Pilinszky János:
Pünkösd egy új templom falai között

(részlet)

Tűz a Szentlélek Isten eljövetele. Az isteni szeretet az ember lelkét feltüzesíti, hogy ne csak szájjal, de tettekkel is szeresse az Istent. Erre kell a Szentlélek tüze és ezt kapták az apostolok Pünkösd ünnepén. Azóta jár körül és tüzesíti a mi lelkünket is a nagy parancsban: a felebaráti szeretetben.

Kézben


A kosárlabda a kezemben kb. 19 dollárt ér,
Michael Jordanéban viszont 33 milliót.
Ez attól függ, kinek a kezében van.

A baseball-labda a kezemben kb. 6 dollárt ér,
Mark McGuire kezében viszont 19 milliót.
Ez attól függ, kinek a kezében van.

A teniszütő haszontalan az én kezemben,
viszont Venus Williams kezében bajnoksági
győzelmet hoz.
Ez attól függ, kinek a kezében van.

Egy bot a kezemben távol tart egy vadállatot,
Mózes kezében viszont szétválasztja a
hatalmas tengert.
Ez attól függ, kinek a kezében van.

Egy csúzli a kezemben csak gyermekjáték,
de Dávid kezében viszont óriást győz le.
Ez attól függ, kinek a kezében van.

Két hal és öt kenyér a kezemben csupán két
halas szendvics,
Isten kezében viszont ezreket táplál.
Ez attól függ, kinek a kezében van.

Kezemben szögekkel csak madáretetőt
építhetek, de Jézus kezeiben egész világot megváltóak a szögek.
Mint tudjuk, ez attól függ, kinek a kezében vannak.

Helyezd hát aggodalmaidat, félelmeidet,
reményeidet, családodat, kapcsolataidat Isten
kezébe, hiszen...
... attól függ, kinek a kezében van.

Tóth-Máthé Miklós

Mi lett volna ha...?



A kereskedő felesége reggeli áhítatra indult a templomba. Ahogy kilépett a kapun, megbotlott egy kőben és teljes hosszában elvágódott. Várandós volt, terhességének harmadik hónapjában.

Sikoltására kiszaladtak a cselédek, felemelték az úrnőt, bevitték és lefektették.

– Hívjátok az uramat... – suttogta az asszony, de alig mozdultak a szolgálók, már sietve jött a házigazda is. Leült az ágyra, megsimogatta az asszony lecsüngő kezét.

– Doktort! – parancsolta a tétován ott ácsorgó cselédeknek, aztán a feleségére tekintve ezt mondta: – Nincs semmi baj, kedves...

Amikor az öreg doktor megérkezett, a kereskedő kiment a szobából és a kapu előtt megkereste azt a vétkes követ. Nekigyürkőzött, kicibálta a helyéről, aztán teljes erejéből az utca kövezetéhez vágta. Szikrázva pattant apró. darabokra.

– Átkozott – lihegte a kereskedő –, és éppen az én kapum előtt... Kit okoljak érte?! Kit?!

Erőtlennek érezte magát, idegesnek, alig várta, hogy az orvos befejezze a mustrát. Legszívesebben berohant volna a házba, hogy minél előbb megtudjon mindent. Óráknak tűnő percek vánszorogtak ezalatt.

– Minden lehetséges – jelentette ki a doktor a vizsgálat után. – Világra hozhat egészséges gyermeket is, de éppenúgy esendően nyomorultat. Vagy akár halottat. Bízzunk Istenben, uram.

– Nem akarok nyomorékot! – kiáltotta a kereskedő. – Bizonyosságot szeretnék, tudni kívánom a valót!

– Istentől kérdezze... – tárta szét a kezét az orvos. – Tőle, aki látja a nem láthatót is.

Egy hétig feküdt a kereskedő felesége és amikor felkelt a betegágyból, igyekezett nem gondolni az esetre. De az ura szótlan volt, komor, csüggeteg. Többször elment otthonról, a barátok társaságát kereste. Aztán egyszer maga mellé ültette asszonyát és ezt mondta neki:

– Meglátogattam a menhelyet és szörnyű látványban volt részem. Megannyi torzszülött nyújtogatta felém a kezét, bambán rámmeredve, idétlen, makogó hangon kéregettek. Aprópénzt szórtam szét közöttük, de a kezem remegett és megszédültem attól a töménytelen nyomorúságtól.

Az asszony sírt. A kereskedő nem vigasztalta. Keményen, makacsul hallgatott. „Az ember – gondolta –, tudjon úrrá lenni még a legreménytelenebb helyzeteken is. A sírás a gyengék menedéke.”

– Lakik a városban egy nő – mondta –, Reginának hívják... Sok szerencsétlen asszony, megesett lány kereste már fel. Úgy hírlik jól dolgozik és segít a bajbajutottakon. Hallgass rám és ne ellenkezz. Amit kérek, annak az ártatlannak az érdekében is teszem.

– Négy gyermeket temettünk már el – nézett rá kétségbeesetten az asszony –, és most ezzel meg az angyalcsinálóhoz küldenél? Átkozott legyen a gondolat, mely az agyadban megfogant!

– Akkor hát megszülöd nyomoréknak?

– És ha nem lesz az? Honnan tudod te? Ki mondta ezt neked? A doktor? Ő sem tudja! Egyedül Isten a tudója! Mi vagy te? Isten?

– A fájdalom szól most belőled – csóválta fejét a kereskedő – de könyörögve kérlek, gondolkozz. Ha világ csúfjára nyomorultat szülsz, ítélet alá kerülünk egész életünkre.

Napokig kerülték egymást. Csak a pillantásukban megbújó néma vádaskodás ingerelte a lelküket. Az asszony gyűlölte az urát, de aztán egyre inkább bekerítette a kétségbeesés. A bizonytalanság. Hátha a másiknak van igaza. És a magzat, akit oly féltőn vigyáz a testében, nyomorék. Lefogyott, belesápadt ebbe a gyötrődésbe, míg aztán egy este felkereste azt az asszonyt.

– Már vártalak, lelkem – fogadta Regina és mosolygott rá bátorítóan. A kereskedő felesége nem ilyenre számított az álmokban fösvény éjszakákon. Csúfnak, boszorkánynak képzelte és mindenképpen öregnek. Ez meg csaknem egyidős vele, a háza mint bármely polgáré, a ruhája drága kelméből, ékszerekkel díszítve.

– Megértelek – mondta Regina –, hiszen magam is átok alatt voltam és nyomorékot szültem. Vízfejűt, torzat, ott van a menhelyen, megnézheted. Az uram elhagyott, egyedül maradtam, akkor határoztam el, hogy akinek tudok segítek.

Átvezette a kereskedő feleségét a másik szobába. Szerszámok, fogók, kenőcsök, gyolcsok mindenfelé. Középen dézsa állt. Regina forró vizet töltött bele, meg egy tömlőből valami sárga folyadékot. Az így elkészített lébe füveket, gyökereket, magokat szórt, fehér vászonlepedőt kerített elő. A gríz megizzasztotta a kereskedőné arcát, a növények fanyar, kesernyés szagától öklendezett.

– Vetkőzz le – mondta Regina –, és ülj bele a dézsába. Mindig mondani fogom, mit kell tenned. Ne félj, nem lesz semmi baj.

A kereskedőné szinte önkívületben bontotta ki a felső két gombot a magas nyakú zárt réklin, de a harmadikhoz érve elsötétedett előtte minden. A friss levegőn tért magához.

– Múló gyengeség – nyugtatta Regina –, mindenkivel megeshet ilyesmi. Bent majd pihensz egy keveset, aztán elkezdjük.

– Nem! – A kereskedő felesége úgy szorította a hasára a kezét, mintha máris a gyermeket ölelné. – Ez az enyém! Ha nyomorék, ha torz lesz, akkor is az én testemből, az én véremből való! Nincs olyan hatalom se égen se földön, aki ezt tőlem elszakíthatná!

Megfordult és csaknem rohanva tette meg az utat hazáig. Öt hónap múlva egészséges fiúgyermeknek adott életet. 1564 áprilisát írták ekkor az angliai Stradfordban. A gyermek a keresztségben a Vilmos nevet kapta. Családi neve: Shakespeare.

Virágok Anyák napjára

Amikor férjem csendesen kijelentette,hogy 11 évi házasság után elválik és elköltözik,azonnal a gyerekekre gondoltam.
A fiam 5,a lányom 4 éves volt.
Hogyan maradunk "egy család"?
Egyedülálló anyaként képes leszek-e megtartani az othonunkat,megmutatni nekik azokat az értékeket,amelyekre szükségük lesz az életben?
Annyit tudtam csupán,hogy mindezt meg kell próbálnom.
Két évvel a válás után,anyák napján besétáltunk a templomba. Az oltár két oldalán talicskákban gyönyörű cserepes virágok illatoztak. A mise alatt lelkészünk azt mondta,szerinte az anyaság az egyik legkeményebb munka az életben,ezért minden anya elismerést és jutalmat érdemel. Arra kérte a gyerekeket,mindenki válasszon egy szép virágot,és szeretete,megbecsülése jeléül ajándékozza az édesanyjának.
A gyerekek komolyan vették a feladatot,az összes növényt szemügyre vették.
Már minden gyerek visszaért a helyére,és megajándékozta az édesanyját,de az én két csemetém még mindig válogatott.
Végül kiválasztottak egy növényt az egyik taliga mélyéből,és boldogan hozták.
Széles mosoly ült az arcukon,miközben büszkén végigmentek a folyosón,és átadták azt a virágot,amelyet anyák napjára,megbecsülésük és szeretetük jeleként kiválasztottak számomra.
Megdöbbenve bámultam a felém nyújtott mocskos,sérült kóróra.
A hosszas válogatás és tanakodás után sikerült a legkisebb,legbetegebb növényt kiválasztaniuk,még csak egy bimbó sem volt rajta.
Megelégedett arcukra nézve láttam,mennyire büszkék a döntésükre,ezért mosolyogva fogadtam el az ajándékot.
Később azonban meg kellett kérdeznem,hogy a sok szépséges növény közül miért éppen ezt akarták nekem adni.
- Mami,ez nézett úgy ki,mintha szüksége lenne rád - válaszolta a fiam meggyőződéssel.
Mindkettőjüket magamhoz öleltem,és büszke voltam,hogy ezt a növényt választották.

Sonkoly Tamás

Utcai evangélizáció 2004


Guggolok a villamosmegállóban. Kezeimet a fülemre szorítom, még az se érdekel, hogy bal kezem mutató és középsőujja között égő cigaretta van. Alattam foltokban vizes lett a poros, esti beton; oda potyognak a könnyeim.
Pedig én egy király csávó vagyok! És ha ez Istennek nem tetszik akkor elmehet a búsba. Fontos ember vagyok a gyülekezetben, igazi szolgáló. Szoktam hangosítani, én csinálom a gyülekezet honlapját, segítek az ifiben és még a könyvterjesztésben is. A legtöbb istentiszteletre elmegyek és általában úrvacsorázok is.
És elmehetnek a pokolba a haverok is. Ha nem elég nekik, hogy tőlem tanulhattak deszkázni, hogy mindig tudok embereket szerezni a focihoz, és hogy nálam vannak a legjobb házibulik, akkor nem tudom mire vágynak. Elismerték, hogy nem ittak még olyan jó bort, mint nálam, és a szerbektől csempészett cigikért is mindenki hálás. Én vagyok a bulikirály és kész!
Továbbá ha már így van akkor felőlem felfordulhat Csilla is. Tényleg mindent megadtam neki, sok időt töltöttem vele, kedveskedtem, meghívtam igazán menő helyekre. Egyszer még egy házidolgozatot is megírtam helyette - nem ám vele. Lakhatott nálam, többször főztem is neki, volt, hogy ágyba vittem a reggelit. Nálam jobbat úgy se kap.
És erre beüt ez az elátkozott, fekete nap: Október 11. Fél óra alatt háromszor csörgött a telefonom: először Csilla közölte, hogy elege van belőlem, nem akar többet látni, aztán a gyülekezetvezető hívott, hogy megint meg vagyok intve, és törölték a tagságomat, a végén meg a haverok tették be a kaput, Pisti tolmácsolta a kérésüket, hogy többet ne lógjak velük. Kész röhej, úgy érzem magam, mint Jób.
Ezek után nincs mire gondolni, totál üres az agyam. Ki vagyok borulva, csak sírni tudok. Évek óta nem bőgtem, most aztán kijön belőlem minden. A tenyeremet még mindig a fülemen tartom, nem akarom hallani a külvilágot. Guggolás közben finoman dülöngélek és hagyom, hogy a cigi hamuja a sírástól rázkódó vállamra hulljon.

Oké, nem vagyok tökéletes. Mostanában tényleg túl sok zöldet szívtam és ez általában agresszívvá tesz. Ezt nem viseli túl könnyen a környezetem, meg is értem őket. Ha ingerült vagyok akkora erőm van, hogy törtem már puszta kézzel gördeszkát is, persze nem a sajátomat. Meg azt mondják, hogy önző vagyok. Lehet, hogy így van, nem érdekel.

Nem tudok semmire gondolni, csak magamra, a bennem tátongó, tompán fekete ürességre, ami annyira fáj. Ez egészen mélyen van, a lelkemben.
Valaki kivette a cigit a kezemből. Nem érdekel, az is lehet, hogy csak elejtettem. Ha leég a hajam az sem izgat.
Nem, ez tényleg valaki más volt. Nem tudom ki ez, de most a fejem tetejére tette a kezét. Mi van, már sírni se lehet a 6-os vonalán?
Nem érdekel, tegye csak rám a kezét. Talán egy csöves az, vagy valami perverz állat. Rám ma már semmi sem fog hatni, annyira fáj valami legbelül. Fájok.
Vagy mégsem? Kicsit tompul ez az érzés, meg vagyok könnyebbülve. A könnyeim lassan elapadnak, a légzésem is egyre nyugodtabb. Furcsa ez a kéz a fejemen, de jól esik. Határozott, de szelíd.
Óvatosan elveszem a kezeimet a fülemről. Először nem hallok semmit, aztán bejön a város zaja, a mellettem elhúzó autók dübörgése.
Nagy nehezen meghallom a legfontosabb hangot is. Annak a hangját, aki a kezét a fejemre tette. Imádkozik értem.

Csak egy ANYA?

Egy nőtől, miközben jogosítványát újította meg egy önkormányzati hivatalban, egy adatfelvevő hölgy megkérdezte, hogy mi a jelenlegi foglalkozása. A megkérdezett egy ideig tétovázott. Bizonytalan volt, hová is sorolja magát. Arra gondolok - magyarázta az adategyeztető - hogy van-e munkája, vagy csak...?? Természetesen van munkám! - csattant fel a nő. - Anya vagyok.- Nincs "anya" kategóriánk foglalkozásként. A "háztartásbeli" fedi le ezt - mondta az adatfelvevő segítőkészen.

Már el is felejtettem ezt a történetet, mígnem egyik nap ugyanilyen helyzetben találtam magam a városházán. A hivatalnok nyilvánvalóan egy karrierista nő volt. Magabiztosan, hatékonyan dolgozott, olyan jól csengő címet viselt, mint például "Hivatali kikérdező" vagy "Városi adatfelvevő".
Mi a foglalkozása? - kérdezte.
Mi késztetett arra, hogy ezt mondjam? Nem tudom. A szavak kibuggyantak belőlem: gyermekfejlődési és emberi kapcsolatok területén dolgozom társkutatóként.
A hivatalnok abbahagyta pillanatnyi munkáját, golyóstolla megállt a levegőben. Felnézett, mint aki rosszul hallott. Megismételtem a titulust lassan, kihangsúlyozva a leglényegesebb szavakat. Aztán csodálkozva láttam, hogy ezt mind leírta nagy fekete betűkkel a hivatalos kérdőívre.
Megkérdezhetem - mondta a nő érdeklődve - egész pontosan mit csinál ezen a területen? Hűvösen, az izgalom legkisebb jele nélkül a hangomban, szinte kívülről hallottam, amint így válaszolok:
- Folyamatos kutatási programban veszek részt/ melyik anya nem?/ laboratóriumban és terepen is/normálisan azt mondtam volna kint és bent/. Dolgozom a Felettesemnek/ az egész családomnak/, már négy kreditem is van/mindegyik lány/. Természetesen a munkámhoz tartozó tevékenység igényli a legtöbb figyelmet az ember-szakmában/melyik anya tagadja?/ és gyakran dolgozom 14 órát 1 nap/inkább 24-et/.Ebben a munkában jóval több a kihívás, mint más,"átlagos"foglalkozásoknál. A jutalom inkább a megelégedettség, mint pusztán a pénz.
Érzékelhetően folyamatosan nőtt az elismerés a hivatalnok hangjában, amint kitöltötte a nyomtatványt. Felállt és személyesen kísért az ajtóig.
Miközben hazafelé vezettem, fényes új karrierem lebegett a szemem előtt. Otthon 13, 7 és 3 éves laborasszisztenseim üdvözöltek. Az emeletről hallottam új /6 hónapos/ kísérleti modellünket gyermekfejlesztési programunkból, amint új hangmintáit próbálgatja. Úgy éreztem, ütést mértem a bürökráciára. Hivatalos feljegyzés készült rólam egy, az emberek számára elfogadhatóbb foglalkozásról. Mert az "anya" vagy "anyaság" már nem hangzik elég jól. Micsoda pompás pálya! Különösen, ha van egy titulus is az ajtón. Netán ez teszi a nagymamákat "haladó" kutatási munkatárssá a gyermekfejlesztési és emberi kapcsolatok területén, a dédnagymamákat pedig a haladó kutatási munkatársak ellenőreivé?
Szerintem igen! Még azt is gondolom, hogy a nagynénik kutatási munkatárs asszisztenssé léphetnének elő!
Legyen kevesebb gond és több áldás házadon, és kizárólag a boldogság lépjen be ajtódon!
/Forrás: Internet/

.
- Jaj, de aranyos ! - szerintem IGAZAT mondott a részletezéssel !


L.

Bocsánat, ha már egyszer esetleg feltettem volna.

A piros üveggolyó


A nagy depresszió évei alatt egy dél idahoi falucskában laktam. Reggelenként megálltam Miller úr zöldséges standja előtt, hogy az éppen szezonban levő zöldségből, gyümölcsből vásároljak. Az étel és a pénz igen kevés volt abban az időben, ezért sokszor cseretárgyakat ajánlottak fel a vásárlók az árúért. Egyik nap Miller úr egy zsák krumplit pakolt nekem, amikor észrevettem egy nagyon sovány kisfiút, aki szakadt, de tiszta ruhában epekedve nézte a zöldbabot. Kifizettem a krumplimat, de közben engem is megragadott a gyönyörű zöld babos kosár látványa. Miközben azon gondolkodtam, hogy vegyek-e belőle, végighallgattam Miller úr és a rongyos ruházatú kisfiú beszélgetését.-Hello Barry, hogy vagy?-Hello Miller úr. Jól, köszönöm jól. Csak csodálom a babot... nagyon jól néz ki. Nagyon finom is. Hogy van az anyukád?-Erősödik, napról-napra erősödik. Az jó. Segíthetek valamiben?-Nem uram. Csak csodálom a babot Szeretnél belőle hazavinni?-Nem uram. Nincs mivel fizetnem.-Nos, mid van, amire elcserélhetnem a babot?Csak egy üveggolyóm van.-Tényleg? Hadd nézzem csak.-Tessék, itt van. Nagyon szép.-Igen, azt látom. Hmmm, csak egy baj van, ez kék és én a pirosat szeretem. Van esetleg egy piros üveggolyód otthon?-Nem egészen... de majdnem.-Mondok én neked valamit. Vidd haza ezt a zsák babot és mikor legközelebb erre jársz, hozd magaddal a piros üveggolyódat, hogy megnézhessem.-Rendben van. Köszönöm Miller úr. Miller asszony, aki a közelben állt odajött hozzám, hogy segítsen. Egy mosollyal így szólt:-Van meg két ilyen fiúcska ebben a faluban, mindhárman nagyon szegényes körülmények között élnek. Jim szeret velük üzletelni babért, almaért, paradicsomért vagy ami éppen van. Amikor visszajönnek a piros üveggolyóikkal, és mindig visszajönnek, Jim úgy dönt, hogy mégsem tetszik neki a piros, és hazaküldi őket egy zsák valamilyen zöldseggel, és azzal, hogy hozzanak valamilyen más színű üveggolyót, narancssárgát például. Mosolyogva jöttem el az árusbódétól, teljesen meghatódva Miller úr tettén. Nem sokkal később Colorado államba költöztem, de soha nem feledtem ennek a férfinak a csere üzletét. Aztán eltelt jó néhány év... Nemrégiben látogatóban jártam Idaho államban, és felkerestem néhány barátomat abban a régi kis falucskában. Mikor megérkeztem hallottam, hogy Miller úr meghalt és pont akkor van a temetése. Mivel a barátaim el szerettek volna menni a temetésre, hát én is velük mentem. Mikor megérkeztünk a ravatalozóba, beálltunk a sorba, hogy a halott hozzátartozóival együtt részvétünket kifejezhessük Miller asszonynak. Előttünk a sorban állt három fiatalember. Egyikőjük katonai egyenruhában volt, a másik kettő pedig fekete öltönyben, igen elegánsan volt felöltözve... Mikor rájuk került a sor Miller asszonyhoz léptek, aki mosolyogva nézet rájuk férje koporsója mellől. Mindhárom fiatalember megölelte, és megpuszilta az asszonyt, beszéltek vele pár szót, majd a koporsóhoz léptek. Az asszony lágy, könnyes kék szemei követték lépteiket, amint ők egyenként megálltak egy pillanatra a koporsónál, megfogták a halott kezet, majd tovább indultak. Mindhárman szemeiket törölgetve hagyták el a ravatalozót. Mikor ránk került a sor, elmondtam Miller asszonynak, hogy ki is vagyok, és megemlítettem neki azt a régi történetet, amit mesélt nekem három kisfiúról és az üveggolyóikról. Csillogó szemekkel megfogta kezemet, és odavezetett a koporsóhoz. Az a három fiatalember, akik épp ön előtt voltak, az a három kisfiú, akikről akkor meséltem. Épp most mondták el, hogy mennyire értékelték, ahogy Jim bánt velük. És most végre, hogy Jim már nem tudja meggondolni magát a színt vagy a méretet illetően... eljöttek, hogy kifizessek tartozásukat... Soha nem voltunk gazdagok ezen a földön, de biztos vagyok benne, hogy Jim ebben a pillanatban a leggazdagabb embernek tartaná magát. Ekkor szerető gyengédséggel felemelte az élettelen újjakat. A férje keze alatt három fényes piros üveggolyó pihent.
A történet arról szól, hogy a szavainkra nem fognak emlékezni az emberek, de kedves cselekedeteinkre annál inkább. Isten szeret Téged. Egy kívánságom számodra a mai napon: kívánok neked mára egyszerű csodákat - frissen főzött kávét, amit más készített el helyetted. Egy váratlan telefonhívást egy rég nem látott barátodtól. Zöld jelzőlámpákat a munkába menetben. Kívánok neked apróságokat, amiknek örülhetsz, a legrövidebb sort az élelmiszerboltban, egy jó éneket a rádióban. Hogy a kulcsaidat ott találd, ahol keresed. Kívánok neked egész napra boldogságot és apró örömöket, hogy ezek által érezhesd, hogy Isten mosolyog rád, és gyöngéden fog, mert különleges és ritka ember vagy. Kívánok neked erre a napra békességet, boldogságot és örömöt. Azt mondják, hogy egy pillanatig tart csak, hogy megtalálj egy különleges embert, egy óra, hogy értékeld, egy nap, hogy szeresd, de aztán egy egész élet, hogy elfelejtsd.
NE FELEDD AZOKAT, AKIK EGYKOR OLYAN SOKAT JELENTETTEK NEKED ÉS VALAMILYEN MÓDON MEGÉRINTETTÉK AZ ÉLETEDET, JOBB EMBERRÉ TÉVE TÉGED

Az alábbi történet a Koppenhágai Egyetemen egyik fizika vizsgáján történt.

A kérdés így hangzott:
"Írja le, hogy egy barométer segítségével miként mérhető meg egy felhőkarcoló magassága !"

Az egyik hallgató a következőt válaszolta:
"Fogsz egy hosszú zsinórt, rákötöd a barométer tetejére, majd a barométert a felhőkarcoló tetejéről lelógatod a földig. A zsinór hosszúságának és a barométer magasságának összege megegyezik a felhőkarcoló magasságával."
Ez a magyarázat azonban a vizsgáztatót meglehetősen feldühítette, így a diákot megbuktatta.
Ám a diák nem hagyta magát, mivel szerinte a válasz abszolút helyes volt. Az egyetem vezetősége így kijelölt egy független bírát, aki megállapította, hogy a válasz valóban helyes volt, de nem tükrözött semmiféle fizikai ismeretet. A probléma megoldására behívatta magához a hallgatót, és hat percet adott neki arra, hogy szóban bebizonyítsa, birtokában van a kellő fizikai alapismereteknek. A diák öt percig némán ült, ráncolta a homlokát, gondolkodott. Mikor a vizsgabiztos figyelmeztette, hogy vészesen fogy az idő, a diák azt válaszolta, annyi megoldás jutott eszébe, hogy nem is tudja, melyiket válassza. Végül aztán belekezdett:
"Nos, az első ötletem az, hogy megfogjuk a barométert, felmegyünk a felhőkarcoló tetejére, és ledobjuk onnan. Megmérjük, mennyi idő alatt ér földet, majd a kérdéses magasságot kiszámítjuk a 'H = 0.5g x t négyzet' képlettel. Viszont ez a módszer nem túl szerencsés a barométer szempontjából.
A másik lehetőség akkor jöhet szóba, ha süt a Nap. Megmérjük a barométer magasságát, és az árnyékát is. Ezután megmérjük a felhőkarcoló árnyékának hosszát, és aránypárok segítségével kiszámíthatjuk a magasságát is.
De ha nagyon tudományosak akarunk lenni, akkor egy rövid zsinórt kötve a barométerre, ingakénthasználhatjuk azt. A földön és a tetőn megmérve a gravitációs erőt, a 'T = 2 pi * négyzetgyök (1 / g)' képlettel kiszámíthatjuk a kért magasság értékét.
Ha esetleg a felhőkarcolón van tűzlétra, akkor megmérhetjük, hogy a barométer hosszánál hányszor magasabb, majd a barométert megmérve egyszerű szorzással megkapjuk a kívánt eredményt.
De ha Ön az unalmas, bevett módszerre kíváncsi, akkor a barométert a légnyomás mérésére használva, a földön és a tetőn mérhető nyomás különbözetéből is megállapítható a felhőkarcoló magassága. Egy millibar légnyomás különbség egy láb magasságnak felel meg.
De mivel itt az egyetemen mindig arra buzdítanak bennünket, hogy próbáljunk eredeti módszereket kidolgozni, ezért kétségtelenül a legjobb megoldás a felhőkarcoló magasságának megállapítására az, ha a hónunk alá csapjuk a barométert, bekopogunk a portáshoz, és azt mondjuk neki:
'Ha megmondod, milyen magas ez az épület, neked adom ezt a szép új barométert'."
A történet csattanója, hogy ezt a renitens diákot Niels Bohr-nak hívták, és a mai napig ő az egyetlen fizikai Nobel-díjas dán fizikus.

Egy öreg, fáradtnak látszó kutya sétált be az udvaromba. Jól táplált volt és a nyakörvéről is látszott, hogy van gazdája. Bejött velem a házba, és elaludt a nappali sarkában. Egy órával később odament az ajtóhoz, én meg kiengedtem. Másnap újra megjelent, és megint aludt egy órát a sarokban. Ez így ment több héten át. Kíváncsiságból tűztem egy cédulát a nyakörvére:
"Az Ön kutyája minden délután a házamban szundikál".

Másnap a nyakörvre tűzve megérkezett a válasz:
"8 gyerekünk van, azért nem tud a kutya otthon nyugodtan aludni. Holnap én is eljöhetek vele?"

Ez tényleg veled történt?

Nem, dehogy

A neten találtam a történetet, de nem volt szerző feltüntetve.

Az ajándék

Egy végzős egyetemista fiú már hónapok óta kinézett magának egy sportkocsit az egyik autószalonban. Tudta, apjának nem okozna gondot, hogy megvegye neki, ezért volt olyan bátor, és ezt kérte magának ajándékba annak örömére, hogy befejezi az egyetemet.
A fiú véletlenül megtalálta az apja íróasztalán a kocsi megrendelőlapját. Nagyon megörült, hogy meg fogja kapni a kocsit, és izgatottan várta a diplomaosztó napját.
Amikor végre eljött a nagy nap, és megkapta a diplomát, édesapja behívta az irodájába, és ezt mondta:
- Fiam! Büszke vagyok rád, és nagyon szeretlek! Örülök, hogy ilyen jól helyt álltál az egyetemen, és most elkezdheted a nagybetűs életet. Hadd nyújtsam át sok szeretettel ezt az ajándékot - és erre egy szép díszdobozt vett elő.
A fiú izgatottan kezdte el kinyitni a dobozt, és döbbenten látta, hogy egy Biblia volt benne, melybe arannyal bele volt gravírozva a neve. Nagyon mérges lett és ezt üvöltötte:
- Apám! Van egy csomó pénzed és erre csak egy Bibliát vagy képes ajándékba adni !? - végül mérgében elrohant, és otthagyta a Bibliát a kis díszdobozban.
Évekkel később a fiú nagyon sikeres lett az üzleti életben. Volt egy jó állása, csodálatos családja és mindenki egészséges volt. Egyik nap eszébe jutott az édesapja, hogy meg kellene látogatnia, mivel már idős volt. A diplomaosztó napja óta nem látta. Miközben ezen gondolkodott, telefonon hívták és közölték vele a szomorú hírt, hogy az édesapja meghalt. Nagyon megdöbbent!
Amikor elkezdte intézni a temetés körüli teendőket, elment az apja házába, mivel szüksége volt néhány hivatalos papírra. Amint belépett a házba szomorúság és megbánás fogta el. Apja iratai között keresgélve megtalálta azt a Bibliát, amit kapott tőle. Érintetlenül ott volt az asztalán, ahogy azt ő ott hagyta.
Könnyes szemmel nyitotta ki, és az első oldalon a Máté 7:11 szerepelt apja kézírásával: ,,Ha tehát ti gonosz létetekre tudtok jó ajándékokat adni gyermekeiteknek, mennyivel inkább ad jókat a ti mennyei Atyátok azoknak, akik kérik tőle?"
És ahogy olvasta ezt az igét, a Biblia hátuljából kicsúszott egy slusszkulcs. Annak a sportkocsinak a kulcsa, amit apjától kért. A bilétáján a szalon neve, ahol átveheti, és egy megjegyzés:"FIZETVE".

Nem tudhatod…

Egy nap, mikor elsős voltam a gimiben, egy srácot láttam az osztályomból hazafelé gyalogolni. Kyle-nak hívták. Úgy tűnt, mintha az összes könyvét cipelte volna. Azt gondoltam magamban: „Miért vinné haza valaki az összes könyvét pénteken? Biztos egy eminens.” Kellemes hétvégét terveztem (bulik és focimeccsek a haverokkal), így hát megráztam a vállamat, és továbbmentem. Ahogy sétáltam, láttam, hogy egy csapat fiú közeledik felé. Odafutottak hozzá, kiverték a könyveit a kezéből, és elgáncsolták, úgyhogy teljesen piszkos lett a ruhája. A szemüvege elrepült, és körülbelül 3 méterre a füvön landolt. Felnézett, s a szeme kimondhatatlan szomorúságot tükrözött.
Odasiettem hozzá, és ahogy a szemüvegéért kúszott, könnyeket láttam a szemében. Ahogy átnyújtottam a szemüvegét vigasztalni próbáltam. „Azok a srácok csirkefogók, igazán büntetést érdemelnének.” Rám nézett és így szólt: „Köszönöm.” Hatalmas mosoly ragyogott az arcán. Azon mosolyok egyike volt, amely igazi hálát tükrözött.
Segítettem neki felszedni a könyveit, és megkérdeztem, hol lakik. Kiderült, hogy nem messze tőlem. Furcsa volt, hogy soha nem láttam errefelé eddig, mire azt válaszolta, hogy magántanuló volt. Soha nem barátkoztam magántanulóval ezelőtt. Egész hazafelé vezető úton beszélgettünk, segítettem vinni a könyveit. Igazán aranyos srácnak találtam. Megkérdeztem, hogy akar-e szombaton velem és a barátaimmal focizni, ő igent mondott. Egész hétvégén együtt voltunk és minél inkább megismertem Kyle-t annál jobban megszerettem őt, akárcsak a barátaim.
Eljött a hétfő reggel, és Kyle ugyancsak hatalmas könyvhalommal igyekezett az iskola felé. Megállítottam, majd így szóltam: „Hé, fiú, igazán komoly izmaid lesznek, ha mindennap egy rakás könyvvel cipekedsz!” Ő csak mosolygott, és átadta a könyvek felét nekem. A következő négy évben Kyle és én a legjobb barátokká váltunk.
Amikor végzősök lettünk, mindketten a főiskolán kezdtünk gondolkodni. Kyle Georgetown mellett döntött, én Duke-ba készültem. Tudtam, hogy mindig barátok leszünk és a távolság soha nem fog gondot okozni. Ő orvosnak készült, nekem pedig, jó esélyeim voltak a fociösztöndíjra.
Kyle mondta a búcsúbeszédet az osztályunkból. Állandóan azzal húztam, hogy eminens. Nagyon örültem neki, én nem tudtam volna kiállni oda, és beszélni.
Eljött a várva várt nap. Kyle-t figyeltem. Nagyszerűen festett. Egyike volt azon srácoknak, akik önmagukra találtak a gimnázium évei alatt. Az arca kikerekedett és valóban jól állt neki a szemüveg. Sokkal több randevúja volt, mint nekem. Néha tényleg féltékeny voltam rá.
Ez is egy ilyen nap volt. Láttam rajta, hogy ideges a beszéde miatt. Szóval barátságosan hátba veregettem, és bátorítottam. „Hé, fiú, nagyszerű leszel.” Ugyanolyan hálásan nézett rám, mint akkor és mosolygott. „Köszönöm” – mondta.
Ahogy nekifogott a beszédének, megköszörülte a torkát és belekezdett.
„Nagyszerű alkalom ez most arra, hogy köszönetet mondjunk azoknak, akik átsegítettek ezeken az éveken. A szüleinknek, a tanárainknak, a testvéreinknek, talán az edzőnek, de legjobban a barátainknak.
Azért vagyok most itt, hogy elmondjam nektek: az, hogy barátja vagy valakinek, a legnagyobb ajándék, amit csak adhatsz neki. Most elmondok egy történetet.”
Csak figyeltem a barátomat, és hitetlenkedve hallgattam, ahogy elmondja a legelső napot, amikor találkoztunk. Azt tervezte, hogy véget vet az életének a hétvégén. Elmondta, hogy kipakolta az öltözőszekrényét, hogy az anyukájának később ne kelljen megtennie, és az egészet összeszedte és vitte haza.
Ekkor rám nézett és kicsit elmosolyodott. „Hála az égnek, megmenekültem. Megmentett a barátom, attól, hogy megtegyem a kimondhatatlant.” Hallottam, hogy csodálkozással teljes moraj fut végig a tömegen, ahogy ez a jóképű és népszerű srác a leggyengébb pillanatáról beszélt nekünk. Láttam, ahogy az édesanyja és édesapja engem néznek és ugyanazzal a hálás mosollyal mosolyognak rám. Egészen addig a pillanatig, nem fogtam fel ennek a mélységét.

Soha ne becsüld alá a cselekedeteid erejét. Egy picinyke gesztussal, mozdulattal megváltoztathatod egy ember életét. Vagy jobbá, vagy rosszabbá.