Olvastam mégegyszer ezt és a végén még volt egy sor
-Az evezős a következő évben egyéniben indult és megnyerte az országos bajnokságot

A vörösbegy

Mikor Isten a világot teremtette, nem csak eget és földet, hanem állatokat és növényeket is teremtett. Mindegyiknek nevet adott.
Gyönyörűek voltak a virágok és szebbnél szebbek az állatok. A szamár,méh, tücsök, hangya, páva, fácán, papagáj, pillangó - nem is beszélve az aranyhalról vagy a rózsáról. Este felé Isten teremtett még egy szürke madarat is, azt mondta: Téged vörösbegynek foglak nevezni és elengedte a nagyvilágba. Nagyon boldog volt a madárka, megnézte a gyönyörű földet ahol élni fog. Kedve támadt, hogy magát is megnézze a víz tükrében. Akkor vette észre, hogy egészen szürke és egyetlen egy vörös tolla sincs. Visszament Istenhez és megkérdezte miért vörösbegy a neve, hiszen teljesen szürke. Isten azt mondta: Vörösbegynek neveztelek, annak is foglak hívni, de gondoskodj arról,
hogy úgy élj, hogy méltó légy a nevedre és újból visszaküldte a kismadarat a nagyvilágba.
A madárka fészket rakott egy rózsabokorba, gondolta, hogy majd a rózsa rátapad a megszínezi a tollait - a szirmok lehullottak de nem
festették meg a tollakat. Később találkozott egy hozzá hasonló madárral, nagy szerelemre lobbant, azt vélte magában, Isten biztos
úgy gondolta, olyan nagyon szeressek, hogy a melltollaim vörösre festődjenek a szerelem hevétől - nem sikerült. Azután énekelni
kezdett, azt gondolta, hogy az ének tüze ami a mellében lakik, az fogja vörösre festeni a tollait. Aztán a bátorságába és vitézségébe bízott. A harci vágy a szívébe buzog, majd attól vörös lesz - de nem, a tollak továbbra is szürkék maradtak.
Sok-sok év telt el. Az emberek és az állatok elhagyták a paradicsomot. megsokasodtak, megtanulták a földet művelni, nagyszerű templomokat és városokat építettek. A madárka még mindig egy szürke kismadár volt, ült a csipkebokorban és nevelte fiókáit.
Egyszer Jeruzsálem egyik kapuján nagy tömeg vonult ki és afelé a domb felé siettek, ahol a madárka fészkelt. Volt köztük lovas, zsoldos,
hóhérlegény szögekkel és kalapácsokkal, papok és bírák, siránkozó asszonyok és rengeteg ember, sokan ordítottak, kiabáltak mint ahogy
az utca népe szokott. A madárka hirtelen elnémult, eltakarta a fiókáit ne lássanak semmit. Három embert hoztak keresztre feszíteni. A
madárka remegve nézte végig az egészet és arra gondolt, hogy az egyik ember arca olyan jóságos, pedig még töviskoronát is nyomtak a
fejére ami úgy a homlokába mélyedt hogy csorog a vére. Nagyon fájt a madárkának ahogy látta, hogy szenved, gondolta elmegyek, segítek
neki, ha tudok.
Nagyon félénk volt, nem mert az emberek közelébe menni, de legyőzte félelmét, felrepült a megfeszített fejéhez és kihúzott egy töviskét a
szörnyű koronából. Legalább ennyit segítettem ezen az emberen -gondolta és visszarepült a fiókáihoz. A kismadarak kiabálni kezdtek: A
melltollaid vörösek lettek. Az csak egy vércsepp annak a szerencsétlenembernek a homlokáról- nyugtatgatta őket - eltűnik ha megfürdöm. De akármennyit fürdött nem tűnt el a vörös folt a begyéről, és a fiókái is örökölték. Méltó lett a nevéhez melyre teremtése óta várt és ez a mai napig is így van.

Azon tűnődöm, vajon úgy élek-e, hogy méltó vagyok a nevemre -
ember

Állatbarátoknak ajánlom Robert Franklin Leslie: A medvék és én c. könyvét.

A szerző édesapja csiroki-indián volt (édesanyja viszont svéd), aki megtanította fiait őseinek tudományára, így Leslie kiváló ismerője lett a természetnek, állatoknak. A könyv helyszíne Brit-Columbia, Leslie azért jött ide, hogy az Aranyrög-patakból kiszűrt, kimosott aranyból fedezze egyetemi tanulmányait, erre a célra biver-indián barátjának, Vörös Páfránynak a gerendaházát – mely a patak közelében áll – kölcsönkapta.

Hogy a medvékkel miként került közelebbi kapcsolatba, arról álljon itt a könyvrészlet :


„…Este, amikor kiültem a veranda legfelső lépcsőjére, hogy egy órácskáig tétlenül, pipázgatva bámuljam a félhomályba merülő tájat, azon tűnődtem, mért nem másztak le a bocsok a fáról, mért nem vonultak el oda, ahová a kismedvék meg a szüleik el szoktak vonulni. De hát, gondoltam, ez aztán igazán nem az én dolgom, és eszembe sincs beleavatkozni.
A jóindulatú, idős nőstényt régóta ismertem. Az elmúlt két nyáron többször is tettem már ki neki ételmaradékot. Tudtam, öreg már ahhoz, hogy ő legyen a bocsok szülőanyja. Az anyaállatot bizonyára lelőtte valaki. Az éltes nőstény pedig örökbe fogadta az árvákat, mint ahogy ez itt északon csaknem mindig bekövetkezik, ha kölyökállatok magukra maradnak. Csakhogy ő, szegény, már nagyon vén volt, reumás, lassú mozgású, és a kor réges-rég megfosztotta attól a türelemtől, kitartástól, amire a három bocs mellett két felelősségteljes esztendeig szüksége lenne.
A hármas medve ikrek sokkal csenevészebbek ugyanis, mint a kettős ikrek, és a szokásos első, téli alvásperióduson túl még egy teljes évig rászorulnak az anyjukra.

Az azóta eltelt, több, mint harminc esztendő alatt hányszor, de hányszor játszódott le előttem, amit ez a végtelenül tiszteletreméltó, vén nőstény medve művelt ezután! A viharvert, sebhelyes öreg harcos lassan, félénken, szinte lábujjhegyen közeledni kezdett a veranda felé, ahol üldögéltem. Aggodalmas, gondterhelt pillantással, amilyet vadállat szemében még soha nem láttam, leült a fűbe, alig kétméternyire, pontosan szemközt velem. Fejét lassan ide-oda ingatta, és torka legmélyebb üregéből olyan kifejezésteli, lágy hangokat adott, hogy úgy éreztem, mintha valami nagyon fontosat próbálna tudomásomra juttatni az embert és állatot elválasztó, áttörhetetlen sorompó fölött. Szemmel láthatóan rimánkodott valamiért, bár az is nyilvánvaló volt, hogy nem ételmaradékot kérincsél; de mivel túlságosan is belém rögződtek a kolduló medvék képével kapcsolatos előítéletek, eleinte bizony alig hittem, hogy értelmezni tudnám könyörgését. Egy másodpercre sem vettem le róla a szemem. Nem mintha bizalmatlan lettem volna iránta, mindössze felkeltette az érdeklődésemet, amely nemcsak mérsékelt volt, hanem vak is és ostoba. A medve különös tevékenysége során hol rám fordította tekintetét, hol a fa biztonságába menekített bocsokra, s így hamarosan nemigen maradt kétségem afelől, hogy mondanivalója a kicsikre vonatkozik. Végül hosszú, kutató pillantást vetett rám, alsó ajkát ínyéig lehúzva néhány szívszaggató nyöszörgést hallatott, aztán feltápászkodott és kényszeredetten tovacammogott a vadcsapáson, amely a ház mögött az erdőbe vezetett. Minden jel arra vallott, hogy végleg elhagyja az elárvult kis bocsokat.

(…) Aznap este még a borostyánóra sem ért véget, mikor lefeküdtem, de valahogy sehogy se tudtam kiverni a fejemből a három kis bocs képét. Azok a szegény ki porontyok, hátha éhesek! Reméltem, megszerzik nekem azt a könnyebbséget, hogy reggelre hírük-hamvuk sem lesz, az öreg medve elviszi őket.
A nap még lenn pihent a tó keleti partját szegélyező Omineca-hegység csipkés csúcsai mögött, amikor bűntudatosan kirohantam a házból és nyílegyenesen az Aranyrög-patak sziklás meredélyén terpeszkedő hatalmas erdeifenyőhöz futottam. A legalsó ágon kuporgó három szőrgombócból három pár fekete gyöngyszem villant rám. A kicsiny teremtések lejjebb jöttek tíz méterrel, hogy kényelmesebben töltsék az éjszakát a fenyő hatalmas jobb oldali ágának lapos villájában.
Visszasiettem a konyhába, főztem egy jókora fazék kukoricakását, beleöntöttem fél liter mézet, meg egy doboz tejport – vagyis csupa kincset érő csemegét, amit háromnapos, kemény evezéssel hurcoltam fel a szeles, hullámzó tavon Topley Landingtől az Aranyrög-patak partján álló házig. (…)
Anélkül, hogy a szemüket akár egy másodperc töredékére is levették volna rólam, rekordidő alatt lefetyelték fel a reggelijüket és visszamenekültek az ág viszonylagos biztonságába. Ismét megtöltöttem a tányérokat – ezúttal, ó bűnös szertelenség! aszalt szilvával -, aztán hozzáláttam szokásos munkámhoz, az aranymosáshoz. (…)

Este hétig még egy dollárt sem kerestem meg. S mivel közben hol azon dühöngtem, milyen nyomorúságosan meddő Vörös Páfrány lelőhelye, hol a honvágy gyötört szüleim és dél-kaliforniai otthonom után, tökéletesen megfeledkeztem a medvebocsokról. Mialatt felfelé kaptattam az ösvényen a patak és a ház között, hirtelen az az érzésem támadt, hogy követnek. Hevesen megfordultam, sokkal hevesebben, semmint az tanácsos az északi erdőségekben, hiszen a gyors mozdulat könnyen félreérthető és a jávorszarvast, vagy szürkemedvét rögtön támadásra készteti – és megpillantottam a három kicsit, amint libasorban, félénken döcögnek utánam, kagylóalakú fülüket ugyanúgy hátracsapva, akár a skót juhászkutyakölykök. Az óriás fenyőhöz érve összeszedtem az üres tányérokat és hazamentem. A mackók diszkrét távolságban követtek és egy percre sem hagyták abba halk, folyamatos, hol nyüszítéssel, hol kurrogással tarkított civakodásukat. Máig is magam előtt látom, amit takaros sorban lecsüccsennek a veranda szélén, és lecsüngő fejjel, némán néznek fel rám, azzal a szívfájdító, félreérthetetlen könyörgéssel, ahogyan a világ minden árva kis teremtése segítségért folyamodik, ha rádöbben nyomorúságára.
(…)
Noha nem látszottak már olyan riadtnak, mint előző este, mélységes gyanakvással szemlélték minden mozdulatomat, és valahányszor valami máshoz kezdtem, úgy ugrottak odébb, mintha puskából lőtték volna ki őket; mindamellett szemlátomást eszükbe sem jutott, hogy távozzanak. Minden különösebb hívogatás vagy csalogatás nélkül sarkig nyitva hagytam a ház ajtaját, mialatt odabenn elkészítettem a magam kovásztalan kenyerét, és sütöttem hozzá néhány halat. A veranda felől fültépő, elnyújtott sivításokkal megszakított halk dörmögés jelezte, hogy odakinn nagy horderejű vita folyik. Mikor elcsendesült a torokhangok összecsapása, kikémleltem a konyhából. A bocsok elülső mancsukkal egymásba kapaszkodva, szoros ki csomóban üldögéltek a lakószoba közepét ékesítő, ütött-kopott szőnyegmaradványon, és csak meresztették rám a szemüket.
(…)
Éreztem jó előre, hogy Rozsdás, Poroska meg Vakari élete esetleg változást idézhet elő az én meglehetősen kényelmes és tökéletesen független aranymosó-életemben, de még csak nem is álmodtam soha, hogy ez a változás végül micsoda méreteket ölt.
(…)
Első héten minden áldott délután, úgy hat óra tájt, megjelent az erdőszélen az öreg nőstény medve, magához szólította a bocsokat, sietős röpgyűlést tartott velük, aztán visszaküldte őket a házhoz, és elkocogott a vadcsapáson. A hetedik nap után soha többé nem láttam viszont.
(…)
Charlie Thwaite volt az első ember, akinek beszámoltam a hét eseményeiről.
- Ha egy anyamedve valamilyen okból elhagyja a kölykeit, gyakran visszamegy hozzájuk – világosított fel Charlie – körülszimatol-leskelődik egy kicsit az új anya háza tájékán, aki örökbe fogadta a bocsokat, hogy ellenőrizze, milyen a sorsuk. Az indiánok azt mondják, hogy az igazi anyamedve el is viszi a kicsiket, ha nincs megelégedve.
(…)
Kilenc estét töltöttünk el a kandalló széles szája előtt, mire megtanultam, hogy táplálékon, menedéken, gondozáson kívül mire van még szükségük a kicsi medvéknek. A vacsorán már túl voltunk, el is mosogattam, s a ropogva lángoló fahasábok melegében immár ötödször olvastam végig a Csicsakó-indián balladák-at. A széles zsindelyekkel fedett háztetőn kitartóan, egyhangúan dobolt az eső. A kandalló mellett leterített pokrócról Rozsdás fürkésző pillantásokat vetett rám, ugyanúgy, mint már kinn a patakparton is, jóformán egész nap. Poroska meg Vakari összegömbölyödve, kéjesen szundikáltak mellette. Rozsdás végül is feltápászkodott, és roppant eltökélten csaknem a karosszékemig döcögött, mely szörnyű elhamarkodottságra a két másik bocs is kinyitotta félszemét. Rozsdás először megszagolgatta nedves zoknimat, aztán hátsó lábára állt, óvatosan a székhez imbolygott és két elülső mancsát a térdemre tette. Úgy döntöttem, hogy nem veszek tudomást róla, legalábbis még egy kis ideig, de ha az elefánt meg az óriáskígyó mellett van még állat, amelyet jószerint lehetetlen semmibe venni, akkor az a medve, kivált, ha gyengédségre szomjazik.
Figyelmem felkeltése végett Rozsdás alaposan belemélyesztette karmait a combomba, és mozdulatlanul álldogálva bámult fel rám. Így, teljesen kiegyenesedve, magasba nyújtott manccsal volt is vagy ötvenöt centiméter magas, a talpacskájától feje búbjáig. Nyitott tenyeremet lassan az orra elé nyújtottam. Amikor megnyalogatta az ujjaimat, egészen meglepett, hogy hosszú, keskeny nyelve mennyire érdes. Végigcsúsztattam a kezem nyakán, lapockáján. Először érintettem meg a három bocs valamelyikét. Az első pillanatban szinte megriasztott szőrének durva tapintása. Mikor megvakargattam kölyökbuksiját, és megpihentettem a kezem két jókora, kerek füle közt, az apró jószág hátrahajolt, mintegy kérve, hogy segítsem fel az ölembe, ahol aztán addig fészkelődött, forgolódott, míg sikerült úgy elhelyezkednie, hogy tanulmányozhassa arckifejezésemet. Miután néhány szuszogó dörmögéssel biztosította testvéreit, hogy hebehurgya cselekedete egyáltalán nem járt különösebben borzalmas következményekkel, akkorát sóhajtott, hogy egész kis teste beleremegett.
Poroska és Vakari csak úgy csavargatták ide-oda a fejüket Rozsdás arcátlanságán érzett megdöbbenésükben. Poroska jól megfigyelte bátyja ösztönszerű cselekedetét és azzal felelt Rozsdás dörmögéseire, hogy maga is elbandukolt a karosszékhez, majd valósággal majom módjára felmászott a lábszáramon, bejelentvén igényét ölem egyharmadára. Vakari szintén utánaeredt testvéreinek, de félúton még arra is talált időt, hogy lezöttyenjen és megvakargassa a füle tövét, mintha ez a művelet követne nála mindennemű elhatározást. Robert Service a földre pottyant; olvasásról aznap este már szó sem lehetett. A bocsok szinte versengve mutatták be, melyikük a kedvesség, az illem példaképe; és amint egymás arckifejezését tanulmányoztuk, én is hasonló buzgalommal iparkodtam felfedezni a kérdőn rám tekintő három szempárban az ugyanolyan mértékű helyeslést. Egy valamiről azonban megbizonyosodtam: ezekben a csodálatos órákban kapcsolat és megértés született ember és medvék között. És mindegy, mit hoz a jövő, ez a szótlan barátsági szerződés ettől az estétől kezdve mérhetetlen hatással lesz egész életünkre."
........

nalááátod.... ILYEN KÖNYVEKET kell reklámozni

ebben minnyá TELJES az egyetértés

nagyon szeretem ezt a könyvet

NAJDA!! te olvastad?? (már mint "pályát-tévesztett majnem-kolléga" kérdezem....)

Kedves majdnem kolléga, ezt én még biza nem olvastam!
Ám holnapi vizsga ide vagy oda, most végigolvastam a bemásolt részletet - Boglárka köszi!! - és nagyon teccik!
Már nagyon várom, hogy a tankönyvek helyett valami "normálisat" is kézbe vehessek.

NAGYONNAGYON "kötelező olvasmány"!!!

a medvék - természetesen - tündériek, megható és a végén torokszorító, ahogy a sorsuk alakul, de a medvéken túl, ahogy az EGÉSZ TERMÉSZETET leírja egy ennyire TERMÉSZETKÖZELI ember, az tényleg világképformáló alapélmény...

szóval: csak AJÁNLANI tudom

A világ legklasszabb apája


Ötvenéves volt, amikor megszülettem, és - bár az okát gyerekfejjel nem tudhattam - az egész környéken egyedül én dicsekedhettem azzal, hogy otthon van az apukám. Rettentő szerencsésnek tartottam magam.
Apa hihetetlen, hogy mit meg nem tett értem elemista koromban. Rábeszélte az iskolabusz sofőrjét, hogy a hat saroknyira lévő megálló helyett a házunk előtt vegyen fel. Mire tanítás után hazaértem, mindig elkészítette amerikai szokás szerint könnyű étrendemet - rendszerint mogyoróvajas vagy lekváros kenyeret, az évszaknak megfelelő formára vágva. Karácsony előtt például zöld cukorral szórta be, és fenyőfa alakúra szabta.
Ahogy kezdtem felcseperedni és önállósodni, szabadulni akartam szeretetének ezektől a ,,dedós" megnyilvánulásaitól, de ő nem hagyta annyiban. Középiskolás koromban már nem értem haza délre, ezért kezdtem magammal hordani az ebé-demet. Apa negyedórával előbb kelt, hogy továbbra is ő készíthesse. Naponta újabb meglepetéssel szolgált. Az elemózsiát rejtő zacskóra vagy hegyi tájképet pingált (ez úgyszólván védjegyévé vált), vagy ,,Apa + Angie" feliratú szívet. A zacskóban szintén szívvel vagy ,,Szeretlek!" szöveggel ellátott szalvéta lapult. Sokszor valami viccet vagy tréfás találós kérdést írt rá, például: ,,Miért nem mamagájnak hívják a papagájt?" Mindig kitalált valami mókát, hogy megnevet-tessen, és tudtomra adja, mennyire szeret.
Igyekeztem elrejteni szem elől ebédemet, nehogy valaki elolvashassa a szalvétát, de nem sokáig titkolózhattam. Egyik osztálytársam meglátta, felkapta, és körbehordozta az étkezőben. Égett az arcom zavaromban. Legnagyobb meglepetésemre barátaim másnap alig várták az újabb szalvétát. Viselkedésükből kitűnt, mennyire szeretnék, ha valaki nekik is így mutatná kis a szeretetét. Nagyon büszke lettem, hogy ilyen az apám. További középiskolás éveimben nem dob-tam el a szalvétákat, nagy részüket máig megőriztem.
És még nincs vége. Amikor főiskolára mentem (én repültem ki utolsónak a fészekből), azt hittem, vége szakad az üzeneteknek, de nem, barátaim és a magam örömére folytatódott a kedvességsorozat.
Tanítás után délutánonként hiányzott az apám, ezért gyakran felhívtam. Tele-fonszámlám az egekig ért. Nem számított, miről beszélgettünk, egyszerűen hallani akartam a hangját. Első évben kialakítottunk egy szertartást, amit később is megtartottunk. Köszönés után apa mindig így szólt:
- Angie!
- Igen, apa!
- Szeretlek.
- Én is téged.

Szinte minden pénteken levelet kaptam tőle. A diákszálló portáján mindig tudták, kitől jött a levél - feladó gyanánt ennyi állt a borítékon: ,,Behemót". Sok-szor színessel címezte meg a borítékot, s a levélhez pedig rajzokat mellékelt: kutyánk és macskánk képét, vagy őt magát és anyut pálcikaemberként. Felhasz-nálta a jól ismert hegyi tájképet és a szívbe írt ,,Apa + Angie"-t is.
A postát mindig ebéd előtt hozták, így magammal vittem a soros levelet a menzára. Rájöttem, hogy hiába rejtegetném, mivel szobatársammal egy középiskolába jártam, így tudott a híres szalvétákról. Hamarosan megszokottá vált, hogy péntekenként felolvasom a legfrissebb levelet, aztán körbeadom a rajzon meg a borítékot.
Akkoriban derült ki, hogy apám rákos. Amikor egy -egy pénteken elmaradt a levél, tudtam, hogy beteg, azért nem tudott írni. Egyébként hajnali négykor kelt, és a csöndet kihasználva írt. Az esetleges elmaradást egy-két nap múlva mindig bepótolta, sohasem maradt adós a heti levéllel. Barátaim úgy beszéltek róla: ,,a világ legklasszabb apája".
Egyszer hivatalosan kitüntették ezzel a címmel, valamennyien alá is írták az ezt tanúsító értesítést. Azt hiszem, mindannyian megtanultuk tőle, milyen az igazi atyai szeretet. Cseppet sem lepődnék meg azon, hogy némelyik barátom az övéhez hasonló szalvétákat küldözget gyermekeinek. Mindannyiukban mély nyomot hagyott maga után, ami arra ösztönzi őket, hogy kifejezésre juttassák saját gyermekeik iránti szeretetüket.
A főiskola négy esztendeje alatt rendszeres időközökben érkeztek a levelek és telefonok, majd elérkezett a pillanat, amikor elhatároztam, hogy hazamegyek, mivel egyre betegebb lett, s tudtam, már nem sok időt tölthetünk együtt. Ekkor következtek a legnehezebb napok. Apám, aki mindig olyan fiatalosan viselkedett, most öregebbnek látszott a koránál. A végén már meg sem ismert, egy rég nem látott rokona nevén szólított. Hiába tudtam, hogy a betegség miatt ilyen, ez mégis fájt.
Néhány nappal a halála előtt egyedül voltam vele a kórteremben. Fogtuk egymás kezét, és tévét néztünk. Már indulni készültem, amikor megszólalt:
- Angie!
- Igen, apa!
- Szeretlek.
- Én is téged.

:')

ez egy mosoly?

ez egy KÖNNYES mosoly

Igen, én is megkönnyeztem, de közben mosolyogtam.

idézet:
"A mosoly eltakarja a könnyeket
A mosoly néha bánatot rejteget"
cilla

({)

Vajon létezik-e Isten?

Egy ember elment levágatni a haját, és megígazíttatni a szakállát.
Ahogy a fodrász dolgozni kezdett, kellemes beszélgetésbe elegyedtek. Sok mindenről szót ejtettek, különféle területeken.
Végül szóba került Isten is, mire a fodrász határozottan kijelentette: "Én
nem hiszem hogy Isten létezik."
- Miért ilyen biztos ebben? - kérdezte a vendég.
- Nos, csak ki kell nézni az utcára, hogy mindenki megértse, miért nem létezhet Isten. Most mondja meg őszintén, ha Isten létezne, hogy lehetne
annyi beteg ember a világon? Hogy is hagyhatnának el szülők gyermekeket?
Ha Isten létezne, se szenvedés, se fájdalom nem lenne. El nem tudok képzelni
egy szeretettel teli Istent, aki lehetővé teszi mindezt körülöttünk.
A vendég gondolkodott egy kis ideig, aztán úgy döntött, hogy nem válaszol
a fodrász feltevésére, mert nem akart vitába keveredni.
Miután a fodrász befejezte a dolgát, a vendég fizetett, majd elbúcsúzott
tőle és kilépett az utcára. A következő pillanatban szemébe ötlött egy
ember, akinek hosszú, gondozatlan haja és loboncos szakálla volt.
Piszkosnak és kultúrálatlannak tűnt.
A vendég visszafordult, és megint belépett a fodrászüzletbe, ahol megszólította a fodrászát:
- Tudja mit mondok? Nem léteznek fodrászok a világon!
- Hogy mondhat ilyet uram? - kérdezte meglepetten a fodrász.
Hiszen itt itt vagyok én, én fodrász vagyok, nem? Éppen most fejeztem be az ön
hajának és szakállának rendbetételét.
- Nem, nem! erősködött a vendég. Fodrászok márpedig nem léteznek,
hiszen ha léteznének, akkor nem lennének olyan hosszú, gondozatlan hajú és szakállú emberek az utcán, mint az az ember ott, látja?
- Ah, de hát attól még léteznek fodrászok! válaszolt a mester.
- Tehetek én arról, hogy az az ember nem jön be hozzám?
- Hát ez az! - bólintott rá a vendég. Éppen erről van szó! Isten is LÉTEZIK!
Tehet Ő arról, hogy az emberek nem fordulnak Hozzá, hogy nem keresik meg Őt? Ezért van olyan sok fájdalom és szenvedés a világon.

_________________

Hol lakik az Isten?

- Tízezer dollárt fizetek - mondta a gazdag fiatalember az öreg bölcsnek -, ha megmondja, hol lakik az Isten!
- ...én meg húszezret magának, ha megmondja, hogy hol nem!

Napoztatom a lelkemet...

A misszionáriusnak Új-Guineában feltűnt, hogy istentisztelet után egyik pápua híve nem hagyja el a kápolnát. Néha órákig is a padjában, szinte mozdulatlanul ül. Egy idő után, félve, hogy talán megsérti, megkérdezte a misszionárius, hogy miért szokott ilyen sokáig elüldögélni a kápolnában. - Ilyenkor, hát ilyenkor napoztatom a lelkemet...