|
A nyomok a múltba vezetnek
Itt kell lennie. Megállt. Fürkészve, emlékeiben kutatva pásztázta végig a házak homlokzatát. Sehol, semmi támpont? Azt hitte, hogy simán fel fogja ismerni az épületet. De tévedett. Évek óta nem járt ezen a környéken. Mégis azt gondolta, hogy nem lesz nehéz megtalálni a házat, hisz annyiszor gondolt már vissza arra az estére. És mégsem találja. Egyre inkább erőt vett rajta a csalódottság, miközben még néhányszor végigment a csatorna menti utcán.
- Keres valamit?
Majdnem nekiment egy férfinak.
- Hogyan?
- Úgy mászkál itt az utcán, mint egy kintornás, csak éppen nem ad semmilyen hangot. És kis híján nekem jött.
- Ön itt lakik?
- Nem ebben az utcában, hanem ott elöl a sarkon.
- Igen, keresek valamit, de egy kicsit összezavarodtam.
- Hányas számot keresi?
- ez a bajom, hogy nem tudom.
- Ja, úgy nehezebb lesz.
- Igen, tapasztalom. Kilenc éve, hogy itt jártam, és azt gondoltam, hogy rögtön felismerem a házat.
- És kit keres?
- Ha én azt tudnám!
A másik bizalmatlanul végigmérte:
- Még a nevét sem tudja? És biztos, hogy itt kell lennie?
Jaspernek mosolyognia kellett, olyan furcsa hangon kérdezte ezt az idegen.
- Biztosan azt gondolja, hogy egy őrülttel van dolga. Látom magán. Hát tényleg különös lehetek. Se cím, se név, és mégis azt képzelem, hogy megtalálok valakit, akivel csak egyszer találkoztam az életben.
- És biztos, hogy ebben az utcában volt?
- Egészen bizonyos. Ez az egyetlen dolog, amit biztosan tudok.
- Férfi vagy nő az illető?
- Férfi – elég idős lehet már.
- Itt legalább nyolc 70 feletti férfi lakik. Végül is becsöngethet mindenhol, de ha még a nevet sem tudja, akkor nagyot fognak nézni. Hogy nézett ki az a férfi? Magas, alacsony, göndör hajú, kopasz, sovány vagy kövér? Nem tudná leírni?
- Csak azt tudom róla, hogy hívő ember.
- Hívő? Akkor csak az öreg Weber lehet! Ha csak egyszer találkozott az illetővel, és ezt az egy dolgot tudta meg róla, akkor az csak az öreg Weber lehetett.
- Lehetett? Talán nem él már?
- Nem tudom. Nézze csak, ott lakott a vörös téglás házban, az első emeleten.
- Jól ismerte őt?
- Jól? Hogy jól ismertem-e? Kedves ember volt, nagyon segítőkész, de ahogy maga mondta, „hívő”. Mindig és mindenhol a hitéről beszélt. Csakhogy a hit engem egy cseppet sem érdekel. Aztán évekkel ezelőtt elköltözött innen. Hogy hová, nem tudom. Valószínűleg valami öregotthonba. Ha ez ilyen fontos magának, kérdezze meg a borbélyt odaát, az majdnem mindent tud.
A fodrászüzlet tele volt. Két férfi éppen „kezelés” alatt volt, egyikük feje a mosdókagyló felett. Három másik cigarettázva, beszélgetve várakozott.
- Csukja be az ajtót, mert attól nem lesz melegebb, ha tárva-nyitva hagyja. Felkészülhet egy óra állásra, innen nem jut ki egyhamar.
Kellene egy-két kempingszék, főnök! Milyen dolog ez, csak úgy álldogáljon a szegény vendég?
- Nem hajat vágatni jöttem, keresek valakit.
- Ha a rendőrségtől van, akkor az egész bandát letartóztathatja – tromfolt a borbély.
- Ne hagyja magát megtéveszteni, uram! Ez a személy csak el akarja terelni magáról a figyelmet, pedig egész sor bűntett nyomja a lelkét.
- Vigyázz, mit beszélsz. Nemsokára itt ülsz előttem a székben.
- Fogadjunk, hogy nem a rendőrségtől van az úr. Előkelő ember, túl jól öltözött ahhoz, hogy spicli legyen.
- Egy bizonyos Weber urat keresek – nevetett Jasper -, ez öreg embert, aki itt lakott a közelben. Valaki azt mondta, hogy mindig itt vágatta a haját. Évekkel ezelőtt költözött el állítólag, valószínűleg egy öregotthonba.
- Az öreg Weberre gondolhat – hallatszott a mosdókagylóból.
- Persze, biztosan. Legalább négy éve már, hogy elköltözött.
- Nem az volt az a papféle?
A férfi, aki ezt kérdezte, nemcsak hogy a legsoványabb, hanem messze a legalacsonyabb is volt a társaságban.
- Ahányszor csak találkozott vele az ember, mindig Istenről és Jézusról beszélt.
- Nem volt olyan vészes - védte a fodrász volt kliensét. – Annak az embernek volt meggyőződése, és nem szégyellte. Le a kalappal előtte.
- Biztosan a kis törpe volt, aki kivetnivalót talált az öreg Weberen – szólalt meg a tompa hang újból a mosdókagylóban.
- Semmi bajom az öreg Weberrel, a papokkal van bajom. Eleget hallottam őket a rádióban. Nem értem, miért beszélnek az emberek olyan furcsán, ha Istenről van szó. Teljesen más hangon, mint egyébként.
- De az öreg Weber nem úgy beszélt. Talpig férfi volt az öreg, tényleg volt mondanivalója. – Ezzel a mosdókagylós férfi törülközővel a fején felegyenesedett. – Te, most komolyan beszélek. Amikor benne voltam a slamasztikában, az öreg Weber segített rajtam. Ezt a legtöbb barátomról nem mondhatnám el.
- Igazad van – mondta a borbély a megfelelő hajrögzítőt keresgélve -, egy rossz szavunk sem lehet az öreg Weberre.
- Sokszor elgondolkoztatott a szavaival – vélte egy idősebb ember, aki eddig hallgatott.
A sovány hitetlenkedve csóválta a fejét:
- Látszik, hogy nemsokára karácsony. Lassan már azt hiszem, hogy én vagyok az egyetlen pogány ebben a díszes társaságban.
- Rokona az öreg Webernek? –kérdezte Jaspert a fodrászszéken ülő.
- Nem, de szükségem lenne a címére.
- Megadhatom magának.
- Na nézd csak! – kiáltott a kis sovány.
- Fizetek érte, ha ezt egy tompa ollóval nyírod meg – kontrázott rá a másik, és Jasper felé fordulva nevetve folytatta:
- Ne törődj vele! Ha minden ember olyan lenne, mint az öreg Weber, másképp nézne ki a világ. Meg fogom adni magának a címét.
Az öregotthon egy új lakónegyedben volt. Bár az túlzás, hogy új, legfeljebb csak a belvároshoz viszonyítva.
Amikor Jasper belépett az épületbe, se közel, se távol nem látott egy teremtett lelket sem. „Valaki csak jön majd” – gondolta és várakozott. Öt perc múlva még mindig ott álldogált, amikor valaki arra ment egy szerszámosládával a kezében. Letette a szerszámait egy ablakpárkányra, és megkérdezte:
- Nincs itt senki, hogy útba igazíthassa?
- Nincs, pedig már egy ideje várakozom.
- Igen, beteg a recepciós hölgy. Aki helyettesíti, azt pedig az előbb láttam fenyőágakkal a kezében. Biztosan a karácsonyi díszítésben segít. A nehezét már megcsináltam én. Tudja, ácsként kezdtem egy építkezési vállalatnál, de az évek során aztán mindent csináltam: csempéztem, mázoltam, már kőműves is voltam. Igen, egy ilyen helyen mindent meg kell tudni csinálni. Ha valami elromlik, akkor megszerelem. Csak a gázhoz nem vagyok hajlandó hozzányúlni…. Nézze csak, itt a helyettesítő hölgy!
Jasper odaszaladt a recepcióhoz, és az öreg Weber után kérdezősködött.
- Azt hiszem Pál, Weber Pál, de nem vagyok benne teljesen biztos.
A hölgy végignézett egy listát, majd rázta a fejét.
- Attól félek, hogy rossz helyen keresi. A rokona?
- Nem, nem vagyok a rokona, csak ismerőse.
- Sajnálom. Wassner, Weiland, Wilhelm – csak Weber nincs.
- Hát akkor nincs mit tenni. Köszönöm ezt is, hogy megnézte.
Jasper csalódottan indult kifelé.
- Nem volt szerencséje? – kiáltott utána a gondnok.
Jasper odalépett hozzá.
- Nem, nem tudott segíteni.
Amaz az ablakzárral kínlódott.
- Micsoda vacak áru! – mérgelődött. – Nézzen ide. Egyszerűen letörött. Mi lenne, ha ez egy ifjúsági klub vagy egy body buildingterem lenne? Pedig itt csak idős emberek vannak. – Összeszedte a szerszámait, kinézett az ablakon, és intett valakinek. – Ez Besenbinder asszony, ott az első emeleti ablakban bal oldalt. Már majdnem 96 éves, de szellemileg még teljesen friss. Nagy ajándék ez.
Még egyszer integetett.
- Mindig integetek neki, és számít is rá. Figyelni szokta az épületet, hogy hol vagyok. Ilyen idős korban magányossá válik az ember, ezt garantálhatom. Magának nincs itt rokona, ugye?
- Nincs.
- Csak azért gondolom, mert még sosem láttam itt magát. Ismerek minden látogatót. A nyugdíjasok szívesen mesélnek, én meg türelmesen meghallgatom őket. Kell, hogy legyen valakije az embernek, akinek elmondhatja a történeteit. Minden élet egy regény; általában sok bánattal, bajjal teli, happy end nélkül. Kivéve, ha történik valami itt belül – kopogott a mellén.
Jasper meglepetten pillantott rá, és ragyogó ötlete támadt.
- Már régóta dolgozik itt? – kérdezte a gondnokot.
- Mi magánál a régóta? Éppen hét éve.
- Ismer egy Weber nevű embert?
- Webert, az öreg Webert keresi? – Úgy nézett Jasperre, mintha most látná meg csak igazán.
- A volt borbélyánál kaptam meg a címét.
A férfi megfogta a szerszámosládáját, és Jasper karja után nyúlt.
- Jöjjön – mondta -, a műhelyemben nyugodtan beszélhetünk.
Jasper vele ment, és nemsokára egy kis helyiségben ültek szemközt egymással.
(folyt.köv.)
|
