágot nézve. Hirtelen furcsa melegséget érzett a szemében : életében először, sírni kezdett.

Két testvér

Két testvér dolgozott együtt a családi farmon. Az egyik nős, családos, a másik agglegény. A termésen és a hasznon mindig megosztoztak, fele-fele arányban.
Egyszer aztán az egyedülálló fivér elgondolkozott: Nem igazság, hogy egyformán osszuk el a termést, meg a nyereséget. Nekem egymagamnak sokkal kevesebb kell.
Így aztán minden éjszaka kilapátolt egy zsákra való gabonát a saját hombárjából, átlopakodott a két házat elválasztó földdarabon, és a bátyja hombárjába zúdította a gabonát.
Eközben a másik így okoskodott: Nem igazság, hogy egyformán osszuk el a termést, meg a nyereséget. Végtére is nekem itt a feleségem, a gyerekeim, ők majd gondoskodnak rólam, ha megöregszem. Az öcsémnek senkije sincs, neki takarékoskodnia kell öreg napjaira.
Ezért hát az éj leple alatt mindig átcipelt egy zsáknyi gabonát az öccse magtárába és ott kiöntötte.
Éveken át mindketten értetlenül vakargatták a fejüket, mert a gabonájuk nem fogyott az adományoktól. Egy sötét éjjel aztán egymásba botlottak. Lassan ledobták a zsákokat, és összeölelkeztek.....

de jóóóóóó volt (ezt olvasni )

A két favágó


Az erdõben egymás mellett dolgozott két favágó. A fák törzseinek hatalmas volt az átmérõje. Sokat kellett dolgozni a fakitermeleéssel. Mindketten egyformán jól kezelték a fejszét, de a munkamódszerük nem egyezett: az elsõ kitartó munkával vágta a fába fejszéjét, egyiket a másik után. Ritkán és akkor is csak rövid szünetet tartott. A másik favágó óránként hosszabb pihenõre megpihent.
Naplementekor az elsõ favágó csak a munka felét végezte el. Izzadtan és fáradtan tette le a szerszámot, szinte teljesen kimerült. A második, szinte hihetetlen, de befejezte a munkát. Egyszerre kezdték a favágást és a fák is nagyjából egyformák voltak. Az elsõ favágó nem hitt a szemeinek.
- Nem értem a dolgot - mondta. - Minden órában kiadós pihenõt tartottál és mégis elõbbre vagy.
- Igen, láttad, hogy minden órában megálltam pihenni. Amit viszont nem láttál az az volt, hogy a szünetet arra is felhasználtam, hogymegélezzem a fejszémet - mondta a másik favágó.

Tanmese.

Nemrégiben egy európai és egy japán cég nyolcevezős versenyt rendezett a Dunán. A verseny előtt mindkét csapat keményen edzett, hogy a lehető legjobb teljesítményt érjék el. Mikor eljött a nagy nap mindkét csapat tagjai nagyon jó formában voltak, mégis a japánok nyertek 1 km-es előnnyel.

A vereség igen érzékenyen érintette az európai csapatot, teljesen mélypontra kerültek. A felső vezetés úgy döntött, feltétlenül kideríti a megsemmisítő vereség okát, ezért rögtön alkottak is egy csapatot, akik ezen a projekten dolgoztak.

Feladatuk az volt, hogy alaposan kivizsgálják az ügyet és megfelelő segítséget nyújtsanak. A sok vizsgálat után kiderítették, hogy a japánoknál heten eveztek, s egy ember kormányzott, míg az európai csapatnál egy ember evezett és heten kormányoztak. A felső vezetés erre rögtön igénybe vette egy tanácsadó cég szolgálatait, s arra kérte őket, készítsenek tanulmányt az európai csapat struktúrájáról.

Jelentős költségek kifizetése után néhány hónap múlva a tanácsadó cég arra a következtetésre jutott, hogy az európai csapatban túl sokan kormányoztak és túl kevesen eveztek.

A japánokkal szembeni következő vereséget elkerülendő megváltoztatták a csapat felépítését. Most négy kormányosra volt, két főkormányos, egy kormányigazgató s egy ember evezett. Ezenkívül teljesítmény-értékelési rendszert vezettek be az evezősnél, hogy nagyobb teljesítményre ösztönözzék. "Bővítenünk kell evezősünk feladatait és nagyobb felelősséggel kell felruházni."

A következő évben a japánok nyertek, immáron 2 km-es előnnyel. A vezetés elbocsátotta az evezőst rossz teljesítménye miatt, eladták a csónakot is és leállítottak mindenféle beruházást az evezést illetően. A tanácsadó céget dicsérettel illették, a megtakarított pénzt pedig szétosztották a menedzsment tagjai közt.

A napokban kaptuk Győri Katalin Felhők Szigete c. ifjúsági regényét. Ma sokat várakoztam valahol, már majdnem a felénél tartok, és nagyon tetszik, ajánlom nemcsak ifiknek, de pl. táborszervezőknek, hogy egy kicsit lássák a gyerekek szemével is, hogyan kerül egy-egy fiú-lány a táborba, mit hogy él át, milyenek az elvárásai...

Győri Katalin Felhők Szigete

Szökés a szigetről/részlet/

...- Ez nem megy! A csudába! Most aztán mozdulni sem tudunk. Itt ragadtunk teljesen. Ez van . próbált nyugodtságot erőltetni a hangjára, de Beni érezte, h. valójában reszket. Egy pillanatig nyomasztó csend nehezedett rájuk. A köd egyszerre közelebb jött, és szinte érezhető volt, h. lassan körbeveszi őket. Ott ültek, egy némán ringatózó csónakban, a sötét tó kellős közepén, körülöttük a kétségbeesés ködével.
- Most mi lesz? - hallotta Beni saját remegő hangját, és összekuporodott a csónak orrában.
- Nem tudom.... - válaszolt halkan Árpi, és Beni megrettent, mert azt sosem képzelte volna, h. Árpi valaha feladhatja. Beni szíve összeszorult, és lassan egy könnycsepp gurult végig az arcán. Soha sem érezte ennyire magányosnak magát. Soha. Nem igaz, h. senki sincs, aki tudna rajtuk segíteni. Lehetetlenség! Miért nincs, aki segítsen? Miért?!
- Beni - szólalt meg végül Árpi, és egy kis remény csengett a hangjában.- Nekem apukám azt mondta egyszer, h. ha valami iszonyatosan nehéz helyzetbe kerülnék, ahonnan nem látok kiutat, ami teljesen reménytelennek tűnik, akkor.... - itt egy pillanatra elakadt -, akkor kiáltsak Istenhez, mert Ő mindig figyel rám, Ő ott van a közelemben.
- Istenhez? - döbbent meg Beni. De hát Ő hogy tudna segíteni rajtuk, már ha létezik egyáltalán? Csak nem dob le egy kötélhágcsót az égből,h. másszanak fel rajta! Ez tiszta hülyeség. Ez ugyanannyit ér, mintha most elkezdenének kiabálni itt, a semmi közepén. De Árpinak nem szólt semmit a kétségeiről. Hátha neki jelent ez valamit.Végül is már nincs mit veszteniük.
- Beni, megpróbáljuk? Imádkozzunk Istenhez! - szólt Árpi, és olyan meggyőződés volt a hangjában, amilyet Beni még sosem tapasztalt nála. - Segíts te is, imádkozzunk Istenhez! Csak ez segíthet most! - mondta,és Beni a zseblámpa fényénél látta, h. Árpi összekulcsolja a kezét, és olyan szorosan behunyja a szemét, h. a homloka csupa ránc lesz. Beni valami furcsát érzett. Lassan ő is összekulcsolta a kezét, és Árpit figyelte.
Úr Jézus!- csengett Árpi határozott hangja az éjszaka gomolygós sötétjében. - Látod, h. milyen nagy butaságot csináltunk. Meg akartunk szökni, és most itt vagyunk a tó közepén. Innen nincs menekülés. Nincs evezőnk, nem tudunk kievezni, és a partot sem látjuk sehol. Apa azt mondta, h. te mindent látsz, neked mindenkire van gondod. Hát akkor most minket is látnod kell! Itt vagyunk, egészen egyedül, segítség nélkül, és már csak te maradtál nekünk! Segíts! Tégy valamit! Valami csodát! Én elhiszem, h. tudsz segíteni...- Ezt az utolsó mondatot olyan biztosan ejtette ki Árpi, h. Beni is elgondolkodott.
Lehet,h. tényleg Istennél van a szabadulásuk kulcsa?
-Ámen- zárta le Árpi az imáját, és még egy pillanatig csendben maradt, mintha a csodára várna. Aztán nem történt semmi, így Árpi Benire nézett.
- Most te jösssz! - Beni összerezzent. Még soha életében nem imádkozott úgy igazán. De az is igaz, h. ilyen kiúttalannak látszó helyzetben sem volt még soha. Lehet,h. tényleg van felettük Valaki, aki mindenre ügyel, Lehet, h. érdemes megpróbálni. Itt más lehetőség úgy sincs...
- Isten...- ejtette ki a szót Beni halkan, alig hallhatóan, és valami megmagyarázhatatlan melegség járta át a szívét - ha vagy, ha igazán létezel, akkor most segíts rajtunk! - Egészen úgy mondta ezt, mintha tényleg valakihez szólt volna. Ő maga is meglepődött azon, amit mondott, és lassan nyugalom költözött a lelkébe. Hátha hallja Valaki....És ebben a percben Árpi vadul felkiáltott:
- Odanézz!- kapta el a Beni karját, és a távolba mutatott. - Látod? Látod azt a kis fényt?
Beni arra nézett, amerre Árpi mutatott. Valóban! Ő is látott egy kis közeledő fényes pontot, ami áttörte a sűrű ködtengert, és láthatóan feléjük tartott.
- Hihetetlen....- suttogta Árpi- Ez működik! Nem sokára meg fogunk szabadulni! Igen! Működik! Működik!......

Győri Katalin Felhők Szigete

Kezek egy rakáson/részlet/

- Mit játszotok? Kezek egy rakáson? - kérdezte, és Anna bólintott..
- Figyelem, komoly kérdés következik! - szólt Vera. - Ha ma éjszaka meg kellene halnod, tudnád-e biztosan, h. a mennybe jutsz? Öt - a kezek emelkedtek, és Beni egyre rosszabbul kezdte érezni magát. Jaj, csak nehogy az ő keze maradjon ott! Ő nem akar, nem tud válaszolni a kérdésre! Ez így nem igazságos! És szinte megállt a szívverése, mikor ránézett egyedül árválkodó kezére.
- Te vagy az ötös, Beni! - szólt Vera, és Beni riadt arcát nézte.
- Én ... én tulajdonképpen... hát... - dadogott Beni, és nem tudta, mit mondjon.Aztán hirtelen felpattant, és futásnak eredt. Csak vitték a lábai, mintha nem is ő irányítaná azokat, és nemsokára már az ágyán feküdt, cipőstől, és sírt. Keservesen sírt. Igen, ő szeretne a mennybe menni! Oda, ahol nincs fájdalom, és veszekedés, de nem tudta az oda vezető utat. Mit kell ahhoz tennie, h. oda jusson? Ő nem elég jó ehhez. Mit kell tennie, hogy megérdemelje a mennyet, hogy megérdemelje Isten szeretetét?
Nem tudta. Csak azt tudta, h. nem akart még ma este meghalni. Beletemette hát az arcát a párnájába, és néhány szót suttogott a sötétben, hátha Isten meghallgatja.
...
Beni nem volt egyedül. Valaki onnan felülről figyelte, és számon tartotta minden egyes könnyét.

Hol lakik Isten?

A tanító ezt kérdezte a gyerekektől:
"Hol lakik Isten?"
Különböző válaszokat kapott. Ilyeneket:
"A mennyben, a szívünkben, a templomban..."
Az egyik kis jelentkező pedig ezt mondta:
"Isten az alvégen, a keresztutca baloldalán a sarokház mellett lakik."
Lett erre nagy kacagás.
De a tanító jól ismerte a fiút, és ezért barátságosan megkérdezte tőle: "Hogyan érted ezt, kisfiam?"
A legényke komoly válasza ez volt:
"Vasárnap édesapámmal sétáltunk. Amikor ahhoz a házhoz értünk, ezt mondta édesapám: Itt egy cipészmester lakik nyolc gyermekkel, öreg vak apjával és béna nénikéjével. Szegények, de nagyon szeretik egymást. Imádkoznak Istenhez, szorgalmasan dolgoznak, és elégedettek is. Velük lakik az Isten."

Most már egy gyerek sem nevetett.
"Igazad van, fiacskám" - szólt a tanító. "Isten ott lakik az alvégen, a keresztutca baloldalán a sarokház mellett. ...De nemcsak ott..."

Ma érkezett mail-en, a szerző ismeretlen.
)

A TÜCSÖK ÉS A HANGYA

Az eredeti verzió:

A hangya a forró nyarat szorgalmasan végigdolgozta,
építgette-szépítgette a házát és élelmet halmozott fel
felkészülvén a kemény télre.
A tücsök úgy gondolta, a hangya bolond, és végigmulatta a nyarat
Eljött a tél, a hangya nem fázott és nem éhezett, ám a tücsök
élelem és szállás híján a hidegben lelte halálát.

A HUMÁNUS VERZIÓ :

A hangya a forró nyarat szorgalmasan végigdolgozta,
építgette-szépítgette házát, és élelmet halmozott fel
felkészülvén a kemény télre. A tücsök úgy gondolta, a hangya
bolond, és végigmulatta a nyarat .

Eljött a tél, és a tücsök bekönyörögte magát a balek hangyához,
ahol tovább mulatozott.

A K&H Verzió:

A hangya a forró nyarat szorgalmasan végigdolgozta,
építgette-szépítgette házát, és élelmet halmozott fel
felkészülvén a kemény télre. A tücsök úgy gondolta, a hangya
bolond, és végigmulatta a nyarat .

Eljött a tél, és a tücsök elment a K&H-ba hitelért..

A MODERN VERZIÓ :

A hangya a forró nyarat szorgalmasan végigdolgozta,
építgette-szépítgette házát, és élelmet halmozott fel
felkészülvén a kemény télre.

A tücsök úgy gondolta, a hangya bolond, és végigmulatta a nyarat
Eljött a hideg tél, és a nélkülöző tücsök sajtótájékoztatót
hívott össze azt a kérdést feszegetve, hogyan lehet az, hogy míg
egyesek kint fagyoskodnak a hidegben, mások úgy élnek, mint a
hangya.

A CNN, az RTL Klub, a TV2 és az MTV felvételeket mutatott be a
didergő tücsökről, és a melegben, terített asztal mellett henyélő
hangyáról.

A világ döbbenten konstatálta az égbekiáltó különbséget. Hogyan
lehetséges, egy ilyen jól fejlődő, épülő országban a tücsköt így
sorsára hagyni?

A NZSZ (Nemzetközi Zöldbogarak Szövetsége) vezetői több
hír műsorban is "zöld ellenes elfogultsággal" vádolták a hangyát,
és felhívták a figyelmet arra a szomorú tényre, hogy a világon
sok tücsök áldozata van ennek a kirekesztő mozgalomnak.

Breki, a béka, a tücsökkel együtt lépett fel a Mónika Show-ban,
és mindenki könnyekre fakadt, amikor elénekelték az "Azért Vannak a Zöld barátok" című dalt.
A Köztársasági Elnök és felesége egy jótékonysági bálon
támogatásukról biztosították a tücsköt, és olyan javak juttatását
helyezték kilátásba, amiből a tücsök az előzőkormányzati
ciklusban kimaradt; ahogy a miniszterelnök fogalmazott: " ...hogy
ne süvölthessenek újra az előző rendszer szelei.

Egy politológus a "Mélyvíz" adásában kifejtette, hogy a hangya a
tücsök kárára szépen meggazdagodott, és egyúttal az ilyen típusú
jövedelmek elvonását célzó adó jogszabály szükségességét
hangoztatta az "egyenlő közteherviselés" szellemében.

Végül, az "Egyenlő Esélyeket Az Anti-Zöldekkel" szervezet
>>>>>> hathatós közreműködése nyomán a hangyát visszamenőleges hatállyal megbírságolták, mert nyári munkái közben nem foglalkoztatott
elegendő számú zöld bogarat, adó tartozásait behajtották, és házát az állam elkobozta.

A történet végén látjuk, amint a tücsök felélte a hangya utolsó
téli élelem tartalékait a kormánytól kapott házban (ami nemrég
még a hangyáé volt), a hangya pedig eltűnik a hóban.

Másnap reggel pedig a tücsök fogta a cókmókját és (mivel sikerült
teljesen felélnie a hangya vagyonát) elindul egy újabb hangyát
keresni.

Ha a valósággal bármi összefüggést vélsz felfedezni, az csak avéletlen műve! Sajnos én véletlenül találtam összefüggést.

Hóvihar az Alpokban

Talán az első világháború elején történhetett, egy magyar század hadgyakorlaton volt az osztrák Alpokban. A fiatal hadnagy egy reggel felderítő őrsöt küldött előre a jégvilágba. Alig kelt útra a kis csapat, elkezdett sűrűn havazni. A havazás hamarosan hóviharrá vált. Az ítéletidő két teljes napig tartott.
A század nem kapott hírt a felderítőkről. A hadnagyot gyötörte a lelkiismerete, hogyan lehetett ilyen meggondolatlan, hogy a biztos halálba küldje ezeket a hegyet nem látott, tapasztalatlan alföldi fiúkat?!
Eltelt három nap. Egyszerre csak ott álltak a felderítők a tábor szélén. Felindultságát leplezendő, katonás üvöltéssel kérdezte a hadnagy:
- Emberek, hát…mi történt magukkal?!
- Jelentem hadnagy úrnak alássan… - kezdte a tizedes -, bizony azt hittük, amikor kitört ez a hózivatar, hogy elvesztünk. Lábunkat is alig tudtuk mozdítani az irdatlan hóban… Hogy hol járunk, azt már senki sem tudta, a hó miatt, ugye. Csak fehérség volt…
- És?! – sürgette a hadnagy – beszéljen már, ember!
- Hát akkor az történt, jelentem hadnagy úrnak alássan…, hogy ez a katona – bökött a mellette állóra – benyúlt a zsebébe…
- A lényeget, ember, a lényeget! – kiabált újra a tiszt.
- Igenis. Jelentem, abban a zsebben volt egy térkép ott…Ettől úgy megnyugodtunk, hogy sátrat vertünk, hát nem volt az ám könnyű abban a viharban, és letáborozva kivártuk, amíg elvonult ez az osztrák idő a fejünk felől… Aztán meg felkerekedtünk, és hadnagy úrnak jelentem alássan, mostan meg itt vagyunk mind valamennyien…
- Jól csinálták, tizedes. Látszik, hogy a hadnagyuk legalább térképet olvasni megtanította magukat! – mondta fellélegezve a fiatal tiszt, és kinyújtotta kezét a szakadozott térkép után. Kicsit megvonaglott az arca, amikor a tépett papírra pillantott, mert a francia Pireneusok térképét tartotta a kezében…

Szent-Györgyi Albert (1893-1986), a Nobel-díjas orvos és fiziológus, élettapasztalatát és életfilozófiáját, mint ember és mint tudós, a következő történettel magyarázta az egyetemi ifjúságnak:
- Egy életre megtanultam – szokta volt mondani Szent-Györgyi -, nem az a fontos, hogy mi van rajta, hanem az, hogy érezzek egy térképet a markomban… Ez reményt, életerőt ad, és kimozdít a holtpontról. Mi emberek nekiindulunk az útnak, ha hisszük, hogy van egy tervünk, ami segíteni fog. Nem a térkép, hanem ez a hit a fontos…

Zsoltár 44:14-15.

Időbeosztás

Az időbeosztásról tartott előadást menedzsereknek a híres szaktekintély.
Minden bevezetés nélkül kitett egy kancsót és egy kosarat a pulpitusra. A kosárban lévő kövekkel elkezdte megtölteni a kancsót. Mikor már több nem fért bele, megkérdezte a hallgatóságot:
- A korsó most tele van?
- Igen – hangzott az egyhangú válasz.
A tudós nem reagált erre a megállapításra, hanem apró sóderért nyúlt a kosárba és lassan beleszórta a korsóba a nagy kövek közé. Egy maroknyit, aztán még egyet. Majd megrázta a korsót, és még egy maroknyi sódert töltött bele. Ezután újra feltette a kérdést:
- Most tele van a korsó?
A legokosabbak a hallgatóságban kapiskálni kezdtek valamit, és óvatosan annyit mondtak:
- Valószínűleg nem.
- Nagyon jó! - mondta a szakember, és egy nagy zacskó homokot vett elő a kosárból. Finom sugárban öntötte be a kövek és a sóder közé. Amikor színültig megtelt a korsó, újra feltette a kérdést:
- Most tele van a korsó?
- Nem! – kiáltották a hallgatói.
- Nagyon jó! – mondta a tudós, és mint várható volt, egy üveg vizet vett elő a kosárból, és csordulásig töltötte vele a korsót. Mikor elkészült a kísérlettel, tekintetét a hallgatóságra emelve ezt kérdezte:
- Milyen nagy igazságra irányítja ez az experimentum a figyelmünket?
Rövid gondolkodás után a legbátrabb menedzserek megpróbálkoztak egy válasszal:
- Azt példázza, hogy még sok feladatot vállalhatunk el akkor is, ha úgy érezzük, hogy időnket betábláztuk teljesen.
- Nem egyáltalán nem! – kiáltott fel a tudós -, egyáltalán nem erről van szó. A nagy igazság, amire kísérletünk rávezet ez: aki elsőként nem a legnagyobb köveket helyezi el a korsóban, az később nem fogja tudni beletenni azokat!
Síri csend ülte meg a termet. A tudós folytatta:
- Melyek életünk valóban nagy kövei? Az egészség? A család? A barátok? Álmaink és kívánságaink teljesülése? – vagy egyszerűen azt tenni, amihez kedvünk van? Tanulni? Egy nemes célért küzdeni? Vagy valami egészen más?
Aztán még hozzátette:
- Ne feledjék, először a legnagyobb kövek helyét kell biztosítani az életünkben – különben elhibázzuk életünket! Ha a mellékes dolgokat helyezzük előtérbe, nem marad hely a lényeges számára. Először mindig fel kell tenni a kérdést: Mi az, ami igazán fontos?
Búcsúzóul ennyit mondott:
- Adjon Isten elég bölcsességet valamennyiünknek ahhoz, hogy a fontosat és a lényegtelent megkülönböztetni tudjuk!

Lukács 12:23,31

Természetfölötti hallás

Történt egyszer, hogy egy indián sétált egy nagy amerikai városban a nem indián barátjával. A New York-i Times Square környékén jártak. Éppen csúcsidő volt, tehát sokan nyüzsögtek az utcákon. Az autósok nyomták a dudákat, a taxisok csikorogva fordultak be az utcasarkokon, a város zaja szinte süketítő volt. Egyszer csak megszólalt az indián:
- Hallok egy tücsköt.
- Az nem lehet - mondta a barátja. - Ekkora zajban hogy lehetne meghallani egy tücsköt?
- Biztos vagyok benne, hallottam egy tücsköt!
- Ez őrültség! - mondta a barátja.
Az indián viszont egy kis ideig türelmesen figyelt, majd elindult az utca másik oldalára, ahol néhány bokor nőtt. Az ágak között megtalálta a tücsköt. A barátja álla leesett.
- Ez lehetetlen! Neked természetfölötti hallásod van.
- Nem - válaszolt a bennszülött -, az én fülem semmiben sem különbözik a tiédtől. A dolog csak azon múlik, hogy mire figyelsz jobban.
- Ez lehetetlen, én soha nem hallanék meg egy tücsköt ekkora zajban!
- Nem, az egész csak azon múlik, hogy mi a legfontosabb neked. Figyelj! Bemutatom.
Az indián kivett a zsebéből néhány érmét, majd a földre ejtette őket. Harmincméteres körzetben mindenki megfordult, hogy vajon az érme, ami leesett, nem az övék-e.
- Látod már, mire gondoltam? Az egész csak azon múlik, hogy mi az, ami fontos számodra.

Minden erőből


Az édesapa csendesen figyelte gyermekét, aki azzal bajlódott, hogy egy nagyon nehéz virágcserepet odébb húzzon. Az apró emberke nagyokat nyögött, dühösen csapkodott és mérgelődött, de a nagy erőlködés ellenére sem sikerült a hatalmas edényt megmozdítania.
- Szegény gyermekem, hát tényleg megpróbáltad minden erőddel tovább tolni a virágcserepet? – kérdezte az apja.
- Hát persze – válaszolt a fiúcska.
- Nagyot tévedsz – szólt az apa. -, nem próbáltál meg mindent, mert nekem nem szóltál.

Megy a kenyér vándorútra

Meghalt az öreg doktor. Fiainak jutott a szomorú feladat, hogy a hagyatékát rendezzék. Éppen a lakását kezdték számbavenni. Nehéz szőnyegek, értékes bútorok, számtalan könyv között állt a nappali szoba ablak felőli sarkában egy csodálatosan szép, üvegajtós szekrény. Ott találták meg az elhunyt sok-sok csecsebecséjét, amelyhez bizonyára személyes élményei fűződtek. Meglepődtek azonban azon, hogy a vitrin mélyén egy csúfságos rongycsomóra leltek. Kibontották, s legnagyobb csodálkozásukra, benne csontkeményre száradt fél kenyeret találtak.

Az öreg házvezetőnő elmondta a kenyér történetét.

A háború után éheztek a város lakosai, s a doktor úr ráadásul súlyosan meg is betegedett. Egy szép napon faluról küldött neki kenyeret valaki, akinek a feleségét ingyen kezelte valamikor. A doktor azonban hozzá sem nyúlt a kenyérhez, hanem azonnal továbbküldte a szomszédjában lakó öregasszonynak, akiről tudta, hogy nem törődik vele senki. Ám az idős néninek eszébe jutott egy fiatalasszony, akinek a férje a háború első napjaiban elesett, és három gyermeket kellett egyedül ellásson: annak vitte el hát a kenyeret. A fiatalasszony örömmel vette az ajándékot, de nem volt szíve megtartani. Pár házzal odébb tolókocsiban ülő szomszédja jutott eszébe, aki bénán szenvedte végig a háború zivatarát. Ám ott se volt maradása a kenyérnek, mert a béna ember éppen pár napja hallotta elrémülve, hogy beteg az öreg doktor. Pedig az hányszor nézett utána, hozott neki gyógyszert és gondoskodásával mindig felvidította és erősítette őt! S ha most az öreg doktornak megy rosszul a sora, hát csak természetes, hogy most majd ő örvendezteti meg ezzel az ízes félkenyérrel!

Amint kézhez kaptuk - fejezte be a házvezetőnő - rögtön felismertük a továbbküldött saját kenyerünket, mert emlékeztünk a falusi pék címkéjére, amely az aljára volt ragasztva. A doktor úrnak kibuggyant a könnye. Két kezébe vette, az égnek emelte, úgy köszönte meg. Majd ezt mondta: "Nem féltem ezt a mi világunkat, ameddig ennyi szeretet és segítőkészség uralkodik köztünk. Ameddig képesek vagyunk egymással megosztani kenyerünket, nincs elveszve a világ." És megparancsolta, hogy tegyem el bugyrostól a vitrinbe az áldott kenyeret.

Megilletődve hallgattak az örökösök. Torkát köszörülve szólalt meg végre a legidősebb:

"Osszuk el egymás között a kenyeret, hogy apánkra emlékeztessen bennünket. És erőt adjon ahhoz a hithez, hogy a szeretet akkor is a legerősebb hatalom marad, amikor a szeretetlenség és önzés győzni látszik ebben a világban."