"Minden gondotokat őreá vessétek, mert neki gondja van rátok" (1Péter 5:7)

"Egy fejlődésben elmaradt gyermek, akinek nehéz terhet kellett cipelnie, megkérdezett egy kocsist, hogy szabad-e üres kocsijára felülnie. Miután engedélyt kapott, kosarával együtt a kocsira szállt; kosarát azonban továbbra is a hátán tartotta, mivel azt gondolta, hogy a lónak úgy könnyebb.
Nevetünk együgyüségén. De hányszor követjük el mi is ugyanazt az ostobaságot? Azt mondjuk, hogy az Úr Jézusra vetettük terhünket, de tovább is mi visszük, mintha az Úr képtelen volna bennünket és terhünket egyszerre hordozni.

Nagyon fontos lecke Isten országa munkásai számára az, hogy minden igaz munka elsősorban az Úr ügye, és csak másodsorban a mienk.
A mi részünkről minden gond először is bizalmatlanság Isten iránt, másodszor titkos önhittség, mely elfelejti, hogy az Úr mindig Úr marad, és mindenki más csak az Ő eszköze."

/Arthur T. Pierson/

Reménységed Jézus Krisztus!

Krisztussal reggel!

Egy idősebb hívő leánytól egyszer megkérdezték, hogy tulajdonképpen mi az ő életének a titka. Mindig vidám és jókedvű volt. Nem panaszkodott soha, nem volt békétlen, elhalgatta és hordozta, ha igazságtalanság történt vele és ami különösen felhívta rá a figyelmet, alázatos és szelíd volt. Ezért kérdezték meg tőle, mi a titka, hogy mindig olyan vidám és békés.

Így felelt: Különös? Nincs nekem semmi titkom, nem is értem tulajdonképpen, mit akartok. Amikor reggel felkelek és megmosakszom, így szólok: Amint most magam e vízzel megmosom, úgy tisztíts meg engem te is a véreddel! Fedezzen be engem a te szived egész nap. Amikor ruhámat felveszem, azt mondom: Amint felöltözködöm ruháimba, úgy öltöztess fell engem az üdvösség ruháiba és igazságod öltönyébe. Így cselekszem mindig. Semmiféle titkom nincsen.

Ezzel azonban mégis elárulta élete titkát, mely abban állott, hogy Krisztussal kezdte a napot. Ha azt akarjuk, hogy áldott legyen a napunk és életünk, Krisztussal kell maradnunk. Sokszor előfordul, hogy vereséget kell szenvednünk egy- egy napon, mert azt nem Krisztussal kezdtük. Talán nem keltél fel mindjárt, amikor az ébresztőóra csörgött, azt gondolván, egy pár percig még fekve maradhatsz. Elaludtál: ...Hirtelen felrettenve gyorsan ki az ágyból, öltözködni szaporán. Gyorsan reggelizni, aztán neki a napi munkának. Sajnos az egész nap semmivé lesz, kisiklik, mert nem Jézussal kezdted.

Időt kell szakítanod a nap kezdetén arra, hogy egyedül légy Krisztussal. így mondom, hogy kell!
Nincs semmi mentség. Semi kifogás. Nem szólhatsz így, hogy nincs időm, vagy fáradt vagyok. Kell, hogy legyen erre időd, mert ettől függ az egész nap, az egész élet pedig attól, hogy napjaidat hogyan kezded.

Egyetlen napon sem nyerhetsz igazi jót, amelyikbe csak úgy beleugrottál anélkül, hogy lett volna reggel Krisztussal találkozásod.

Ezért hadd kérdezzem meg tőled: Krisztussal indul-e minden napod? Mert így kell. Ez a legelső feltétele annak, hogy életed győzelmes élet lehessen.

Amikor reggel Krisztussal beszélek, gyakran elmondom neki: Uram, én nem tudom mit hoz számomra ez a nap, de azt tudom, hogy követelményeinek, feladatainak megfelelni nem tudok. De tudom azt is, hogy te meg tudod oldani feladataimat és kegyelmed a mai napra is elég lesz nekem. Azért ma is szeretnék veled járni, mindent veled tenni, vagy veled nem tenni. Szeretném magam rád és a te kegyelmedre bízni, hogy őrizz meg és töltsd be szükségemet.

Drága kegyelem az, hogy szabad nekünk naponként Jézussal járni. Tehetetlenségünk tudatában mindenre kérhetjük Őt. Ha magunkra, saját erőtlenségünkre volnánk utalva, nagyon rossz volna. De hála Istennek, erre nincs szükségünk. Szabad Jézussal elindulnunk és az Ő kíséretét kérnünk. Ő megígérte, hogy övéivel lesz minden napon a világ végezetéig. Minden napon. Hallod? Ő karja és minden nap veled akar lenni, veled akar menni. Lehet ennél nagyobb örömünk, minthogy vele járhatunk?

Szakíts ezért időt és Jézussal indulj!

Lehet, hogy megrázod a fejedet. Így szólsz: az én hívatásom és állásom nem engedi meg ezt. Valóban nem tudom, milyen állásban vagy, de szeretnék mondani valamit. Ugye minden nap reggelizel és arra van időd? A test megköveteli a maga jogait, amit meg kell adni és a lélek az éhezhet?

Nem, nem. Sőt inkább, sokkal fontosabb a lélek szükségei mint a testté. Kell idődnek lenni lelked számára. Kell időt nyerned Isten üzenetét meghallgatni, mielőtt munkába mégy. Időt kell szentelned arra, hogy Krisztussal indulhass. Mindenféle állásban vagy hivatalban megteheted ezt. Ne tekintsd elveszett időnek azt a keveset, amit Jézussal töltesz. Gazdagon megtérül az áldásokban, amit munkádra ad, a sikerekben, amelyekkel kezed munkáját koronázza, ha vele indultál. Minden munkád jobban sikerül, más lesz a hangulatod, ha Krisztussal indulsz.

Ez az elő intésem. Ez az első feltétele annak, hogy áldásokban legyen részed.
Kezd el a napot Krisztussal!

Írta: Modersohn Ernő

Szia kedves Cilla!

Köszönöm Neked ezt a kis elbeszélést, és fórumépítő munkádat. Nagyon igaz ez az írás. Valóban fontos, hogy a nap Krisztussal - Krisztusban - induljon és érjen véget. Ami kimaradt ebből az elbeszélésből az az, hogy ne gépiesen történjen mindez, hanem tényleg beszélgetés legyen. Ne csak kérésből álljon, hanem hálaadásból – elsősorban abból – is.

Magamon tapasztaltam sokszor, hogy bizony az automatizmus átka milyen veszélyes. Reggeli munkábamenetelkor automatikusan mormolt Miatyánk. Majd a döbbenet. Hol is tartok most? A kenyeret mondtam-e már, hogy legyen meg? Az ő akaratát biztos mondtam már. NA ez így nem megy. Milyen lesz az az akarat, ami beteljesedhet ilyen slendriánság után?

Ilyenkor szégyenkezve, de újrakezdem. Megint elbuktam, de fel tudok állni, mert erőt ad hozzá az Úr.

Az automatizmus nem keresztyéni erény. Ügyeljünk arra ezért, hogy a gondolatunk és a szívünk egy helyen legyen. A tiszteletesünk is elismerte, hogy vele is elő szokott ez fordulni. Ilyenkor újrakezdi ő is. Hiszen ő is - mint mindannyian - méltatlan, de elhívott szolgálói vagyunk Krisztusnak

(A tiszteletesünk mesélte, hogy ez előfordult már vele is. Az ismétlés pedig úgy történt, hogy gépiesen mondta az imát a gyülekezet előtt, majd kapcsolt, hogy mit is csinál, ezért beleszőtte: "... és bocsásd meg a Te szolgáidnak, ha nem elég kitartóak az imádkozásban és a figyelemben. Figyelmeztess minket arra, hogy szívünk és hitünk egy helyen legyen.")

Tehát félálomban elég egy rövid ima, de az szívbéli legyen.

Szia kedves Zsolt!

Ez valóban így van.

Sajnos én is tapasztaltam, hogy elmondtam az imát gépiesen.Mennyivel másabb amikor beszélgetünk Istennel, amikor valóban elvonulunk a "belső szobánkba" és úgy állunk Istenünk előtt.

Üdvözöllek szeretettel cilla

Zsolt 23,1
Dávid zsoltára.
Az Úr az én pásztorom; nem szűkölködöm.



C.H.Spurgeon:Az Úr gondot visel

1. vers: „Az Úr az én pásztorom”
Milyen tökéletes jóságról tesz tanúságot, hogy a végtelenül nagy Úr népének pásztoraként jelenti ki magát. Hogy kifejezze, mennyire szereti népét, és milyen atyailag gondoskodik róla, a nagy Isten megengedi, hogy ilyen földi képpel ábrázoljuk ki Őt. Dávid maga is juhpásztor volt, és azt is tudta, mire van szükségük a juhoknak, de tisztában volt a pásztor sokféle feladatával is. Ebben a zsoltárban magát ezekhez a gyönge, védtelen és ostoba állatokhoz hasonlítja. Istenben pedig meglátja gondviselőjét, védelmezőjét, vezetőjét, valójában mindenét.
Senki nem jogosult arra, hogy magát az Úr juhának nevezze, amíg meg nem újult a természete. A meg nem tért embereket a Biblia farkasoknak vagy kecskéknek nevezi.
A juhnak van tulajdonosa, a vadállatnak nincs. A tulajdonos nagyra értékeli a juhot, amelyet gyakran drága áron vásárolt meg. Jó tudni, hogy az Úréi vagyunk. Ezt tudta Dávid is. Ebben a mondatban valami egészen nagyszerű dolgot mond ki. Nincs „ha” és nincs „de”, nincs „remélem. Ezzel szemben határozottan kijelenti: „Az Úr az én pásztorom!” Nekünk is meg kell tanulnunk szüntelenül és feltétlenül bíznunk a mi mennyei Atyánkban.
Ebben a mondatban az a vigasztaló, hogy egyes szám első személyben hangzik el. Dávid nem azt mondja: „Az Úr a nagyvilág pásztora, aki vezérli a mindenséget”. Nem, hanem azt mondja: „Az Úr az én pásztorom”. Még ha senki mást nem pásztorolna, nekem akkor is pásztorom lenne! Gondoskodik rólam, őrködik felettem, és megőriz engem. Legyen a hívő ember helyzete bármilyen, minden pillanatban Pásztorának szerető gondoskodása alatt él.
A következő szavak az előzőkből születtek: „Nem szűkölködöm”. Egyébként talán hiányt szenvedek egyben-másban, de ha az Úr a pásztorom, Ő minden szükségemben megelégít. Bizonyos, hogy ezt megteszi, mert szíve tele van szeretettel, és ezért „nem szűkölködöm”. Nem látok szükséget semmiben, amire ebben a múlandó világban szükségem van. Végül is Ő táplálja a hollókat, Ő növeszti a mezők liliomait, hát akkor hogy is engedné, hogy gyermeke éhezzen?
De nem szűkölködöm szellemiekben sem, mert tudom, hogy elég nekem az Ő kegyelme! Ha benne megmaradok, Ő azt mondja: „minden napodhoz adok új erőt”! Talán nincs meg mindenem, amit magamnak kívánok, „de nem szűkölködöm”. Mások, nálam gazdagabb és bölcsebb emberek talán szűkölködnek, én azonban nem. „Az oroszlánok is sínylődnek és éheznek, de akik az Úrhoz folyamodnak, nem nélkülözik a jót” (Zsolt 34,11).
Ez nemcsak azt jelenti, hogy éppen most nem szűkölködöm, hanem a jövőre is vonatkozik. Jöjjön, ami jön, legyen az akár éhínség vagy természeti katasztrófa, ennek ellenére vallom: „Nem fogok szűkölködni semmiben”.
Akkor sem, ha majd öreg és gyönge leszek, és akkor sem, ha majd rám borul a halál sötét árnyéka. Mindenem meglesz bőségben. Nem azért, mintha sok pénzem lenne a bankban, nem is azért, mintha elég ügyes és okos lennék ahhoz, hogy megkeressem a kenyeremet, hanem azért, mert „az Úr az én pásztorom”. A hitetlenek mindig szükséget látnak, az igazak soha! A bűnbe ragadt ember szívétől távol van a megelégedettség, de a megelégedett szívből kedvesség árad.

Kedves Cilla!

Nem is gondoltam, hogy a mai nap fő témája éppen a 23. zsoltár lesz. Hála neked, ez most megvalósult. Annyi szép gondolat, plussz a kép, ezek gyógyítják a lelki sebeket és erősítenek.

Minden fórumozónak: énekeljétek el ma egyszer ezt a zsoltárt. És ezután mindig, ha csüggedtek!!!

Üdvözlettel: ZSolt

Megvallom, ez az írás indított a kép felrakására is.
Az írásnak még van folytatása, csak nem akartam egyszerre feltenni, úgyhogy holnap folytatom.

Áldott szép napot kívánok!

Egész délután olvasásra gyúrok!

Zsolt 23,2
Fűves legelőkön nyugtat engem, és csendes vizekhez terelget engem.

2. vers: „Füves legelőkön terelget, csendes vizekhez vezet engem”
A hívő keresztyén ember élete gondolkodó elmélyülésből és aktív cselekvésből áll. Az Úr mindkettőről bőségesen gondoskodik. Nézzük az elmélyülést: „Füves legelőkön terelget”. Mi mást jelenthet a füves legelő, mint az igazság igéjét, amely mindig friss és tápláló, és amely soha nem fogy el. Ahol a fű elegendő magas ahhoz, hogy a nyáj kényelmesen megtelepedjék rajta, nem kell aggódnunk az eledel miatt. Kedvesek és tökéletesek az evangélium tanításai. Táplálékot nyújtanak a léleknek, éppúgy, ahogy a zsenge fű a juhoknak. Ha hit által békességünk van Isten ígéreteire nézve, akkor olyanok vagyunk, mint a juhok, megpihennek a legelőn. Táplálékot és békességet, nyugalmat és felüdülést, csöndet és megelégedettséget találunk. De vigyázzunk: Ő az, aki terelget minket. Ő az Úr, aki kegyelmesen megismerteti velünk drága igazságait, és ezzel táplál bennünket. Hálásnak kellene lennünk az erőért, amellyel ezeket az ígéreteket elfogadhatjuk. Vannak összezavarodott lelkek, akik mindent megadnának, hogy ezt megtehessék. Tudnak az ezzel járó áldásról, de nem mondhatjuk el, hogy ez az áldás az övék. Ismerik a „füves legelőket”, de nem táboroznak rajtuk. Ezért áldhatják az Istent azok a hívők, akik már évek óta „a hit bizonyosságában” élnek, hogy megadta nekik ezt a kegyelmet.
A hívő élet másik oldala az aktív rész. Nemcsak gondolkodunk, hanem cselekszünk is. Nemcsak leheveredünk táplálkozni, hanem tovább is haladunk a tökéletesedés felé. Következésképpen ezt olvassuk: „Csendes vizekhez terelget engem”. Mi más lehetne a csendes víz, mint a Szent Szellem? Az Úrnak Szelleme különböző módokon hat ránk. Olyan, mint a víz, amely tisztít, felüdít, termékennyé tesz és megörvendeztet. Ezt jelentik a csöndes vizek, mert a Szent Szellem a békességet szereti, és munkáját nem végzi nagy zajjal. Beleáradhat lelkünkbe úgy, hogy a mellettünk élő semmit nem észlel belőle, nem is érzi az isteni jelenlétet. „Lelkem szent csöndjében megtalálom az eget és Istenemet.”
A csendes vizek mélyek. Az a csend viszont, amelyben a Szent Szellem a lelket megérinti, drága kincs. Isten Szelleme nem a viszálykodás örvénylő áradatához vezeti a kiválasztott juhokat, hanem a szeretet békességes folyamaihoz. A Szellem nem sas, hanem galamb. Harmat és nem felhőszakadás. De csak Urunk vezet el minket ehhez a „csöndes vízhez”, magunktól nem találunk oda. Az Ő vezetésére van szükségünk. Ezért van így, egyes szám harmadik személyben: „(Ő) vezet”. És - nem hajszol, nem kényszerít! Mózes törvénye által vezet minket, de az Úr Jézus élete példájával és szeretetének vonzásával.


Zsolt 23,3
Lelkemet megvidámítja, az igazság ösvényein vezet engem az ő nevéért.

3. vers: „Lelkemet felüdíti”
Ha a lélek gondterhelt - Jézus Krisztus megeleveníti. Ha vétkezik, és megvallja bűnét, ő megbocsátja bűneit. Ha a lélek elgyöngül, megerősíti. Erre csak az Úr Jézus képes, és küldöttei is csak akkor képesek rá, ha maga az Úr munkálkodik általuk. Igéje is csakis az Úr ereje által hathatós. Ezért az egyes szám harmadik személy: „Lelkemet felüdíti (Ő)”. S ha úgy érezzük, hogy kifogytunk a kegyelemből, ha úgy érezzük, hogy szellemileg nagyon mélyen vagyunk, akkor az Úr, aki az apályt dagállyá változtatja, a mi lelkünket is felüdítheti. - Könyörögj azért, hogy adja neked áldását: „Üdíts fel, ó, lelkem hű Pásztora!”
„Igaz ösvényen vezet az Ő nevéért.” A hívő ember szívesen engedelmeskedik Istennek. A szeretet által való engedelmességre az Ura példája indítja.
„Vezet.” A hívő ember engedelmessége nem válogat Isten parancsolatai között. Nemcsak annak engedelmeskedik, ami kedvesen hangzik előtte, hanem mindannak, amit Isten mond. Figyeljük csak meg: az eredeti szövegben az ösvény szó többes számban van: „Igaz ösvényeken”. Amit Isten kíván tőlünk, azt megtesszük, mert szeretete erre indít. Egyes hívők nem értékelik eléggé a megszentelődés áldását, pedig ez Istennek egyik legszebb ajándéka a megújult szív számára.
Ha úgy gondoljuk, hogy megmenekültünk Isten ítéletes haragjától, de mégis megmaradtunk újjá nem született, bűnt meg nem bánó állapotban, akkor joggal kételkedhetünk üdvösségünkben. Mert a megtérés legfőbb jele az, hogy meg akarunk szabadulni bűneinktől, és a megszentelődés útján akarunk járni.
Mindez pedig a meg nem érdemelt kegyelemből történik, „az Ő nevéért”. Nagy Pásztorunk dicséretére élő szent néppé kell válnunk, akik az igazság keskeny útján járnak. S ha ezen az úton vezet és terel minket az Úr, ne feledjük el mennyei Pásztorunkat dicsérni gondoskodásáért

A reggeli órákban a kertész kiment, hogy gondozza kertjét. Az egyik ribizli bokornak túlságosan nagyra nőttek az ágai és félt, hogy nem fog termést hozni ezért visszametszette őket. Ahogy visszavágta ágait, a végénél nedves lett, olyan mintha sírna a bokor. A kertész úgy érezte mintha beszélne hozzá és ezt mondaná:
„Ó, kertészem hogy tehetsz ilyet velem? Azt gondoltam, hogy a barátom vagy, aki szeretettel gondot visel rólam, mióta csak elültettél. Nem látod, milyen szépen fejlődök? Már majdnem fele akkorára nőttem, mint a kerítés melletti fák és nemsokára olyan nagy lehetek, mint ők. De te most levágtad ágaim és szépséges leveleim odalettek. Csalódott és keserű vagyok, hogy így bánsz velem...„
Erre a kertész szelíd, szeretetteljes hangon így felelt:
„Kérlek, ne sírj! Szükséges volt megmetszeni téged. Nem azért ültettelek, hogy nagyra nőj és árnyékot adjál, hanem, hogy termést hozzál. A fák, a kerítés mellett hiába nagyok, de nem képesek termést hozni, ellenben veled. Ha nem vágom vissza ágaidat, akkor minden erőd elmegy arra, hogy nagyobbra nőj, de akkor nem lennél képes termést hozni. Ne aggódj, egy napon hálás leszel azért, amit tettem. Lehet, hogy most még nem érted de bízz bennem és javadra lesz. Nagyon hálás leszel amikor meglátod a termésedet!”
Az évek során a kertésznek egyre több kertre kellett ügyelnie. Arról álmodozott, hogy egy napon rábízzák az egyik arborétum gondozását. Úgy tűnt, hogy álma megvalósul, de végül - nem tudni milyen okból - egy másik kertész kapta meg az állást, akinek fele annyi tapasztalata sem volt mint neki. A kertész nagyon elszomorodott és Istenhez kiáltott:
„Istenem, hogyan tehetted ezt velem? Hosszú évek munkája és fáradozása, erre egy ilyen ember kapja meg ezt az állást. Azt hittem, hogy segítségemre leszel és támogatsz, hogy előrébb jussak és pont a cél előtt teszed ezt? Miért vagy ilyen kegyetlen, mivel érdemeltem ki?”
Isten gyöngéd hangon így felelt: „A te életedben Én vagyok a kertész!”
Ekkor a kertésznek eszébe jutott, hogy évekkel ezelőtt, ő mit mondott a bokornak...
Sokszor van az, hogy az ember úgy érzi, megrekedt az élete. De Isten útjai kifürkészhetetlenek. Ő még a legrosszabb dolgot is a javunkra tudja fordítani. Ismer minket és a javunkat akarja, nekünk végeznünk kell a ránk bízott feladatot és bízni Istenben, hogy Ő vezérli életünket és soha nem hagy cserben, még ha valamikor úgy is érezzük. Jézus azt mondja:

„Ne aggódjatok életetekért!” Máté evangéliuma 6:25

Elgondolkoztató!

Akiről ez a történet szól, Jánosnak hívták. A haja borzas, pólóingje és farmer nadrágja szakadozott, s cipője sincs. A szó szoros értelmében ez a pár ruhadarab volt az összes viselete, míg egyetemre járt. Lángész volt. Egy kicsit szélsőséges, de nagyon okosfiú. Egyetemi évei alatt tért meg.
Az egyetemmel szemben volt egy konzervatív gyülekezet, jól öltözött tagokkal. Szerettek volna missziózni az egyetem diákjai között, de nem tudták, hogyan fogjanak hozzá. Egy vasárnap délelőtt János úgy döntött, hogy odamegy. Megjelent az ajtóban, kócos hajjal mezítláb, szakadt ingben és a szokásos farmerjában. Az istentisztelet már megkezdődött, s János szétnézett, hogy hová tudna leülni, de telt ház volt, minden hely el volt foglalva. Lassan elindult előre a padok közt. Minden szem rajta volt, az emberek egy kicsit kellemetlenül érezték magukat, amikor látták menni, de senki sem szólalt meg.
János egyre közelebb és közelebb került a szószékhez, s látta, hogy sehol egy üres hely. Erre szó nélkül a szószék előtt lekuporodott a szőnyegre. (Egy egyetemi evangélizáción ez természetes dolog volt, de ebben a gyülekezetben ilyesmi még soha nem fordult elő!) A tagok már igazán idegesek voltak, a feszültséget késsel lehetett vágni!
Közben a lelkipásztor észrevette, hogy az imaház hátuljáról az egyik diakónus lassan elindult János felé. A diakónus már megette kenyere javát, több mint nyolcvan év súlya nyomta vállait, haja őszbeborult, öltönye frissen vasalt, mellénye zsebéből aranyóra lánca lógott ki. Istenfélő, magabiztos és nagyon udvarias ember volt. Bottal járt, lassan közeledett a fiú felé, és mindenki azt gondolta, hogy: “igaza van, jól teszi, hogy utána megy ennek a srácnak. Hogy is lehetne elvárni ettől a diakónustól, hogy eltűrje azt, hogy valami jöttment egyetemista csak úgy bejöjjön az utcáról és leüljön a földre istentisztelet alatt”.
Az idős ember lassan odaért a fiúhoz. A teremben síri csend, melyet csak botjának egyenletes kopogása tört meg. Minden szem rászegeződött. Még egy lélegzetet sem lehetett hallani. Mindenki arra gondolt, hogy a lelkipásztor az istentiszteletet sem tudja folytatni addig, amíg ez a diakónus el nem intézte a dolgát. És azt látták, hogy az aggastyán a földre dobta botját, s nagy nehézséggel leereszkedett János mellé a földre, hogy a fiú ne érezze magát egyedül.
A jelenet hatása leírhatatlan volt. Miután a lelkipásztor visszanyerte lélekjelenlétét, akadozó hangon csak annyit mondott: “Amiről mai prédikációm szólni fog, arra senki nem fog emlékezni, de amit most láttatok azt soha nem fogjátok elfeledni!”

Jak 2,2
Mert ha a ti gyülekezetetekbe bemegy egy aranygyűrűs férfiú fényes ruhában, bemegy pedig egy szegény is szennyes ruhában;
3.
És rátekinttek arra, a kin a fényes ruha van, és azt mondjátok néki: Te ülj ide szépen; és a szegénynek ezt mondjátok: Te állj ott, vagy ülj ide az én zsámolyom mellé
4.
Nem mondtatok-é ellent magatoknak, és nem lettetek-é gonosz gondolkozású birákká?
5.
Halljátok meg szeretett atyámfiai, avagy nem az Isten választotta-é ki e világ szegényeit, hogy gazdagok legyenek hitben, és örökösei az országnak, a melyet azoknak ígért, a kik őt szeretik?

Kedves Cilla!

A mai reggel megint jól kezdődött számomra. Telve a történet tanulságával ismét a fejembe és a szívembe véstem, hogy az Úr nem személyválogató. Aki eljut az Úr asztaláig - lélekben - annak joga van arról vacsorát is venni.

Köszönöm a történetet. Van még? Kérünk még!!!

Szeretettel: Zsolt

Kedves Zsolt!

Ha találok olyan történetet ami megérint, azt szívesen felrakom.Amikor nem, akkor elolvasom az itt található régi hitépítő történeteket.
Ajánlom még figyelmedbe a Boglárka által írt:
Neil Anderson & Hyat Moore: Szavak nyomában : Egy bibliafordítás kalandos története Pápua Új-Guineában (Harmat Kiadó, 2003., 165 o.)
Nagyon jó, nagyon izgalmas és egyben építő is.
Ami nekem nagyon hitépítő még a Csendes percek.

Üdvözöllek szeretettel cilla

Zsolt 121,1

Szemeimet a hegyekre emelem, onnan jön az én segítségem.

A láthatatlan mentőöv

Évtizedes rekordokat döntött a meleg. Nehéz, fárasztó év után családunkkal egy egész hetet szántunk balatoni kikapcsolódásra. Már az első délelőtt 34 fokot mutatott a hőmérő, amikor letelepedtünk a révfülöpi öreg nyárfák tövében. Gyermekeink kel együtt vízre szálltunk, matracokkal, labdákkal. Sokáig játszadoztunk és élveztük a víz üdítő hatását. Kicsit be-bemerészkedtünk a bóján túli mélyebb zónákba, de néhány karcsapás után visszafordultunk, mivel rövidebb kórházi kezelés után voltam. Egyébként is régen mozogtam, kissé merevek voltak a tagjaim. Azonban mégis hívogató volt a fenséges víztükör, és ebben a kánikulában vágytam egy kiadós úszásra, ami korábban szinte mindennapos volt. Csalogatott a nádason túli rész, ahol a víz is tisztább, selymesebb; mély csend honol és már emberi hangot sem hallani, csak a lágy csobogást és a sirályok vijjogását.

Nekivágtam hát, bemérve az irányt, a szemben lévő dombokat. Csodálatos volt a langyos vizet hasítani! Éreztem, izmaim engedelmeskednek a parancsnak; hol gyors-, hol hátúszásban törtem előre a ringatózó hullámok között. A tűző napsütésben különlegesen szép élményben volt részem. A parttól távolodva csak a víz halk csobogása hallatszott; oldalra, majd hátrapillantva a strand fái mögött felbukkant a Fülöp-hegyi kilátó és a badacsonyi bazaltsziklák égbe meredő, orgonasíphoz hasonló ornamentikája. A természeti látványnál is fenségesebb volt érezni az elemek különleges összhatását: a hullámok selymes simogatását, a nap szikrázó fényének játékát és a vízen is át-átsugárzó, tisztító, gyógyító hatását. Már úgy két kilométerre járhattam a strandunktól, amikor jól kivehetővé váltak a szemközti part szörfözői és strandolói.

Testem e különleges és ritka élménynek engedve, korát is megtagadva, szinte függetlenedett értelmem irányításától, és az úszás örömétől megittasodva egyre csak hasította a habokat. Hátra-hátratekintve az északi hegyvidékre, szélesebb panoráma tárult elém. A két parttól egyenlő távolságra lehettem, mikor úgy döntöttem, visszafordulok. Sőt elhatároztam, hogy visszafelé - e jóleső bemelegítés után - még erőteljesebb úszásba kezdek, hadd érezzem tagjaim jótékony feszülését, és hadd gyönyörködhessek tovább e táj különleges varázsában, isteni harmóniájában. A csodálat és a hála mélységes öröme töltötte el lelkemet, amikor hirtelen jobb lábszáram izmai iszonyatos görcsbe rándultak, szinte kővé meredtek. A heves fájdalom és az ijedtség hatására - no meg előrehaladásom érdekében - a jobb láb munkáját teljes egészében átvette a bal. De pár méter után már az sem bírta a terhelést, és most a bal combomban éreztem az előbbihez nagyon hasonló, fájdalmasan kínzó izomgörcsöt. Mindkét lábam mozgásképtelenné vált a Balaton kellős közepén! Pánikszerűen kezdtem még két használható kezemmel csapkodni a vizet magam előtt, szememmel idegesen pásztázva a tavat, vajon van-e hallótávolságon belül valamilyen vízi jármű, ahol meghallhatnák segélykiáltásomat? De amint körülnéztem, láttam, minden és mindenki elérhetetlen messzeségben van tőlem. Reménytelenül magamra maradtam két kővé vált, fájdalmaktól hasogató lábammal.

A bennem egyre elhatalmasodó félelemtől és kilátástalanságtól zihálva még gyorsabban kezdtem úszni, pusztán a két karommal. Úgy éreztem, a nemrég még kórházban kezelt szívem is mintha görcsösebben és rendellenesebben viszonyulna a jelen állapothoz; talán leeshetett a vérnyomásom, erős lüktetést és fájásfélét éreztem a mellkasom körül. Miután felmértem veszélyes helyzetemet és eszembe jutottak a meggondolatlan fürdőzésből fakadó vízi tragédiák, még inkább eluralkodott rajtam a bűntudattal vegyes halálfélelem. Be kellett látnom, egyetlen testrészem sem elegendő ahhoz, hogy ebből a helyzetből biztonságosan partot érjek.

A kapkodó és koordinálatlan csapkodás reménytelenségében egyszer csak kristálytisztán villant át az agyamon: Lazítsd el és bízd magad Gondviselődre, a lágy hullámokra, és ne csinálj semmit! A következő pillanatban tekintetem egyenesen az előttem kéklő hegy mozdíthatatlan, nyugalmat árasztó tömbjére esett, és eszembe juttatta a jól ismert igéket: "Szemeimet a hegyekre emelem, honnan jön az én segítségem? Az én segítségem az Úrtól van, aki teremtette az eget és a földet." (121. zsoltár 1-2)

Ahogy ezekbe a mondatokba kapaszkodtam, felhagytam minden emberi erőlködéssel - és közben éreztem, a lábamban lévő görcs kezd kioldódni, s a fájdalom is alábbhagy. Újabb bátorító ige jutott eszembe: "Mikor vízen mégy át, én veled vagyok..." (Ésaiás könyve 43,3)

Az előttem lévő part még elérhetetlenül távolinak tűnt, de a mögötte magasodó hegy, tetején a kilátóval nyugalmat árasztott: "Ne félj, nem hagylak magadra!" Egészen más érzések és gondolatok kavarogtak bennem, ahogy megpróbáltam visszajutni a biztonságot jelentő fövenyre. Befelé úszva úgy éreztem, szinte az egész Balatont át tudnám úszni; a tó közepén azonban - teljesen lebénulva - úgyszólván a halállal kellett szembenéznem. Most pedig karomat alig mozgatva, lábamat élettelenül lógatva araszolgattam a part felé, tudva, hogy családomat már bizonyosan kétségek és aggodalmak gyötrik. Ugyanakkor ebben a fizikai tehetetlenségemben élhettem át és értettem meg igazán a kegyelem folyamatos erejét. Hiszen amikor izmaimat megfeszítve újra gyorsabban akartam haladni, mindkét lábamban felerősödött a görcs, és a fájdalom jelezte: ezt ne tedd! Hagynom kellett hát, hogy két karommal lazán evickélve, a lágy hullámok segítsenek a part felé. Úgy éreztem, szinte lélegzetem ritmusát is Istenre kell bíznom, nélküle erőtlen félelem és bizonytalanság minden mozdulat. Eközben a mélységes hála és köszönet érzései jártak át. Soha nem éltem át eddig ilyen intenzíven Isten közelségét: a Balaton lágy, simogató vize átlényegült Uram gyengéd tenyerévé. Igen, jutott eszembe egy másik igevers is: "Hajlék az örökkévaló Isten, alant vannak örökkévaló karjai." (Mózes V. könyve 33,27)

A méltóságteljes, mozdíthatatlannak tűnő hegyvonulatok és a szikrázó nap, testem tehetetlensége és a víz különleges fenntartó ereje, mind-mind azt hirdették: "Én vagyok a te megtartód! Életed minden pillanatában én veszlek körül állandó óvó, féltő szeretetemmel - még akkor is, ha te ezt nem veszed észre. Életedet kezemben tartom, mert fontos vagy nekem, akkor is, ha te nem érted és fel sem foghatod igazán."

Közel egy óra telt el, mire a part közelébe értem, de lelki élmények tekintetében úgy tűnt, több fényévnyi időzónát utaztam át. Ahogy közeledtem a part felé, a strand hatalmas fái mögött eltűntek a hegyek, a némaság után ismét a strandolók önfeledt fürdőzése, a gyerekek harsány kacaja vett körül. A fáradtságtól elnehezedő karommal, ziháló szívemmel és a görcsöktől mozdulatlanságba merevedett lábaimmal már csak néhány méter volt a partig, hogy végre elérhessem a biztonságos, szilárd talajt. Eszter lányom mosolygós arccal úszott felém: "Már nagyon vártunk, hol csavarogtál? Gyere, játssz velem még egy kicsit a vízben!" A hosszú csend után jó volt újra csilingelő gyermekhangokat hallani, különösen az enyéimét. Ahogy végre partot értem, éreztem, oldódni kezd a fájdalmas izomgörcs. Kimerülve, a fáradtságtól ernyedten vánszorogtam családom felé, de békés, jóleső érzések jártak át.

A tó közepén otthagytam valamit, vagy valakit: azt, aki sokat akart egyedül, sokat képzelt magáról erőtlenségei ellenére is, aki mindig többet akar tenni a "test cselekedetei" által, mint hitből. Ott, a görcsben, fájdalomban, reményvesztettségben valaki valóban megfulladt, meghalt. De életre kelt másvalaki, aki tud Istenre hagyatkozni, engedni és elfogadni. Úgy éreztem, új ember született a Balaton vizében, aki mélyebben megérti az isteni gondviselést: Lásd, önmagadtól, erőlködéseidtől megszabadulva, minden pillanatban kegyelmemből élhetsz, hiszen "markaimba metszettelek fel" (Ésaiás könyve 49,16).

"Valaki egyszer azt a feladatot kapta, hogy fesse meg a rossz lelkiismeretet. Egy vágtató lovat festett, amelyet azonban darazsak és méhek raja kísér. A kép alá ezt írta: Frustra curris, azaz: "Futásod hiábavaló." Senki sem tud elfutni a lelkiismeret-fordalás elől.

A felébredt lelkiismeret elaltatása pedig a következő esethez hasonló: Egy férfi éjszaka arra ébredt, hogy hangosan ugat a kutyája az udvaron. Mivel a kutya - betörőket észlelve - csak nem hallgatott el, gazdája a lárma miatti mérgében felkapta a puskáját és agyonlőtte a kutyát, hogy végre nyugta legyen. Reggel aztán megállapította, hogy betörők jártak nála, és alaposan kifosztották."

"Csak kétféle ember van: az igazak, akik bűnösnek tartják magukat, és a bűnösök, akik igaznak tartják magukat." (Blaise Pascal)

„Bűn az, ha Istennek adósai maradunk az életünkkel – ami lényegében hitszegés. Az ember bensőjében, a szívében van ennek a gyökere. Itt kezdődik a megtérés is.” (Gerd Schmoll)