Hatodik szakasz - Megtérésem

Jó annak, aki gyerekkorától kezdve tud arról, hogy Isten létezik. Egy olyan korba születtem bele, ahol az iskolában azt tanították, hogy Istent az ősember találta ki, mert félt a villámlástól és a mennydörgéstől. Jó tanuló voltam, el is hittem ezt. Jézusról semmit sem tudtam; valami homályos, meseszerű legendába veszett számomra. Még az érettségi vizsgán is, amikor megkérdezte a történelemtanár, hogy ki volt Ő, valamilyen zavaros választ adtam, hogy talán hittérítő.

Ezt a kis kitérőt csak azért tettem, hogy bemutassam: semmit sem vártam Istentől, semmit sem tudtam róla, még arra sem gondoltam, hogy megoldást nyújthat bármire is.
Nem beszélve arról, hogy voltam nyomozó, vizsgáló, és megtanultam azt, hogy mindenki hazudik, és csak azt higgyem el, amit objektív módon, kézzelfoghatóan bebizonyítottak a számomra. Istentől pedig nem vehettem ujjnyomot…

A rendőrt 13 féle negatív hatás éri, ebből egy párat felsoroltam, de többet nem akarok elmondani, mert ez is sok. Engem mind a 13 hatás gyötört. A szívem köré növesztett kőpáncél egyre nehezebb lett, egyre érzéketlenebbé, cinikusabbá, keménnyé váltam. Néha-néha a lelkem feljajdult, de gyorsan megrendszabályoztam. Az ember társas lény, szokták mondani, aki még kőpáncélban is keres valakit. Egy férfiember hol találhat cimborára? A kocsmában. Emlékszem, alig vártuk, hogy leteljen a szolgálat reggel hatkor, negyed hétkor már a kocsmában ültünk, és ittunk délutánig. Az ital kiváló szer arra, hogy megfojtsd a lelkiismereted, és a lélek nyögését bugyborékolássá tegye. Nincsenek kérdő gondolatok, nincs ellenséges világ, és éjjel nem ébredsz fel, feltéve, hogy eleget ittál. Beesel az ágyba, kikapcsol az agyad. Egyre többet és többet ittam, és a közegünkben ez természetes volt. Voltak rendőrkirándulásaink. Elmentünk egy-egy híres városba, de semmit sem láttunk belőle, mert beültünk az első kocsmába, és ittunk, amíg a busz vissza nem indult.
Ám nem mindig sikerül eleget inni, és olyankor az összes addig elfojtott kérdés, érzés rád tör, végiggyalogol rajtad, mint az úthenger. Ha éjjel lecsökken az alkoholszint a véredben, felriadsz és szűkölsz félelmedben, mint egy kölyökkutya. Másnaposan úgy mész be a munkahelyedre, mint egy rettegő kis nyuszi, mert nem emlékszel arra, hogy előző nap részegen kit bántottál meg, kiről hazudtál valamit, hogyan dicsekedtél, mit tettél. Csendben végigsunnyogsz, szerény vagy, gyűjtöd az információkat, történt-e valami rettenet. Ha nem, akkor fellélegzel, vidám leszel, és máris viszed a prímet, te vagy a középpont. Aztán ismét valahogyan hazakeveredsz, próbálsz nem elaludni, mert jön a hajnali ébredés, a vinnyogás. De az alkohol leterít, elalszol, és már ébren vagy…

Eljutottam oda, hogy az éjszakai ébredésnél felkeltem, megittam a maradék bort, és ezzel nyertem pár órát, vagy bevettem pár szem nyugtatót, és feltartóztattam az úthengert…
Csak egyszer mindennek vége szakad, a henger jön, és meggyötör. A tiszta pillanataidban megpróbálsz a jövőbe tekinteni, és azonnal rohansz a kocsmába, mert a rettenetre néztél. Semmi jövő, semmi jó, és majd eljutsz egyszer odáig, hogy arra ébredsz: egy kutya nyalogatja a szádat az árokban…

Az oldaladon pedig ott van egy darab vas, amely megoldást kínál; minek szenvedni? Kinek kellesz te, mi értelme van az életednek? Csak egy finom mozdulat a mutatóujjaddal, egy dörrenés, és nincs tovább…
Persze, hogy ide nem akartam eljutni. Meg akartam szabadulni az italtól, mert legbelül éreztem, hogy ez nem jó. Sokszor elhatároztam, hogy nem iszom három napig. Ha kibírom, akkor nem vagyok alkoholista. Délutánra azonban mindig elhittem, hogy nem vagyok alkoholista, így megnyugodva ittam tovább, reggelente pedig figyeltem, mikor fog reszketni a kezem.

A mélypont az volt, amikor egy öreg néni valami problémájával megkeresett, és elmondta, hogy a fiát ismerem. Kérdeztem, hogy honnan? Ő szégyenkezve alig-alig akarta elmondani, de aztán – ha nehezen is - kinyögte, hogy hát a kocsmából. Ez a néni szégyenkezett helyettem. Ebben a pillanatban tudtam, hogy lent vagyok, mélyebbre már nem kell kerülnöm. Éjszaka, amikor felkeltett az ital, kimentem a lakásból, lefeküdtem az udvaron a betonra és patakzottak a könnyeim. Nem tudom miért sírtam, talán sajnáltam azt az embert, aki valaha voltam. Búcsúztam saját magamtól, mert tudtam, hogy soha nem lehetek az, aki egyszer voltam: vidám, szerető, érzékeny ember. Negyven éves voltam akkor...

Volt egy ismerősöm, akiről tudtam, hogy templomba-járó. Többször hívott, hogy menjek el én is vele. Mindig megígértem, hogy persze, megyek, ám az ígéret elszállt. Minek mentem volna, hiszen a mese nem érdekelt, Isten a képzelet szülötte volt a számomra, szektás bolondok meg mit is mondhattak volna nekem?

Ám, ezután a hétvége után úgy fel voltam kavarodva, hogy valamiért, magam sem tudom miért, de elmentem a templomhoz. Késő este volt, egy téli napon. Megálltam a kerítésnél, és néztem az embereket, akik jöttek sorba, kedvesen köszönve "Áldás békesség". Na - gondoltam - a jelszót legalább tudom. Aztán az emberek elfogytak, a nagy ajtó becsukódott, én pedig ott maradtam egyedül. Abban a pillanatban éreztem, hogy bezáródott az életem, elvesztem végleg. Valamitől tudtam, hogy nekem oda be kellett volna mennem. Elerőtlenedtem, kiment belőlem a maradék lélek is. Ekkor egy elkésett házaspár jelent meg, köszöntek, és indultak befelé. Összeszedtem a bátorságomat és megszólítottam a férfit:
- Tessék mondani, be lehet ide nekem menni? - Olyan csendben mondtam, hogy alig hallottam. A férfi igen csodálkozva nézett rám, és mondta, hogy persze.
- És mit kell ott bent tennem?- kérdeztem. Ekkor a férfi belém karolt, bevezetett engem, a kezembe nyomott egy énekeskönyvet, és azt mondta:
- Semmit. Üljek le, és figyeljek.

Bejött a pap, és elkezdett beszélni:
- Te szegény, te meggyötört alkoholista...
És beszélt, beszélt, beszélt. Rémülten és haraggal telve bújtam le a hátsó padban, mert azt hittem, az ismerősöm elárult, elmondta a papnak, hogy jövök, és most ő kiprédikál engem. Aztán egy idő múlva rájöttem, hogy a pap azt sem tudja, hogy ott vagyok-e, nem hozzám beszél. Ám minden egyes szava szíven talált…

Testvéreim, higgyétek el, lehetett hallani, ahogyan a szívem körül repedezett a kőpáncél, és a darabok koppanva hullottak a templom kövére! Először azt vettem észre, hogy elmúlt a mellkasomról a kínzó szorítás, és végre szabadon kapok levegőt.
Amikor vége lett a szertartásnak, a pap megállt a kijáratnál és mindenkivel kezet fogott. Engem vadidegen emberek vettek körül, és lelkendeztek:
- De jó, hogy eljött!
- Miért, - kérdeztem – ismernek talán?
- Nem, ki maga?
- Hát, én vagyok a rendőrparancsnok.
- Nem baj, jó, hogy itt van, hogy hívják? –
És engem újra a nevemen szólítottak. A pap ugyanúgy, őszinte örömmel rángatta meg a kezem, és hívott, hogy menjek el máskor is.

Érdekes, hogy itt nem én tettem jót velük, mégis ők szerettek engem. Nem a rendőrt látták bennem, hanem azt, akit a nevemen szólítottak. Hirtelen annyi szeretetet kaptam, amennyit évek alatt folyamatosan szerettem volna kapni másoktól.
Hirtelen olyan könnyű lettem, hogy úgy éreztem, a föld felett járok harminc centivel.

Boldogan indultam hazafelé. Az utam ott ment el a kocsma mellett, ám most olyan szabadsággal mentem el mellette - és nem kívánkoztam be - mint még soha.

Ennek kilenc éve, és azóta sem ittam egy korty alkoholt se, az úrvacsorai kortyot kivéve, egyszerűen nem fér belém. A csoda az volt, hogy attól a pillanattól kezdve tudtam aludni, és, hogy nem voltak elvonási tüneteim.
Nem tudtam, mi történt velem, hiszen nem ismertem Istent. Azt tudtam, hogy nekem a helyem ott van a templomban. Visszajártam. Találkoztam egy áldott életű emberrel, Kálmán Béci bácsival, aki két hónap múlva Istenhez vezetett, és átadhattam az életemet Jézus Krisztusnak.

Azóta megtudtam, mi is történt. Isten megkegyelmezett nekem. Azon a napon, amikor kint feküdtem az éjszakában a betonon, megszánt, és Jézust odaküldte helyettem, hogy ne én haljak meg, hanem Ő. Amikor bevitt a templomba, egyetlen leheletével betöltötte a szívemet, és oda többé nem fért be az alkohol.
Nincs alkoholista, csak olyan ember van, akinek Istenhiánya van. Ha Istent beengeded az életedbe, oda nem fér be más!

Hát ez van.

Áldott legyen az ÚR.

A kertész

A reggeli órákban a kertész kiment, hogy gondozza kertjét. Az egyik ribizlibokornak túlságosan nagyra nőttek az ágai és félt, hogy nem fog termést hozni, ezért visszametszette őket. Ahogy visszavágta ágait, a végénél nedves lett, olyan, mintha sírna a bokor. A kertész úgy érezte, mintha beszélne hozzá, és ezt mondaná:
Ó, kertészem hogy tehetsz ilyet velem? Azt gondoltam, hogy a barátom vagy, aki szeretettel gondot visel rólam, mióta csak elültettél. Nem látod, milyen szépen fejlődök? Már majdnem fele akkorára nőttem, mint a kerítés melletti fák, és nemsokára olyan nagy lehetek, mint ők. De te most levágtad ágaim és szépséges leveleim odalettek. Csalódott és keserű vagyok, hogy így bánsz velem...
Erre a kertész szelíd, szeretetteljes hangon így felelt:
Kérlek, ne sírj! Szükséges volt megmetszeni téged. Nem azért ültettelek, hogy nagyra nőj és árnyékot adjál, hanem, hogy termést hozzál. A fák a kerítés mellett hiába nagyok, de nem képesek termést hozni, szemben veled. Ha nem vágom vissza ágaidat, akkor minden erőd elmegy arra, hogy nagyobbra nőj, de akkor nem lennél képes termést hozni. Ne aggódj, egy napon hálás leszel azért, amit tettem. Lehet, hogy most még nem érted, de bízz bennem és javadra lesz. Nagyon hálás leszel, amikor meglátod a termésedet.

Az évek során a kertésznek egyre több kertre kellett ügyelnie. Arról álmodozott, hogy egy napon rábízzák az egyik arborétum gondozását. Úgy tűnt, hogy álma megvalósul, de végül - nem tudni, milyen okból - egy másik kertész kapta meg az állást, akinek fele annyi tapasztalata sem volt, mint neki.
A kertész nagyon elszomorodott és Istenhez kiáltott:
Istenem, hogyan tehetted ezt velem? Hosszú évek munkája és fáradozása, erre egy ilyen ember kapja meg ezt az állást. Azt hittem, hogy segítségemre leszel és támogatsz, hogy előrébb jussak, és pont a cél előtt teszed ezt? Miért vagy ilyen kegyetlen, mivel érdemeltem ki??
Isten gyöngéd hangon így felelt: A te életedben Én vagyok a kertész.
Ekkor a kertésznek eszébe jutott, hogy évekkel ezelőtt ő mit mondott a bokornak...

Sokszor van az, hogy az ember úgy érzi, megrekedt az élete. De Isten útjai kifürkészhetetlenek. Ő még a legrosszabb dolgot is a javunkra tudja fordítani. Ismer minket, és a javunkat akarja, nekünk végeznünk kell a ránk bízott feladatot és bízni Istenben, hogy Ő vezérli életünket és soha nem hagy cserben, még ha valamikor úgy is érezzük. Jézus azt mondja: Ne aggódjatok életetekért!

Először is köszi Boglárka a Kertész történetét.Nagyon építő.


Prédikáció

Egy egyházközségbe új lelkipásztor érkezett. Mindenkinek tetszett első prédikációja, lelkesítő beszéde. Kíváncsian várták a következő vasárnapot. Legnagyobb meglepetésükre ugyanazt prédikálta, mint első alkalommal. Amikor már negyedszer is ugyanazt ismételte, panaszkodni kezdtek neki: Miért nem mond más beszédet. Azért mondom ugyanazt, mert ti is ugyanúgy éltek, mint három-négy héttel ezelőtt. Arra nem gondoltatok, hogy valamit meg is kellene valósítani belőle?

Jaj én ezt 40 évvel ismerem!

A lényeg ugyanaz!

Öreg keresztyén , megdícséri a lelkipásztort a 40 évi munkájáért, de megkérdezi:
Nagyon jó beszédei mindíg ugyanazo téma, a bűnök körül forgolódnak!
mire a lelkipásztor:
Majd ha elhagytátok a bűneiteket , énnekem is új Igét ad az Úr!
Szeretettel Tamás

Kedves Tamás és Jenny!
Én meg a másik két történetet nem hallottam.

Nekem erről ez az Íge jutott eszembe.

1Kor 14,26
Hogy van hát atyámfiai? Mikor egybegyűltök, mindeniteknek van zsoltára, tanítása, nyelve, kijelentése, magyarázata. Mindenek épülésre legyenek.

Üdv szeretettel cilla

Wrede Matild bárókisasszony fiatalon fogadta be Jézust a szívébe, és nem sokkal később megbízást kapott Istentől arra, hogy vigye az evangéliumot a börtönökbe, fegyházakba.
Isten szeretetével és türelmével egész életén át fáradhatatlanul lelkigondozta ezeket a félresiklott életű embereket.

Farkas Zoltán: Foglyok angyala : Képek Wrede Matild életéből
- részlet -

„Október már vége felé hanyatlott. Az időjárás sötétmordra vonta világ ábrázatát. Hideg eső mosta a börtönudvar kövezetét, a szél pedig bömbölve kergetődzött a fekete felhőkkel.
A Kakola melletti kőbányából is bevezényelték már azt a másfélszáz rabot, akik ott robotoltak egész nap a zuhogó esőben. A vacsora még csak most készült, addig összezsúfolták őket a Pakarinvintti-ben. A pékműhely padlását hívták így. Barátságtalan, csúnya helyiség volt. Valamicske meleg azért akadt benne az alatta fűlő kemencétől. De a szél is nyugodtan ki-be rohangált a törött ablakokon. A csuromvíz köpenyeket felaggatták az ablakok körül a szél irányában, a testen maradt ruhadarabok csöndesen párologtak s hamarosan nehéz gőz meg bűz fojtogatta a belépőt.
Itt-ott kis petróleumlámpák küszködtek a homállyal, de vajmi csekély eredménnyel. Vigasztalan szürke lett minden. Szürkék a falak, a ruhák, az ábrázatok, szürkék, sötétszürkék még a lelkek is… Nem ömlik elő belőlük más, csak durvaság, szenny, mocskos beszéd. Ilyesmivel szórakoznak, egymást túlkiabálva, a zaftosabb mondásokat állati röhejjel kísérve.

A mocskosszürke kavargást hirtelen csengő női hang hasítja keresztül. A sarokból jön, ahonnan meredek lépcső ereszkedik a börtön udvarára.
- Jó estét, barátaim, jó estét!
- Ő volna? Lehetetlen! – fordul minden fej a sarok irányába. Csak nem jött fel ide? Áh, fel se engednék a fegyőrök!
Azok meg is próbálták. Teljes gőzzel magyarázták, micsoda veszélyes helyiség Pakarinvintti. Ők maguk fegyverrel a kezükben sem mernek felmenni. De Matild csak annyit mondott rá:
- Mert rossz a fegyverük. Nekem jobb fegyverem van: az Ige és a szeretet. Ettől kezes bárány lesz mindegyik – s már indult is felfelé a meredek lépcsőn. És felhangzott odafönn az üde kiáltás:
- Jó estét, barátaim, jó estét!
Tényleg ő az! Nahát! A szürke alakok egyszeriben körülfogták s jólnevelt kisgyermekként forgolódnak mellette. Egyik elveszi a télikabátját, másik a sapkáját, s az is boldog, aki a fazsámolyt kihúzhatja valaki alól, hogy odavigye neki.
- Látom, itt pihenitek ki a napi munka fáradalmait. Gondolom, van mit. Nem akarnátok addig valami szép mesét hallani? Tudok most egy szépet.
- De, igen! Tessék mesélni! – hangzik az örvendező helyeslés kórusban.
- Csönd legyen! Most Matild kisasszony beszél.
S körülülik figyelmes ábrázattal, mint az óvónénit a kisgyermekek. Aki látta az előbbi mocskosszürke kavargást, hallotta a durva röhejt és szennyes szavakat, csodálkozva kérdezhetné. Ezek ugyanazok volnának?
- Na jó – kezdi Matild – tudok egy kis történetet a halászról meg a sasról.

Egy reggel ott ült a halász a tó partján és foltozgatta a hálóját. A májusi égbolt legszebb pompájában ragyogott fölötte. Ahogy a csomózásból felpillant, meglát egy gyönyörű, fiatal sasmadarat, amint kecses méltósággal leereszkedik odébb egy kis kőrakásra. A halász meg sem mozdul, nehogy elriassza a gyönyörű jószágot. Alig tud betelni a királyi állat szépségével.
Egy kis idő múlva csak megrázkódik a sas, s mint a kilőtt nyíl, vágódik fel a kéklő ég felé. Mindig magasabbra és magasabbra. Mintha csak a fénylő napba szeretne eljutni. Nemsokára már csak kis fekete pontocska a ragyogó égbolton.
Egyszerre azonban ismét nőni kezd a pont. Mindig nagyobb és nagyobb lesz, - a madár zuhan lefelé. De nem azzal a kiterjesztett szárnyú, biztos zuhanással, amellyel zsákmányára csap le, hanem összecsukott szárnyakkal… S néhány pillanat múlva, belehull a tó vizébe, nem messze a halásztól.
A halász csónakba ugrik, pár evezőcsapással mellette terem, s kihalássza a madarat a vízből. De a madarak királya fadarabként hull a csónak aljába. Nincs már benne élet.
A halász vizsgálgatni kezdi az állatot, s íme, mit talált a melle tollai között? Egy kis mérgeskígyót. Míg az előbb ott pihent a kőrakáson, hirtelen felsiklott a meleg tollak közé s véget vetett az erőteljes, ifjú állat nap felé szárnyalásának.
Miért is hagyta el ez a királyi állat a tiszta levegőeget, a magas hegycsúcsokat? Hisz az az ő hazája! Miért is ereszkedett le olyan mélyre, mocsarak köveire, amelyek közt mérgeskígyók lesik zsákmányukat?...
Matild megállt egy pillanatra. Körüljáratta tekintetét az arcára tapadó, tágra nyílt szemeken s feltette a kérdést:
- Megmondjam, mi jutott eszembe, mikor ezt a mesét hallottam?
- Igen, igen! Tessék csak!... – hangzik köröskörül.
- Bizony, arra gondoltam, kedveseim, hogy valamikor mindnyájan olyanok voltunk, mint az ifjú sasok. Nagyon régen, amikor az élet sugárzóan és sokat ígérően ragyogott előttünk, mint a májusi égbolt. Ugye, mindannyian fölfelé szerettünk volna szállni, valami szépet, nagyot elérni. S vonzott bennünket minden, ami tiszta és ragyogó, mert tudtuk, hogy az a mi hazánk, a fény, a világosság…
De odalent, a kövek közt, sötét hasadékokban leselkedtek a mérgeskígyók. S mi mégis leszálltunk a földre, letelepedtünk a kövekre. Elfelejtettük a fölfelé szárnyalást, meguntuk a világosságkeresést. Egyesek belefáradtak, mások elkényelmesedtek, nehezükre esett minden erőfeszítés… Megint mások gyönyört, testi örömöket hajszoltak, s ez kötötte őket a földhöz… Elég az hozzá, leereszkedtünk, itt maradtunk s észre se vettük, mikor csúszott keblünkbe a kígyó, mikor mart bele testünkbe-lelkünkbe… Talán megpróbáltunk még szárnyalni, ég felé röppenni, de nem ment, nem sikerült többé… Csak süllyedni, zuhanni bírtunk.
A halász már nem tudott segíteni ezen a szerencsétlen sasmadáron. Nem tudta elkapni zuhanás közben, már csak holtan tudta kihalászni a tóból. De látjátok, miértünk kinyúlt egy drága kéz, meg tud bennünket ragadni, el tud kapni még a halálos zuhanás közben is. Ellenmérget adhat a legszörnyűbb kígyómarás ellen is…. S ha valaki kezébe adja magát, nemsokára szállhat, szárnyalhat újra, még ha százszor törött volt is a szárnya…

Tudjátok, mi ennek a kígyómarásnak, a bűnnek az ellenmérge? Nem? Akkor ehhez egy másik történetet kell elmondanom innen a Szentírásból! Mózes IV. könyvének 21. fejezetében találhatjátok, hogy egyszer Isten választott népe, Izrael is megunta a felfelé törekvést és zúgolódott Isten és Mózes ellen. Az Úr pedig „bocsátott a népre tüzes kígyókat, és megmardosták a népet, és sokan meghaltak Izrael népéből. Akkor ment a nép Mózeshez és mondták: Vétkeztünk, mert szólottunk az Úr ellen és teellened: imádkozzál az Úrhoz, hogy vigye el rólunk a kígyókat. És imádkozott Mózes a népért. És monda az Úr Mózesnek: Csinálj magadnak tüzes kígyót, és tűzd fel azt póznára, és ha valaki megmarattatik és feltekint arra, életben marad. Csinált ezért Mózes rézkígyót, és feltűzte azt póznára. És lőn, hogy ha a kígyó valakit megmart és az feltekintett a rézkígyóra, életben maradt.” /4Móz.21:6-9/

És most lássátok, mit mondott erről az Úr Jézus? Itt van a János evangéliumának 3. fejezetében: „És amiképpen felemelte Mózes a kígyót a pusztában, akképpen kell az ember Fiának is felemeltetnie. Hogy valaki hiszen őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (14-15.vers)
Az Úr Jézus felemeltetett a világ fölé a kereszten. Csak egy hívő pillantás oda fel és a kígyóméreg erejét veszti azonnal. Megszűnik a zuhanás, megerősödnek a lankadt szárnyak, s repülhetünk újra fölfelé, napunk felé, mint valamikor… Nos, barátaim, ki akar velem felpillantani most oda a megmentő keresztre?
- Én is! Én is! Mindnyájan! – hangzik jobbról-balról.
Mélységes csönd támad. A fejek lecsuklanak, a pislogó lámpa sárga aranyat csurgat reájuk, s a szárnyaszegett, összetört sasok szomorú köréből esdő fohász szárnyal fel, a Megmentőhöz, aki ismeri ezeket a kígyómarta, törött szárnyú, szürke madarakat. Már alig élnek, félig holtak, de „akik az Úrban bíznak, erejök megújul, szárnyrakelnek, mint a saskeselyűk…” (Ézsaiás 40:31)
S ez az imádság, a pékműhely rosszlevegőjű, ócska padlásán, megrendíthetetlenné tette Matild szívében a hitet, hogy a „kinyújtott kéz” már megragadta őket, s egyszer még szárnyra kelnek mindannyian, „mint a saskeselyűk”, fénylő magasságok felé…”

Amit mindenki megért
(Fil 2,10–11)

Összekuporodva ült már vagy fél napja a koncentrációs tábor egyik sarkában. A csúcsok felől havas szél fútt, de már nem fázott. Már fázni sem tudott. Tétován bámult maga elé. Zsákrongyba csavart, mállott cipőjét nézte, de nem látta. Körülötte csonttá soványodott alakok ölelgették a felszabadító katonákat. Friss ételszag csapta meg. Nagyot nyelt, szájában összefutott a nyál, de nem volt ereje, hogy fölkeljen. Hazagondolt. Vajon élnek-e? Mi van templomával? Gyülekezetével? Otthonával, ahonnan percek alatt kellett eljönnie azon a nyirkos éjjelen. Kiskabátban. Búcsú nélkül.
Lába előtt két másik rongycsomó állt meg. Nem volt ereje, hogy fölnézzen.
– Herr… Sie sind Pfarrer, nicht wahr?
Nem sokat tudott németül, de ezt megértette. Hogy ő lelkész-e? Tétován felnézett. Egy volt osztrák miniszter állt előtte szakállasan, soványan, aszottan, rongyokban. Igen. Lelkész… az volt… vagy ezer éve… az Alföldön… Abban a nagy faluban… addig a lidérces éjszakáig… De csak ennyit mondott:
– Jawohl.
– Akkor jöjjön – magyarázta fogolytársa –, egy lengyel barátunk éppen a szabadulás órájában halt meg. El kellene temetni. Eddig csak éppen elkaparták, aki már nem bírta tovább. Ezen a temetésen végre pap is legyen.
A lelkész végignézett rongyain, piszkos kezén. Az osztrák elértette:
– Nem baj. Ilyen lesz a gyülekezet is.
Tétován állt meg a gödör előtt. A friss hanton zsákba varrt test pihent.
A sír körül néhány egyenruha és sok-sok szakállas, aszott arc. Ők is „egyenruhában”. Mindnyájan egyformák, lengyelek, magyarok, szlovákok, ukránok, németek, osztrákok, franciák, s ki tudja, még hány náció: az elkínzottság, a nélkülözés, az éhség egyenruhájában.
Kezét összekulcsolta:
– Kegyelem néktek, és békesség az Istentől, aki teremtette az eget és a földet. Ámen.
Mit is mondjon… mit is mondjon? Itt, itt… több száz kilométerre hazájától – itt, éppen itt? Hiszen alig van, aki érti. Nyolcan, tízen se, hiszen ő csak magyarul beszél.
– Atyám! Te tudod, mit érzünk mindnyájan… nem tudjuk szavakba foglalni… és nem tudjuk talán soha… Légy áldott, hogy könyörültél rajtunk, köszönjük, hogy irgalmaztál nekünk…
Fölnézett.
Aszott, merev arcok nézték a sírt, vagy túlmeredtek a havas csúcsokon, túl a túlon, túl mindenen, üveges, dúlt szemekkel. Szörnyű panoptikum!
…Uram, irgalmas voltál ehhez az emberhez, hogy hazahívtad, hogy felszabadítottad… Úr Jézus Krisztus… könyörülj és irgalmazz neki, nekünk…
Úr Jézus Krisztus…
Az arcok megrezzentek…
– Ne hagyd ezt az árva, beteg, esett népet, Jézus Krisztus.
Néhányan térdre zökkentek. Csontjuk koppant a fagyos földön. Az ukránok mélyen meghajoltak, és háromszor keresztet vetettek.
Úr Jézus Krisztus…
Ezt mindnyájan értették, lengyelek, szlovákok, ukránok, németek, osztrákok, franciák és minden náció.
A szakállas, mosdatlan arcokon nehéz könnycseppek gördültek végig.
A pap vacogva, dideregve már-már csak ezt az egy nevet mondogatta, szinte öntudatlanul:
– Jézus Krisztus, Úr Jézus Krisztus…
Valaki sírni kezdett, nehéz, fölcsukló férfisírással.
Jézus Krisztus… Jézus Krisztus…
Már nem is volt emberi hangja, inkább csak nyögdelte.
– Oh ma mère! – sírt fel egy francia.
Már mindenki térdelt. Hogy térdeltek!
Csak a katonák álltak még feszesen. Feszesen és homályos szemmel.
Jézus… Jézus Krisztus – kongott a pap hangja…
Az egyik katona letérdelt. Aztán a többiek is. Megrendülten és felszabadultan.
Ha látták ezt az angyalok, és látták, ha érezték a föld alatt valók, és érezniük kellett a föld alatt valóknak is, beteljesült Pál szava: Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és föld alatt valóké, és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére.
Ott is.
Itt is.
Akkor is.
Most is.
Mindörökké.

(Gyökössy Endre Mai példázatok című könyvéből)

"Két ember között mindig ott áll Isten, és aki a másik embert bántja, az
előbb Istent bántja meg."

(Darányi)

Élettörténet


Egy kisfiúnak az édesanyja meghalt, egyedül maradt az apjával. Az apa szigorú ember volt, nem engedte gyermekét szabad útra, gondolta, akarata szerint. Ez a gyermek 15 éves korában megszökött. Azt mondta, nem tudok így élni, önálló akarok lenni. Nekem ne parancsolgassanak. Ez a fiú 25 éves korában bekerült egy, az uralkodó elleni lázadásba a középkori Franciaországban. Az összeesküvésben tíz fiatalember volt. A lázadást leleplezték és mind a 10 fiatalembert qillotin általi halálra ítélték. A qillotin egy hatalmas bárd, akit elítéltek, annak oda kellett tennie a fejét, a qillotin leszaladt, a fejet levágta.
Az utolsó estén a fiatalemberünk ott ül kilenc társával. Azon gondolkozik -mégis csak szeretett engem az apám, mert nem akarta, hogy ide jussak. Ha még egyszer hazamehetnék és bocsánatot kérhetnék tőle. De késő, reggel kivégeznek. Jön a hajnal, kivezetik a tíz embert. Akinek a nevét mondja a hóhér odalép, a qillotin leszalad, a fej porba hull. Ez a fiatal ember is hallotta a nevét, már mozdul is, amikor más lép ki a sorból. Úgy látszik rosszul hallottam. Aztán vége a kivégzésnek, tíz név a papíron, tíz fej a porban. A hóhérok körül néznek, úgy látszik többet tartóztattunk le. A maga neve nincs itt. Elmehet!
A fiatalember azonnal futni kezd. Nagyon jól tudta, hogy benne volt. Az első dolga, most, most megyek haza az apámhoz, és bocsánatot kérek. Tíz év után nehéz végig menni az utcán. Nehéz rátenni a kezét a kilincsre, végig járni a szobákat. Minden üres. Leül apja íróasztala elé. Itt ült az apja mindig, innen nézett rám mindig szigorúan. Most már tudom, azért mert szeretett. A tekintete leesik az íróasztalra "egy levél" a fiamnak. Reszkető kézzel bontja, mit ír az apám nekem 10 év után. Fiam ma reggel azt olvastam az újságban, hogy holnap hajnalban kivégeznek. Én annyira szeretlek téged, hogy megpróbálok odaállni helyetted, hátha sikerül. Gyermekem gondolj arra, hogy így szeret Isten, hogy amikor kárhozatunkról volt szó, ő maga lépett oda. Lejött emberi testben, és odalépett a helyedbe, helyünkbe "elvégeztetett".
A fiú leborult az asztalra és sokáig sírt. Amikor fölkelt onnan, egészen más ember lett. Az ő szívében is elvégeztetett, új emberré lett. A fiú szíve válaszolt az édesapa áldozatára.
Minden válaszol te mit válaszolsz?

(Traush Liza)

Bálványok

Egy misszionárius vett egy kis bronzzal bevont kutyaszobrot, amit magával vitt Burmába a missziós munkaterületére. A kis kutyafigurát egy feltűnő helyen állította fel a háza előtt. Az emberek elkezdték kérdezgetni: „Miért állítottad az ajtód elé ezt a kutyát?” „Azért, mert gyakran egyedül vagyok itthon, és szükségem van egy kutyára, hogy megvédjen.” Az emberek elkezdtek ezen nevetni, és azt mondták: „De a te kutyád nem lát, nem hall, nem tud ugatni és harapni sem. Hogyan tudna akkor megvédeni?”
„Aha – mondta a misszionárius -, és miből vannak készítve a ti bálványaitok? Fából, kőből, különböző fémekből. Nem látnak, nem hallanak, és nem jelentenek többet, mint az én bronzkutyám. Ti pedig meghajoltok előttük, imádkoztok hozzájuk, és azt mondjátok, hogy a bálványaitok megvédenek benneteket. Hányszor mondtam már nektek, hogy Isten, aki a mennyben van, egyedül Ő az igaz Isten, egyedül Ő képes megvédeni a gonosztól! Ő a Fiát adta azért, hogy aki hisz Őbenne, örök életet nyerjen.”
A misszionárius szavai után az emberek hangtalanul szétoszlottak. De minden alkalommal, amikor a bálványimádó bennszülöttek elmentek a ház előtt, a bronzkutya „ezt mondta” nekik: „A ti bálványaitok éppen olyanok, mint én.”
Talán sokan azt gondolják, ez nekünk nem mondhat semmit. Mi nem vagyunk bálványimádók. Valóban nem? A pénz, a siker, a becsvágy, a jólét és a hatalom vajon nem a bálványaink, amelyek fogva tartanak és megakadályoznak abban, hogy az élő Istennek szolgáljunk? A thesszalonikaiak megtérése tökéletes fordulat volt, amiről így olvasunk: „…hogy miként tértetek meg a bálványoktól az Istenhez, hogy az élő és igaz Istennek szolgáljatok, és várjátok a mennyből Jézust, az ő Fiát…” (1Thessz. 1:9-10)
Isten megismerhetővé teszi magát Fia, Jézus Krisztus által, aki a benne hívőket megszabadítja bűneikből, új és örök életet ad nekik, és amikor majd visszajön, magához veszi őket.
Die Gute Saat, 2007

/Vetés és Aratás 45. évf. 2. sz. 14. old./

Sárkány Ferenc:

Akik Istent szeretik, minden javukra van!


Hideg késő őszi este volt, amikor elindult az autóbusz Miskolcról Bécsbe rutinosabb útitársaim még kispárnát is hoztak magukkal, hogy elviselhetőbbé tegyék az éjszakai utazást. Többen megmosolyogtuk őket. Nem volt igazunk. Fárasztó út után meleg esővel fogadott bennünket Bécs. Engem különösen megviselt a légköri változás, mert alig néhány hónapja estem át egy szívinfarktuson. Volt az útitársak között egy korosabb hölgy, aki - megjelenése, mindenkinél mindent jobban tudó fontoskodása miatt, - ellenszenvessé vált számomra. Elhatároztam, hogy a városnéző úton igyekszem távol kerülni tőle. Ennek ellenére, bármerre mentünk, azt tapasztaltam, hogy közvetlenül mellettem, vagy mögöttem haladt.
Már kezdett bosszantani a dolog, amikor minden előzmény nélkül arra eszméltem, hogy az egyik üzletben a földön fekszem, és vízzel próbálnak itatni. Riadt tekintetek vettek körül, és valaki azzal nyugtatgat, hogy már hívtak orvosi segítséget. Néhány perc múlva, szirénázva száguldott velem a mentőautó, - mint később megtudtam, - Bécs legjobb klinikájára.
Lassan visszanyertem a tudatomat. Az első, amit tettem, hogy hálát adtam Istennek, amiért tisztán tudok gondolkodni. A következő, ami eszembe jutott, hogy este a családom hiába vár haza, és nem tudom őket értesíteni. A másik dolog, ami nyugtalanított, hogy nem láttam a táskámat, amiben a személyes holmim, így a pénzem is volt. Bevallom, kétségbeejtőnek láttam a helyzetem. Akkor nem gondoltam arra, hogy Isten csodálatos dolgokon fog átvezetni, mert nevelni akar.
Ne ítéljetek a látszat szerint!
Ez volt az első, amire meg akart tanítani. A klinikán, amikor az első vizsgálatra vittek, megláttam a folyosón azt az asszonyt, akit igyekeztem reggel elkerülni. Amint később megtudtam, Ő volt az egyetlen, aki hajlandó volt a csoporttól lemaradni, és vállalta a bizonytalant, és bekísért a mentővel. Most magához szorítva őrizte a táskámat, és arra várt, hogy hírt vihessen rólam a szeretteimnek. Szégyenkezve kértem bocsánatot az én Uramtól, mert a külső látszat szerint alkottam véleményt valakiről, és amiért az értékeim felől aggodalmaskodtam.
Isten szolgája Ő, a te javadra!
Már késő este volt, amikor a mindenre kiterjedő vizsgálatok után a Kardiológiai osztályra áttolt a betegszállító. Sajnos nem tudok németül, ezért nyugtalanság volt bennem, hogyan tudom magam megértetni az orvossal? Ezzel a gondolattal voltam elfoglalva, amikor az orvosi szoba előtt hozzám lépett egy ápolónő, és magyarul szólított meg. Röviden elmondta, hogy már értesítették az osztályt, hogy egy magyar beteget kapnak, ő már előkészítette az intenzív részlegben az ágyamat, azonnal jön az orvos és átvesznek. Nem szégyellem, de a szememben megjelentek a könnyek, hiszen olyan gyorsan érkezett meg a válasz a némán elmondott kérdésemre. Bizonyára észrevette, mert amíg az orvos megérkezett, röviden elmondta, hogy ő kis hazánkban élt, és Balatonfüreden a Szívkórházban dolgozott, és öt éve az ott rendezett kardiológus kongresszuson ismerkedett meg egy bécsi orvossal, akinek ma a felesége.
Néhány perc múlva már a megfigyelőben előkészített ágyra helyeztek, ahol a vizsgálat közben mondta el az orvos - a magyar nővér közvetítésével, - hogy a nap folyamán többször a "halál völgyében" jártam, de pillanatnyilag stabilnak tekinthető a szívem állapota. Elláttak mindennel, amire egy kórházban szükségem lehet. Hazánkban már több Kardiológiai osztályon kezeltek, de az ottani gondoskodás, az ellátás színvonala fényévnyire megelőzte az itthoni körülményeket. Elmondtam az ápolónőnek, hogy Miskolcon élek, tájékoztattam, hogy ki a szakorvosom, - mint megtudtam, személyesen ismerik egymást. Elmondtam, hogy egy óra múlva engem otthon várnak, hiszen még nem tudhatnak arról, hogy velem mi történt. Elkérte a lakásunk telefonszámát, és elsietett.
Én csendben hálát adtam Istennek a mindenre kiterjedő gondviselésért. Az esti félhomályban bezárt szemmel pihentem, amikor megérintette a kezemet a nővér. Csendben beszámolt arról, hogy beszélt az otthoni szakorvosommal, aki tájékoztatást adott a korábbi kezelésekről. Elmondta, hogy telefonon értesítette a családomat a történtekről és megnyugtatta őket, hogy most már jó kezekben vagyok. Természetesen megköszönve a segítségét, elmondtam, hogy Isten kegyelméből én már régen a legjobb kezekben vagyok, és meggyőződéssel vallom, hogy életem ideje most is a Mindenható kezében volt. Akkor ott úgy gondoltam, hogy ezzel a megtapasztalás sorozattal lezárult az, amit ezen a szívrohamon keresztül Isten nekem meg akart mutatni. Ott a bécsi kórházi ágyon nem tudhattam, hogy mind ez valójában egy küldetés előíze volt, ez csupán felkészítés arra a feladatra, ami néhány napon belül még rám várt.
Én vagyok az Úr, a te gyógyítód!
Három napig feküdtem mozdulatlanságra kényszerítve. Ez alatt sok mindent bemutatott az én jó Uram: mások szenvedését, azt, hogyan tudják az orvosok a tudást - amit Istentől kaptak, - önzetlenül a betegek szolgálatába állítani, milyen színvonalon kell és lehet gondozni Isten teremtményét. Hálás vagyok az Úrnak, hogy ezeket is megláthattam. Negyedik napon délben érkezett meg a helikopter, amellyel a Magyar Konzulátus Miskolcra szállíttatott.
Délután a helyi kórházban, - ahol korábban már ápoltak, - egy kétágyas szobában helyeztek el. A szobatársam, egy jól megtermett, szomorú ábrázatú középkorú beteg volt. Első ránézésre látni lehetett rajta, hogy haragban van a világgal. Bemutatkozáskor tudtam meg, hogy egy közeli kisváros helyettes rendőrkapitánya. Amint elmondta, lakásában elesett, és eltört a combcsontja, az otthoni sebészeten végig begipszelték a lábát. Nagy testsúlya, és a többkilós gipszkötés miatt "elmankózta" a karjait, ami miatt azok oly mértékben megduzzadtak, hogy napok óta nem tudják az orvosok, mit kezdjenek vele. Semmit nem tud megfogni, kiesik a legkisebb tárgy is a kezéből, bénának érzi a karjait. Ő már annyira elkeseredett, hogy az élet sem kell neki, ha nem találnak gyógymódot az orvosok, öngyilkos lesz. Isten csendre intett, megértettem, hogy most minden vigasztaló szó, az ellenkező reakciót váltaná ki belőle. Hangtalanul imádkoztam, és a hosszú úttól is elfáradva, elaludtam.
Reggel, Viola húgom látogatott meg először, és elhozta a legfontosabbat, az Élet Könyvét. Néhány percig beszélgettünk. Ez alatt láttam, hogy a betegtársam óvatosan, de csendben figyel. Testvérem eltávozása után elővettem a Bibliát, és olvasni kezdtem. Éreztem, hogy néz, tudtam, hogy amit teszek, az szavak nélküli prédikáció. Az ebéd utáni csendben, megszólított.
- Ugye Ön hívő ember, mondja meg őszintén, jól látom?
Forróság árasztott el. Megértettem, hogy most érkezett el a szavak ideje. Kérdése és érdeklődése feljogosított arra, hogy vallást tegyek az élő Istenről, arról a létező személyről, Aki ma már számomra a legfontosabb. Beszéltem az előző napok átéléseiről, arról, hogy most értettem meg, miért engedte meg Isten azt, hogy ezen az úton eddig a kórteremig eljussak. Beszéltem szüleimről, kilenc testvéremről, a nagy családunkról, arról a közösségről, amelyben számtalanszor láthattam az élő Isten kegyelmi és gyógyító munkáját. Elmondtam tékozló fiúi bolyongásomat, hogyan keresett meg Jézus Krisztus, és betegségemet, mint eszközt felhasználva megállított, amiért ma végtelen hálás a szívem. Elmondtam, hogyan gyógyította meg a vérfolyásos Édesanyámat, akiről az orvosok lemondtak, de Ő visszaadta népes családjának. Beszéltem az imameghallgató Atyáról, Aki sok szenvedésből, betegségből segített győztesen felerősödni.
Miközben hallgatott, láttam, hogyan gördülnek le arcáról a könnycseppek, nem szégyellte, hogy sír. Csendben, - szinte nem is remélve, hogy ez lehetséges, - megkérdezte, látok arra lehetőséget, hogy rajta is megkönyörüljön a Mindenható? Hajlandó vagyok érte imádkozni? Boldogan tettem vallást arról, hogy én még soha nem láttam azt, hogyha valaki őszintén keresi Őt, attól elfordult volna. Semmit nem vár el Isten, csupán annyit, hogy ismerje el, hogy eddig helytelen volt az élete, mindezt őszintén bánja, és elhiszi, hogy Isten nem változott meg. Ma is gyógyít! Csendben imádkoztam.
Reggel csoszogásra ébredtem. A fürdőszobából jött ki, könnyezve, de boldogan mondta: - Nézd meg, - már barátként tegezett - hetek óta először, egyedül meg tudtam mosakodni, és borotválkozni. Hálás vagyok Istennek. Ha hazamegyek, a feleségemet átkarolva együtt megyünk a templomba, amikor csak tehetem. Eddig miattam nem mert menni, ezután értem is teszi. Köszönöm!
Bezártam a szemem, hogy ne lássa hálakönnyeimet, és csendben mondtam köszönetet az én Uramnak azért, hogy ismét megmutatta nagyságát, és azért, hogy bár méltatlan vagyok rá, de eszköz lehettem kezében. Még aznap délelőtt, a vizit után áthelyezték a rehabilitációs osztályra. Engem délben egy alapos vizsgálat után, mint gyógyultat hazaengedtek, mert amíg este János barátomért imádkoztam, az én szívemet is megjavította az orvosok orvosa.
Másnap a kórtermében felkerestem új barátomat, és ígéretemnek megfelelően egy Bibliával ajándékoztam meg, amiből, - mint tőle hónapok múlva megtudtam, - minden nap táplálkozik.

Jézus Krisztus él, és vár Téged is.

Szeretnéd életed vezetését átadni Jézus Krisztusnak?
Akár most itt is megteheted.

Wim Malgo: Vérontás nélkül
c. könyve alapján

Részlet a könyvből


Tegnap olvastam egy 19 éves amerikai katonáról, aki a II. Világháborúban vitézségi érdemrendet kapott, mert egymaga fogságba ejtett egy csoport japán katonát. A következőt írta: Tulajdonképpen egyáltalán nem szolgáltam rá a kitüntetésre.

A dolog ugyanis így történt: Öt bajtársammal együtt japán fogságba estünk. Bajonetekkel hajszoltak át bennünket az őserdőn. Végig kellett néznem, hogy ölik és csonkítják meg egymás után bajtársaimat.
A 23. zsoltárt és a Miatyánkot imádkoztam. Ha meg is kell halnom, a félelmemet nem mutatom ki az ellenség előtt, ezt elhatároztam. Reszkettem, mint a nyárfalevél, a bajonett ott volt a hátamban. Vártam a halálos döfést, és egyszer csak elkezdtem egy dalt fütyülni, úgy mint gyermekkoromban, amikor sötét utcán kellett végigmennem. Ezt fütyültem:
"Az Úr ismeri az Övéit, és mindig is ismerte őket, bármelyik népből és országból valók voltak is, a kicsinyeket és a nagyokat. Nem hagyja őket elpusztulni. Életünkben és halálunkban az Övé vagyunk, és azok is maradunk."
Egyszer csak észrevettem, hogy valaki velem együtt fütyül, - az én japán kísérőm! Ő is ugyanezt a dalt fütyülte. Nemsokára észrevettem, hogy vállára akasztotta a fegyverét; azután oda jött hozzám. A meglepetéstől majdnem bukfencet vetettem, amikor hibátlan angolsággal megszólított:
"Már régen csodálom ezt a keresztyén dalt."
Már néhány mondat után megtudtam, hogy a japán katona egy angol missziós iskolában tanult, amelynek fenntartásához vasárnapi iskolás koromban én is hozzájárultam. A japán beszélt a háborúról, és hogy a háború mennyire ellenére van a japán keresztényeknek. Megállapítottuk, hogy mindketten a keresztényi hitet nagyhatalomnak tartjuk, és azt kérdeztük egymástól, ha az emberek egyszer konzekvensen csak a hitükben élnének? Azután a családról beszélgettünk, és a hazánkról.
A japán katona ösztönzésére letérdeltünk a sárba, és imádkoztunk.
Amikor felálltunk, a háborús helyzetre való tekintettel arra kért, hogy fogolyként kísérjem őt honfitársaimhoz, az amerikai főhadiszállásra. A visszafelé vezető úton sok rejtekhelyet ismert, és más japán keresztényt is rábírt arra, hogy csatlakozzanak hozzánk. Soha nem felejtem el, hogyan csillant fel a szemükben a reménység és az öröm szikrája, amikor barátom elmesélte nekik, hogyan találtunk egymásra, és most hova megyünk. Egész úton Jézusról beszélgettünk.
Amikor az amerikai táborhoz közeledtünk, a japánok riadt és buta képet vágtak, ahogyan ezt előre megbeszéltük, és én előretolt fegyverrel bekísértem őket a táborba. Ezért a csodálatos élményért valóban nem érdemeltem meg a vitézségi érdemrendet.
A fiatal amerikai katona szent éneke segítette hozzá a már felébredt japán katonát ahhoz, hogy Jézus kiontott vérének ereje által az örök élettel kerüljön kapcsolatba, és egyidejűleg leküzdje az Amerika és Japán közötti határokat.
Dicsőség és hála az Úré!
Ó de csodálatos is az Úr minden cselekedetében!


"Méltó a megöletett Bárány, hogy övé legyen az erő és a gazdagság,
a bölcsesség és a hatalom, a tisztesség, a dicsőség és az áldás!"
(Jelenések 5:12b)
Ámen.

Miért hallgat Isten a modern világban?

Dr. Joe Kidder iraki származású keresztény kutató, sok évvel ezelőtt Bagdadban lakott, és elhaladt az egyetlen iraki keresztény gyülekezet előtt. Körülnézett és bement, meghallgatta a prédikációt, beszélt a lelkésszel, titokban megkeresztelkedett, majd hazament, hogy elmondja családjának, hogyan lett tagja egy kis keresztény közösségnek. Összegyűltek a rokonai, kb. ötvenen, és megpróbálták együttes erővel lebeszélni erről a döntéséről. Amikor látták, hogy ez nem lehetséges, a hagyományt követve lehúzták cipőjüket és hozzávágták azokat, majd kidobták otthonról, mondván: - Számunkra te meghaltál! Ezután bátyja és az unokatestvére elvonszolták egy parkba, és véresre verték, mígnem azt hitték, hogy meghalt.
Amikor magához tért, persze nem ment többé haza. Elment katonának. Éppen abban az időben halálra vertek egy másik keresztény, aki nem volt hajlandó ünnepnapon istentisztelet helyett dolgozni. Tudta tehát, hogy mi vár rá. Felhívta a lelkészt, hogy tanácsot kérjen tőle. Ezt a választ kapta:
- Mióta Irakban dolgozom misszionáriusként, állandó stresszben élek, és mindazt, amit tettem az ima segítségével tettem. Nincs máshonnan erőm, nincs más válaszom. Vagy imádkozol, és olyan tapasztalatokat szerzel Istennel, mint soha azelőtt, vagy feladod.
Ez érvényes minden keresztényre a világon. Elkezdett tehát imádkozni és támadt egy ötlete. Azt mondta a parancsnokainak, hogy velük nem tárgyal, csak a feletteseikkel. Ők kinevették mondván, hogy amikor az ügy a felettesek kezébe kerül nincs tovább menekvés. És ő írt egy levelet a Nemzetvédelmi Bizottságnak, amire persze negatív választ kapott: "Vagy dolgozol, vagy meghalsz."
- Akkor nem tárgyalok veletek, csak Saddam Husseinnel.
Gondolom értitek, hogy egy diktátorról van szó, aki nem problémázik sokat. Írt egy levelet és tovább imádkozott. Senki sem tudja hogyan, de a Szentlélek dolgozott és ezt a választ kapta: "Megadom neked a vallásszabadságot, megtarthatod az ünnepnapokat, látogathatod istentiszteleteidet." Ott volt a kezében a levél, Saddam Hussein aláírásával. De rövid idővel azután hazaküldték. Akkor elhatározta, hogy lelkész lesz. Amikor a családja meglátta a Saddam Husseintől érkezett levelet így szóltak:
- Ha az elnök ezt írta, ez azt jelenti, hogy ez az igaz hit.
És mind az ötvenen megkeresztelkedtek. A bátyja és az unokatestvére, akik megverték, lelkészekké váltak. Ő is szeretett volna lelkészként dolgozni, de előbb teológiát akart tanulni. Mivel Irakban nem létezett semmilyen iskola, írt Walla Wallába, Amerika egyik adventista egyeteméhez, akiktől pozitív válasz érkezett, de az iraki hatóságok nem adtak neki vízumot... Akkor írok Saddam Husseinnek! - gondolta. Ez alkalommal az egész családja vele együtt imádkozott, 51-en, és ezt a választ kapta: "Elmehetsz tanulni abba az intézménybe." És ott volt alul Saddam Hussein aláírása.
Elment Walla-Wallába, lelkész lett belőle, és a gyülekezetében, ahová küldték először 80 tagot talált, mely előbb 50-re, majd 30-ra csökkent. Elveszítette minden reményét és így szólt a feleségéhez:
- Hol van Isten? Én lemondok.
A felesége azonban így válaszolt:
- Már elfelejtetted hogyan imádkoztál Irakban, hogyan éltél Isten közelében? Most hogy Amerikában vagy nem imádkozol többé. Imádkozzunk!
Tudta, hogy feleségének igaza volt, és mérges volt. Nem könnyű éjjel-nappal imádkozni.
Mivel általában nagyon elfoglalt volt, eldöntötték, hogy kora reggel imádkoznak, hajnali 4-kor, azonkívül egy héten egyszer bezárkózott egyedül az imaházba, és egész nap ott imádkozott. Pár hónap múlva egy hétfői napon éppen a gyülekezetben imádkozott, amikor azt hallotta, hogy kopognak az ajtón.
Ki szeretném hangsúlyozni, hogy a válasz nem érkezett meg egy nap után. A tanítványok 40 napig imádkoztak, Jézus a pusztában 40 napig imádkozott, Mózes a hegyen szintén 40 napot, emlékeztek? A válasz nem jön meg egyik napról a másikra.
De visszatérek, kopogtak az ajtón, kinyitotta, a szomszéd volt az:
- Felfigyeltem rá, hogy itt vagy minden hétfőn, látom, hogy a kocsid itt áll. Hónapok óta szörnyen vitatkozok valamin a feleségemmel. Nemrégen született meg a fiunk, és nem akarjuk, hogyha majd felnő drogfüggővé váljon. Szeretnénk istentiszteletre járni, hogy fiunk is Isten közelében nőhessen fel. De nem tudunk dönteni. Feleségem katolikus, én lutheránus vagyok. Ő azt szeretné, hogy a katolikusokhoz járjunk. Én nem akarok sem a katolikusokhoz, sem a lutheránusokhoz járni. 20 éve Alaszkában dolgoztam, és a főnököm adventista volt. Minden este együtt töltöttük az időnket és ő megmutatta nekem a Bibliából, hogy mit jelent adventistának lenni. Tanítanál bennünket a Bibliára?
Később dr. Kidder így mesélt arról az időszakról:
- Előbb én kerestem fel az embereket és senki sem akart megkeresztelkedni. Azután viszont ahhoz volt hasonló, mint amikor Isten az állatokat Noé bárkájába vezette. Ők kerestek fel engem. Nem kellett különösebb erőfeszítéseket tennem és minden nap újabb és újabb keresztségeket kellett szerveznem.
Miután tanította a szomszéd házaspárt, megkeresztelkedtek mind a ketten. Így szólt a szomszéd:
- Azt tanultam a főnökömtől, hogy amikor megkeresztelkedsz nem gyülekezeti taggá válsz, hanem tanítvánnyá. Tehát köteles vagyok elmondani a jóhírt másoknak is, hogy ők is megmeneküljenek. Mondd meg nekem, mit kell tennem!
- Menj és mondd el nekik!
- Nem, nem, az első alkalommal gyere te is velem, azután majd egyedül megyek.
- Jól van, menjünk. És kihez?
- A szomszédasszonyomhoz.
Becky-nek hívták, 74 éves volt, drogot, alkoholt és dohányt fogyasztott. Már régóta egyetlen rokona sem látogatta, szégyent hozott a családjára. Kétszer vett részt elvonókúrán, de úgy tűnt senki sem tudta rávenni, hogy abbahagyja a drogozást. Amikor bekopogtunk és kinyitotta az ajtót, részeg volt és éppen dohányzott.
Dr. Kidder allergiás a füstre. Amikor meglátta a cigarettát a kezében, így imádkozott: "Uram, kérlek, add, hogy bárki más legyen, csak ne ő, add hogy ne érdekelje a Biblia!" És megkérdezték tőle:
- Szeretnél Bibliát tanulmányozni velünk?
És ő igent válaszolt. Lemondott az alkoholról, a dohányzásról és a drogról, és megkeresztekedett. Megtudták ezt a rokonai is.
- Mindent megpróbáltunk, hogy segítsünk neki, kétszer még börtönben is volt, néhányszor elvonókúrán, és sosem sikerült neki felhagyni előző életmódjával. Mit csináltatok vele?
Összegyűlt az egész családja. Összesen 57-en. Az ő története még a tévében is szerepelt, és az összes amerikai konferencián elmesélték. Ugyanis mind az 57-en megkeresztelkedtek. Becky hozta el őket a gyülekezetbe. Négy év múlva ennek a gyülekezetnek 800 tagja volt. És mindez Amerikában történt, nem Afrikában, vagy Indiában. A lelkész szerint:
- Én nem csináltam semmit, csupán imádkoztam és Isten elvezette őket hozzám. Megtanultam, hogyha bármilyen problémám adódott ahelyett hogy idegeskedtem volna, imádkoztam.
Miért van tehát, hogy Isten hallgat? Ha gondolkodásod olyan lesz, mint Joe Kidder-nek, amikor még Irakban volt, megérted, hogy Isten hogyan válaszol. De ha engeded, hogy a világ befolyásoljon, sodródsz, és elfelejtkezel Istenről...

Mert tettekben válaszol, akkor és úgy, amikor és ahogyan Ő akarja!

Elisabeth Seiler
GYERMEKEK KÖZÖTT

8 éves kisfiú megtérése

Utazásaim közben gyakran eljutottam egy nagyobb községbe, ahol sok volt a gyermek. Nagy örömmel tartottam gyermekórát, a kicsiknek Jézusról beszéltem és örültem a figyelmüknek. Sokat jelentett számukra ez az alkalom.
Egy napon arra gondoltam, hogy voltaképpen alkalmat kellene adni a gyermekeknek Jézus melletti döntésre. Ezért meghívtam őket, hogy kivételesen jöjjenek el másnap is, de úgy éreztem, talán jó lenne, ha az egészen kicsik otthon maradnának.
"Holnap ismét összejövünk - közöltem velük -, és gyermekórát tartunk a nagyobbak számára. Mondjuk úgy 12 évtől felfelé."
Néhányan ugyanis szívben megérlelődtek és eljutottak odáig, hogy Jézust elfogadják; ezért akartam segítségükre lenni és alkalmat adni a döntésre.
Másnap felkeresett egy asszony és így szólt hozzám:
"Erzsébet testvér, 8 éves kisfiam otthon sír, mert ő nem jöhet a gyermekórára. Azt mondta, hogy csak a nagyok, a 12 éven felüliek jöhetnek, pedig ő is nagyon szeretne Jézushoz jönni."
- Nagyon meglepődtem, különösen azért, mert én nem említettem a gyermekeknek, hogy döntésre akarom hívni őket. - Azt mondtam az anyának: "Küldje csak el nyugodtan a gyermekét, nincs semmi probléma. Hadd jöjjön nem baj, hogy még csak 8 éves."
A gyermek ragyogó arccal jött az órára, én pedig igazán örültem. Imádkoztam és énekeltem a gyermekekkel, aztán döntésre szólítottam őket fel őket.
"Sokat hallottatok idáig az Úr Jézusról és tudjátok, hogyan kell a szívet megnyitni előtte. Most dönthettek mellette."
Odaállítottam két széket a gyermekek elé és azt mondtam nekik:
"Én letérdelek az egyik szék mellé és mindazok, akik ma Jézus mellett dönteni akarnak, térdeljenek ide mellém. Szépen egymás után."
Letérdeltem háttal a gyermekek felé. Nemsokára odatérdelt mellém az első gyermek, hogy Jézust elfogadja. Milyen öröm volt számomra, hogy annyian döntöttek!
Egyszer csak hirtelen a kis 8 éves térdelt mellém. Egy pillanatra kutatva ránéztem és megkérdeztem:
Mondd, nem vagy te túl kicsi ahhoz, hogy Jézushoz jöjj?

- "Nem - felelte határozottan -, mert az Úr Jézus azt mondta:
'Engedjétek hozzám jönni a kisgyermekeket és ne tiltsátok el őket' - és én már nagyobb vagyok, mint egy kisgyermek."
Elámultam a válaszán. Hogy a kicsi további hasonló kérdésektől félt-e, úgy gondolva, hogy még a végén megakadályozom a megtérésben, nem tudom. Mindenesetre nem várta meg, hogy először én imádkozzam, mint a többieknél tettem, hanem azonnal belevágott:
"Drága Megváltóm, kérlek, fogadj el."
- Aztán megvallotta és megbánta vétkeit, hálát adott az Úrnak a megváltásért, és az imádság végén még hozzátette:
"Nahát Úr Jézus, most már a tiéd vagyok."

Magamban mosolyogtam és nagyon örültem.
Amikor már valamennyien előre jöttek, akik dönteni akartak, így szóltam a gyermekekhez:
"Most pedig ti is imádkozhattok értem, mert nagy szükségem van rá. Még sok szolgálat vár rám és ehhez sok erő is kell."

Az első imádkozó a talpraesett kis 8 éves volt. De csak a nevemig jutott el, nem tudta, mit mondjon tovább. Mi is kívánjon a Megváltótól a testvér számára? Mivel semmi odaillő nem jutott eszébe, sebtében elölről kezdte az egészet és megint eljutott a nevemig. Csakhogy most sem tudta folytatni és harmadszor is belefogott. Észrevettem, hogy a többiek kissé kuncogni kezdenek, de komolyan rájuk néztem, nehogy megzavarják a kicsit, aki igazán szívből akart imádkozni. Mikor azután újra a nevemhez érkezett, hozzátette:
"Drága Megváltóm, adj meg neki mindent, ami kell."
Mennyire igaz az Ige, hogy az Úr a kisgyermekek szájából nyer dicséretet.
"Igen, hála és magasztalás Neked nagy és dicső Megváltóm. A gyermekek közül néhányat ilyen korán a szívedre vontál. Őrizd meg őket Benned! Ámen."


"Áldjad, lelkem, az Urat, és egész bensőm az ő szent nevét!
Áldjad, lelkem, az Urat, és ne feledd, mennyi jót tett veled!"
(Zsolt 103:1-2)

Dicsőség és hála az Úrnak!