Az Ő szárnyai alatt

"Tollaival betakar téged, szárnyai alatt oltalmat találsz, pajzs és páncél a hűsége" (Zsoltár 91:4)

Sundar Singh, indiai evangélista a következő esetet írta le egy pusztító erdőtűzről, amely a Himalájánál történt, ahol éppen átutazott.
Mialatt sokan próbálkoztak a tűz oltásával, egy embercsoport döbbenten álldogált az egyik fánál, és nézte, amint a lángok egyre feljebb kúsznak az ágakon. Egy madármamára lettek figyelmesek, amely kétségbeesve keringett a fa felett, közben riadtan csipogott a fiókáival teli fészek felé. És mielőtt a madárfészek lángra kapott, az anyamadár nem repdesett tovább, hirtelen rászállt, és betakarta szárnyaival a kismadarakat. Másodperceken belül a madár és fiókái hamuvá égtek. Singh ekkor így szólt a döbbent szemlélőkhöz:
„Szemtanúi voltunk egy igazán csodálatos dolognak. Ezt a madarat Isten olyan csodálatos szeretettel és odaadással megáldottan teremtette, hogy élete árán is megpróbálta a kicsinyeit megmenteni.
A szeretet az, amely Istent a mennyből lehozta a földre, hogy emberré legyen. A szeretet az, amely miatt Jézus elszenvedte a fájdalmas halált miértünk.”

Ez a történet megrázóan szemlélteti Krisztus irántunk érzett szeretetét. Ezért hódolattal gondolunk a Golgota hegyére, ahol az isteni ítélet tüze égett. Ott Jézus Krisztus önként szenvedett, és a keresztfán saját testében viselte el bűneink büntetését (1Péter 2:24).

Uram, köszönjük, hogy meghaltál értünk. Mennyire hálásak vagyunk mindazért, amit tettél!

Vernon Grounds

A GYURMA TANULSÁGA


Nincs-e hatalma a fazekasnak az agyagon, hogy ugyanabból az agyagból az egyik edényt díszessé, a másikat pedig közönségessé formálja?
Róm 9,21

Elsõs osztályomban egyszer valaki elfelejtette lezárni a játékgyurma dobozát. Amikor odaadtam a megkeményedett gyurmadarabokat a gyerekeknek, megpróbálták széttörni, szétmorzsolni, még a földhöz is odavágták. Én azonban arra kértem õket, hogy inkább összeszorított kezükben tartsák a gyurmát, amíg én felolvasok nekik egy történetet. Láttam, ahogy megfeszül a kis kezük, melyben a gyurmát fogták. Az egyik kisgyerek egyre türelmetlenebb lett, és azt kérdezte: Jó már a gyurma? Elengedhetjük? Én azt válaszoltam: Még nem fejezõdött be a történet.
A trükk persze a kezük melegsége volt. Mire a történet végére értünk, a gyurma lágy és gyúrható lett.
Ahhoz a kisgyerekhez hasonlóan, aki el akarta engedni a gyurmát, mi is gyakran képtelenek vagyunk tovább várni, holott a történetünk még nem fejezõdött be. Talán a hitvesünk még mindig hûtlen, a gyermekünk engedetlen, talán egy állandó betegség gyötör már hosszú ideje, vagy nincs betöltetlen állás a munkaerõpiacon. De Isten azt akarja, hogy olyanok legyünk, mint az agyag a fazekas kezében. Isten használni fog bennünket, ha már készen leszünk, és eljött a megfelelõ idõ.
Imádság: Drága Urunk, segíts türelmesen várni, míg bevégzed munkádat életünkben. Ámen.
Ha engedjük magunkat formálni, Isten egy mennyei terv szerint mintáz meg bennünket.

„Naponként egy napra

„Ne aggódjatok tehát a holnapért, mert a holnap majd aggódik magáért: elég minden napnak a maga baja” (Máté 6:34)

Egy idősödő asszony elesett, és a csípője eltörött. Az orvos legjobb tudása szerint helyreillesztette a csontjait, de tudta, hogy a beteg felépülése hosszadalmas és kényelmetlen lesz. Néhány nap múlva az asszonyt nagy nyugtalanságban találta, amikor a kórházban meglátogatta. „Ó, doktor úr – szólalt meg a beteg -, mennyi ideig kell ágyban maradnom?”
Az orvos bölcsen és kedvesen válaszolt: „Mindig egyetlen napig, naponként egy napra!”
Ez bölcs válasz volt. Emlékeztet engem az Úr Jézus szavaira, aki ezt tanította: „Ne aggódjatok a holnapért…” A holnapét való aggódás nem vezet sehova. Isten minden napra megadja, amire akkor szükségünk van. Egy idős keresztyén, akinek már komoly élettapasztalata volt, ezt mondta egyszer: „Sok dolog miatt aggódtam már életemben, de azok többsége soha sem történt meg velem!”
Rád nehezedik a holnapért való aggodalom súlya? Sötétnek és nehézségekkel telinek látod az előtted álló napokat? Emlékezz arra, hogy a kegyelem és az útmutatás úgy adatik számunkra, mint a manna a pusztában (2 Mózes 16:4), naponként egy napra!”

N. N. : A prédikátor

Egy hideg vasárnapon történt. A templom parkolója hamar megtelt. Ahogy kiszálltam a kocsimból, arra lettem figyelmes, hogy a testvérek valamit sugdolóznak, miközben bemennek a gyülekezetbe. Ahogy közelebb értem, észrevettem egy embert, amint támaszkodik a templom falának. Már majdnem egészen lefeküdt, mintha aludna. Egy hosszú, nagyon rongyos viharkabát volt rajta és egy kalap a fejére húzva, hogy már az arcát sem lehetett látni. Egy nagyon kopott cipő volt rajta, amelyből már kilógtak a lábujjai. Gondoltam, hogy hajléktalan és hogy alszik, ezért nem foglalkoztam vele. Bementem a templom ajtaján. Bent elkezdtünk beszélgetni, és szóba került a kint fekvő hajléktalan is. Az emberek csak suttogtak, de senki sem volt hajlandó behívni, hogy üljön le. Én sem.
Néhány perc múlva elérkezett az istentisztelet ideje. Mindenki a prédikátort várta, hogy foglalja el a helyét, és szóljon az Igéből, amikor kinyílt az ajtó. Bejött a hajléktalan, fejét lehajtva végigsétált a padok között. Az emberek zavarban voltak és suttogtak, arcukon megdöbbenés látszott. A férfi végigment a szószékig, ahol aztán levette a kalapját és a kabátját. Elszorult a szívem. Ott állt a prédikátorunk…ő volt a hajléktalan. Senki sem szólt egy árva szót sem.
A prédikátor elővette a Bibliáját és így szólt: „Testvéreim, azt hiszem, nem kell mondanom, hogy miről fogok ma prédikálni.” Aztán elkezdett énekelni egy éneket.
"Ha tudok segíteni valakin, amint elmegyek mellette,
ha tudok egy bátorító szót, ami bizakodóvá tette,
ha meg tudom mutatni, hogy az ő útja helytelen,
akkor már nem hiábavaló az életem."

Vajon az én életem hiábavaló?”

Ausztráliában egy söntést bezárnak

Az emberek megtérése sokaknak örömhírt jelent, de nem mindenkinek, mert Nullagine falucskában – Ausztrália – a Conglomerate Hotel bárját, annak forgalmát és bevételét nagyon visszavetette.
A faluban megtérési hullám volt, mert a 150 lakosból 100 elfogadta az Úr Jézust. Ezek a személyek őslakók voltak, és nem sokat hallottak bűnről, megváltásról, örök életről és Jézus Krisztusról. Valamikor ők voltak a söntésnek és esti mulatónak a rendszeres látogatói. Most is megtelik az ivóterem esténként velük, de már Bibliával a kezükben tanulmányozzák az Igét, és hívő énekeket énekelnek. Ezért nincs forgalma az ivónak, és bevétele sem. A hotel tulajdonosa egy kissé kényszeredetten azt mondta, hogy “termeink üresek, és ha ez tovább folytatódik, akkor hamarosan be kell zárnunk nemcsak a söntést, hanem a hotelt is. De talán elmondhatjuk azt is, hogy reménységgel vagyunk, hogy a börtön is üres lesz. Ezért nem lehet okunk panaszra.”

Rudolf Hempel:
Festő a börtönben

Mint újságíró türelmetlenül vártam, hogy meglátogathassam az egyik börtönt. A tisztviselő kulcsával kinyit egy rácsos ablakot, és megengedi, hogy kinézzek a belső udvarra.
- Egész sereg tehetséges ember van köztük, akik az életben sokra vihették volna – mondja az őrmester. – Bámulni fog, ha meglátja, hogy az a kis ember ott micsoda képeket fest!
Az őrmester nem túlzott. A kép, amelyet szolgálati helyiségben a szekrény mögül előhúzott, azonnal lenyűgözött. Egészen egyéni módon, izgató, merész színekkel megfestve, tizenkét ember áll körben, és néz zavartan fölfelé. Hajuk kócos, arcuk sugárzó fényben fürdik, amely a szivárvány minden színében árad felülről; a férfiak szeme tágra van nyitva és túlontúl nagy. A legizgalmasabb a képben azonban annak sajátos optikája. Az embernek az a benyomása, mintha felülről, valamilyen torony tetejéről nézné őket.
- A képet „pünkösd”-nek nevezi – mondja a tisztviselő -, az intézet kápolnája számára festette, de ott nem szabad felakasztani.
- Nem szabad felakasztani?! – csodálkoztam. – Pedig rendkívüli kifejező ereje van!
- Igen – mondja az őrmester -, csakhogy ezek egytől egyig az ő fogolytársai. Ez itt egy visszaeső tolvaj, az ott sokszoros csaló, ez pedig egy örökösen lázadó ember.
Látom, az őrmester mennyire meg van botránkozva az ilyen különleges „apostolok” ábrázolása miatt.
- Bizonyosan nem volt itt más ember, aki modellt ülhetett volna neki – vetettem közbe.
- Nem, nem – világosított fel. – Vannak itt viszonylag kis bűnösök, kisiklott emberek is, akik első ízben kerültek börtönbe. Ő azonban szándékosan a leggonoszabbakat kereste ki, az igazi bűnözőket. És ez a felháborító.
Elhatároztam, hogy felkeresem a „festőt”. A börtön magasabb rangú tisztviselőivel folytatott néhány telefonbeszélgetés után sikerült a találkozás.
- Ne féljen – mondom neki -, a nevét nem említem. De szeretnék föltenni önnek néhány kérdést. A képéről van szó, amely a legizgalmasabb, amit ebben a témában valaha is láttam.
Készségesen és bátran válaszol:
- Hogy mit gondoltam közben? Pontosan azt, amit a Biblia a pünkösdről mond. Azt, hogy Isten Szent Lelke teljességgel megújítja a szíveket és az érzületeket, s gyökeresen megváltoztatja az embereket. Hogy e hatalom által a bűnösök üdvözülhetnek.
Kérdőleg néz rám.
- Ismeri a pünkösdi éneket: „Vonulj be a kapukon…”?
- Természetesen ismerem.
- Akkor ismeri azt a nagyszerű szakaszát is: „Vadhajtás voltam, de jóvá tettél. Halál hatotta át életemet, te megmentettél.”
Meglepődtem, hogy egy fogoly ilyen jól ismeri a Bibliát és a gyülekezeti énekeskönyvet.
- Az első pünkösdkor azok a férfiak megtértek voltak. Ezt pedig a legjobb akarattal sem lehet elmondani azokról, akiket ön megfestett – érvelek tovább.
Itt azután igazán telibe találtam.
- Tudja-e ön, mi a pünkösd? – kérdi. – Ígéret, hogy minden másként lesz. Az istenfélő embereknek, akiknek már mindenük megvan, nincs szükségük erre az ígéretre. Azoknak azonban, akik kétségbeesnek önmaguk miatt, meg kell mutatni, hogy számukra is lehetséges az új kezdet.
Én azonban nem adom meg magam.
- Mindez szép és jó, de nekem azt mondták, hogy a képhez a fogolytársai közül a legelvetemültebbeket választotta ki.
- Pünkösd, az csoda – feleli. – És ha ezt ki akarom fejezni, akkor olyan embereket kell megfestenem, akik csak csoda által változhatnak meg. A kisebb bűnösöket talán feleségük is megváltoztathatja; sőt, esetenként már itt a börtönben is megváltoznak. De az egészen mélyre süllyedteket, azokat csak Isten változtathatja meg!
Észreveszem, hogy küzd magával. És egyszerre csak szótlanul a kép egyik pontjára mutat, és ekkor tűnik fel, hogy önmagát is odafestette a képre.
- Az egészen nagy bűnösöket – ismétli -, azokat csak Isten változtatja meg.
Itt már nem lehet több kérdésem. Távozom, és eszembe jut az, amit az Úr Jézus a kapernaumi századosról mondott: „Izráelben sem találtam ekkora hitet” (Lukács 7:9)

Hát igen elég nehéz magunkat is "odafesteni a képre" -másokat könnyebb.

Moderson Ernő:

Evangéliumi életképek


Egy kocsmában többen üldögéltek és ittak. A hangulat emelkedett volt.
Mindenféléről beszélgettek, végül az asszonyokra terelődött a szó, amiben egyik a másikat akarta felülmúlni. Csak az egyik férfi hallgatott. Ez feltűnt a többieknek.
- És te? - kérdezték. - Te semmit sem mondasz?
- Nem - válaszolta. - Én ebben nem vehetek részt. Nincs semmi okom panaszra a feleségem miatt. Nem szól egy rossz szót sem.
A többiek nevettek és így szóltak:
- Ilyen nincs.
- De igen! - védte most már a feleségét. - Biztos vagyok benne, hogyha éjfélkor azt mondanám neki, hogy keljen fel és főzzön nekem valamit, minden szó nélkül megtenné.
A többiek nevetése és heccelődése egyre hangosabb lett. Így kiáltoztak:
- Őrültség! Nem fogsz minket átverni!
A férfi azonban kitartott állítása mellett és megkérdezte:
- Mibe fogadjunk?
Végül tényleg fogadtak. Rögtön meg akartak győződni róla, hogy barátjuk igazat mondott-e. Így hát az egész társaság fölkerekedett és útnak indult.
Az asszony már régen lefeküdt aludni, hiszen már éjfél is elmúlt, amikor a részeg csapat a házukhoz ért. Férje vezényelni kezdett:
- Asszony, kelj fel és főzz nekünk kávét! Nem látod, hogy vendégeket hoztam?
A vendégek azt gondolták, hogy most aztán jól összeszidja őket. Így szokták meg feleségüktől. De egyetlen rossz szót sem szólt. Rövid idő múlva hallották a csészék zörgését és nem tartott sokáig, míg kedves arccal behozta a gőzölgő kávét a szobába.
Ez a látvány kijózanította a társaságot, és kezdték magukat szégyellni a csendes, szelíd asszony előtt. Végül az egyik elmesélte neki, hogy miben fogadtak. Utána megkérdezte:
- Hogy tud ilyen kedves lenni ilyen emberekhez, mint mi vagyunk? Hogy képes erre? Így válaszolt rá:
- Szomorúan látom, hogy férjem mindent elkövet, hogy tönkretegye magát. Csak egy élete van, hiszen a részegeskedőknek nincs örök életük. Ezért szeretném legalább a földi életét kellemessé tenni, amelyet ráadásul úgy megrövidít magának, hiszen más nincs neki.
A kijózanodott vendégek nemsokára szép csendesen hazamentek. A férfi
azonban így szólt feleségéhez:
- Mondd csak, ennyire fontos neked a lelkem üdvössége?
Amikor meglátta az asszony könnyes szemét, mert ilyen kedvesen még sohasem hallotta férjét beszélni, neki is könnyek szöktek a szemébe és megbánta bűnét.
Mindketten letérdeltek és imádkoztak, és az Úr Jézus segített ennek a férfinek, hogy más ember legyen belőle.

Nagyon tetszik a történet (rémlik is, hogy valakitől hallottam már), megtalálható ez leírva is valahol (a Parókián kívül)?

Szia Boglárka!

Én a Csendes percekben olvastam az írást, de egy-két rövidebb írása, gondolata fent van keresztény portálokon.
Ezt találtam Modersohn Ernőről.

Az ötven éve elhunyt német evangélikus lelkész, a nálunk is hírneves Bethánia Egyesület első embere, Modersohn Ernő (1870-1948)

Ernst Modersohn Vesztfáliában, értelmiségi családban született. A jól tanuló fiút az akkor világhírű tübingeni teológiára küldték. ott ismerte fel azt, hogy a legműveltebb igehirdetés nyomán sem fakad okvetlenül új élet, a “titkot” másutt kell keresni. Előbb tanítói pályára lépett, majd mellékfoglalkozásban vállalt lelkészi munkát. Megismerkedett az evangélizáló mozgalmakkal. “Egyszer csak beütött az életembe az élő hit és az üdvbizonyosság tudata. Új ember lettem és mindenkinek bizonyságot tettem a fordulatról, ami bennem történt.” Ha valamelyik templomban igét hirdetett, több ezren jöttek össze a meghallgatására. Megismerkedett egy különleges konferencián (“Csak csendesen, egy erdőben elmélkedve”) kegyes életű emberekkel, Gerhard Tersteegen szolgálataival, Georg von Viebahn porosz tábornokkal, aki szervezetet hozott létre istenfélő katonatiszteknek. Hazánkban is járt Meyer Henrik budafoki mártűriája után, hogy a hatóságot türelemre szólítsa fel vállalási munkát kezdett. Jelentős szerepe volt Bad-Blanenburg város nevéhez fűződő aliánsz konferenciák rendezésében, a századforduló környékén. A városban működő nyomdáját az NDK hatósága később államosította, de meghagyta, hogy az üzem kizárólag evangéliumi célú könyveket készíthessen.
Elég szép számmal fordították magyarra Modersohn Ernő könyveit: Az ördög igézetében című talán a legismertebb. Dr. Somogyi Imre is hivatkozik rá egy cikkében: “Ha megtérek, szakadás áll be a családomban” (Lelki Élet, 1947). A maga korában igen sokszor forgattuk a Bethánia kiadásban, 1943-ban megjelent könyvét: Száz ellentmondás és homályos hely a Bibliában. Aki átolvasta, hamar rájött, hogy tulajdonképpen nincsen “ellentmondás és homály a Bibliában”. Wallrabenstein Jakab, metodista lelkész fordította az Aranydeszkák című írását. Már a második világháború után jelent meg a nagy kérdésről írt füzete: Mit cselekedjem? Több ezer írását adták ki, rendkívül termékeny szerző volt. Az évfordulóra ismét felvirágzott irántuk az érdeklődés a különböző felekezetű német hívők között.
78-ik évében szűnt meg a szíve dobogni. Bad Blankenburgban néhány éve találkoztam a leszármazottaival a sírkövénél. “Itt várják szüleink a feltámadást” – olvastam.

és egy kis rövid írása:

Modersohn Ernő:
A kasza kikalapálása nem késlelteti a kaszálást


Egyszer ezt olvastam egy újságban, és nekem sok mindent mondott. Áldás lett számomra, és ezért szeretném ezt az áldást továbbadni. Az aratás ideje közel van. Nos, a rétet le kell kaszálni.
De hogyha valaki arra megy, akkor azt látja, hogy a kaszákat kikalapálják. Ott ül egy földműves, és körbekalapálja a kaszáját. Semmiféle csorba nem lehet rajta. Élesnek kell lennie az aratásra.
Újra és újra ráütnek a kaszára, s ez biztosan eltart egy negyed óráig.

Végre kikalapálták a kaszát. Elkezdődhet az aratás. Egy izmos földműves kihozza a kaszát, és a fű a földön hosszú rendbe dől, de amikor a rét egy részét lekaszálja, szünetet tart. Előveszi a fenőkövét, és megfeni a kaszát. Így a munka tovább haladhat.

Ha valaki a mezőgazdasághoz egyáltalán nem ért, azt gondolhatná, hogy a kasza kikalapálása elveszett idő volt, mint ahogy a fenés is. De itt érvényes ez a mondat: A kasza kikalapálása nem késlelteti a kaszálást. Ez semmi esetre sem elveszett idő. Sőt, ellenkezőleg! Egy jól kikalapált
kaszával a munka sokkal jobban megy. Erőt lehet vele megtakarítani. Egy életlen kaszával sokkal nehezebb dolgozni, mint egy élessel. Több erőkifejtésbe kerül ha a szerszám életlen.

Nekem nincs rétem, amit le kellene kaszálnom. Az én munkám egészen más. Sok levelet kell írnom. Gyakran olyan sok levelet kell írnom, hogy sóhajtozok a teher alatt, ami a szívemen van.
Sok esetben kérnek tőlem tanácsot és segítséget.

Be kell ismernem, hogy gyakran mogorva és bosszús vagyok, és ezt kérdezem: Nincs ezeknek az embereknek otthon valakijük, akiket meg tudnának kérdezni? Mindig éppen engem kell megkérdezniük?

De ha az ember ilyen hozzáállással megy dolgozni, akkor a levelekre adott válaszokban biztosan érződik majd a kedvtelenség, amellyel megírták. Időben láttam meg az üzenetet a kasza kikalapálásában, és a szívemmel elfogadtam. Mielőtt a levélhegyeimhez megyek, hogy
megválaszoljam, most első dolgom a kaszát kikalapálni, ami azt jelenti, hogy imádkozom. Kérem Istent, legyen kegyelmes hozzám, hogy a különböző szükségekre felülről való bölcsességgel tudjak válaszolni, olyan tanácsot adjak, amely valóban segíthet. Ha a munkába így kezdek, akkor
minden jobban sikerül, mint saját erőmből. És minden alkalommal, tartok egy kis szünetet levélírás közben, hogy a kaszát megfenjem. Ez pedig egy lélegzetvételnyi ima. Aztán újra dolgozok. Rájöttem, hogy az imádkozás nem időveszteség, mint ahogy ezt sokan gondolják:ellenkezőleg, időnyereség, mert a munkát hamarabb befejezhetem, mintha a saját erőmből tenném.

Az imádság még erőmegtakarítás is, mint a kikalapálás és a kasza megfenése. Nem kell saját magam erőlködnöm, hogy a helyes szavakat megtaláljam, hanem megadatik nekem.

Sokkal hamarabb végzünk munkánkkal, és jobb minőségű is lesz, ha imában előkészítjük és kísérjük. Nos, nem tudom, mi a te munkád. Talán nem kell egy rétet lekaszálnod, és lehet, hogy nem kell sok levelet írnod. De a munkádhoz ez a tanács neked is jól jöhet: A kasza kikalapálása
nem késlelteti a munkát. Mielőtt elmész dolgozni a konyhába, a hivatalba, a boltodba, az iskolába, a műhelybe, a földedre ? ne sajnáld idődet arra, hogy a kaszádat kikalapáld, ami azt jelenti, hogy a munkádat készítsd elő imával.

Ha a munkádat elkezdted, tarts egy kis időt megfenni a kaszádat, vagyis végy egy lélegzetvételnyi időt az imádkozásra. És meg fogod tapasztalni, amit én is átéltem: Az imádság időnyereség és erőmegtakarítás!

Nagyon jókor jött ez a mondat!

Nekem is

Kedves Boglárka!

Már régebben kaptam egy levelezőlistán, és most úgy gondoltam megosztom Veletek.
Közben úgy el is gondolkoztam rajta: vajon én mit tettem volna?

Igen; az a kaszakapálás szerintem mindig jól jön.

Szeretettel:

Bocsánat, módosítani akartam, de kicsikét elszúrtam...
Nem lehet itt egy hozzászólásomba belejavítani, ill módosítani?

Még egyszer elnézést, hogy visszaidéztem amit írtam.

U.i. Köszi, ne fáradjatok, már rájöttem, hogy kell. Bocsi, hogy itt bénázok.
( Azért nem semmi, ahogy bemutatkozom)