Dr. Victor János. Református Hiszekegy III. A Szentháromság titka
Kissé még mindig türtőztetve magunkat attól, hogy belemerüljünk a Hiszekegy részleteibe és még mindig megmaradva a felette való általános szemlélődésnél, szólnunk kell arról a szembeszökő jelenségről, hogy a Hiszekegy három részre oszlik, amiben nyilván nagyon jellegzetes módon tárul elénk a benne megvallott keresztyén hit. Az első szakasz „Istenről, a mindenható Atyáról” szól; a második „Jézus Krisztusról, Ő egyszülött Fiáról; a harmadik pedig a „Szent Lélekről”. Mind a három szakaszban azt valljuk meg: „hiszek Őbenne”, de három különböző módon jelöljük meg azt, hogy kire irányul ez a mi hitünk. A Hiszekegyben megvallott hitnek ez a háromszoros ritmusban való lüktetése nyilván nem más, mint amit közkeletű nevén „szentháromsághitnek” szoktunk nevezni. Ez a kifejezés: „Szentháromság”, nem található ugyan meg a Hiszekegyben. Még kevésbé találjuk meg benne a „Szentháromság tanát”, úgy, amint azt a keresztyén egyház zsinatai már az ókorban megformulázták: „Isten lényegében egy, személyében három.” De ha a felszínén ilyen kifejezetten nem jelentkezik is, a hármas szerkezete mégis világosan elárulja, hogy ez az a rejtett váz, amely az egész Hiszekegyet hordozza. Háromszor újul ki benne a vallástétel: „Hiszek benne”, és természetes, hogy mind a háromszor Istenre vonatkozik. Igaz, hogy csak az első alkalommal nevezi meg a hitnek a tárgyát így: „Hiszek egy Istenben”. Amikor másodízben „Jézus Krisztust, Ő egyszülött Fiát”, harmadízben pedig a „Szent Lelket” jelöli meg a hit tárgyaként, már nem ismétli meg Isten megnevezését. De irányulhat-e másra az itt megvallott hit, mint ugyancsak Istenre? Ha más kifejezéseket használ is itt a Hiszekegy, érthet-e alatta mást, mint Istent, ha egyszer azt vallja: „hiszek benne”? Az a teljes ráhagyatkozás, meghódolás és odaadás, amit ez a hit jelent, csak Istennek szólhat, senki másnak. Ugyanezzel a hittel nem hihetünk Isten mellett még egy vagy több más valóságban is, sem egy Istennel alább helyezendő Jézus Krisztusban, sem egy talán még nála is alább helyezendő harmadik valóságban, a Szent Lélekben. A Hiszekegy véges-végig mindig ugyanazt a viszonyt jelöli meg, amikor azt mondja: „Hiszek benne”, – nem pedig egymás fölé lépcsőzetesen emelkedő különböző viszonyokat. De arról sem lehet szó, hogy ezzel a hitnek három olyan egyenrangú tárgyát jelölné meg, amelyek mint különálló valóságok helyezkednének egymás mellé. Akkor három Istenről szólna a Hiszekegy, pedig mindjárt a legelső mondatában nyomatékosan kijelentette: „Hiszek egy Istenben...” És mégis háromszor vallja meg ebben az egy Istenben való hitét: külön tesz vallást erről. „Hiszek....mindenható Atyában”, és külön erről is: „Hiszek ...Ő egyszülött Fiában”, és külön erről: „Hiszek Szent Lélekben”! Mindez csak azt jelentheti, amit a Szentháromság tana fejt ki: egy Istent ismerünk, de ebben az egy Istenben ismerünk egy rejtelmes hármasságot is, és amilyen súlyos eltévelyedés volna egy hajszálnyira is elhajolnunk Isten egyetlen voltának a tisztánlátásától, ugyanolyan nagy mulasztás volna elhallgatnunk vagy elhomályosodni engednünk a benne levő hármasságot is.
A Hiszekegy nem magyarázgatni, hanem egyszerűen megvallani akarja ezt a hitet. Ezért beéri azzal, hogy az „egy Isten” hangsúlyozása mellett mégsem csak általánosságban beszél Őróla, hanem külön-külön is szól a benne megkülönböztethető három – nos, hogy is mondjuk: három micsodáról? Erre nincs jó szavunk és ezért a Hiszekegy is jól teszi, hogy nem foglalkozik a pontosabb meghatározásával. Erről úgyis csak dadogva beszélhet az emberi szó, ha még oly gondosan megválogatja is kifejezéseit. Nem mondhatjuk, hogy három alkotó elemet, vagy alkotó mozzanatot különböztetünk meg az egy istenben, mert ezzel részekre bontanánk Istent. Isten nincs részekből összeszerkesztve vagy összeelegyítve. A benne levő hármasság nem azt jelenti, hogy három harmadrész együtt teszi az Ő egész valóságát. Hiszen akkor sem az Atya, sem a Fiú, sem a Szent Lélek nem volna Isten, hanem csak egy-egy töredéke az Istennek. Pedig a Hiszekegyben is azt valljuk meg külön-külön mindegyikről, hogy „hiszünk benne” úgy, ahogy az Istennek nem valamilyen részét, hanem csak magát Istent illetheti meg. Azt sem mondhatjuk, hogy az egy Istennek három megnyilatkozásával van dolgunk. Ugyanannak a valóságnak többféle megnyilatkozása is mindig azt jelenti, hogy egyikben sincs benne egészen. Ugyanaz az ember lehet egészen másvalaki a családja körében, másvalaki a hivatala körében, másvalaki a barátai körében. De ezekben a különböző megnyilvánulásaiban éppen egy-egy része jut csak kifejezésre az ő lényének, egyéb részeknek a háttérbe szorulásával. Megint csak azt kell mondanunk: Isten nem osztható fel részekre. Valahányszor a Hiszekegy azt mondja: „Hiszek Őbenne”, mindig Istent magát érti alatta, nem pedig Istenből való valamilyen elkülönülő részt. És mégis háromszor vallja meg az Őbenne való hitet egymástól megkülönböztetett módon!
Számoljunk le vele: nincs erre az emberi nyelvnek találó szava, amelynek nyomán félreértések ne támadhatnának. De az emberi nyelvnek ez az ügyefogyottsága nem csak éppen a Szentháromság titkánál jelentkezik. Állandóan számolnunk kell vele, amikor Istenről beszélünk. Minden emberi szó emberi fogalmakat tolmácsol, és amit emberi fogalmainkból szavakba foglalhatunk, az sohasem lehet Istenre jól ráillő. Mert a mi fogalmainknak az a természetük, hogy mindig csak általános vonásokban, ahogy a bölcselők mondják: „egyetemességekben” fejthetők ki, vagyis olyan vonásaikban, amelyek közösen vannak meg bennük és sok más fogalmunkban. Vannak fogalmaink egyéni valóságokról is, amelyekből nincs és nem is lesz soha másodpéldány. De éppen azt, ami egyéni bennük, nem tudjuk szavakba foglalni. Van fogalmunk pl. Mátyás királyról. De mit tudunk róla elmondani, ami éppen csak az ő tulajdona volna? A név, amelyen emlegetjük, sok más embernek is a neve. Születésének éve nemcsak az ő születésének éve, halálának éve nemcsak az ő halálának éve. Hogy király volt, az elmondható rajta kívül is sokakról. Hogy igazságosságával tündökölt, ez is olyan tulajdonság, amely megtalálható másokban is. És így tovább. Minden állításunkkal egy-egy egyetemesség vonalát húzzuk meg, amelybe sok-sok más egyéniség közé besorakozik az ő egyénisége is. Egyszeri és soha meg nem ismétlődő egyéniséggé, tehát azzá, aki ő volt, az teszi őt, hogy ezek a vonalak őbenne, mint egyszeri és soha meg nem ismétlődő metszőpontban találkoztak. De ezt a metszőpontot, amely éppen az ő lényét teszi, szavakba foglalnunk nem lehet. Erre a mi egyetemességekben mozgó gondolkozásunk s annak nyomán a mi emberi nyelvünk is képtelen.
Csak természetes tehát, hogy amikor Istenről beszélünk, akadoznak a szavaink, és csődöt mond a nyelvünk. Hiszen Ő a mindenestől fogva egyedüli és páratlan, a semmi mással egy sorba nem sorozható, az egészen különálló és mindenek felett való. Ha egyáltalán alkothatunk Őróla olyan fogalmat, amellyel az ő valóságát megközelíthetjük, az is csak olyan lehet, amelyet kifejtenünk lehetetlenség, mert mihelyt beszélni kezdünk róla, szavaink jelentésével máris egyetemességekben mozgunk, amelyek Őrá nem illenek. Csak valamilyen egészen másfajta, mennyei nyelven lehetne talán jól beszélni Őróla. A mi földi beszédünk számára Isten örökre kimondhatatlan valóság marad. Ezért arról sem lehet szó, hogy valóságának azt a titkát, amelyet Szentháromságnak nevezünk, szabatosan kifejtsük és megmagyarázzuk. Felismerhetjük ennek a titoknak Istenben való meglétét, de aztán sokkal többet ér imádságos alázatosságban elhallgatni és leborulni előtte, mint sok szóval megkísérelni, hogy elmondjuk másoknak is, mit ismertünk fel? Elég, ha egy-két akadozó, ügyefogyott szóval odamutatunk e felé a Titok felé. Vagy megértik ebből mások, hogy oda irányítjuk az ő tekintetüket, ahol ugyanez a titok előttük is fénylik, s akkor tudják, hogy miről van szó, ha még oly keveset és gyarlón mondtunk is róla. Vagy nem tűnt még az ő szemükbe is ez a Titok s akkor a mi szavainkból úgy sem fogják megérteni az életük végéig sem, hogy miről van szó.
Csak egyet kísérelhetünk meg: a félreértéseket oszlatgathatjuk el a kérdés körül. Legalább az álljon tisztán mindenki előtt, hogy mi az, ami kibeszélhetetlen titok, hol van az a határ, amelynél a mi magyarázó beszédünk kénytelen elhallgatni? Meg kell állapítanunk: azok a kifejezések, amelyekben a Szentháromság tanát idézni szoktuk, sok félreértésre adnak alkalmat, és sok homályt támasztanak, amely nem a Szentháromság titkának a homálya. „Isten lényegében egy” – így szoktuk magyar fordításban idézni a Szentháromság tanának régi megszövegezését. Ez úgy hangzik, mintha azt akarnánk vele mondani, hogy Istenben az a fontos, ami benne egy, s az, ami benne három, már mellékes. Hiszen „lényeg” alatt ma rendesen olyasmit értünk, ami „lényeges”, s amihez képest minden egyéb „lényegtelen”. Pedig a Szentháromság tana arról szól, hogy Istenben van olyan háromság is, amely nem kevésbé lényeges, mint az Ő egyvolta! Nem is a szó mai értelmében vett „lényegről” van itt szó, hanem inkább úgy adhatnánk vissza a Szentháromság tanának ezt az első tételét, hogy „Isten lényében egy”. Vagyis egyszerűen: csak egy Isten van és nincs több. Ezen van a hangsúly mindenekelőtt. Akik tehát a Szentháromság tanát azzal vádolják és azon a címen utasítják el maguktól, hogy az megbontja az egyistenhitet és lecsúszik annak tiszta magasságaiból a pogányság többistenhitének a mélységeibe, vagy legalább is az azok felé vezető lejtőre, - azok nem jól figyeltek oda, hogy mit is mond ez a tanítás. Talán egyáltalán nem is oda figyeltek, ahova kellett volna: ahonnan tisztán és hitelesen hangzott volna feléjük a Szentháromság tana, hanem csak eltorzult és elfajult formáival találkoztak, és ezek alapján alkották meg róla elítélő véleményüket. Ebben az elítélő véleményben lehet sok minden, amivel szívből egyetérthetünk, de ami magát a Szentháromság tanát egyáltalán nem érinti. Mert az, eredeti és tiszta formájában, mielőtt bármi másról szólna, mindenekelőtt szilárdan leszegezi magát az egyistenhit álláspontjára. Sőt azt kell mondanunk: részben éppen az egyistenhit védelme érdekében született meg a Szentháromság tana. Amikor az ókori keresztyén egyház ezt a tant megfogalmazta és dogmájaként kimondta, ezzel egyebek között éppen annak akarta útját állni, hogy az egy Isten mellé bárki még egy második vagy harmadik isteni „lényt” állítson Jézus Krisztusban, illetőleg a Szent Lélekben. Ezért hangsúlyozta azt, hogy „Isten lényében egy”, és csak azután tért rá az Istenben levő hármasságra, az Atya, Fiú, Szent Lélek „három személyére”.
Ez a „személy” szó aztán megint nagyon félreérthető a mai ember számára. Más nyelveken és más korokban jó szolgálatokat tehetett, de ahogy a mi mai fülünkben cseng, több zavart támaszt a Szentháromság kérdése körül, mint amennyi hasznát láthatjuk. Hiszen „három személy” a mi számunkra éppen azt jelenti, ami ellen már óvást emelt az előző tétel: azt a három „lényt”, amelyre nem szabad gondolnunk, mert „lényében” egy az Isten. Ha e helyett más kifejezést keresünk, amely hívebben adja vissza azt, amit a Szentháromság tanával eredetileg mondani akartak, akkor még a „létforma” kínálkozik legalkalmasabbnak. Tehát arról van szó, hogy „Isten létformájában három”. Más szóval: egy Isten van, de ez az egy Isten háromféleképpen van: úgyis van, mint Atya; úgy is van, mint Fiú, és úgy is van, mint Szent Lélek. Az, hogy Ő úgyis van, mint „Atya Isten”, azt jelenti, hogy minden egyéb fölött, ami csak létezik, elérhetetlen magasságban, semmi egyébbel össze nem hasonlítható módon éli életét; minden Őtőle függ, mint Teremtőjétől, de Ő maga semmitől nem függ; ezért róla a mi ehhez a világhoz tapadt elménkkel soha fogalmat nem alkothatunk; számunkra az ő titokzatos valósága örökre megközelíthetetlen. Áthidalhatatlan távolság választja el Őt minden teremtményétől, és így mitőlünk is. Ha itt meg kellene állnunk, akkor le kellene mondanunk arról, hogy Őhozzá valaha is komoly közünk lehessen. Hiszen megismerhetetlen maradna számunkra. Soha nem tudhatnánk, van-e velünk valamilyen komoly célja, van-e számunkra parancsa, amelynek engedelmeskednünk kell, van-e mit várnunk és remélnünk Őtőle? Csak titokzatos fenségének a lelkünkön átborzongó érzésével tekinthetnénk fel hozzá, a mi nagy mélységünkből az Ő káprázatos magasságai felé, és a rettentő távolság miatt, mely Őt tőlünk elválasztja, mit sem látnánk meg az Ő megfoghatatlan lényéből. Bizonyos, hogy Isten így is Isten. De nemcsak így! Az, hogy ő „Fiú Isten is”, azt jelenti, hogy távoli fenségéből és rejtelmességéből kilépő, hozzánk aláereszkedő és közelgető, magát nekünk kijelentő Isten is egyúttal. Ennek köszönhetjük azt, hogy Őt megismerhetjük, és vele közösségre juthatunk. A „fiúságnak” a gondolatától itt természetesen távol kell tartanunk minden olyan, az emberi életből vett gondolatot, amely szerint az atya előbb van meg, és csak idők múltán születik meg a fiú, amiért is az atya nagyobb, erősebb, bölcsebb, és hozzá képest a fiú sokáig egészen alárendelt valaki. Inkább arra kell gondolnunk, milyen jelentősége volt a „fiúságnak” az ókori keleti pátriárkális viszonyok között, amikor a fiúban az egész ház népe az atya alteregóját láthatta, aki minden birtokának örököse, minden tekintélyének részese. És gondolhatunk arra a gyakran előforduló jelenségre, hogy a felnőtt fiú sokszor csakugyan kimetszett mása az atyának. Ugyanazok az arcvonások, ugyanazok a mozdulatok, ugyanaz a szava- és eszejárása, mintha második életét élné a fiúban az atya. Amikor az Atya Isten, nem az időnek egy bizonyos pontján, hanem öröktől fogva mindörökké, kiárasztja magából a Fiú Isten életét, abban mintegy önnön lényének a tükörképét szemlélheti, és mi elénk is a maga hű mását vetíti, hogy abból Őt megismerhessük. Ugyanaz az Isten a Fiú is, de más módon: a magát kijelentő Isten létformájában. Világosan és találóan fejezi ki ezt a Biblia, amikor a Fiút egy más elnevezéssel úgy jelöli meg, mint az „Igét”, amely – jobban mondva: aki – öröktől fogva „Istennél volt”, és „Isten volt”. A Fiú Isten tehát a megszólalásában élő Isten, az örök Szó, amelyben Isten önmagát kifejezi. Mivel Isten így is Isten, azért most már egészen más a mi helyzetünk. Az Ő magasságainak kápráztató fényébe nem látunk ugyan bele, de az a fény onnan felénk sugárzik és hozzánk érkezik, üzenetet hoz nekünk; és mi tudhatjuk: mik Istennek a parancsai és ígéretei számunkra. Így már lehetséges közösségre lépnünk Ővele. Sőt ezen felül, hogy a kör lezáródjék, Isten még úgy is van, mint Szent Lélek Isten. Ez azt jelenti, hogy olyan Istennek ismerjük Őt, aki fenséges messzeségeiből nemcsak közeleg felénk az Ő kijelentésében, hogy Őt megismerhessük, hanem egyenesen belénk helyezi életét, áthatja vele a mi életünket, és így von magával titokzatos életközösségbe. Annyira eggyé válik velünk, hogy már el sem különíthető sokszor: mi az a mi életünkben, ami a mienk, és ami az övé. És mind a három esetben ugyanarról az egy Istenről van szó, akin kívül nincs és nem is lehet más Isten. Ez éppen a teljességgel megfoghatatlan titok előttünk: hogyan élheti Isten ilyen háromféleképpen az Ő életét úgy, hogy azért mindig teljes valóságában Ő maga él abban? Erről csak akkor alkothatnánk értelmes fogalmat, ha ilyesmivel egyebütt is találkozhatnánk s ezért egyetemességekben beszélhetnénk róla. De ez Istennek egészen sajátos és egyedülálló titka, amelynek mását sehol nem találjuk meg. Minden más lénynek az a törvénye, hogy megvan a maga létformája, az az egyetlenegy létformája, amelynek módján létezik. Ha ismerjük ugyanannak a valóságnak néha több létformáját is, az csak azt jelenti, hogy több lehetséges létformája közül az egyik vagy a másik szerint létezik. De egyszerre mindig csak egy szerint. Levezheti az egyiket és helyébe felöltheti a másikat; átmehet a létezése az egyikből a másikba; de léteznie mindig annyit jelent, mint egy bizonyos létformában lennie. A pára vízzé sűrűsödhet, és a víz jéggé fagyhat, s az egyik annyira más módja a létezésnek, mint a másik, hogy a tapasztalat iskolájában vagy mások tanításából külön meg kell tanulnunk, hogy azért mindig ugyanaz a valóság áll előttünk az egyikben is, a másikban is. A hernyó begubózhat bábbá, abból kibontakozhat a lepke, s ezek is olyan különböző módjai a létezésnek, hogy szinte lehetetlen ráismernünk ugyanarra az élőlényre, amelyik átment valamennyin a nélkül, hogy azonosságát elveszítette volna. És az ilyen példákat szaporíthatnánk. Mi magunk is egész másfajta létezést folytatunk mint magzatok az anyaméhben, megint másfajtát mint gügyögő csecsszopók, megint másfajtát később, pedig közben megmaradtunk ki-ki sajátmagának. Az átváltozásnak ilyen jelenségeivel seregestől találkozunk, és ezért vannak róla értelmes fogalmaink is. De hogy ugyanaz a valóság egyszerre fejtse ki a maga létét három különböző létformájában, ez képtelenség a mi értelmünk számára. És istenről mégis ezt állítjuk. Ő, akinek változhatatlan lényében nincs átalakulás, öröktől fogva mindörökké éli titokzatos életét úgy is, mint Atya Isten, úgy is, mint Fiú Isten, úgy is, mint Szent Lélek Isten. Ez az Ő senki és semmi mással meg nem osztható, egészen egyedülálló titka. Ne is akarjuk hát érthetővé tenni akár a sajátmagunk, akár bárki más számára!
A keresztyén hit nem is azért vallotta a Szentháromságnak (vagy ahogy pontosabban nevezhetnénk: a Szentháromságegységnek) az igazságát sohasem, mintha azt nagyon áttetsző és ésszerű dolognak tartotta volna. Ellenkezőleg, mindig tudatában volt annak, hogy ezzel az emberi értelem minden képességét meghaladó titokról tesz vallást. De vallotta ennek ellenére mégis, egyszerűen azért, mert ebbe a titokba beleütközött, mint ténybe. Isten, amikor magát az emberrel megismertette, ilyennek ismertette meg magát. S az ember, amikor az Ő kijelentését felfogta, abból kénytelen volt kiolvasni a Szentháromság titkát is. A Bibliában, az Isten kijelentésének könyvében hiába keresnénk ugyan ezt a kifejezést: „Szentháromság”, valamint a róla szóló tannak megformulázását is: „egy lény – három létforma”. Hiszen rámutattunk már: még a Hiszekegyben sem található így meg a Szentháromság megnevezése vagy megvallása. De amint a Hiszekegyről is megállapíthattuk, hogy egész szerkezete a Szentháromság hitének az alapvonalain épül fel, most azt is meg kell állapítanunk: ebben is csak a Bibliában elénk táruló isteni kijelentésnek hű visszhangja a Hiszekegy. Mert a Bibliából is, az elejétől a végéig, a Szentháromság Isten kijelentése sugárzik felénk. Hiszen nem is volna Biblia, vagyis nem is volna az emberi életbe belehatolt isteni kijelentés, ha az Atya nem jelentené ki magát a Fiú által, és a Szent Lélek az emberi lélekben ki nem világosítaná ennek a kijelentésnek az értelmét! A Szentháromság tanában a keresztyén hit csak azt összegezte és szövegezte meg a maga gyarló emberi szavaiban, amit Isten felől Őtőle magától tudott meg az Ő kijelentéséből. Ha pedig Isten feltárja magát az ember előtt, akkor az ember nem emelhet kifogásokat és nem bírálgathatja: miért ilyen észfeletti és megfoghatatlan, miért nem értelmileg könnyebben megemészthető az Istennek elébe táruló valósága? Alázatosan meghajolva, titokzatossága előtt is megnémulva, úgy kell fogadnia és tudomásul vennie Isten ismeretét, ahogy azt a kijelentés ajándékából megkapja.
De ez nem valami fogcsikorgató kényszeredettség dolga! Az Isten kijelentésének ténye előtt, igaz, alázatosan meghajlik a keresztyén hit, mert tudja, hogy azzal vitára nem szállhat, de ennek az alázatos meghajlásnak a gazdagon megajándékozott embernek a háládatossága adja meg az igazi színezetét. A Titok előtt való elnémulás egyúttal annak a mélységes örömnek a némasága is, amely nem talál szavakat a maga kifejezésére. Nem úgy vallja a keresztyén hit Atyának, Fiúnak, Szent Léleknek az egy Istent, hogy közben ott lenne a hátsó gondolat: ha már így van, tudomásul kell venni, de jobb volna, ha nem így volna. Ellenkezőleg: boldog, hogy tudhatja, hogy így van, mert éppen így sokkal jobban van, mint ahogy ember valaha is álmodni merte volna! Hiszen éppen az Isten Szentháromság-voltának köszönhet a keresztyén hívő mindent! Tapogatózásának a sötétségébe azért világított bele az Isten ismeretének fénye, mert van Fiú Isten, aki az Atyát megjelenti. És az istenismeretnek ez az ajándéka azért nem vész kárba, mert van Szent Lélek Isten, aki az emberi lélekben végzett munkájával megérteti és elfogadtatja vele azt, amit a Fiú mond az Atyáról. S az így előttünk kitáruló Fiú, és az életünkbe behatoló Szent Lélek ugyanakkor nem más, mint a mindenek felett örök fenségű hatalomban élő Atya Isten. Ha Ő lép velünk ilyen közösségre, akkor mitől lehetne még félnünk? Ez életre és az örökkévalóságra minden kérdésünk megoldását éppen abban kapjuk meg, hogy az Isten Szentháromság Istennek jelentette ki magát nekünk!
Ezt persze nem érthetjük úgy, mintha Isten a mi kedvünkért vált volna Szentháromsággá. Azért olyan nagy ajándék számunkra őt ilyennek megismernünk az Ő hozzánk szóló kijelentéséből, mert Ő maga ilyen a valóságban, ilyen volna tőlünk eltekintve is, ilyen volt világok teremtése előtt is és ilyen maradna, ha minden megsemmisülne is. Mi természetesen a magunk helyzete szempontjából szemléljük ezt a titkot, és azért a nagy ajándékért vagyunk hálásak, amely nekünk jutott osztályrészül azzal, hogy Isten az Ő kijelentésében bepillantást engedett az Ő titokzatos valóságába. De az előttünk feltáruló hármasságnak nemcsak az Istennek hozzánk való viszonyában van jelentősége. Isten sajátmagában is öröktől fogva mindörökké az Atya, Fiú, Szent Lélek egymást átható három módján éli az ő végtelen és megfoghatatlan gazdagságú életét. Azonban ki akarná homályos emberi szemével átkutatni annak mélységes rejtelmeit? Annak hogyanja és mikéntje végképpen el van rejtve előlünk. Elég, ha az tárul ki világosan előttünk: mit jelent az Isten Szentháromság-volta az Ő mihozzánk való viszonyában? És azt kell mondanunk: a mi számunkra mindent jelent az!
Ezért a Szentháromság gondolatában kifejezett istenismeret – éppúgy, mint a rajta felépülő Hiszekegy is – közös kincse az egész keresztyénségnek. Ez alól a megállapítás alól csak egy kivételt kell tennünk: van egy töredék, az unitáriusok csoportja, amelyről már régebbi „antitrinitárius” neve is elárulja, hogy éppen a Szentháromság tanának az elutasításával válik külön az összes többi keresztyénektől. A reformáció idején alakult ki ez a csoport is, és azóta a közös történeti sors az együvétartozás bizonyos szálait szövögette közötte és a reformáció örökségét valló keresztyén közösségek között. Valójában azonban nem a reformáció igazi indítékaiból született meg, hanem inkább csak a reformáció mozgalma mellett hajtott ki az élete, és közötte meg a reformáció tábora között sok éles harc is zajlott le. Nem tisztán annak a vágynak köszönheti a létét, amely a reformációt megindította és hajtotta: visszavezetni az egyházi életet az Isten kijelentésének kizárólag a Bibliában megtalálható alapjára. Nagy szerepet játszott kialakulásában egy másik törekvés is: észszerűbbé tenni a keresztyén hitet. Természetes, hogy akkor tehermentesíteni kellett azt a Szentháromság titkától is, mint az Isten minden egyéb titkát is magában foglaló legmélyebb titoktól. De mi marad akkor? Az a szerencse, hogy a keresztyén hit nemcsak tannak, hanem elsősorban életnek is dolga. S ezért ha valamely közösség értelmileg vallott tan dolgában nem őrzi is meg mindazt, amit Isten az ő kijelentésében adott nekünk, sőt elejti abból a legdrágább ajándékokat is, azért még lehetnek benne sokan, akik – maguk sem tudva róla – mégis abból a kijelentésből élnek. Azok az unitáriusok, akik a Bibliából táplálják a lelküket, valójában maguk is a Szentháromság igazságára építenek, csak nem eszméltek még rá erre. Lehetnek a lelkükben nagy gátlások, amelyekből ez érthetővé válik. Sokakat talán az riaszt el a Szentháromság igazságának a felismerésétől és elfogadásától, hogy a Szentháromság hitének csak torz formáival találkoztak és azokat nem tudják megkülönböztetni annak igazi, tiszta mivoltától. Vagy másokat akadályozhatnak a tiszta látásban azoknak az időknek rossz emlékei, amelyekben a Szentháromság hitét tisztán vallók is sokszor diszkreditálták azt. Voltak esetek, amikor az emberek Istennek ezt a nagy ajándékát elhomályosították a maguk hozzá nem illő keresztyénietlen gyakorlati magatartásával, pl. éppen azzal, hogy türelmetlen erőszakoskodással akarták rákényszeríteni a maguk hitét olyanokra is, akiknek a szeme nem nyílt meg annak felismerésére és a szíve nem tárult fel annak befogadására. Ha tehát az unitáriusok elzárkóznak a Szentháromság tana elől, ebben lehet sok olyan bírálat a Szentháromságot valló egész keresztyénséggel szemben, amelyben a református keresztyén is egyetérthet velük. Sőt elismerheti, hogy az unitárius csoport puszta meglétével is állandó és hasznos figyelmeztetés az egész keresztyénség számára: vajon tisztán őrzi-e és méltóképpen képviseli-e hitének azt a nagy kincsét, amelyet a Szentháromság Istenének ismeretében bír! De ugyanakkor hálás lehet a református keresztyén azért, hogy ő nem örökölt az előttejártaktól olyan gátlásokat, amelyek megnehezítené a Szentháromság hitének öntudatos megvallását, sőt olyan közösségben él, amely egyenesen arra serkenti és vezeti őt is, hogy az Isten kijelentésében lássa meg ezt a felséges titkot és hálásan élvezve annak nagy jótéteményét, tegyen róla vallást maga is.
Az, hogy amerre csak széttekinthet egyébként az egész keresztyénség világában, mindenünnen feléje hangzik ennek a hitvallásának a visszhangja a Hiszekegy egyetemes keresztyén hitvallásának a szavaiból, csak annál hálásabbá teheti a református keresztyént. Főképpen pedig azért lehet hálás, hogy mint a reformáció örököse nem emberek tanítása alapján vallhatja csak a Szentháromság hitét, hanem azért, mert maga Isten szólott őhozzá is a Bibliában és ebből ő maga ismerhette meg így Istent.
_________________ Tanuljunk (elsősorban) az Úrban megbízható református tanítóinktól!
|