Időzóna: UTC + 1 óra




Új téma nyitása Hozzászólás a témához  [ 50 hozzászólás ]  Oldal Előző  1, 2, 3, 4  Következő
 

Szerző Üzenet
HozzászólásElküldve: 2007. nov. 08., csütörtök 12:43 
Bentlakó
Avatar
Offline

Csatlakozott: 2006. okt. 05., csütörtök 20:20
Hozzászólások: 3994
„Isten öreg bojtárjának vallomásai”
Bandi bácsi üzenetei

Dr. Gyökössy Endre, „Isten öreg bojtárjának vallomásai” címen megjelent könyvéből közlünk néhány szemelvényt. Reméljük, ezekből legalább hozzávetőleges elképzelése lesz az olvasónak, milyen volt Bandi bácsi szolgálata, kezdő lelkésztől, öregkoráig. Nem könnyű feladatra vállalkoztunk, mert Bandi bácsi – sok más könyvéhez hasonlóan – ebből sincs mit kihagyni, mert abban egyetlen felesleges szó nincsen. Éppen ezért javasoljuk, aki csak teheti, olvassa el az egész könyvet.
A szolgálat kezdete
Fiatal káplán Rákospalota-óvárosban voltam, Benkő István esperesnél. Nagyon jól éreztem magam. Főnököm nagy és jó igehirdető volt. Több nyelven beszélt, rendkívül olvasott volt. Én pedig megszomorodva néztem, hogy az egyszerű, fejkendős parasztasszonyok milyen édesdeden alusznak az istentiszteleten. Egyik-másik mondta is: - Jaj, de szépen beszél a nagytiszteletű úr! Még csak nem is értjük. De azért nagyon szépen beszélt!
Ez engem arra figyelmeztetett, hogy amikor lelkészként igét hirdetek, mindig olyasmiről beszéljek, ami érdekli az embereket. Olyan problémát vettem elő, ami nem Jákobról, Mózesről vagy Istvánról, a vértanúról szólt, hanem - mondjuk - egy újpesti melósról vagy annak feleségéről, aki nekem sírta el a bánatát. Arra nagyon vigyáztam, hogy senki magára ne ismerjen.
A gondokat meghallgatva mindig az volt a kérdés: mit szólna ehhez Jézus? - Ezt kíséreltem meg elmondani, megértetve mindenkivel, hogy bajaikban merjék megkérdezni: Uram, Jézus, Te mit szólsz ehhez? - Egyre többen lettek a templomban.

A szolgáló szeretet
Az ember-kíváncsiság, a szeretet a rugója a munkámnak. És még valami: én rengeteg szeretetet kaptam a szüleimtől, a feleségemtől, a gyerekeimtől, a gyülekezetemtől. Illik továbbadni! Nemcsak a pénzből, a szeretetből is, lehet „tizedet” adni. Ha én mindent magamnak tartok önző, zsugori, gyűjtögető ember vagyok. Nekem azt tovább kell adnom! A „módszerem” az, hogy agyba-főbe szeretgetem azt, aki engem fölkeres. Az is nagyon lényeges, hogy a rám szoruló ne egy szakember szakbeszédével találkozzék. Nálam ez sosincs: megkérdezem, hol szorít a cipő, és azt beszéljük meg. Megmondva lelki „kisfiamnak”, hogy a döntést helyette nem vállalom.
Ha erősködik: „De Bandi bácsi, mégis, mit tenne a helyemben”; azt felelem: - Én én vagyok. Lehet, hogy neked nem ugyanazt kell tenned, amit én látok. Döntsd el, hogy mit teszel te, és tisztelj meg azzal, hogy majd megírod, hogyan sikerült.
És bizony kaptam is a leveleket. Egy darabig gyűjtögettem őket, aztán olyan sok lett, hogy már nem gyűjtöm…
Csak egy-két általánosabb problémáról hadd szóljak. Sokan félnek. És még az a könnyebb, ha meg tudják nevezni, hogy mitől. De amikor valaki csak szorong! Amikor nem tudja megmondani, miért, mitől, mióta szorong - az nagyon nehéz. És egyre több ilyen van. Gyakran furcsa módon - ezek mögött vagy a halálfélelmet, vagy az életfélelmet fedeztem föl.
A halálfélelem az, amikor valaki húsz-egynéhány éves, és már előre fél a haláltól. Jaj, Istenem, egyfolytában a haláltól fél. Hosszú beszélgetés-sorozatok - nem is mindig sikeresek. Ez a krónikus halálfélelem megmaradhat.
Mostanában pedig még tán ennél is gyakrabban tör elő az életfélelem. A Jaj, mi lesz? Jaj, hogyan lesz? Jaj, fölveszik-e a gyermekemet az iskolába, a gimnáziumba, az egyetemre? Jaj, a férjemnek nincs állása. Jaj, a feleségemnek nincs kenyere. - Mélységekig hatoló, egzisztenciális félelemben él a népünk.
Ez pedig a depresszió alapja. Amikor magamon érzem, hogy csúszom lefelé: munkaterápiára fogom magam. És másnak is ezt ajánlom.
Volt egyszer egy betegem a Károlyi Kórházban, akinek megígértem, hogy viszek egy Bibliát. Éppen aznap jött beszélgetésre valaki, akinek egyszerűen a kezébe nyomtam a Bibliát és megadtam a betegem címét. Nagyon meghökkent. Nem az úttól, hogy most egy kórházba kell mennie, hanem a szokatlan „terápiától”: - Én azért jöttem magához, mert fenyeget a depresszió - zúgolódott óvatosan.
Bátorítottam hát: - Mire megjön a kórházból, hogy megvigasztalta azt az embert, netán fel is olvasott neki a Bibliából, nem lesz depressziós!

Családi élet
Hát sok mindent elrontottam az életemben, de a házasságom nem. Az nagyon jó. Ma is Őt venném el, mint ötvennégy év óta mindig. Nagyon mélyen szeretjük egymást.
Ifjúkori, lobogó szerelem volt ez. Ő tizenkilenc, én huszonnyolc évesen, a háború kellős közepébe kerültünk, amikor elhagytuk Svájcot. Milyen nagy szeretet kellett ahhoz, hogy ő onnan - idejöjjön a kedvemért. Ma is hálás vagyok a szüleinek, akik elengedtek bennünket.
Ennek a házasságnak a gyermekeinken kívül sok “jó gyümölcse” volt. Mert az én feleségem nemcsak csodálatos anya, feleség, hanem kitűnő papné. Mondhatom, hogy az első számú káplánom mindig ő volt. Sokszor egy-egy igét tőle kaptam a reggeli áhítatban: - Erről egyszer prédikálhatnál. - és mondott egy-két gondolatot, ami mindig remek volt. Nem is csodálom, hogy huszonkét évig volt a svájci nagykövetség titkárnője: rendkívül élénk eszű, intelligens asszony.

Az ember szabad akarata
De sokszor kérdik: Hogyan engedheti ezt Isten? Rendszerint ezt felelem: Isten szabad akaratot adott, és így magának szabad ölni is, meg ölelni is… borzasztó lenne, ha az ember csak egy fölhúzott masina volna, és azt csinálná ami belé, van programozva!
Olyan nagydolog, hogy szabad akaratunk van. Tehetünk jó és rosszat. Segíthetünk vagy nem, segíthetünk. Ránk van bízva.
Ez az Ember méltósága.
Az Isten, a Teremtő: felnőtt lénynek, homo sapiensnek, sőt, Homo Christianusnak akar engem! Az állat csak azt teheti, amit az ösztönei diktálnak. Én: annak az ellenkezőjét is!
Ettől Ember az ember.
Nem az ösztöneim, elnyomásáról van itt szó, hanem a fölöttük való uralkodásról. Hogy JÓL- és JÓRA használjam őket. A puskaporral nem csak agyonlőhetek valakit, de fölrobbanthatok egy sziklát, hogy ÚT legyen előttünk, ne akadály.
Mivel a politika befolyásolja a szabad akaratot - pap sose politizáljon, hanem egy emelettel feljebb gondolkozzék. Csinálják a politikát a hívő emberek, de a papnak elég a maga szolgálata. Sosem vállaltam magasabb egyházi tisztséget, mert ott már van politika.

Az imáról
Sokszor kérdik: hogyan kell imádkozni? Mindenkinek úgy, ahogy tud.
Van, akinek térdelve, és van, akinek sírva. Hallottam már imádkozni úgy valakit, hogy kiabált, égre tartott kézzel. A másik meg összetette a kezét, lehajtotta a fejét, hullott a könnye és meg se nyikkant.
Mi a templomban a zsoltárokat énekeljük. Köztük vannak igen kemény zsoltárok, én “káromkodó zsoltároknak” nevezem őket, és azért szeretem, mert becsületesek. Kimondják a dühüket, mérgüket, keserűségüket. Milyen igazán dühöng egy-egy zsoltárban Dávid király. (Még ha nem is ő írta mindet, de valahogy el kell nevezni őket.)
Ahány ember - annyiféle imádság.
Mindenkinek más a hangja, a szívverése, a lelkialkata. Néha annyi elég, hogy rágondolok Istenre, akiről tudom, hogy rám gondol… Van egy sajátos dimenzió a számomra: Az Úrban lenni. Ha rágondolok Jézus Krisztusra és fölsóhajtok az Ő nevében: ez ima. Egyszer kint ültem a kertben és néztem egy virágzó mandulafát. Tele volt imával a szívem. Nem foglaltam szavakba, de az imádság volt. Hála Istennek a Szépségért, a lombért, a virágért, az érlelődő gyümölcsért. Meg azért, hogy látom, és hogy örülni tudok neki.
Ima még egy madárdal is. Sok feketerigó van a kertben, szeretem őket. Csak kikönyökölök az ablakon, vagy üldögélek mozdulatlanul egy fa alatt, ők meg körém szállnak, csipegetik a magokat a fű között, amit nekik szórok ki. Rendszerint kitépdesik a füvet is, és olyankor mérges vagyok rájuk - de mégis úgy örülök, hogy itt vannak. Egyszer-egyszer trilláznak is nekem. Akkor bizony meleg a szívem…
Hogy milyen ima van még? Muzsikus barátom egyszer azt mondta: - Én beszélni nem tudok, de majd elhegedülöm… - És olyan csodálatos improvizáció született meg a hegedűjén, ami egyedülálló vallomás volt. Egyszer bementem a mi kis templomunkba, mert orgonaszót hallok. Az én másik kedves, orgonálni-tudó barátom ült a hangszernél. Észre sem vett. Egészen magába merülve orgonált, orgonált. Amikor észrevett, hirtelen, és zavartan abbahagyta:- Bandi bácsi, ne haragudj, hogy használtam az áramot. De ki kellett orgonálnom magamat…
Gondolom, ki-orgonált magából valamit. Irigylem azokat, akik zenével is tudnak beszélni…

Nehéz évek
A lelkészi munka másik fele, a szolgálat, számomra nem kezdődött valami könnyen. Háború volt, ostrom. A bombák köröttünk csapkodtak. Mint lelkésznek, sokat kellett temetnem, akár a bombazáporban is. Szinte hasoncsúszva mentem a temetőig meg vissza. Közben lőttek és az orosz repülőgépek géppuskázták ezt az iparvárost, ahol sok pusztítani valót véltek. Még ma is csodálkozom, hogy életben maradtam. Hányszor jöttek az orosz rata-gépek, és végig géppuskázták: a temetőt. Még az is előfordult, hogy a sírásóval beugrottunk a sírba, és csak nevettünk. Azt mondja a sírásó: - Na, tiszteletes úr, itt helyben vagyunk. Ha eltalálnak, csak éppen ránk kell kotorni a földet…
Áldott humor! Még ha kínjában is, de tudott nevetni az ember. Hogy könnyebb legyen…

Bandi bácsi a halálról
Ki tudja, mennyi van még hátra, hisz volt már két infarktusom. Lehet, hogy a harmadik elvisz.
Kapjak a szívemhez, essek össze. Aztán: „Meghalt az öreg Gyökössy is”. Éltem eleget, láttam eleget.
A halál hozzá tartozik az élethez. De azt is tudom, hogy nem pont, hanem kettőspont… És ez nekem elég. Hogy mi jön azután - majd megtudom.
Én azt hiszem, hogy egész más valami lesz, mint amit mi itt próbáltunk kiókumlálni.
Sokkal másabb. Sokkal szebb.
Majdnem azt mondom: kíváncsi vagyok, hogy mi van odaát? Igaz volt-e, amit muzsikáltam. Feleségem azt mondja, ő is erre kíváncsi.
Őt sajnálom. Sajnálom itt hagyni.
Nem lesz neki könnyű egyedül maradni, hiába van a nagycsalád. Akkor se lesz neki könnyű - ezt előre tudom.
Azt kértem tőle, ha meghalok, hamvasszanak el. Valamikor az ősember is elégette a halottait. Aki a földben ég el, lassan ég el. Aki itt a tűzben, az gyorsan. Akkor miért ne csináljuk gyorsan?
Gyökössy Endre


Vissza a tetejére
 Profil  
 

HozzászólásElküldve: 2008. jan. 02., szerda 12:14 
Bentlakó
Avatar
Offline

Csatlakozott: 2006. okt. 05., csütörtök 20:20
Hozzászólások: 3994
Visky Ferenc:
Fogolytársam Richard Wurmbrand
A megemlékezésre Isten beszéde kötelez: "Emlékezzetek meg a foglyokról mint fogolytársak..." Wurmbrand Richard 14 évi fogsága után is fogoly maradt. A börtönben is kettős fogságban élt. A kommunista rendszer fogsága eltörpült Krisztus fogsága mellett. Fogságba esetten került börtönbe: "fogoly vagyok az Úrban" - mondta Pál. Ez Wurmbrandra is áll. Ezért bírta elviselni kavernái, csonttébécéje ellenére a sztálini évek borzalmait is.
Nekem az a kegyelem adatott, hogy fogolytársaként emlékezhetem rá.

Az 1940-es évek elején hallottam először erről a különös emberről. A szinajai lelkészüdülőben konferenciát rendezett az Egyházak Világtanácsának megbízásából. Lelkésztársaim beszéltek róla nekem, akik ott voltak azon a konferencián. Magas, szikár, égőszemű zsidó, aki megtért Krisztushoz, nagyon ismeri a Szentírást, sok nyelvet beszél - így jellemezték. Mindenkinek feltűnt kövér Bibliája, melynek minden lapja mellé még egy-két üres lapot fűzetett, s azok tele voltak jegyzetekkel, magyarázó szöveggel.
Azt is megtudtam felőle, hogy Bukarestben egy zsidó-keresztyén gyülekezet vezetője, pásztora. Néhányan a marosvásárhelyi CE-Szövetségből - Nagy Jenő, Farkas Gyuri, Árus Lajos - felkeresték fővárosi otthonában. A találkozás mély hatással volt rájuk. Már akkor rendkívül érdekelt ez az ember, további sorsát is figyelemmel követtem. Nem sokkal később értesültem letartóztatásáról. Ez még inkább felkeltette bennem a vágyat, hogy megismerjem. Minden nap imádkoztam érte és ismeretlen családjáért.
Megtudtam, mi volt az oka börtönbe kerülésének (később ő maga is megírta valamelyik könyvében). A kommunizmus Románia szovjet megszállásának kezdetén már igyekezett megszilárdítani politikai befolyását. 1949-ben, a Nagy Nemzetgyűlés nagytermébe az ország összes egyházi vezetőit meghívták tanácskozásra: a pátriárkának, a metropolitáknak, a püspököknek, a neoprotestáns vezetőknek kötelezően jelen kellett lenniük. A felszólalók az emelvényen az óriás méretű Sztálin kép alatt biztosították lojalitásukról az új politikai rendszert. Egymást túllicitálva magasztalták a nagy Sztálint, s dicsérték, mint Belsazár lakomáján, az arany-, ezüst- és kőisteneket. Záporoztak a hűségnyilatkozatok: a szovjet rendszer teljesen bibliai, mert megvalósítja Isten országát, amit már Keresztelő János, és maga az Isten Fia is bejelentett kétezer évvel ezelőtt. A sarló és a kalapács elfedte a keresztet. Az ország minden keresztyéne vezető papjainak szájából hallhatta: az osztálytalan társadalom maga az Isten országa. A nagy és dicsőséges Sztálin elvtárs valamint a párt és a munkásosztály jóvoltából megvalósult az emberiség ősi óhaja: a paradicsom, minden ember egyenlősége. Elközelgett a kapitalisták, a tőkés kizsákmányolók hatalma megdöntésének ideje...
Ott ült a teremben Wurmbrand is, mellette a felesége, Sabina. Megrendülten hallgatták a gyalázkodást. Egy idő után megszólalt a felesége: - Richard, meddig tűröd még Krisztus arcának meggyaláztatását? Mire a férj: - Ha megszólalok, többé nem lesz férjed. A válasz ez volt: - Nekem nem kell gyáva férj.
Richard nem maradhatott ülve. Kiment a mikrofon elé, és megvallotta Jézus Krisztus nevét, akit egyedül illet minden dicséret és magasztalás. Óriási lett a döbbenet. A mikrofont kikapcsolták, a rádióközvetítés megszakadt. Magam is követtem primitív kristálydetektoros rádiómmal a fejleményeket. Bár a közvetítést abbahagyták, egy pillanatig még hallottuk a nagy zajt, a több mint négyezer egyházi vezető hangos döbbenetét, és jól lehetett érzékelni, hogy valami rendkívüli történt.
Wurmbrand jóslata nemsokára bekövetkezett: letartóztatták, huszonöt évet kapott. A tárgyaláson bátran viselkedett: - Bíró úr, ha felakasztanak, amikor kötéllel a nyakamban a bitófa alatt állok, kérem, fogja meg a pulzusomat, s ha a normálisnál gyorsabban ver, ne higyjen a bizonyságtételemnek.
Éppen tőle hallottam a következő hasszid-történetet. A szovjet hatalom bíróság elé állítja a rabbit. Az ügyvédje így védi: - Védencem a szegények megsegítésére pénzadományokat gyűjtött, amikor egy óvatlan pillanatban egy tolvaj kikapta a kezéből a pénzeszacskót, s elinalt vele. A rabbi utána futott, és így kiáltott: - Nem loptad, én adtam neked. Mikor megkérdezték, miért tette ezt ahelyett, hogy rendőr után kiáltott volna, a szentéletű rabbi így válaszolt: - Azért, mert az özvegyek, árvák megkárosítása égbekiáltó bűn, s arra alig van bocsánat.
A bíró megkérdezte az ügyvédet: -És maga elhiszi-e ezt a mesét? Az ügyvéd ezt mondta: - Nem, nem hiszem, de hogy van az, hogy rólam és a bíró elvtársról nem keringenek ilyen mesék?
Richard Wurmbrand feleségéről is ismerünk egy hasonló történetet (bár ez nem hangzott el ott a bírósági tárgyaláson). Összeszedtek az utcáról egy lányt, és befogadták a lakásukba. A lány ezt-azt segített a konyhán, de néhány hét után megszökött. Mindent elvitt a házból, amit tudott. Pár hét múlva az utcán, Bukarestben szembementek volt védencükkel. Binci meglátta rajta saját ruháját, mire így szólt hozzá: - Marioara, nem loptad a ruhámat, én adtam neked. Nincs hepiendes folytatása ennek a találkozásnak, nincs is rá szükség, az egész történet az.
Richard Wurmbrand könyvében leírja mindazt, ami az Antonescu-kormány, majd a szovjet megszállás idején történt vele. Sejtésem szerint korántsem mindent. Sok egyebet is hallottam tőle a börtönben. Lehet ismétlem is a történeteket, de én most arról számolok be, amik megmaradtak bennem a Wurmbrand házaspár beszámolója nyomán, és aminek én magam is szemtanúja voltam. Sok olyan esemény van, melyről rajtam kívül már nem igen tud senki. Többen a fogolytársai közül (Szőke László, idős Lőrincz János) már az örökkévalóságban vannak.
Kevesen ismerik például a következő történetet: Wurmbrand Bukarestben, egy szomszédjánál vendégeskedett. Jelen volt ott egy antiszemita volt Antonescu-tiszt is, aki nem gyanítva Wurmbrand zsidó származását, dicsekedni kezdett azzal, hogy annakidején hogyan irtották a zsidókat, ölték meg a gyermekeket, az öregeket, taszították le őket a hídról a folyóba. Az egyik történetben egy helyiséget is megnevezett Észak-Moldvából, ahol ő személyesen bánt el egy családdal: a szülőkkel és a gyermekekkel. Richard Wurmbrand a felesége családjára ismert a kiirtottakban, de semmit sem szólt.
A vendégeskedés során Wurmbrand különböző hangszereken játszott. A tisztnek láthatóan tetszett, ahogy zenél. Később Wurmbrand áthívta a saját lakására, hogy majd ott folytassák a zongorázást. A tiszt elfogadta a meghívást. Wurmbrand ismét zongora elé ült, és játékával szinte elkábította a tisztet. Akkor hirtelen felszökött a helyéről, és rákiáltott a tisztre: - Te gyilkosa vagy a feleségem családjának! A tiszt meglepetésében, leleplezettségében a földre esett, s úgy kérte a bocsánatot. Wurmbrand - hogy ne legyen olcsó a kegyelem - bement a hálószobájukban, kiemelte alvó kisfiúkat az ágyból, és a reszkető tiszt karjaiba tette: - Ilyen gyermeket végeztek ki. A leleplezett gyilkos még jobban ordítva kérte a család és Isten bocsánatát. Wurmbrand pedig nem várt a bűnbocsánattal, és azzal hogy a Krisztus halálára hivatkozzon. Követte Azt, aki így szólt: "Ha valaki énhozzám jön, semmiképpen ki nem vetem." De még hátra volt valami: - Most bemegyünk mind a ketten a feleségemhez - mondta -, felköltöm, és azt fogom mondani neki: nézd, itt van az, aki megölte a szüleidet és a testvéreidet. És ő meg fog ölelni téged, és azt fogja mondani: - Áldott legyen az Isten, hogy megbocsáthatok szüleim és testvéreim gyilkosának. Éppen így történt. A felébresztett feleség könnyek között hirdethette a bocsánatot Krisztusért, s az éjjeli találkozás szeretetvendégséggel ért véget.

Richard Wurmbrand Bukarest utcáján sétált feleségével. Látták, hogy a másik oldalon öreg, szakállas, botra támaszkodó zsidó csoszog. A feleség megszólalt: - Richard, nem sok lehet hátra már ennek az embernek, menj át, és beszélj neki a Messiásról. Wurmbrand odament hozzá: - Tudja-e bátyám, megérkezett a Messiás? Az öreg arca felragyogott: - Hol van, úgy vártam, szeretnék találkozni vele! Wurmbrand meghívta az öreg zsidót magához és a gyülekezetbe, de az nem akart azonnal menni: - Ma még nem. Tudod, fiam, holnap van az engesztelés ünnepe, a Jóm Kippur. Én koldus vagyok, a jómódú zsidók könyörületéből élek, akik ezen az ünnepen ellátnak pénzadománnyal, most nincs időm a találkozóra, de ünnep után feltétlenül elmegyek hozzád.
Wurmbrand azonban amellett kardoskodott, hogy ne halogassa a dolgot, ki tudja, lesz-e még ilyen alkalom. Az öreg makacsul ellenkezett. Akkor Wurmbrand megkérdezte: - Mennyi szokott összegyűlni, s az mennyi ideig elég? Az öreg viszonylag tetemes összeget nevezett meg. Mire Wurmbrand: - Hiszi-e, hogy a világot az Örökkévaló teremtette, és övé az ezüst és az arany és a földnek teljessége? Az öreg így válaszolt: - Hát már hogyne hinném, fiam? - Ha hiszi, akkor azt is hiszi, hogy ez a gazdag Isten tud magának ugyanannyit adni, ha nem többet, mint a gazdag zsidók Jóm Kippurkor.
Hallgatás volt erre a válasz. Az öreg kitartott a gazdagok ünnepi adománya mellett. De alig telt el pár nap, sürgősen hívatták Wurmbrandot a nagybeteg öreghez. Felkereste, de akkor már a gyászéneket imádkozta a zsidó kántor az öreg ágya mellett. Nem volt kivel beszélnie.
"Ma, ha az ő szavát halljátok, meg ne keményítsétek a szíveteket."
Wurmbrand zsidó-keresztyén gyülekezetébe járt egy szellemi fogyatékos zsidó férfi, aki állandóan jelen volt az imaházban, és prédikáció közben hangos hallelujah-kiáltásokkal fejezte ki örömét. A gyülekezetet zavarták a sűrű bekiáltások. Wurmbrandnak a gyülekezet kérésére beszélnie kellett ezzel a férfival. Cselhez folyamodott, megtudakolta, mi a kedvenc eledele. A férfi elárulta: tyúkhúsleves grízgombóccal. - Slajmi - mondta neki Wurmbrand - minden vasárnap asztalom vendége leszel, s meglesz az a tyúkhúsleves a gombóccal, de egy feltétellel: ezentúl bekiáltásaiddal nem zavarod a prédikációt. Slajmi beleegyezett: halleluja helyett tyúkhúsleves.
Eljött a vasárnap. Iszonyú küzdelem dúlt Slajmiban, hogy szóljon-e; a padot markolászta kínjában, de a főpróba sikerült. Ízlett neki a leves, a gombóc, ám mintha valami szomorúság rekedt volna benne. Wurmbrand a következő vasárnap még gazdagabb ígéretekkel provokálta. Ám Slajmi egy darabig küzdött, de végül feladta. - Nem kell nekem a tyúkhúsleves - mondta -: halleluja!
Ilyeneké az Isten országa.
A bukaresti zsidó-keresztyén gyülekezet sokak érdeklődését felkeltette. Egyik alkalommal egy gazdag posztó-szövetgyáros is ült a hallgatóság között. Richard Wurmbrand kopott ruhában az Úr gondviseléséről prédikált. A gyáros szolgálat közben hangosan értetlenkedni kezdett: - Az Ön gondviselő Istene ilyen kopott ruhájú szolgákat tart? - Az én Istenem, szólt vissza a lelkipásztor, már régen megparancsolta ennek a gyárosnak, hogy küldjön egy új ruhára való szövetet nekem, a szegény prédikátornak, de ez a gyáros mindez ideig engedetlen maradt. Nagy csend fogadta a frappáns választ.
Ez a gyakorlati igehirdetés.
Richard Wurmbrand felkereste az aradi rabbit is, még a zsidók deportálása előtt, és igyekezett meggyőzni őt a páli vallomás igazságáról, hogy "nem adatott más név, aki által kellene megtartatnunk". A rabbi természetesen hallani sem akart olyan keresztyénségről, amely évszázadokon át eltűrte, sőt gyakran maga robbantotta ki a zsidó progromokat. Wurmbrand így védekezett: - Mindez igaz, de azért mégsem lehet a szappant kárhoztatni, mert sok piszkos ember van a világon.
Bukaresti szolgálataihoz tartozik még néhány történet. Egy alkalommal egy utcagyerek, egy kislány, állított be hozzájuk. Wurmbrandot az irodájában találta. - Hallja, bácsi - mondta neki - úgy hallottam, maguk szeretik a szegényeket, az árvákat. Nekem nincs se anyám, se apám, nekem nincs otthonom, az utcán hálok, fogadjon el lányának. - Binci - kiáltott be Wurmbrand a konyhába a feleségéhez, majd anélkül hogy mérlegelte volna a helyzetet, vagy előbb tanácskozott volna a feleségével, így folytatta: - gyere csak, itt van a lányod. A kislányt befogadták.
"Aki egy ilyet fogad be, az engemet fogad be" - mondja Jézus.
Wurmbrand nem tűrte a gyülekezetben a törvényeskedést. Az egyik atyafiról kitudódott, hogy titokban dohányzik. A gyülekezet presbitériuma úgy döntött, hogy kizárják. Összeült a vének tanácsa, és a vétkest is megidézték. A gyűlés megkezdése előtt Wurmbrand, a lelkipásztor nagy komótosan elővett egy pakk cigarettát, és a presbitérium ámulatára fújni kezdte a füstöt. A kizárásból semmi sem lett.
Isten igazolja szolgáit. Wurmbrand egyik barátjával sétált Bukarest utcáján, egyszer csak észrevettek egy feliratot: X Lia jósnő, rendel ettől eddig. Egymásra néztek és bementek a kapun. Mikor sorra kerültek, egy elegáns selyempongyolás nő fogadta őket. Úgy mutatkoznak be Liának mint kollegák, jóskollegák. A cselédlány könyvet, édességet tett az asztalra. Lia módszereik után érdeklődött. - Mi könyvből jósolunk - mondták, és felolvasták az 5Móz 18,9-15-öt, mely arról szól, hogy Isten nemcsak megtiltja, de egyenesen utálja a titokfejtőket, varázslókat, jövendőmondókat. Megtérésre szólították fel a "kolleganőt", majd köszöntek és távoztak. Nemsokára olvasták az újságban, hogy X Liát megölte és kirabolta a szobalánya.
Sok év múlva a két barát éppen a börtönbe ment az Igét hirdetni. Prédikáció után egy fiatal rableány állt eléjük a női osztályról: - Én ismerem Önöket. Egyszer jártak a gazdámnál, a jósnőnél, én vagyok a gyilkosa.
Ez a szolgálólány később bűnbánatra jutott, és elfogadta Jézust megváltójának.
A szovjet megszállásra Wurmbrandék gyülekezete igyekezett előre felkészülni. Orosz nyelvű Bibliákat és evangéliumi röplapokat osztogattak a katonáknak. Wurmbrand oroszul is jól beszélt. A zsidó-keresztyén gyülekezetben ezért aztán orosz katonák is megfordultak. Voltak, akik hitre jutottak. Egyikük rövid időn belül elmélyült hívőnek bizonyult. Szorgalmasan olvasta a Bibliát, és a novícius buzgalmával ragaszkodott lelkipásztorához. Egy idő után megkérdezte tőle Wurmbrand:
- Iván, mit tartasz felőlem? Iván így válaszolt:
- Éppen ma olvastam a Szentírásból Pál szavait: "kicsoda Apollós, kicsoda Pál, egyik sem valaki/valami". Ha ők senkik, akkor mit gondolhatnék a Testvérem felől?
- Iván - mondta Wurmbrand - te rövid idő alatt felnőtt keresztyén lettél - és megölelte "nagykorú" gyermekét.
Én Richardban és feleségében felülről való bátorságot láttam, mint akik semmivel sem gondolnak, csak hogy elvégezzék futásukat, amiről Pál is ír.
A második világháború végére a szovjet hadsereg teljesen körülzárta Budapestet. A magyar főváros éhezett. A város ostromának híre eljutott hozzájuk is, Bukarestbe. Szegénységük ellenére ruha-, élelmiszergyűjtést kezdtek a gyülekezetükben. Összegyűlt egy vagonra való. De hogyan juttathatják el mindezt Budapestre? A vonatok nem közlekedtek, mert a hadianyag-utánpótlást bonyolították. A szeretet azonban bátor és találékony. A Wurmbrand-házaspár kihallgatást kért az orosz főparancsnoktól, és az fogadta őket. Előadták terveiket arra a parancsra hivatkozva, amelyet felülről, az Örökkévalótól kaptak. A tábornok engedett, és a szovjet katonák őrizetében az ostromgyűrűn át megérkezett a szállítmány az éhező Budapestnek.
Merjetek valami nagyot tenni az Úrért!
A szovjet rendszer elején néhány írását is megjelentethette. Egyik könyvének címe az volt, hogy Krisztus kiveri a templomból a kapitalistákat. A borítólapon "művészi kivitelezésű" színes jelenet volt látható. Vették, mint a cukrot, de mire az olvasó írás végére érkezett, már a kommunistákat is, meg mindenkit kikorbácsolt ez a Krisztus, mert mi mindnyájan meggyaláztuk, (a keresztyének is) Isten templomát.
Wurmbrandnak az ilyen és hasonló módszerek nem okoztak gondot: mindenkinek mindenné akart lenni, csakhogy valakit megnyerjen Krisztusnak.
Nyolc év börtön után, 1956-ban váratlanul szabadon engedték a csont-bőr embert. Újból elindult az evangélium hirdetésére. Testvérei a hitben arra intették, hogy vigyázzon: ismét le fogják tartóztatni, ha nem áll le. - Hát éppen azért megyek szolgálni, mert ismét letartóztatnak - mondta.


Vissza a tetejére
 Profil  
 

HozzászólásElküldve: 2008. jan. 03., csütörtök 19:05 
Bentlakó
Avatar
Offline

Csatlakozott: 2006. okt. 05., csütörtök 20:20
Hozzászólások: 3994
Első találkozásunk
1958 májusában beindult egy új letartóztatási hullám. Most azok kerültek sorra, akik ideológiai nézeteik miatt számítottak a rendszer ellenességeinek. Református egyházunkból is mintegy húszan kerültünk börtönbe: lelkipásztorok, presbiterek és laikus egyháztagok - férfiak és nők egyaránt.
Börtönéveim kezdetén közös zárkában voltam a többi politikai fogollyal, később a lelkipásztorokat is mind összezárták, tekintet nélkül a felekezetre. Új otthonunkban naponta sorba állítottak minket az őreink, hogy számba vegyenek. Egyszer ismét megnyílt az ajtó, s egy magas csont-bőr foglyot vezettek be. Kezéből csüngtek a ruhadarabjai, nadrágja, törülközője. Elfoglalta helyét a sorban, közel hozzám. S míg mi megszeppenve vártunk sorunkra, megszólalt: "- Testvérek, az Úr egybegyűjti népét!" Biztatás volt a hangjában. Ez volt Richard Wurmbrand. Akkor láttam először. Ez a találkozás később kiteljesedett: attól a naptól kezdve összetartoztunk a szenvedésben, a közös áhítatokban, igehirdetésekben. Börtönéletem egyik leggazdagabb fejezete vette kezdetét.
Bűnvallás és feloldozás
Egyetlen nem lelkész fogoly volt közöttünk, szobafőnöki minőségben, a szekuritaté bizalmija. Láthatóan élvezte a főnökséget, és mindenről, ami a cellában történt, értesítette megbízóit. Mindenki megvetette, rajtam kívül senki sem állt szóba vele. Megkíséreltem közelebb kerülni a lelke legmélyén rejtőző emberhez, ha még volt egyáltalán "emberség" benne. Barátságunk nem sokáig tartott.
A börtönben íratlan szabály volt a "segíts magadon". A foglyok a lepedőkből, párnahuzatokból lehasított kb. tíz centis csíkokkal foldozták meg rongyos fehérneműiket, szvettereiket. Szigorúan tilos volt ez az eljárás, de nem tudták megakadályozni, mert nehezen volt ellenőrizhető. Én olyan jó fiú voltam, hogy soha nem vetemedtem ilyen "szörnyűségre" Egyszer azonban mégis engedtem a kísértésnek: egy senki által nem használt párnahuzatból lecsentem pár centit, foltnak. Szobafőnök barátom valahogy észrevette a nagy bűntényt. Reméltem tőle némi kíméletet, csakhogy ő nagy halat fogott, és engedte vissza. 70-80 lelkész előtt kihirdette: "a szenteskedő Visky meglopta az államot, ezért elnyeri méltó büntetését". Nem a büntetéstől ijedtem meg, inkább az gyötört meg rettenetesen, hogy gyalázatot hoztam az Úr nevére. A halált is szívesebben elviseltem volna. Kértem is: "Uram, ölj meg engem! Gyalázatot hoztam a nevedre annyi ember előtt, akik tőlem is hallottak felőled..." Tele voltam jónási bűnbánattal és halálvággyal. Legnehezebben a testvéreim előtt hordoztam a szégyenemet: egy cellában voltam néhány református lelkésszel és három teológussal, egy unitárius esperessel és egy unitárius teológiai professzorral is, akik szintén a protestánsok közé számolták magukat.
Vergődő lelkiállapotomban bűnvallásra kényszerültem, és éppen Richard Wurmbrandnál kerestem a gyógyulásomat. Elsírtam előtte tolvajságomat, s vártam a felülről való bocsánat hirdetését. Nem várt módon meg is érkezett: - Az állam elvett a családodtól - válaszolta Wurmbrand -, megfosztott minden értékedtől (az ítéletemben vagyonelkobzás is szerepelt), elvette a szabadságodat, 22 évi kényszermunkára és börtönre ítélt (azaz halálra), s te most egy párnahuzat-csíkért bűnbánatoskodsz. Az nem fáj, hogy emberek mennek kárhozatba, s nem hallják tőled az evangéliumot? Hamis bűnbánat az, ami benned van. Az egész huzatot el kellett volna venned, amiatt bánkódj, hogy nem azt tetted.
Igaza van Ágostonnak: csalóka bűnbánat az, amikor nem a bűn fáj, amit Isten ellen követtünk el, hanem leleplezett hiúságunk, kegyeskedésünk sérül.
Még ilyen választ soha nem kaptam bűnvallomásra.


Vissza a tetejére
 Profil  
 

HozzászólásElküldve: 2008. jan. 04., péntek 23:33 
Bentlakó
Avatar
Offline

Csatlakozott: 2006. okt. 05., csütörtök 20:20
Hozzászólások: 3994
Mindenkinek mindenné

Wurmbrand mindenki felé kereste a kommunikáció eszközét. Súlyos csont és tüdőtuberkulózisban szenvedett. Ha az őr az orvoshoz vitte, az úton a sofőr biztosan hallhatott Jézus felől, a raborvos is.
Egy volt vasgárdista főnöknek azzal nyerte meg a szívét, hogy a maga létfontosságú orvosságait neki, az ellenségének adta át. "Mindenkinek mindenné lettem, még az én életem sem drága nékem."
Igyekezett mindenkihez a maga nyelvén beszélni. Egy alkalommal cellánkba jött a börtönigazgató. Kötekedni kezdett velünk a régi kérdéssel: "- Mit csinált Isten a sötétben, amíg nem teremtette meg a napot?" Mindenki hallgatott, Wurmbrand nem: "- Igazgató úr, Isten maga a világosság, és a világosságnak nincs szüksége világosságra. Az igazgató úr tud a sötétben is gondolkozni. Isten sem unta magát a sötétben." A válasz talpraesett volt, és nem is provokáló. Zsidónak zsidó, görögnek görög, primitívnek primitív lettem...


Vissza a tetejére
 Profil  
 

HozzászólásElküldve: 2008. jan. 05., szombat 00:37 
Bentlakó
Offline

Csatlakozott: 2006. okt. 02., hétfő 08:52
Hozzászólások: 4464
ammen :D

_________________
/mT


Vissza a tetejére
 Profil  
 

HozzászólásElküldve: 2008. jan. 05., szombat 12:10 
Bentlakó
Avatar
Offline

Csatlakozott: 2006. okt. 05., csütörtök 20:20
Hozzászólások: 3994
net2rist írta:
ammen :D


:*:

van még tovább, mondjam még??? :*:


Vissza a tetejére
 Profil  
 

HozzászólásElküldve: 2008. jan. 06., vasárnap 18:30 
Bentlakó
Avatar
Offline

Csatlakozott: 2006. okt. 05., csütörtök 20:20
Hozzászólások: 3994
Kegyes furfangosságok

A börtönben gyakran betették Wurmbrandot a rendszer ellen vétő, zsidógyűlölő milicisták és vasgárdisták cellájába. Ott minden nap megverték a cellatársai. Soha nem jelentette a börtönparancsnoknak. Nem is volt kinek: éppen az volt a szándékuk, hogy elveressék. Wurmbrand "bosszút állt" rajtuk. A nem túl nagy műveltségű, magukat elfoglalni, lekötni nem tudóknak krimi-történeteket mesélt. Ő maga volt a szerzője ezeknek a rémségeknek. A történetek végén mindenki bűnbánatra jutott, megtért: a bíró, az áldozat, maga a gyilkos is, sőt még a vallatók is. A verések elmaradoztak, ha nem is szűntek meg teljesen. Íme, regények ruhájában az evangélium! Ha rákérdeztek a szerzőre, mindig híres írókat említett. Kegyes csalás ez? Nem hinném, hogy Balzac, Tolsztoj vagy Dumas rossz néven vették volna nevüknek ilyen célra való felhasználását.
Ilyen kegyes csalásokra a szabad életben is kapható volt. Több alkalommal, amikor oroszul, románul, németül stb. kellett tolmácsolnia igehirdetést, a gyengécske prédikációt megtoldotta egy-egy lépéssel: egy-egy hiányzó gondolattal, fordulattal, nem tudakozván a lelkiismeret felől.
Egyszer a szebeni metropolita megengedte neki, hogy templomában igét hirdessen. Ő maga is szerette hallgatni Wurmbrand eredeti, gyakran humoros szolgálatait. De felhívta Wurmbrand figyelmét arra, hogy az ortodox liturgiához a sűrű, mélyen meghajló keresztvetés is hozzátartozik. Wurmbrandot ez nem feszélyezte: sűrű mély meghajlásokkal adózott az igehirdetés emelvényen az ősi ortodox tradíciónak. Ám a szentbeszédben már azt kellett hallania a jónépnek, hogy nincs semmi értelme a külső szent gesztusoknak, ha hiányzik a szív belső töredelme, a megváltozott, megszentelődőtt élet, az Isten dicsőségére élő új ember. Csak a kegyelem segít és csak Krisztus hite üdvözít.


Vissza a tetejére
 Profil  
 

HozzászólásElküldve: 2008. jan. 07., hétfő 02:38 
Bentlakó
Avatar
Offline

Csatlakozott: 2006. okt. 05., csütörtök 20:20
Hozzászólások: 3994
Szemben az őrmesterrel

Egy másik alkalommal egy őrmester jött be a papok zárkájába. Kötekedő kedvében szidta a papokat. Ezek az őrmesterek nagyrészt falusi legényekből verbuválódtak, s a biztonsági szolgálat magasan fölébe emelte őket a falusi kollektivizált élet nyomorúságainak, a szegénységnek. Eljött számukra az alkalom arra, hogy pópáikon a maguk módján bosszút álljanak. Zuhogtak a vádak az őrmesterből: "Ti papok kizsákmányoltátok a szegény népet. Az ünnepi szentelt kaláccsal s a nép adományaival a disznaitokat hízlaltátok, paráználkodtatok asszonyainkkal: megérdemlitek a börtönt." A vád hallatán halkan védekeztek a görög-katolikusok és a román ortodox papok. Valóban nem mindenik ortodox pópára volt ez jellemző, amit mondott, noha sok visszaélés történt Krisztus szent nevével.
A vitába Wurmbrand is beleszólt. A papok nagy ámulatára kvázi az őrmester mellé szegődött: "- Őrmester úr, igaza van. Mi ilyenek vagyunk: anyagiasak, mértéktelenek. De én ismerek egy olyan papot, aki mindenkit szeretett, a szegényekhez lehajolt, az éhezőket ellátta kenyérrel. Ő maga is proletár származású volt. Soha senkinek nem kívánta el a pénzét, kenyerét, ruháját, sőt szétosztogatta, amije volt. Életét is feláldozta a szegényekért. Nekünk ne higyjen, de higyjen Neki. Ő rászolgált a bizalmára."
Mindenki dermedten hallgatott. Az őrmester lépre ment: "van ilyen pap, és ki az, hol van? Meg akarom ismerni." Wurmbrand folytatta: "Ez a pap Isten Fia, Jézus Krisztus, aki az őrmester úrért is meghalt és feltámadott, aki mindenütt elérhető, a börtönben is, azok számára, akik bánják a bűneiket."
Az őrmester hallgatott, s mi papok is. Ez börtönprédikáció volt, gyakorlati igehirdetés.


Vissza a tetejére
 Profil  
 

HozzászólásElküldve: 2008. jan. 08., kedd 23:39 
Bentlakó
Avatar
Offline

Csatlakozott: 2006. okt. 05., csütörtök 20:20
Hozzászólások: 3994
Wurmbrand és nacionalizmus


Börtönéletünk utolsó félévében az enyhülés szelei fújdogáltak a világpolitikában, és ez a börtönben is érezhetővé vált. Némileg csökkent a bánásmód szigorúsága. A börtön könyvtárából be-beadtak a cellánkba valami ateista "apologetikát", mi pedig rávetettük magunkat ezekre a keresztyénséget cáfoló könyvekre. Bibliához nem jutottunk, de ezek a könyvek bőven idéztek a Bibliából, természetesen cáfoló szándékkal. Amikor a börtön felügyelősége rájött az ateista könyvek kelendőségének okára, azonnal a tiltott, többé nem olvasható könyvek lajstromára kerültek.
Ezentúl románnyelvű irodalmi műveket adtak be, cellánként egyet. Bekerült hozzánk, a papok cellájába Mihai Eminescu verseskötete is. Egyik román kollegánk időnként hangosan olvasott fel belőle. Az Imparat si proletar című versében az ellenség elleni gyűlöletre szólít fel Eminescu. Wurmbrand a szemközti ágyon fekve hallgatta. Amikor a felolvasó a gyűlöletre felhívó sorokhoz érkezett, Wurmbrand megszólalt: - Eminescunak nincs igaza. Jézus azt tanította, ellenségeinket is szeretnünk kell. A többségiek mélyen sértve érezték magukat. Általános ordítozás tört ki a "büdös zsidó" ellen, aki ócsárolja "népünk, sőt a világirodalom legnagyobb zsenijét". Wurmbrand csak tovább mondta a magáét: "mi keresztyének nem Eminescu, hanem Krisztus tanítványai vagyunk".
A vita tettlegességig fajult. Szőke László kollegámmal szerettünk volna úrrá lenni az egyre fenyegetőbb helyzeten: - Nem Eminescu tehetségét vonta kétségbe Wurmbrand, csak a világnézetével nem értett egyet. Hiába volt minden igyekezetünk, az indulatok feltartóztathatatlanná váltak. Wurmbrandot a papi kezek leráncigálták a második emeleti ágyról, s beindult a drasztikus "térítés". Elébe álltunk Szőke Lacival, és testünkkel zártuk el az öklözők útját. Közben folyt az ordítozás. A felbőszült sértettek elégtételt akartak venni Eminescu megcsorbult tekintélyén. De a hátunk mögött Wurmbrand sem hallgatott: - Eminescunak nincs igaza, Eminescunak nincs igaza. Olykor hátraszóltunk: - Hallgass már el, meglincselnek. Hatalmas jobb-bal-egyenesek húztak el fejünk mellett, melyek Wurmbrandnak szóltak. A kétszemélyes kordon állta a próbát, mígnem egy testes ortodox kollégát, aki mellesleg a leghevesebb volt, átöleltem, és olyan erővel szorítottam le mindkét kezét, hogy fájdalmában felkiáltott. Nekem is megmondta a magamét: eddig olyan békésnek mutatkoztam, nem gondolta volna rólam, hogy Wurmbrand pártjára állok. Húsz kilóval voltam kevesebb a normális testsúlyomnál. Nem vonhatom kétségbe: a Lélek ereje szállt meg engem akkor, mint Sámsont Dágon templomának oszlopai között, amikor kezdett kinőni a haja.
A harc végül csillapodni kezdett, és Wurmbrand is meg mi is megúsztuk az Eminescu-affért ép bőrrel. Wurmbrand magát nem kímélő, bátor kiállása azóta is példa számomra.


Vissza a tetejére
 Profil  
 

HozzászólásElküldve: 2008. jan. 10., csütörtök 00:22 
Bentlakó
Avatar
Offline

Csatlakozott: 2006. okt. 05., csütörtök 20:20
Hozzászólások: 3994
A börtön derűje


A börtönben volt egy bukaresti keresztyén zsidó, Ásernek hívták. Alacsony, szelíd ember, soha nem láttuk aggódni, rosszkedvűnek. Mindenkin igyekezett segíteni. A cellatársak úgy szólították: 1 Korintus 13, vagyis a szeretet himnusza. Senkit nem hívtak még így. Ő volt az én nyelvmesterem, amikor a börtön idején ráadtam magam a német nyelv tanulására. Olyan jiddis-német keverék volt, amit tanított. Végül eljutottam oda, hogy tanítómmal németül imádkoztam együtt. Mi ültünk, Richard Wurmbrand a hátunknál állt és végighallgatta az imádságomat. Így minősítette: - Feri, ezt az imádságot csak a jó Isten értette. Én sem hagytam magam: - Richard, nem neked imádkoztam.
Egy másik alkalommal, amikor egy áhítaton pontatlanul idéztem a bibliai szöveget, Simon ben Jonathán rabbi legendáját hozta fel a védelmemre. Egyszer a rabbi hibásan idézte a Tóra szövegét, s ezen a mennyei angyalok nagyon felháborodtak s meg akarták büntetni az Úr szavával könnyelműsködő rabbit. Az Úr azonban leintette őket: hagyjátok, ő jobban ismeri a Tórát, mint én.
Wurmbrandnak kitűnő humora volt. Törülközője elvesztését így hirdette ki a cellában: "Aki talált egy lyukat és körülötte egy kevés törülközőt, kérem, adja vissza, mert az enyém."
- Soha ne engedd - tanultuk tőle -, hogy a kísértő megszomorítson, ne veszítsd el az Úrban való jókedvedet, soha semmilyen körülmény között. A depresszió, a szomorúság, a levertség rosszabb annál, ami okozza azt. "Ez az a nap, amit az Úr rendelt, örvendezzünk és vígadjunk ezen." (Zsolt 118,24) Ez a zsoltárvers a börtönnapokra is érvényes.


Vissza a tetejére
 Profil  
 

HozzászólásElküldve: 2008. jan. 10., csütörtök 14:52 
Bentlakó
Avatar
Offline

Csatlakozott: 2006. okt. 05., csütörtök 20:20
Hozzászólások: 3994
Feleségem és Binci találkozása


Hat éven át éltem abban a reménységben: feleségem és gyermekeim a magyarkéci gyülekezetben maradtak, ahol 1958. május 28-án, pünkösd másodnapjának éjszakáján otthagytam őket. Ilyen naiv voltam. Soha semmi hír nem érkezett felőlük. Csomagot sem küldtek. Ugyan miből? De nem is volt jogom csomagot kapni, akiket 20 évnél többre ítéltek, nem dolgozhattak, s így a havonként egyszeri öt kilós hazai sem járt nekik. Végül egy unitárius lelkésztől, akit a Duna-csatornától vagy a Duna-deltájából hoztak "haza", Szamosújvárra, tudtam meg, hogy feleségemet, hét kicsi gyerekünkkel együtt (Ferike, az elsőszülött 11 éves volt) a Baraganba deportálták.
Richard Wurmbrandnak - első letartóztatása és elítélése idején - a felesége, Binci is börtönlakó lett két évig. Binci nagyon érzékenyen szívén viselte az üldözöttek sorsát. A mi letartóztatásunk híre a bukaresti, konstancai, sőt egész Románia hívőihez eljutott. Binci egyike volt azoknak, akik megszervezték családom megsegítését. Konstancáról, Bukarestből olyan román hívő családok keresték fel családomat a Baragan pusztájában, akik azelőtt még csak nem is hallottak felőlük. Szabadulásom után én is találkozhattam velük. Némelyek nevét nem felejtettük el: Márta testvér Konstancáról, Vasile Rascol és felesége, Pusa, ruha és élelmiszercsomagokkal látták el a magyar református lelkipásztor szükségben szenvedő családját, pedig kényszerlakhelyem állandó hatósági ellenőrzés alatt volt, ezért megközelítése is veszélyes és nehéz volt. (Magyar református és baptista testvéreink is felkeresték deportált családomat: különösen a marosvásárhelyi CE-s és nem CE-s testvéreink segítettek rendszeresen.)
Hazajövetelem után tudtam meg feleségemtől: Binci egyszer helyet adott a családomnak nagyon szerény bukaresti otthonában (egy ágyban aludtak a feleségemmel), ami akkoriban igencsak veszélyes vállalkozás volt. Mindkét asszony férje börtönben! Önmaga biztonságát áldozta fel Binci. Milyen nagynak láthattuk meg a Megváltó Jézus Krisztust ebben a kicsi zsidó asszonyban, aki egyébként jogot végzett a párizsi Sorbonne egyetemen. Mindig reménykeltő és bíztató volt a szava, és az utolsó falatjáról is lemondott, ha segíteni kellett. A baragani száműzetés után a családom Binci otthonából indult ideiglenes lakhelyére: Józsefházára (Szatmár megye), ahol testvérbátyám gyülekezetében, egy egyszerű, szalmafedeles házban húzták meg magukat. Odamenetelükkor ismét megmutatkozott Binci áldozatkészsége. Abban az időben a háztartásokat városon gáztartályokkal látták el. Hatalmas összegbe kerül egy-egy ilyen palack beszerzése. Amikor a családom Bukarestből hazautazásra készült, Binci az egyetlen gázpalackját feleségemnek ajándékozta. Feleségem semmiképpen nem akarta elfogadni. Végül anélkül indultak el az állomásra, de Bincit nem olyan fából faragták, hogy könnyen le tudjon tenni arról, amit a fejébe vett. Kerített egy hívő ifjút, aki szépen és visszautasíthatatlanul feltette a vonatra a gázpalackot.
Az ilyen "utolsó falatok"-ról szóló történeteket még folytatni lehetne. Igen! Amint meg van írva Ézsaiás könyvének 58. részében: "Ha odaadod utolsó falatodat az éhezőnek, akkor támad fel a sötétségben a világosságod." Az utolsó előttinél még nem. Ezt a felülről való világosságot hordozta Richard Wurmbrand felesége, Sabina.
Áldott legyen az Isten, aki erőt ad a jóhírt vivő asszonyoknak!
Természetesen szabadlábra kerülésünk után sem szakadt meg a kapcsolatunk Wurmbrandékkal. Hónapok múltán a Wurmbrand-házaspár Fekete-tengeri illetve Sinaia-i pihenésre hívta meg a családomat. Rájuk fért a pihenés. Engem akkor már a hegyközpályi gyülekezet kötött le.


Vissza a tetejére
 Profil  
 

HozzászólásElküldve: 2008. jan. 10., csütörtök 23:47 
Bentlakó
Avatar
Offline

Csatlakozott: 2006. okt. 05., csütörtök 20:20
Hozzászólások: 3994
Wurmbrand nem lelkesedett a reformációt megelőző történelmi egyházak szervezeti rendjéért, de kedvenc alakjai Luther és Kálvin mellett Assisi Ferenc, Szent Ágoston voltak. Példájukat, és még másokét is bőven felhasználta szolgálataiban. (Hatalmas borítékrendszerben gyűjtötte a szellemes illusztrációkat, több mint 40 000-et.) A leglényegesebb dogmatikai kérdésekben azonban hajthatatlan maradt.
Nagyra értékelte Kálvint, különösen a szabad akaratról és a kettős predestinációról vallott felfogása miatt. Luther volt a kedvenc teológusa, egyetértett a "Merj vétkezni!"-lutheri felfogással, azzal, hogy a kegyelmet, Isten szeretetét nem lehet túllicitálni. Ám ha szükséges volt, a protestantizmust is bírálta. - A hit helytelen értelmezésével, a halott hit általi megigazulás dajkameséjével altatják gyülekezeteinket - így kezdte egyszer egyik prédikációját. Fájt neki az is, ahogy a protestantizmus elbánik Máriával, s már csak káromkodásaiban emlegeti, pedig mély tiszteletet érdemelne (persze nem imádatot vagy közbenjárói tisztet).
Karácsony estére, a szentéjjelre emlékeztünk a börtönben. Ilyenkor mintha megilletődtek volna őreink is. A románok karácsonyi szép kolindájukat (O, ce veste minunata) énekelték, s ki-ki a magáét. Egyszer csak a hosszú asztal mellé állt Wurmbrand, és a római katolikusok, a görög-katolikusok s az ortodoxok nagy örömére énekelni kezdte Mária énekét, a Magnificatot - héberül. Csak egy született zsidó énekelhet úgy: színesen, drámaian és gyöngéden, lázadva és diadalmasan, ujjongó örömmel és a megszabadult nép és ember hálájával. Ezt az éneket a Mária-tisztelők karácsonyi ajándékának szánta. Egy alkalommal az Éné 5,8-16 verseivel tett hitet Megváltójáról a cellában. Úgy énekelte el a választ arra a kérdésre, hogy "Micsoda a te szerelmesed egyéb szerelmesek között?", mint egy felajzott szerelmes.
Mélyen megvetette a szűk látókörű szektásságot, de az eredeti forrásától elszakadt, nagymellényű, üresfejű, populista úgynevezett történelmi egyházakat is. Mindig fájdalommal emlegette, hogy 1054-ben a nyugati és a keleti egyházak elszakadtak egymástól, kölcsönösen kiátkozván egymást. A törökök már teljesen körülzárták Konstantinápolyt, amikor is a zsinaton hosszú időn át azon vitatkoztak az atyák, hogy ha a légy beleesik a szenteltvízbe, mi történik: a légy lesz szent, vagy a szenteltvíz lesz szentségtelen? Ez egy hajdanvolt kirívó eset, de a keresztyén egyházak általános helyzete ma is megérett a reformációra.
Tőle hallottuk: milyen része van a keresztyénségnek Marx materialista felfogásának kialakulásában. Marxnak londoni tartózkodása idején meghalt a kisfia. A lesújtott apa elment az anglikán lelkészhez a gyermek eltemetésének gondjával. A lelkész meghallgatta, majd elővett egy papírt, felírta az adatokat, és hogy mi mennyibe kerül. Marx azt kérdezte: - Van-e még valamilyen mondanivalója egy megrendült apa számára? A lelkész részvétlenül így szólt: - Nincs, ennyi az egész. Hogy mi lett ennek a következménye a történelemben, beláthatatlan. De akár a mi házunk táján is megeshetett volna egy ilyenszerű beszélgetés, ahol még mindig a stóla (az egyházi szolgálatok díjazása) emelésének problémája gyűléseink egyetlen állandó napirendi pontja.


Vissza a tetejére
 Profil  
 

HozzászólásElküldve: 2008. jan. 11., péntek 12:26 
Bentlakó
Avatar
Offline

Csatlakozott: 2006. okt. 05., csütörtök 20:20
Hozzászólások: 3994
Agymosás zenével, virággal


Hatodik éve voltunk már a rácsok mögött. Egy reggel arra ébredtünk, hogy a folyósó tele van virágokkal. Megfagyott bennem a vér. Ébren vagyok, vagy álmodom? Ökölcsapások, ordítozások helyett mosolygós cserepes virágok, mogorva őrök helyett emberarcú milicisták. Megijedtem. Sejtettem, mi következik. A durvaságot, az éhséget ki lehet bírni, de az emberarcú (virágarcú) kommunizmust nehezen. Élelmezésünk lényegesen javult. Filmet is vetítettek; olvashattuk a napi sajtót, mely a szocializmus páratlan győzelméről, az osztályellenség megsemmisítéséről zengett.
A politikai tisztek fehér papírral a kezükben jelentek meg celláinkban, s bárki kérhette büntetésének leszállítását vagy teljes elengedését. A szabadság, családunk újraláthatásának ára "csupán" ennyi volt: nyilatkoznunk kellett, hogy megbántuk a szocializmus elleni vétkeinket, s ezentúl beállunk a kommunizmus építésének dicsőséges munkájába. Csak ennyi! Nem ítéljük el azokat, akik hátuk mögött 10-15-20 évvel a papír után nyúltak. Mi, papok mindvégig kitartottunk. Senki nem használt el egyetlen ívet sem, még csak meg se kísértett a bocsánatkérés, a "bűnbánat" bűne. Egyszer már megtérhettünk bűneinkből Istenhez, második "megtérésre" nem volt szükségünk. Bűnbánatról lehetett ugyan szó, de csak amiatt, hogy nem képviseltük még határozottabban Jézus Krisztus evangéliumát kollaboráló egyházunkban és a világban. Erre a bűnbánatra azonban nem kaphattunk bűnbocsátó cédulát, ítéletünk leszállítását vagy éppen elengedését.
Álláspontunk helyessége utólag azáltal is igazolódott, hogy bár úgy tűnt, voltak, akik szemünk láttára mehettek haza civil ruhában, valójában ezt csak megrendezték: azok sem kerültek szabadlábra, akik kunyerálták, koldulták a rendszer bocsánatát. Persze ezt nem lehetett előre tudni. Kemények voltak ezek a virágos, kérvényírásos idők.
Végül a cellai élet is lazább lett. A foglyok beszélhettek egymással. Zenekart szervezhettek: a zene kitűnő eszköz az idegek és az érzelmek puhítására.
Elérkezett az ideje az első börtönudvari rendezvénynek. A hatalmas dobogós emelvényen ott volt a mikrofon, a zenekar, a börtön teljes tiszti kara, élén a börtönigazgatóval. Minden cellaajtó megnyílt, és minden rabnak kötelessége volt friss "udvari" levegőt szívni. A rabok padokon ülhettek, mint valami alkalmi, vidéki színházban. Találkozhattunk évek óta nem látott ismerőseinkkel, rabtársainkkal. Beszélgetni is lehetett, hacsak belénk nem szorult a szó a hirtelen ránkszakadt szabadság miatt. Ágoston Guszti, volt szatmári vallás- és történelemtanárom mellett kaptam helyet. Mérhetetlen örömet jelentett ez a találkozás. Ő a végét töltötte hétévi büntetésének. A magyar 56-os forradalom idején diákjaival az osztályban pár perces néma csenddel áldoztak az elhunyt hősök emlékének. Ezt a pár néma percet hét évi némasággal honorálta a rendszer: egy percért több mint három évet kapott. Ám Guszti bácsi nemcsak hogy átvészelte ezt az időt TBC-s tüdejével, de teljes jó reménységgel, másokat is bátorító hitével mindvégig kitartott. Közös együttlétünk igen gazdag volt. Áhítatainkra a vaságy megérintésével érkezett, mint amikor a zsidók megérintették az ajtófélre helyezett menúzát (fémtokba helyezett, megszentelt tóra-tekercs-pergamentet, melyen az az intés állt: "Halld Izráel, az Úr, a te Istened egy Úr, szeresd azért az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és minden erődből").
A színpadon sorban feltűntek a bűnbánók. Főleg értelmiségiek(!). Egy román tanár szívfacsaró sírás közepette vallotta meg a rendszer elleni vétkeit, és mindenkit kérve kért, bánja meg bűneit, s tegyen hitvallást immáron új életéről a szocializmust építő rendszer dicsőségére. A szemünk előtt öltözhetett civilbe és hagyhatta el a börtönt, "szabadon". Voltak mások is, akik meghatódottságukban szinte szólni sem tudtak. A manipuláció, a zenés elernyesztés kitűnően működött, mintha egy neoprotestáns megtérési kampányon vettünk volna részt.
A vezetőség hízott arcáról a fölény s a siker fénye ragyogott a csíkos ruhájú közönség felé: "Csak rajta, rajta" - bíztattak. A mikrofon egy pillanatig sem maradt bűnvalló nélkül. Egyszer csak egy sovány, hórihorgas, csíkos ruhájú kapaszkodott fel a lépcsőn s imbolyogva megállt a mikrofon előtt. Kopasz fejünk rövid hajsörtéi az égnek meredtek. Mi lesz most? Wurmbrandot láttuk magunk előtt. Hát ő is a "bűnbánók" között van? A fizikai rosszullét környékezett.
Megszólalt. Jehova tanúival kezdte, akik szerint most már utolsó dátumként 1964-ben, de legkésőbb 1966-ban itt a világ vége, Krisztus láthatóan is megkezdi uralmát, mely a mennyben már 1914 óta elkezdőtött, és akkor majd azok, akik nem Jehova tanúi, örökké égő tűztengerbe kerülnek, ahol lesz sírás és fogcsikorgatás. A börtönigazgató elmosolyodott. Éppen erre a mosolyra várt Wurmbrand, hogy lecsaphasson rá: - Na, na, igazgató úr, ne mosolyogjon, mert ha nem tér meg Jehova tanújának, Önre is ez a sors vár. Több volt ez már a Jehova tanúin való gúnyolódásnál. Néma csend lett, szuszogni is alig mertünk. A tiszti stáb sem mozdult. Majd a captatio benevolentiae után így folytatta Wurmbrand: Jehova tanúinak kegyetlen Istenük van, de a názáreti Máriának fia, nem ilyen Istent hirdetett. Ő az Atyát mutatta fel szavaiban, tetteiben, életében, halálában és feltámadásában. Ő kész megbocsátani ma is mindenkinek, akik bűnbánatra jutnak őelőtte. Mária, Jézus anyja szegény proletár asszony volt, a kizsákmányolás áldozata. Neve zsidóul: Rebella (lázadó, forradalmár nőt is jelent). Méltó lenne rá, hogy a proletárok nagy nemzetközi ünnepein, főleg május elsején magasra emeljék a képét, és úgy zengjék énekét: "magasztalja én lelkem az Urat..." Szinte bénultan hallgattuk mindezeket. Ekkor már a szekus stáb is kezdett eszmélni: evangélizációt továbbít a mikrofon a börtönszínpadról, a rabok is és őreik is hallhatják a megtérés igéit.
A hivatalosok köreiben mozgolódás támadt, s valakit Wurmbrand helyébe küldtek, aki aztán erőtlenül próbálta ellensúlyozni ezt a hiteles bizonyságtételt.
Ez volt az első, s - legalábbis számunkra - az utolsó börtönszínház, börtöncirkusz. Néhány perc alatt dugába dőlt az egész zenés, virágos, színpados agymosás.
Végül is Jehova tanúi sem panaszkodhattak: ha a világnak nem is volt vége, 1964-ben őelőttük is megnyílt a börtön ajtaja, amint Richard Wurmbrand előtt és előttünk is. Elengedtek minden politikai foglyot.


Vissza a tetejére
 Profil  
 

HozzászólásElküldve: 2008. jan. 11., péntek 21:55 
Bentlakó
Avatar
Offline

Csatlakozott: 2006. okt. 05., csütörtök 20:20
Hozzászólások: 3994
Találkozásunk Los Angelesben


Évek óta nem találkoztam a kilencvenedik évéhez közelítő Wurmbranddal - nem reméltem, hogy valaha megláthatom még. De Istennél semmi sem lehetetlen. 1998 elején két amerikai tanár meghívott minket - Ifj. Adorján Kálmánt és engem - négy amerikai városba, és márciusban megérkeztünk az eddig soha nem látott Amerikába.
Jónéhány börtöntársunk telepedett le ott véglegesen. Nem térhettünk vissza anélkül, hogy legalább telefonon ne köszöntsük őket. Persze ennek megvolt a kockázata is. Előre megmondtam Kálminak: "ha Wurmbrandék meghallják a hangomat, nem elégednek meg annyival, feltétlenül találkozni kívánnak velünk". Pontosan így is történt. Binci eleinte fel sem tudta fogni a helyzetet, hogy kerülök Amerikába. Az első szava ez volt: "Feri, meg ne merjék tenni, hogy nem keresnek fel bennünket". Szabadkoztam: nagy a távolság az Atlanti-óceántól a Csendes-óceánig. De ő mindent biztosított az utazáshoz. Így repültünk át a másik partra, Los Angelesbe.
Wurmbrandék lakása Los Angeles egyik csendes negyedében volt, egészen közel a Csendes-óceánhoz. Az ország legmelegebb vidéke ez. Aki annyi évet töltött fűtetlen börtöncellában, most méltó jutalomképpen Kalifornia trópusi vidékén lakhatott, ahol a mi fogalmaik szerint nincs tél.
Richard Wurmbrand már hónapok óta ágyban feküdt. Mesterségesen táplálták. Binci nem mondta meg neki előre, hogy jövünk, mert örömében egész éjjel nem tudott volna aludni. Binci egyébként talpraesetten intéz mindent. Mindenkit szívélyesen fogad, és tapintatosan tudatja, hogy a látogatás meddig nem terhes a súlyos beteg, de mégis jókedvű férjének.
Ahogy mi találkoztunk, úgy csak Benne lehet. Első reggeli csendességünk alkalmával azt az Igét olvastuk fel, hogy: "Dicsőítsétek velem együtt az Urat, és magasztaljuk együtt az ő szent nevét" (Zsolt 34,4). Ez az "együtt" most, annyi év után, ismét beteljesedett. Akkor is dicsérjük, ha már fel sem kelhetünk az ágyból és minden szükségleteinkben másokra vagyunk utalva.
Wurmbrand ilyen súlyos beteg állapotában sem magával törődött. Végigkérdezte a családunkat: Pacikát (a feleségemet), a gyerekeket, mind a hetet és Márikát, aki állandóan a családunkkal volt. Megragadta a kezemet, meg akarta csókolni.
Közös úrvacsorára is sor került. Az 1Kor 11,21-34 alapján arra figyeltünk: milyen óriás távolság választja el a "ki-ki vacsoráját" az úrvacsorától. A "ki-ki vacsorája" az, amikor csak magunkkal törődünk, magunkat laktatjuk jól. Az Úr vacsorája az, amikor nem csak a kenyér, hanem mi magunk is megtörünk, megalázkodunk, s így magasztalhatjuk és ünnepelhetjük az Úr Jézus áldozati halálát.
Richard és Binci együtt énekelték: "Ó, Krisztusfő, te zúzott, te véres szenvedő!" A család legkedvesebb éneke ez. Richard elmondta, hogy miért. Még fiatal korában, Bukarestben, csak úgy kíváncsiságból bement egy keresztyén templomba. Ott hallotta először ezt az éneket. Megkérdezte egy ismeretlen férfitól: "Ki az a véres szenvedő?", "Miért szenved?" A férfi válasza könnyekre fakasztotta az ateista fiatalembert. Nem lett ugyan keresztyén, de többé nem tudta elfeledni a tövissel koszorúzottat. Meghagyta ott akkor nekünk is, hogy temetésén ezt az éneket énekeljék. Ez az első ének legyen az utolsó is.
Felidéztem azt a börtönbeli karácsony-szentestét, amikor Mária énekét - Lukács evangéliumából - énekelte, héber nyelven. Megrendítő volt az az előadásmód. Azoknak is meglágyult a szívük akkor, akik nem túlságosan kedvelték őt, a nem protestáns lelkészeknek. Wurmbrand minden erejét összeszedte és a betegágyán ismét elénekelte nekem Mária himnuszát: "Magasztalja az én lelkem az Urat!" Fogyó erőnk utolsó szikrájával, teljes szívünkből kell magasztalnunk Őt!
A házat szinte szünet nélkül az Ige és az imádság levegője töltötte be. Közös imádkozás nélkül senkit nem engedtek el. Wurmbrand ágya körül sokan összegyűltek, főleg Romániából áttelepült atyafiak. Ottlétünk idején még egy japán keresztyén csoport is megjelent. A keresztyén japán rádió riportere interjút készített vele. Nekem is tettek fel kérdéseket a romániai keresztyénség helyzetéről, múltbeli szenvedéseiről.
Még aznap este a Reménység Gyülekezetében szolgáltunk Kálmival. Ehhez a gyülekezethez tartoztak Wurmbrandék is. Főleg fiatalok voltak jelen. A Zsolt 34,1-4 alapján szolgáltam, elmondtam, hogy milyen nehezen indultunk el Amerikába. Sok belső és külső akadály ellenére felismertük idejövetelünk célját a zsoltár 4. verse szerint: "Magasztaljuk együtt az Ő nevét!"
Testünk, sőt egész valónk törékeny cserépedény. Wurmbrand ötéves korában nagy beteg lett. Az orvos francia nyelven azt mondta anyjának: vidd haza a gyermeket, szeresd, mert rövidesen meghal. A gyermek megértette, mit mond az orvos. - Ki gondolta volna - mondta Wurmbrand ottlétünkkor -, hogy elérem a kilencven évemet?
A test semmit nem használ. Valaki drágagyöngyökre lelt - mesélte -, díszes dobozt készíttetett, művészi kivitelűt. Abban tartotta a gyöngyöket. Egy gazdag műgyűjtő megtudta, ki a gyöngyök gazdája. Felkereste, és nagy pénzen megvásárolta a dobozt. Nem a gyöngyöket, csak a dobozt. Vigyázzanak az igehirdetők, ha túl díszes dobozba - prédikációba, szavakba - "csomagolják" az Igét, nem a drágagyöngyök fogják lekötni az embereket, hanem a doboz. Arimáthiai Józsefről pár sort olvashatunk a Szentírásban, de nem az köt le, hanem Az, akinek teste számára a sírját adományozta. "Arany alma, ezüst tálon." Ilyen a helyén mondott Ige a Szentírás szerint.
Találkozásunkkor, pár nap híján 90 évesen, ezt mondta: - Sokan úgy gondolják, nagy ember vagyok, mert sokat szenvedtem, sok könyvet írtam. De nem igaz. Nem vagyok nagy ember. Nyomorult, szegény, kegyelemre szorult bűnös vagyok. Nagyon örültünk ennek a vallomásnak. Az Úr hűséges szolgái tudják igazán, mennyi minden kegyelem, s csak orcájuk pirulása az övék. Így, koldusként halt meg Luther, Keresztes Szent János is - semmit sem tudván arról, amit ők tettek Istenért, hanem csak arról, amit Isten tett őérettük. Ilyen az igazak halála.
Utoljára vehettünk búcsút egymástól. Áldásukkal indultunk tovább. "Jó éjt, míg meg nem látjuk a hajnalt." Az őskeresztyének búcsúja ez a haldoklóktól.


Vissza a tetejére
 Profil  
 

HozzászólásElküldve: 2008. márc. 04., kedd 20:06 
Bentlakó
Avatar
Offline

Csatlakozott: 2006. okt. 05., csütörtök 20:20
Hozzászólások: 3994
2008 a Biblia éve
Károli Gáspár és a Vizsolyi Biblia


Az első teljes magyar nyelvű bibliafordításra 1590-ig várni kellett. Bár ez sem volt egyetlen ember műve, neve véglegesen összefonódott a nagy gönci református espe-res, Károli Gáspár alakjával, aki a fordítás és a nyomtatás munkálatait szervezte és összefogta. Károli - egy 18. századi méltatója szerint - "kora legkiválóbb magyar bölcsésze, nyelv- és hittudó-sa; hívei közt Isten igéjének legékesebb hirdetője" volt.
Meglepő módon a munka mindössze három év alatt készült el, ami felveti annak a lehetőségét, hogy Károlinak már korábban kész volt egy "nyers fordítása", amelyet munkatársaival csupán átdolgozott és finomított. Kétségtelen, hogy ifjúkori történelembölcseleti tanulmányában, az 1563-ban kiadott "Két könyvben" már számtalan bibliai idézettel támasztja alá érvelését, s bár ezek az idézetek nem egyeznek teljesen a későbbi Vizsolyi Biblia fordítási megoldásaival, nem is állnak távol azoktól. A bibliakiadás Előljáró beszédében Károli beszámol arról, hogy a fordítás munkaközösségben készült (a munkatársak névtelenségben maradtak), s komoly kutató munka előzte meg. Igyekeztek felhasználni nem csak az addig elkészült magyar nyelvű bibliafordításokat, de valamennyi kortárs latin fordítást is, így Vatablus, Pagninus, Sebastian Münster és Tremellius műveit és természetesen a Vulgatát: "Akik ezelőtt valami részt fordítottak a Bibliában, azokat is nem utáltuk meg, hanem megtekintettük".
Az egyes bibliai fejezetek elé Károli rövid összefoglalást illesztett, "hogy amit keres az olvasó, hamarabb megtalálja. Holott valami nehézség volt egy igében, azt megmagyaráztam." A 16. század legkiválóbb és legnagyobb hatású irodalmi alkotása mindazonáltal nem maradhatott volna fenn és nem kerülhetett volna nyomdába, majd pedig az olvasók kezébe, ha nem akadnak olyan főúri pártfogói, mint Rákóczi Zsigmond egri kapitány, Báthori István országbíró, Homonnai Drugeth István főispán vagy Mágócsi Gáspár gyulai kapitány, akiknek az akkori körülmények között (három részre szakadt Magyarország) nem csak anyagilag kellett támogatni a vállalkozást, de alkalmasint fegyverrel megvédeni is. A fordítás ugyan Göncön folyt, de a nyomtatás munkálatait kilenc emberrel és három nyomdagépen Mantskovit Bálint, a kiváló lengyel tipográfus vezette Vizsolyban (innen a fordítás elnevezése).
Károli Lutherhez hasonlóan még lefordította a bővebb ószövetségi kánon könyveit (deuterokanonikus könyvek), sőt néhány apokrifus írást is. Ezeket a szent könyvekkel egyenértékűnek ugyan nem tekintett, de olvasásra és épülésre hasznosnak tartott műveket késobb, a 16. századi szövegkiadások szerkesztői már kihagyták, hiszen ez is egyik ismérve lett a katolikusoktól való elkülönülésnek.
A szerény fordító elnézést kér a jövendő olvasóktól műve esetleges hibáiért: "...ha valahol a fordításban tévelgettem és az célt nem találtam, azt ne tulajdonítsák vakmerőségemnek, hanem az én gyarlóságomnak..." A Vizsolyi Biblia sajtóhibáit és fordítási tévedéseit késobb is a legkiválóbb magyar teológusok (Szenci Molnár Albert, Misztótfalusi Kis Miklós, Szatmárnémeti Pap István és mások) dolgozták át, ezáltal is megőrizve e kiváló mű színvonalát. Legutoljára - már a Brit és Külföldi Bibliatársulat kezdeményezésére - 1908-ban végezték el a Károli Biblia revízióját. A magyar protestánsok többsége ma is ebben a formájában ismeri és olvassa a Szentírást.
Károli nyelvezetéről, fordításának egyedülálló lendületességéről, erejéről és szépségéről könyvtárnyi irodalom szól. A legnagyobb magyar költők és írók nyertek ihletet belőle, elég ha csak Arany János, Ady Endre vagy Németh László nevét említjük. Utóbbi így vall erről: "Tagadhatatlan, hogy Balassi lírája mellett a protestáns bibliafordítás a tizenhatodik század legjelentősebb magyar irodalmi alkotása. A magyar nyelv nagy és szerencsés iskolája volt ez a könyv. (...) nemcsak Isten magyarba ültetett igéje, de egy változatos és kimeríthetetlen antológia indult útnak az eldugott Vizsolyból, hogy mind mélyebbre ereszkedjék tudósok, urak és nép rétegeibe. (...) A református magyar népben éppúgy benne van a Biblia, mint a kenyér, amelyet eszik, s mint a szőlő, amelyet kapál. Ebben mosakodott és ebben ünnepelt..."


Vissza a tetejére
 Profil  
 

Hozzászólások megjelenítése:  Rendezés  
Új téma nyitása Hozzászólás a témához  [ 50 hozzászólás ]  Oldal Előző  1, 2, 3, 4  Következő

Időzóna: UTC + 1 óra


Ki van itt

Jelenlévő fórumozók: nincs regisztrált felhasználó valamint 0 vendég


Nem nyithatsz témákat ebben a fórumban.
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Nem szerkesztheted a hozzászólásaidat ebben a fórumban.
Nem törölheted a hozzászólásaidat ebben a fórumban.
Nem küldhetsz csatolmányokat ebben a fórumban.

Keresés:
Ugrás:  
Style by phpBB3 styles, zdrowe serce ziola
Powered by phpBB © 2000, 2002, 2005, 2007 phpBB Group
Magyar fordítás © Magyar phpBB Közösség