Időzóna: UTC + 1 óra




Új téma nyitása Hozzászólás a témához  [ 116 hozzászólás ]  Oldal Előző  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8  Következő
 

Szerző Üzenet
HozzászólásElküldve: 2007. szept. 14., péntek 22:14 
Bentlakó
Avatar
Offline

Csatlakozott: 2006. aug. 29., kedd 09:37
Hozzászólások: 6071
Álmomban sem gondoltam volna, hogy a lányom nem kap kollégiumot,hiszen 400 km a távolság a lakóhelye és az egyetem között. Elküldtük a fellebezést, akkor éppen 1. Kor. 9: 10-et olvastuk:
Aki szánt,reménység alatt kell szántania - ezzel biztattam.Azonban elutasító választ kapott, sőt rádupláztak a keringő hírek, hogy már a privát szállások is mind beteltek.
-Hol fogok lakni, zokogott szegénykém, mikor a bátyja rávágta : én nem foglak behordani- ez nagyon viccesen hangzott, hiszen akármilyen szolgáltkész, azért valóban, 400 km-t nem tud naponta kétszer megtenni.
Ha koli még nem is volt, de legalább nevettünk egy nagyot.
S akkor a neten találtunk egy különleges intrit, kicsit drágább a hagyományosnál, de amit kínál, az sem átlagos. Reggel sikerült felhívni őket, és VAN még helyük, csak az idő rövidsége miatt- hétfőn már kezdődik a suli- személyes beszélgetésre nem tudunk felutazni ...elég, ha mailben beadja a kérvényt...pár óra múlva jön az üzenet, hogy a hétvégén az ország keleti részében tartózkodik egy munkatársuk, úgyhogy esetleg, ha megfelel, egy hozzánk közeli városban találkozhatunk.
Megbeszéltük a részleteket, és egy kis konzultáció után a központtal bejelentette, hogy örömmel várunk hétfőn!
Honnan is indultunk? aki szánt, reménység alatt kell szántania..nagyon örülök, hogy nem szégyenültünk meg az Úr gondoskodásába vetett reménységünkben.

Áldjad Őt, mert az Úr mindent oly szépen intézett...


Vissza a tetejére
 Profil  
 

HozzászólásElküldve: 2008. jan. 02., szerda 00:27 
Offline

Csatlakozott: 2006. szept. 30., szombat 09:09
Hozzászólások: 43
Tartózkodási hely: Budapest
Szeretettel ajánlom ezt a kis videót is, sok értékes üzenettel. Az elején biztosan ledöbbentek, (én is) de hallgassátok Nicket beszélni. Nagyon jó!
http://video.google.com/videoplay?docid ... pr=goog-sl

_________________
"Minden pecsét felszakad, elsötétül majd a Nap, de lesz aki semmitől se fél... Lesz aki örvend, ünnepel, mert a Megszabadító így jön el és a remény újra él..."
/Kovács Ákos:Utolsó Hangos Dal/


Vissza a tetejére
 Profil  
 

HozzászólásElküldve: 2008. márc. 09., vasárnap 14:32 
Bentlakó
Offline

Csatlakozott: 2006. okt. 29., vasárnap 16:25
Hozzászólások: 2935
Tartózkodási hely: bp
Sziasztok!

Ma volt nálunk a felnőtt konfirmáció.
Jó volt látni azokat az embereket, akiket az Úr "kihalászott" a nagy világból.

Azon gondolkodtam, hogy mi is egyfajta "folyamatos konfirmációban", felnőtt hitvallásban, bizonyságtételben élünk.
Ez az első a gyülekezet előtt olyan öröm teli és "könnyű".
Ezután Isten a mi Atyánk egyre nehezebb helyzetekben kéri, hogy tegyünk bizonyságot szavakban és tettekben az Evangélium ügyében Jézus Krisztus dicsőségére a gyülekezetben és az ellene lázadó világban.

_________________
Békesség Istentől


Vissza a tetejére
 Profil  
 

HozzászólásElküldve: 2008. máj. 07., szerda 10:34 
Bentlakó
Avatar
Offline

Csatlakozott: 2006. okt. 01., vasárnap 15:43
Hozzászólások: 1127
Tartózkodási hely: otthon
Liza néni életrajza
(részletek)


Egy másik emlék ebből az időből az, amikor egyik este egy kolleganőm volt nálam. Ő sem ismerte Jézust. Körülbelül egy lelki állapotban lehettünk. Érdekeltek a lelki dolgok, de nem akartunk még dönteni. Késő estig beszélgettünk ezekről a dolgokról, és amikor el akart indulni, koromfekete felhőkből zuhogni kezdett az eső. Most már feltétlenül indulnia kellett, és miután elment, kiálltam a ház erkélyére, ahol laktam, és azt mondtam a szívemben: Istenem, ha Te vagy, akkor Te tudod, hogy miért volt itt, és én most arra kérlek, hogy tíz percre, amíg hazaér, álljon el az eső. A koromfekete felhők ott voltak az égbolton, de az eső tíz percre nem esett. Ott álltam a verandán, mintha földbe gyökeredzett volna a lábam, azzal a bizonyossággal; tehát van Isten, és hallja, amit mondok. Ezt a bizonyosságomat azóta sem tudta elvenni tőlem semmi. (…)

Amikor beléptem az otthonba, az esti áhítatot tartották. Attól kezdve reggeltől estig előadások és bibliaórák sorozata fogadott. Nem így képzeltem ezt a hetet. Fárasztónak és unalmasnak találtam mindent. A változatosság csak annyi volt, hogy egyszer az egyik fa, máskor a másik fa alatt üldögéltünk. Az emberek is nagyon idegenek voltak számomra. Ezek nem olyan lányok voltak, mint akikkel eddig együtt voltam. Kritikus szemmel néztem őket. Csúnyák, rosszul öltözöttek, primitívek voltak véleményem szerint. Az előadásokkal is úgy voltam, hogy minden történetnek már az elején tudtam a végét: úgyis meg fog térni – gondoltam magamban. Alig vártam az ebédszünetet (két-három órát), amikor leszaladtam a Balatonhoz, kifeküdtem a Napra, és vízzel öntözgettem magam, hogy gyorsabban és szebben süljek le. Körülbelül három napja lehettem ott, amikor valaki a bibliakör-vezetők közül megkérdezte tőlem, hogyan érzem magam? Őszintén válaszoltam, hogy nem jól. Csodálkozva rám nézett, és azt kérdezte: talán a bűneid nyugtalanítanak? Nála is jobban csodálkoztam. Nem tudtam, hogy vannak bűneim. Ha válaszoltam volna, talán azt mondom: az nyugtalanít, hogy ilyen furcsák és ilyen primitívek vagytok, de nem szóltam semmit. Ő azután arra kért, hogy imádkozzunk együtt, hogy az Úr mutassa meg a bűneimet. Soha nem csináltam eddig ilyet, de engedelmesen leültem mellé, összetettem a kezem és lehajtottam a fejem. Ő imádkozott. Kérte az Urat, hadd láthassam meg a bűneimet. Ez az imádság szinte azonnal meghallgattatott, mert ettől az órától egyetlen dolog nyugtalanított. Állandóan újra eszembe jutott, szinte visszautasíthatatlanul visszatért. Amikor műtősnő voltam a helyőrségi kórházban, említettem, hogy ketten voltunk felváltva szolgálatban.
A kolleganőm mielőtt hazament Pestre, ahonnan már nem tudott visszajönni, rám bízta egy kis nesze-sszerben lévő holmiját. Egy váltás fehérnemű, a misekönyve és egy pár dolga, amire naponta szüksége volt. Amikor ott maradtam a kórházban, és nem tudtam már hazamenni a dolgaimért, szinte természetesen használni kezdtem az övét. Nem láttam ezt semmiképpen bűnnek, hiszen nem volt más megoldásom. A bűnöm, amely nyugtalanított, ott kezdődött, amikor az ostrom után eljött hozzám, és visszakérte a rám bízott dolgait. Szégyelltem megmondani neki, hogy hordtam a fehérneműjét, és azt mondtam: a többi értékkel együtt, ez is elveszett. Azóta az imádság óta, ott, a gyenesi kertben, egyetlen szó volt, amely ismétlődött a lelkiismeretemben: tolvaj! Sokat harcoltam ezzel a szóval. Igazoltam magamat. Nem tehettem másként. De az a hang nem hallgatott el. Hosszú, igazoló beszédeim után újra csak azt ismételte: mégis tolvaj vagy!
Valamelyik előadáson lehetett szó róla, nem emlékszem pontosan, hogy valljátok meg bűneiteket egymásnak. Kezdett az a gondolat foglalkoztatni, hogy csak úgy tudnék szabadulni ettől a hangtól, ha ezt a bűnt megvallanám. Akkor elővettem az utolsó ütőkártyát: Még, ha bűn volt is, meg van már bocsátva, mert azóta úrvacsorát vettem. Ez sem segített. Egyre jobban éreztem a kényszerét annak, hogy meg kellene vallani a bűneimet, de úgy éreztem, inkább meghalok, minthogy ezt megtegyem. Úgy gondoltam, soha többé nem tudnék a szemébe nézni annak az embernek, akinek elmondanám a dolgot. Először olyan kicsinek látszott a bűnöm, hogy nem is bűn, azután olyan nagynak, hogy nem is lehetett beszélni róla. Végül mégis eldöntöttem: megteszem. Szóltam valakinek, akihez bizalmat adott Isten. Nem volt könnyű úgy elmondani, ahogyan történt, szépítés nélkül. Valami előadás előtt történhetett ez a bűnvallásom, mert akivel beszéltem, az előadás miatti sietségében nem oldozott fel. Utána visszajött hozzám, és akkor mondta meg, hogy ez a bűnöm Jézus vére alatt van, és meg van bocsátva. Ragyogó arccal néztem rá, és azt mondtam, hogy én ezt már tudom. Jézus feloldozott a szívemben. Attól a perctől kezdve, hogy engedelmeskedtem Istennek, és világosságra hoztam a bűneimet, olyan öröm erősödött bennem, amilyet soha az előtt nem éreztem. Tudtam, hogy mindig ezt kerestem: az élet sokféle öröme, szórakozása nem adta meg ezt nekem. Nemcsak azt tudtam, hogy meg vannak bocsátva bűneim, hanem azt is, hogy örök életem van, hogy az az élet, amely most kezdődött, soha nem ér véget. Tudtam, hogy valami egészen új kezdődött.
Még ezen az estén a gyenesi kert egyik sarkába hívtam bibliakörös társaimat, és kezdtem nekik mondani, talán valahogy így: Ti is térjetek meg, mert ez olyan nagyon jó. Láttátok tegnap, milyen voltam, és most minden egészen más. Szerettem volna régi hívőket mind megrázni, és megmondani nekik, hogy ez ilyen jó. Sohasem hittem, hogy igazán jó, és hogy nekem is boldogság. Másnap, amikor mentem a Balatonhoz, útközben szinte a Sátánnal beszélgettem. Azt mondtam neki valamilyen nyelvöl-tögető vidámsággal: No, te jól lecsúsztál rólam, most már semmit sem kezdhetsz velem. A csodálatos az volt, hogy ez az öröm egyre nőtt. Csak este féltem mindig elaludni. Attól féltem, hogy reggelre elmúlik. Úgy éreztem, ha elmúlnék, nem tudnék tovább élni. Hívő életem első engedelmességi lépéseiben mindig ez vezetett. Csak ezt az örömet el ne veszítsem, mert e nélkül nem érdemes élni. (…)

Egész bensőm ezt ujjongta: nem kell többé hazudnod! Úgy emlékszem, ugyanezen az úton történt, hogy valaki megkérdezte a koromat, és először történt meg, hogy megmondtam ezzel kapcsolatban is az igazat. Olyan közelségében éltem akkor Jézusnak, hogy szinte állandóan beszélgettem Vele. Ahogyan mentem a villamoson Budapesten, a fel-leszálló emberekkel kapcsolatban kérdeztem Tőle: Ugye nem tetszik Neked ez, Uram? Szerettem volna megállítani a forgalmat, a jövő-menő embereket, és belekiabálni Budapest forgalmába: Álljatok meg emberek, nem ott van a boldogság, ahol ti keresitek! Én megtaláltam. Így értem haza. Amikor becsöngettem, édesanyám nyitott ajtót. Csodálkozva állt meg velem szemben, és azt kérdezte: Mi történt veled Liza? Olyan boldognak látszol. Menyasszony vagy? Azt válaszoltam: Nem. Szerelmes vagy? Erre is azt mondtam: nem. Közben beértünk a szobába, leültünk egymás mellé, s elkezdtem mondani, mi történt velem.
Tudod, megtértem! Próbáltam ezt megmagyarázni. Láttam, hogy édesanyám egyre sápadtabb lesz, és a végén azt mondja: Rettenetes, te megbolondultál! Azután meg azt mondta: Az én lányom meghalt! (…)

_________________
"Mindenekben hálát adjatok, mert ez az Isten akarata Krisztus Jézusban tihozzátok"(1Thess 5,18 )


Vissza a tetejére
 Profil  
 

HozzászólásElküldve: 2008. máj. 10., szombat 09:41 
Bentlakó
Avatar
Offline

Csatlakozott: 2006. okt. 01., vasárnap 15:43
Hozzászólások: 1127
Tartózkodási hely: otthon
Liza néni életrajza (folytatás)


Hitre jutásom előtt utáltam Nyíregyházán lenni. A nagyvároshoz szokott életem nagyon unalmasnak és egyhangúnak találta a kisvárost. Miután Jézust megismertem, valaki, aki korábban ismert, megkérdezte: Megszoktam-e már Nyíregyházát? Az volt a válaszom: Sehol a világon nem szeretnék lenni, csak itt. Igazzá lett az életemben: „Újjá lett minden!”
Sokáig az tartott vissza attól, hogy Jézust elfogadjam, hogy arra gondoltam, mit szólnak a tanártársaim? Most kimondhatatlan örömöt jelentett számomra, hogy beszélhetek nekik Jézusról.
Emlékszem az első istentiszteletre, amin részt vettem, új élettel a szívemben. Amikor a lelkész elmondta a szokott mondatot: „Kegyelem néktek és békesség Istentől!” – ujjongani szerettem volna. Igen, ez az, amire szükségem van. Érthetetlen volt számomra, hogy ezt eddig is mondták, és én soha nem hallottam. A Dunántúli énekeskönyv régi énekei mind egészen újak lettek számomra.
Az első igeszolgálatomra is határozottan visszaemlékszem. Valamelyik tanyán volt csendes nap. Nem tudom miről beszéltem, de arra emlékszem, hogy egy lány elfogadta Jézust. Olyan kibírhatatlan öröm volt bennem, hogy nem tudtam ott maradni a többiek között. Egyedül elmentem egy rétre, ott lefeküdtem a fűbe, és a szememből folyt a könny. Azt mondtam az Úrnak: Ne adj több örömöt, mert nem bírom ki!
Élesen emlékszem ebből az időből az első, komoly bukásomra is. Egyik hívő tanártársammal laktam együtt, és mivel nem volt pénzünk, hogy nagyobb mennyiségű tüzelőt rendeljünk, elmentem a közeli telepre, hogy két mázsa fát hozassak. Amikor az irodában megkérdezték tőlem, miért csak két mázsát rendelek, hiszen nagyobb tételben olcsóbb a szállítás, akkor a régi, megszokott módon ezt válaszoltam: valahonnan várunk nagyobb mennyiségű tüzelőt, és csak addig van szükség erre a két mázsára. Miután kifizettem az árát, nyugodtan kimentem az irodából. Amint kiértem az utcára, azonnal megtapasztaltam, hogy belül valami baj van. Isten Szentlelke eltávozott a szívemből. (Íme a tapasztalat válasza azoknak, akik szerint a Szentlélek nem „költöző madár”, hogy bűnbeesésünk következtében már ne lenne lakója a szívünknek… - M.Z.) Amikor az Úrhoz fordultam azzal a kérdéssel, hogy miért? – rögtön eszembe jutott a hazugságom. Hazaérve leborultam az Úr előtt, hogy megvalljam bűnömet, és bocsánatot kérjek. Nem segített az imádságom. A szívem hideg és üres maradt. Amikor hazajött a hívő testvérem, neki is megvallottam a bűnömet, és kértem hogy segítsen imádkozni, hogy Jézus bocsássa meg. De ez sem használt. Az Úrhoz fordultam: Mit akarsz Uram, hogy cselekedjem? Azonnal világos lett előttem: Menj vissza, és mondd meg annak, aki ellen vétkeztél! Nagy harc kezdődött bennem. Nem, ezt nem lehet megtenni. Az egész város megtudná, hogy hazudtam. Úgy éreztem, a gyerekek az utcán fognak utánam mutogatni: Ez a tanár hazudott! Emlékszem, egy napig járkáltam ezzel a belső harccal a szívemben. Aztán eldöntöttem: Jézus nélkül, az Ő békessége nélkül nem tudok élni. Lesz, ami lesz, megteszem. Megállás nélkül mentem egészen az irodáig. Ugyanaz a leány ült ott, mint mikor a fát rendeltem. Egyszerűen megmondtam: Nem mondtam igazat, amikor azt mondtam, hogy valahonnan fát várunk. Azért rendeltem két mázsát, mert nem volt több pénzünk. Csodálkozva tette le a tollat, és mondta: Ilyen becsületes embert még nem láttam, aki nem bír el egy kicsi hazugságot. Nem is mentem – repültem kifelé a fatelepről. Azt hiszem, azon a napon én voltam a legboldogabb ember abban a városban. Csak később, amikor Jézus elé álltam, értettem meg, hogy csak félig tettem meg, amit tennem kellett. Nem tettem bizonyságot Jézusról. Belső örömöm mellett ott volt a mély szégyen is, megmaradtam becsületes embernek, az enyém a dicsőség, nem Istennek adtam azt.
(…)

MEGJEGYZÉS: 1951-ben Trausch Lizáékat is elérte a kitelepítési diszkrimináció.. Nagypéteriben
folytatódik az életük. .
Lassan a falu közvéleménye a hitre jutottak ellen fordult. Az egyház féltette bárányait, és a maga részéről mindent megtett, hogy megállítsa az ébredés munkáját. Így két tűz között, az egyház és a világ fenyegetései között nőtt Isten népe. Egy délután aztán megidéztek a hívők közül néhányat a tanácsházára, és nekik is megtiltották az összejárást és a velem való beszélgetést. Még az utcán sem állhattak szóba velem. Sokszor úgy éreztem, hogy maga a tanács sem tudja, hogy mit kezdjen ezzel a különös dologgal. Rendőrök gyakran látogattak minket. Jellemző kérdéseket tettek fel, és azután tovább mentek. Egy éjszakán megint becsöngetett két rendőr. Ahogy bejöttek, a falon lógó Igére mutatva kérdezősködni kezdtek. Gúnyolódva beszéltek Istenről. Jó volt egészen nyíltan beszélni velük, figyelmeztetni őket arra, hogy az a valaki, akit csúfolnak, erősebb, mint ők. Abban az időben már nem jöttünk össze esténként. A fenyegetések és a félelem szétszórta a nyájat. Elbújva, egyenként, vagy egy-két család összebújva olvasta az Igét.
(…)

_________________
"Mindenekben hálát adjatok, mert ez az Isten akarata Krisztus Jézusban tihozzátok"(1Thess 5,18 )


Vissza a tetejére
 Profil  
 

HozzászólásElküldve: 2008. máj. 13., kedd 11:02 
Bentlakó
Avatar
Offline

Csatlakozott: 2006. okt. 01., vasárnap 15:43
Hozzászólások: 1127
Tartózkodási hely: otthon
(folytatás)

MEGJEGYZÉS: Nem sok idő múltán Trausch Liza is börtönbe kerül „vallásos agitáció” miatt..

Így ért életemnek talán legszebb, legfelejthetetlenebb húsvétja. Ott tapasztaltam meg, hogy a feltámadt Úr bezárt ajtókon keresztül is bejön. Ott értettem meg igazán, hogy nem ez a boldogság, amikor talán testvérek között, tavaszi napsütésben, szabadon örülhetünk az Ő feltámadásának, hanem sokkal nagyobb öröm az, amikor nem marad semmi más, csak Jézus. (Gyönyörű ez a gondolat. Eszembe jut róla az Ige, amikor „Isten legyen minden, mindenekben” 1Kor 15,28 – M.Z.)
Emlékszem arra a húsvét reggelre, amikor az Igén gondolkozva eszembe jutottak a húsvéti asszonyok, és gondolataim megálltak ennél a mondatnál; „kicsoda hengeríti el nekünk a követ?” Nem tudom, hogy a fogda falai hallották-e azt a belső nevetést, ami a szívemben hangzott. Láttam az emberek sok gondjának-bajának, bűnének hatalmas kőszikláit, az emberi akaratnak nevetséges erőlködéseit, amikkel szabadulni szeretnének. Láttam, hogy ezek a kövek választanak el attól a Krisztustól, aki segíteni tudna. Megértettem a húsvéti üzenetet, az evangéliumot, ami e mögött a mondat mögött van: A kő el van hengerítve. Rám nehezedett a saját jövőmnek, az előttem álló ismeretlen útnak, a magányosan maradt édesanyámmal kapcsolatos gondoknak nehéz köve, és csodálatos, ujjongó üzenet volt mindenre: A kő el van hengerítve! A rácsos ablakon keresztül láttam,
a tavaszi napsütésben új ruhákba kiöltözött emberek húsvéti ünneplését, és megint ott volt a szívemben az a bizonyosság, hogy eggyel sem cserélnék közülük. Hálát kellett adnom az Úrnak ezért az útért, ami, ha nehéz is, de nagyon drága út, mert az Ő útja.
(…)

Gyakran volt szolgálatban a folyosónkon egy rendőrnő, akivel az Úr csodálatos kapcsolatot adott. Amikor éjszakás volt, kihívott a folyosóra, hogy beszélgessünk.
Egy délelőtt, a rendelés után (rabkórházban segédkezik Liza néni.. – M. Z. megj.), a legnagyobb munka idején megállt a rendelő ajtajában, és nagyot sóhajtott: „Nem érdemes élni!” Ez a mondat megállított a munkámban. Melléléptem és megkérdeztem, hogy miért. Nem volt senki a közelben. Egyedül voltunk. Akkor teljes őszinteséggel kiszakadtak belőle a szavak. Elmesélte, hogy az élete értelmetlen, hogy mindenben és mindenütt csalódott, és hogy ezt ő nem csinálja tovább. Furcsa volt nekem gátlás nélküli őszintesége és különös arckifejezése. Azután egyszerre kijelentette, hogy mond nekem valamit, ha megígérem, hogy nem szólok senkinek. Természetesen azonnal az volt a válaszom, hogy hogyan is feltételezhet fel olyat, hogy az ő dolgáról mással beszéljek. De ez nem volt neki elég. Kérte, hogy adjak kezet reá. Miután ez megtörtént, elmondta, hogy azon a reggelen nagy mennyiségű Szevenált vett be, és meg fog halni. Elképzelhető, hogy első gondolatom az volt, hogy szólok az orvosnak. De a szavam kötött. Amikor azt mondtam, hogy most azonnal elmegyünk az orvoshoz, szinte diadalmasan válaszolta, hogy nem tehetem, hiszen szavam adtam reá. Éreztem, ha megszegem a szavam, az egész lelki kapcsolatot elveszítem, amit az Úr kettőnk között adott. Ha pedig nem teszem, az élete forog kockán. Az Úrhoz kiáltottam, hogy segítsen ki ebből a rettenetes helyzetből. Azután biztosítottam róla, hogy nem szólok senkinek, de jöjjön be a rendelőbe, és elleninjekciót adok neki. Gúnyosan nevetett: azt nem engedi, ő meg akar halni.
Közben emberek jöttek, és a rendőrnő visszament szokott helyére, a folyosói bejárathoz. Kénytelen voltam folytatni a munkámat. Bármit csináltam ezen a délelőttön, a fél szemem és a teljes szívem ott volt mellette. Amint múltak az órák, egyre erőtlenebbül járt. Hol a padnak, hol az ajtónak ment neki. A hangja furcsán, messziről szólt. Amikor az alsó folyosóról kiáltottak neki, vontatott, alig hallható választ adott. Minél jobban láttam elesettségét, annál erősebben könyörögtem az Úrhoz. Aztán egyszerre azt hallottam, hogy bemegy az egészségügyiek szobájába, és lassan beleszól a telefonba: „A rendőrőrsöt kérem! Nagyon rosszul vagyok. Kérem leváltásomat.” Felsóhajtottam. Úgy éreztem, hogy megmenekül és megmarad. Aztán másik őrszem került a helyére.
A rendőrnő eltűnt. Heteken keresztül nem láttam, és ha kérdezősködtem felőle, azt a választ kaptam, hogy szabadságon van. Nem tudtam bizonyosan, életben van-e vagy beteg, de a Lélek azt mondta, hogy megmaradt.
Most is visszaemlékszem arra az örömre, amikor egy hónap múlva a kórház-ablakból megláttam a szemben lévő rendőrőrs épületének ablakában. Ő is meglátott engem, és cinkostársi pillantással és szeretettel integetett át. Pár nap múlva megjelent a folyosónkon. Az első adandó alkalommal a szívem teljes szeretetével kérdeztem meg tőle, hogy mi történt. Akkor mondta el, hogy egészen csodálatos módon megőrizte az Úr. A rendőrorvos megvizsgálta. Nem tudták megállapítani, mi a baja. Ő minden kérdésre hallgatott. Hazaküldték, és betegszabadságot adtak neki. A rendőrorvostól hazáig vezető utat soha nem fogja elfelejteni. Maga sem tudja, hogyan ért haza. Egy láthatatlan kéz vezette, mert útközben se nem látott, se nem hallott. Sokszor egy hajszálnyira ment el a robogó autó előtt- Hogy nem ütötte el a villamos vagy az autó, az az Úr különös csodája. Napokon keresztül aludt, amikor pedig felébredt, igen gyenge volt, de életben maradt.
Akkor megmondtam, hogy az Úr valamiért életben tartotta, és ez a valami az üdvössége. Azon az éjszakán kint maradtam mellette a folyosón. Nem tudnám elmondani, miről beszélgettünk, de tudom, hogy Róla. Valamit megértett akkor a kis rendőrnő abból, hogy ki Jézus Krisztus, és ki lehetne az ő számára is. Amikor késő éjszaka lefeküdtem, tele volt a szívem hálából azért, amit az Úr cselekedett.
A következő napon a rendőrnő fent az emeleten, a lányok között volt szolgálatban. Amikor a rákövetkező napokban lejöttek hozzám rendelésre, egyik a másik után kérdezgette: „Mit csinált a rendőrnővel?” Kíváncsian kérdeztem, hogy miért? Azt mondták, azon a napon egyik szobából a másikba járt, és egyre hajtogatta, hogy nagyon boldog. Valami történt vele. Nem tudná megmondani, hogy mi. A mondatai közben Istent emlegette, és valami olyat, hogy nekem köszönheti.
Abban az időben leváltásáról beszéltek, mert ennek a szolgálatnak híre eljutott a vezetők fülébe is. Valóban, pár hónap múlva a rendőrnő elbúcsúzott tőlünk. De hiszem, hogy az Úr folytatja benne, amit elkezdett, és hogy visszakapott életét az Ő számára kapta vissza.
(…)

_________________
"Mindenekben hálát adjatok, mert ez az Isten akarata Krisztus Jézusban tihozzátok"(1Thess 5,18 )


Vissza a tetejére
 Profil  
 

HozzászólásElküldve: 2008. máj. 17., szombat 10:15 
Bentlakó
Avatar
Offline

Csatlakozott: 2006. okt. 01., vasárnap 15:43
Hozzászólások: 1127
Tartózkodási hely: otthon
Sokszor, amikor ebéd után egy percre ülve maradtunk a folyosói kispadon, felhangzott az egészségügyi figyelmeztetése: Délután jön a nőgyógyász! Időnként ugyanis egy nőgyógyász orvos jött az intézetbe, aki az ilyen természetű betegekkel foglalkozott. Munkájában én asszisztáltam. Ketten dolgoztunk együtt a rendelő melletti kis műtőben. Amikor második alkalommal végeztük a vizsgálatokat, egyszerre rám nézett, és azt kérdezte tőlem halkan, hogy senki ne hallhassa: „Mondja, hogyan bírja?” Egy percig nem tudtam, hogy mire gondol, aztán a tekintetéből megértettem, hogy a rabságot, a benti intézeti helyzetemet érti, mindazt, ami elviselhetetlennek látszik az emberek szemében. Teljesen őszintén válaszoltam a kérdésére: „Köszönöm, nagyon jól.” Több alkalmunk nem volt a beszélgetésre, csak csodálkozó pillantást vetett rám. Legközelebb két beteg vizsgálata közben szinte türelmetlenül kérdezte: „Most magyarázza meg nekem, hogyan csinálja ezt?” Egy percig megint nem értettem, hogy miről beszél, és azt kérdeztem: „Mit?” – „Azt – felelte, hogy itt van ezen a rettenetes helyen, hogy rab, és emellett jókedvű, s úgy néz ki, mintha semmi baja nem volna. Nem értem, hogyan csinálja ezt!” Néhány mondatban elmondtam neki, hogy mi az élet egyetlen megoldása. A beszélgetés folyamán kiderült, hogy komolyan kereső ember ez az öreg orvos. Prohászkával volt kapcsolatban annak idején, de sok minden érthetetlen és megmagyarázhatatlan előtte. Ettől kezdve együttes szolgálatunk minden alkalma rövid, hitbeli beszélgetéssel végződött. Egyenlőre nem jutott tovább, minthogy az eszközt lássa, de nem látta meg mögötte azt, aki az eszközt kézben tartja. Az utolsó mondatok egyike ez volt: „Én magát felsőbbrendű lénynek tartom.” Ebből tudtam, hogy milyen keveset értett meg igazán Isten útjából. De hiszem, hogy útjai sohasem félutak. Ő sohasem végez félmunkát. Bizonyos vagyok benne, hogy eljön az a nap, amikor meglátja az Urat, aki ott áll az eszközök mögött, és aki az ő életének is tökéletes megoldást jelent.
(…)

Ahogyan az ilyen intézményekben szokás, a rendőri ügyeletes naponta elvégezte körútját az egész táborban. Különösen emlékezetes az egyik GH-s főhadnagy, aki amikor végigjárta a kórházat, sohasem mulasztotta el, hogy megálljon mellettem, és valami gúnyos megjegyzést ne tegyen. A velem együtt beosztott ápolónő már előre félt, ha jött a főhadnagy. Nehéz volt végighallgatnia a megjegyzéseit, gúnyolódásait.
Egyik este éppen a műtőben dolgoztam. A főhadnagy ezzel a kérdéssel állt elém: „Mondja, szokott maga imádkozni?” Amikor igennel válaszoltam, tovább kérdezett: „Értem imádkozott-e?” – „Sajnos, eddig elmulasztottam – Egy kissé megdöbbenve hallgatott el, én meg így folytattam: „Élt egyszer egy a főhadnagy úrnál sokkal gúnyosabb ember, úgy hívták, hogy Voltaire. Tudja-e mik voltak az utolsó szavai? Amikor ott állt ennek az életnek és az örök életnek a határán, ezt mondta: Örök élet van, de én elvesztem!” A főhadnagynak erre nem volt válasza. Ettől kezdve – körútját járva – némán ment el mellettem. Nem gúnyolódott többé. Hiszem, hogy Isten szíven találta, és amit elkezdett benne, el is végzi.
(…)

MEGJEGYZÉS: 1953 tavaszán, váratlanul – azonnali távirat utasítására – szabadul Liza.

_________________
"Mindenekben hálát adjatok, mert ez az Isten akarata Krisztus Jézusban tihozzátok"(1Thess 5,18 )


Vissza a tetejére
 Profil  
 

HozzászólásElküldve: 2008. máj. 19., hétfő 10:22 
Bentlakó
Avatar
Offline

Csatlakozott: 2006. okt. 01., vasárnap 15:43
Hozzászólások: 1127
Tartózkodási hely: otthon
(folytatás)

Nehéz volt Anti bácsi útja a maga jóságától a keresztig. Érthető, mert Anti bácsi igazán jó ember volt az egész falu szemében. Kedves, csendes, családját szerető jó férj, mintaapa. Amikor megtérésről beszéltünk, akkor Anti bácsi azt mondta, ő régen megtért már, mert ő nem olyan, mint akik rettenetesen káromkodnak. Ha vannak is bűnei, azok csak kicsi bűnök, bocsánatos bűnök, de hát ezekért halt meg Krisztus Jézus. Így magyarázta: a lelkünk olyan, mint a fal, bepiszkolódik, aztán újra bemeszelik. Persze megint bepiszkolódik, hiszen emberek vagyunk, de újból tisztára meszelik. Akkor láttam meg, milyen rettenetes ez a tanítás (pedig elég általános, sajnálatos, sőt tragikus módon. Különösen katolikus múltamra emlékeztet.. – M. Z. megj.). Szinte felkiáltottam: „De Anti bácsi, csak nem gondolja, hogy azért adta oda Isten az Ő egyszülött Fiát kínos halálra, hogy maga nyugodtan vétkezzék?” Most értette meg, hogy a bűnbocsánatnak ilyen használata szinte Isten-káromlás.
(…)

Két tanyával Anti bácsiékon túl volt egy kicsi ház. Mellette bicikliztem el az internálásból hazatérően. Gyermektelen házaspár lakott benne. Hozzájuk is többször jártam dolgozni. Margit néni sóvárogva fordult Isten felé. Férje, Jenő bácsi részeges, goromba, káromkodó ember volt. Amikor ivott, tört-zúzott a házban. Az asszony éjjeli szállásra is máshová menekült előle. Jenő bácsit nem érdekelte az Ige. Amikor mi olvastuk, elment az istállóba, vagy ha visszajött, másra terelte a szót. Egyszer az üdvösségről és kárhozatról beszélgettünk. Jenő bácsi megszólalt: „tudom, tudom, hogy így van, de én nem tudok így élni.” Ezzel le is zárta a vitát, nem figyelt többé oda. De bármennyire is menekült Jenő bácsi az Úr elől, Ő a maga gondolatai szerint utolérte őt is.
Amikor közeledett hazamenetelünk, talán senki sem marasztalt annyira, mint Jenő bácsi. Egyre újabb érveket hozott fel, hogy maradjunk. Mintha félne az elválás napjától. Hogy miért? Akkor még nem értettem. Már Budapesten voltunk, amikor eljutott hozzánk a hír, hogy Jenő bácsi megtért. Hitetlenkedtem. A nagypéteriek túlzott hiszékenységének tulajdonítottam az egészet. Első látogatásomkor maga Jenő bácsi mondta el, hogy mi történt. Elmenetelünkkor rászakadt a rémület, hogy egy teljes évig hallgathatta volna az Igét, megtalálhatta volna az üdvösség útját, de neki nem kellett. Megrettent, hogy elkésett. El fog kárhozni. Ez a félelem hajtotta oda az Úrhoz. Most már ő is naponta olvassa a Bibliát, és megkötözöttségei ellenére szeretne azon az úton járni, ami az életre visz. Valóságos változás történt benne: nem iszik már.
Margit néni könnyes szemmel, hálásan köszönte meg az Úrnak, hogy meghallgatta imádságait. Most már ő is tudja, hogy Istennél semmi sem lehetetlen.
(…)


Életünk egyik legnagyobb öröme, ha a dolgok, történések mögött meglátjuk Isten kezét. Őt láthattam abban, hogy elvitt Nagypéteribe, s ott munkát kezdett. Ő vitt ki a tanyára, mert ott is voltak olyanok, akiket keresett és meg akart találni. Mindenben Ő a kezdet és a vég. És Ő, aki odavitt, tovább is visz onnan.
Letartóztatásom óta minden vasárnap délelőtt jelentkeznem kellett a Tanácsházán. Rendőri felügyelet alatt voltam. Nehéz utak voltak ezek. A tanácselnöknek mindig volt bántó vagy megalázó megjegyzése. Az Úr kezéből fogadtam ezeket az utakat. Dávid királyra gondoltam, aki fia elől menekült, és az ellenséges Sémei kövekkel dobálta. „Hagyjátok, az Úr mondta neki: szidalmazd Dávidot!” – mondta katonáinak. Én is így tettem.
Egyik hónap múlt a másik után. Az egyik ilyen vasárnapon fáradtan és szomorúan mentem hazafelé a Tanácsházáról. Akkor tört fel belőlem a kérdés: „Uram, mikor lesz ennek vége? Most már elég. Már nem bírom.”
Kimondhatatlan az Úr jósága: ez volt az utolsó utam a Tanácsházára.
1953 júliusában egy reggelen arra ébredtünk, hogy a szomszéd tanyán lakó gazda feleségével együtt beszaladt a házba a nagy hírrel: „Mindenki szabad, vége a kitelepítésnek!” Az emberek örömükben egymást ölelgették. Emlékszem, bennem nem volt ilyen kitörő öröm. Feküdtem az ágyban, és a lelki következményekre gondoltam. Azokra, akiket az Úr itt és most keresett, de a nyomorúság sem vitte közelebb Hozzá. Gondoltam az országban szétszórt, kitelepített társaimra. Vajon nem volt-e hiábavaló életükben a meglátogatás ideje? És az én jövőm? Sok, új szolgálat lehetősége csillant fel…De az világos volt, hogy eddig sem voltam rab, és – ezentúl is rab leszek: az Úr akaratának és tetszésének a rabja. Semmi sem változik: eddig is ott voltam, ahová Ő tett, és ezután is csak ott szeretnék lenni.
Szabadon utazhattam Budapestre, már nem kísért a rendőr. Örültem a testvérekkel való találkozásnak, de a mélyen, a lényeges dolgokban mégsem változott semmi.
Anti bácsiék és a nagypéteriek az első öröm után szomorúak lettek. Kérdezték: Maguk is el akarnak menni?” Nem is tudnám elmondani, hány érvet hoztak fel maradásunk érdekében. Bennem is elkezdődött a harc. Mi Isten akarata? Itt maradni vagy továbbmenni? Nem tudtam mást tenni, mint egészen Reá bízni életemet, és várni döntését.
Aztán mégis elkövetkezett az a nap, amiről a nagypéteriek úgy féltek, és ami nekem is olyan volt, mintha kettészakítanák a szívem. Amikor utoljára álltunk egymással szemben a tanyaudvaron, Anti bácsi a lovakra borulva sírt. Utólag hallottam, hogy Teri néni belebetegedett a búcsúzás fájdalmába.
Kevéske holminkat összecsomagoltuk, Anti bácsi befogta Zsuzsit és Pazárt, Jenő bácsi ökrös szekere is megállt a ház előtt, és elindultunk a vasútállomásra. Nem tudom, melyikünknek volt nehezebb, az ott maradóknak-e, vagy az elmenőknek? Anti bácsi később elmesélte, hogy ez volt életének egyik legnehezebb útja.
Az Úr megsebez, de be is gyógyít. Az elszakadás sebei is begyógyultak. Emberek elmennek, de az Úr marad!
Felültünk holminkkal a megrakott szekérre. Annyiszor ültem már ezen a szekéren, amikor én hajtottam a lovakat, és a falusiak mondták Anti bácsinak: „De fáin kocsisa van!” Ültem a megszokott helyemen, és a két ló is, megszokott, lassú módján neki-nekilódult, aztán meg-megcsendesedett. Végigmentünk a tanyasi úton, s kifordultunk a köves útra, a vasútállomás felé. Szememmel végigsimogattam a falusi házakat. Elbúcsúztam az utolsó fától is. Talán még soha nem fájt így a búcsú. Nem szoktam sírni, de míg Anti bácsi mellett ültem és beszélgettünk, szememből ömlött a könny. Talán túlságosan szerettem ezeket az embereket, és ezért kell elszakadnom tőlük. Nincs annál erősebb kötelék, mint amit az Úr teremt emberek között. Bizony igaz: aki elhagyja Őérte atyját vagy anyját, kap helyettük százannyit, anyákat, atyákat, fi- és nőtestvéreket már ezen a világon.
Budapesten az első napokban szinte fizikai honvágyat éreztem az elhagyott falu után. Első levelemben azt írtam Anti bácsinak, hogy mennyivel jobb lenne Anti bácsi szekerén közlekedni, mint a zsúfolt pesti villamosokon. Hiányzott a tanyasi csend, az állatok és növények egyszerű, természetes élete. De utam tovább vitt. A szél fú, ahová akar, megállnunk nem szabad. Nem tudom, hová visz még az utam, és mi Isten célja az életemmel. Szeretnék egészen az Ő kezében maradni, semmihez sem ragaszkodni, egészen elfelejtve, ami hátam mögött van, nekidőlve annak, ami előttem van!
Szeretnék Vele menni napról napra a cél felé! Hazafelé!
(…)

Bukarestbe érve egy ott élő hívő gyülekezethez kerültem, amelynek a lelkésze megkért arra, hogy két estén tartsak evangelizáló összejöveteleket. Este kértem az Urat arra, hogy adja meg másnapra az Igét. Világosan szólt hozzám, tudtam, mi a mondanivalója. Amikor együtt volt a gyülekezet, és azt mondta nekem: A Biblia nem engedi meg az asszonynak az igehirdetést. Arra kérem, tegyen bizonyságot a megtéréséről. Úgy álltam ott, mint aki azt sem tudja, mit válaszoljon, hiszen megkaptam az üzenetet az Úrtól. Hogyan mondhatnék most mást? Már éppen ki akartam mondani, hogy akkor egyáltalán nem szolgálok, amikor eszembe jutott a reggeli Igém: „Zákeus, hamar szállj alá!” (Lk 19,5). Csendesen azt mondtam – mehetünk.
Útközben még egy meglepetés ért, a lelkész felesége odalépett hozzám és azt súgta: arra kérlek, kösd be a fejed, mert asszony nem szólhat fedetlen fejjel. Megint megálltam egy percre, azután arra gondoltam, ha csak ennyibe kerül, miért ne tenném meg! Hiszen nekem tökéletesen mindegy. Az életem egyik legnehezebb szolgálata volt. Jó volt, hogy nem tudok románul, és így a tolmácsolás szüneteiben mindig megkaptam a következő mondatot Istentől. De tudom, hogy ez a szolgálat áldozat volt. Miközben beszéltem, fájt a szívem. Csodálatos dolog az, hogy ami megtört szívből származik, az mindig eléri a másik szívét. Isten megáldotta ezt a szolgálatot, de én az estén sokáig nem feküdtem le, odaálltam az Úr elé, és megkérdeztem: Te mondtad ezt Uram? A Te akaratod ellen nem kívánok Igét hirdetni.
A következő estén megint szólnom kellett. Délelőtt megkérdeztem a lelkészt, most miről beszéljek? Még egyszer nem tudom elmondani a megtérésemet. A válasza ez volt: láttam, hogy tegnap nagyon szomorú volt, én sem sokat aludtam az éjszaka, és közben megtaláltam ezt az Igét: „Asszony, ha prófétál…” Tehát akkor is, ott is volt kivétel. Úgy látom, maga ezek közé a kivételek közé tartozik Kérem, mondja el a tegnapi üzenetét. És elmondtam. Isten Szentlelke munkálkodott a hallgatók között, szinte az egész terem sírt. Utána azt mondtam a lelkésznek, hogy a román ember könnyen sír, ezek érzelmi beállítottságú emberek. Akkor nagyon komolyan azt felelte –amire azóta is sokszor gondolok -, soha ne vegye könnyen az emberek könnyeit.
(…).

_________________
"Mindenekben hálát adjatok, mert ez az Isten akarata Krisztus Jézusban tihozzátok"(1Thess 5,18 )


Vissza a tetejére
 Profil  
 

HozzászólásElküldve: 2008. máj. 20., kedd 10:21 
Bentlakó
Avatar
Offline

Csatlakozott: 2006. okt. 01., vasárnap 15:43
Hozzászólások: 1127
Tartózkodási hely: otthon
(folytatás)


Sajnos a hívő ember élete nem csak győzelmekből áll, mindig újra és újra ott vannak a bukások is. Édesanyám abban az időben még Erdélyben volt, és a budapesti, sok kiürült lakás sokszor ébresztette fel bennem azt a gondolatot, hogy most segíthetnék az ő nehéz lakáshelyzetén, amikor annyi ember költözött be egyszerűen egy-egy üres lakásba. Egy hívő testvérem ebben az időben költözött le vidékre. Azt mondta, hogy hajlandó átadni a lakását. Valószínűleg ott is marad, de kb. egy hónapon belül biztosat fog mondani. Addig nem szállítottam oda a bútorainkat, de amikor egy hónap elteltével azt az üzenetet kaptam, hogy most már végleg marad, örömmel hurcolkodtam be az üresen maradt szobába. Amikor édesanyám november végén megérkezett, a saját bútoraival berendezett szobával vártam. Úgy gondoltam, hogy segítettem rajta, és nem tudtam, hogy még nehezebb helyzetbe vittem bele. Később értettem meg, hogy ezt az egész dolgot az Úr megkérdezése nélkül csináltam, és keservesen kellett meglátnom, hogy minden emberi segítség csak mélyebbre viszi bele a másikat a nehézségekbe. Nem csak az együttélés volt nehéz azokkal, akik abban a lakásban laktak, még nehezebb volt, mint a nagykovácsiakkal. Pár hónap múlva kiderült, hogy az a család, amelyik vidékre költözött, mégis vissza akar jönni Budapestre. Amikor ígéretére emlékeztettem ezt a testvért, azt mondta: Kérem, ha a családomról van szó, akkor én nem vagyok hívő ember. (Meg nem állhatom, hogy azt ne mondjam; ilyen morál még a világi emberre sem vet jó fényt. Ugyan, mitől hívő az ember? Jézus szerint, „aki hallja az Isten szavát és cselekszi azt – az fitestvére, nőtestvére és anyja”. Vagyis a testvéri kapcsolat – ha az valóban isteni – megelőzi a családi érdeket! – M. Z. megj.) Életem egyik legnehezebb kérdése előtt álltam. Június 15-re el kellett hagyni a lakást, és most egyáltalán nem volt hova menni. Amikor láttam, hogy miről van szó, az Úrra támaszkodva megígértem, hogy június 15-én kimegyek. Sokszor rettentett azokban a napokban az a kép, hogy édesanyámmal, bátyámmal és bútorainkkal az utcán leszünk. Amikor Budapest utcáin jártam, arra gondoltam, mindenkinek van otthona, csak nekünk nincsen.
Akkor egy hívő néninél voltam ágyrajáró. Amikor egyszer nagyon fáradtam érkeztem haza, és úgy éreztem, hogy lázas és influenzás vagyok, a háziasszonynak vendégei voltak és nem tudtam bemenni. Arra gondoltam, nővéremékhez megyek, és ott fekszem le. De nála is vendégek voltak. Lefele menve a lépcsőn azt vettem észre, hogy potyognak a könnyeim. Sajnáltam magam, hogy nekem még annyi helyem sincs, hogy valahol beteg lehessek. De azonnal eszembe jutott az Úr szava: „A rókáknak barlangjuk van, és az ég madarainak fészkük, de az Emberfiának nincs fejét hova lehajtania (Lk 9,58 ).
Ha az Emberfiának nem volt fejét hova lehajtania, akkor a tanítványai sem várhatnak többet. Azt mondtam magamnak: te most sajnálod magad? Ez nem az Úrtól való! Közben eszembe jutott, hogy arra a délutánra egy bibliaórára hívtak szolgálni. Testi állapotomra hivatkozva nem vállaltam a szolgálatot. Ott, a lépcsőházban megértettem, hogy minden ezért van. Akkor már vidáman siettem abba a lakásba, ahová hívtak. Egy csodálatos órát töltöttünk együtt az Úr jelenlétében. Amikor késő este visszatértem a háziasszonyomhoz, megvetett ágy várt, rajta egy kis szelet csokoládé, és egy Ige. Könnyes szemmel mondtam: ugye Uram, most már szabad lefeküdnöm? Minden engedelmesség után megsimogat Isten szeretete. És megint, minden rendben van. Igen, ilyen nehezeken keresztül készült Istennek egyik legcsodálatosabb útja az életemben.
(…)

Nyáron egy leánykonferenciára jöttem ki Iharosba szolgálni. Egy rövid csendességre leültem a kert magasabb részén egy barackfa alá. Azon a napon az Ige arról szólt, hogy Jézus felment a hegyre, ott leült, és mennek hozzá az emberek. Soha talán olyan világosan és valóságosan nem tapasztaltam az Úr Jézus jelenlétét, azt, hogy Ő idejött és leült, és az Ő igenjét hallottam mindenre, amit eddig mondott. Ezeket a perceket nem lehet elfelejteni. Azóta is ahányszor leülök ez alá a fa alá, végigfut a szívemben ennek az emléke. Azután kb. egy évig nem történt semmi. Valahányszor erre vitt az utam, kinéztem a vonat ablakán ezzel a gondolattal: „Ott a hegyeken túl, ott van az Otthon.” Világossá vált előttem, hogy az én otthonkérdésem csak az „Otthon”-nal oldódik majd meg.
1957-ben az iharosi ház egyik lakója disszidált. Megüresedett egy szoba-konyhás lakás ugyanakkor, amikor a mi lakáshelyzetünk Budapesten tarthatatlanná vált. Életem egyik legnehezebb ideje volt ez. Úgy láttam, hogy a Sátán mindent elkövetett, hogy ne jöjjek ki ide. Néha világosan állt előttem Isten akarata, máskor sötét és reménytelen volt minden.
Amikor azután meggyötörve és nyomorultul álltam oda az Úr elé, akkor szólt hozzám. Ahogyan sorban olvastam az Igét, Hóseás könyve következett. Az 1,2-ben ezt olvastam: „Amikor beszélni kezde az Úr Hóseással…” Szinte kiáltott a szívem: Velem mikor kezdesz beszélni Uram?! A válasz teljes bizonyossággal ez volt: most! Szinte lélegzet-visszafojtva olvastam tovább a 2,5-ben: „Íme, tövissel rekesztem el útaidat, és sövényt fonok eleidbe…” A szemem megtelt könnyel. Igen, így van, pontosan így. És olvastam tovább az én történetemet a 2,13-ban: „Ímé csalogatom őt, és elviszem őt a pusztába, és szívére beszélek. És onnan adom meg néki az ő szőlőjét…és úgy énekel ott, mint ifjúsága idején…” Csodálatos, drága szavak, személyesen az én számomra.
Egy gondolat futott át rajtam: olyan messze, kint legyek? Azt mondták az ott lakók, hogy egészen a kertig lejárnak a rókák, és elviszik a baromfit is. Ezután így olvasom tovább a 2,17-ben: „Frigyet szerzek néki a mezei vadakkal, az ég madaraival, és a föld férgével…” A lélegzetem is elállott, hogy ilyen személyes, ilyen valóságos az Ő válasza! És a vége: „És eljegyezlek téged magammal örökre.” Nem lehet mást tenni, csak odahullani ennek a csodálatos Úrnak a lábai elé, és igent és áment mondani minden szavára.
1957. június 12-én történt mindez, és 15-re el kellett hagynunk a lakást, ahol Budapesten ideiglenesen laktunk. Igen, Uram, megyek. Június 13-án mentünk ki, hogy megnézzük, mit kell elrendezni, hogy költözhessünk. Ekkor ért a Sátán utolsó támadása a költözködésünk ellen. Egy testvérünkkel ketten jöttünk ki, és itt a kertben találkoztunk a ház tulajdonosával. Körülbelül egyórás olyan beszélgetés következett, ami közben szinte éreztem a Sátán jelenlétét köztünk. Hogy mi volt, amivel előállt a házigazda, nem tudnám elmondani, de a mód, ahogyan felhozta a dolgokat, azt mutatta, hogy lehetetlen vállalni az itt lakást. Azzal mentem el, hogy semmiképpen nem jövök ki. Így nem lehet! Hogy mi lesz, nem tudom, de ide nem jövök. Nagy belső nyugtalanság volt bennem: tehát nem igaz Isten szava, ígérete? Vagy csak most nem kell jönni, talán várni kell?!
Hazatérve odamentem az Úrhoz: Szólj valamit Uram…holnapután költöznöm kell…mit tegyek? És jön az Ige: Izrael népe az ígéret földje előtt áll, és kémeket küld, hogy kémleljék ki a földet. A kémek rossz híreket hoznak: Anák fiai laknak azon a földön. A nép zúgolódik az Úr ellen, de megszólal az Úr szava: „Meddig gyaláz engemet ez a nép? Meddig nem hisznek nékem? (4Móz 14,1). Megint az Ő szava – és minden egyszerűvé lett, a szívemben öröm, békesség. Megyek, Uram, bocsásd meg hitetlenségemet! Az Ő válasza: „Minden földet, amit talpatok érint, néktek adtam!” (Józs 1,3).
Így indultunk el június 14-én édesanyámmal és minden meglévő holminkkal Torbágyra, az iharosi házba.
(…)

A ház dolgai, a megsokasodott szolgálat és a vasútnál végzett munkám nagyon nehéz volt együtt. Amikor letelt a 24 órás szolgálatom, szaladtam vissza Iharosba, hogy folytassam az ottani szolgálatot. Csaknem pihenés nélkül futottam egyikből a másikba. Amikor egy reggel kimondhatatlanul fáradtnak éreztem magam, kérdéssel mentem az Úr elé: Uram, mit tegyek? A válasz így hangzott: „Ne menj alá Egyiptomba! Tartózkodjál ezen a földön, és veled leszek és megáldalak téged.” (1Móz 26,2-3). Igen Uram, tudom, hogy ott kell hagynom a vasutat, csak még ne most. Olyan sok ott a szolgálat, vannak akik vágyódnak utánad. És alámentem Egyiptomba.
Ebben az időben egyre rosszabbul éreztem magam, az augusztusi hőségben sokszor vizes ruhát tettem a szívemre, és úgy dolgoztam. Volt még egy gyanús tünete egészségi állapotomnak, szolgálat után reggelre mindig megdagadt a bokám. Nem sokat törődtem vele, végeztem tovább a gondolataim szerint Istennek tetsző szolgálatot. Augusztusban eljött a vasútnál a szokásos időszaki orvosi vizsga, amikor a felülvizsgáló orvos megkérdezte, nincs-e valami panaszom. Azt mondtam, nincs, csak reggelre szokott megdagadni a bokám. Elküldött EKG-ra. Egy délelőttön keresztül vizsgáltak, azt hiszem, nem hitték el, amit a lelet mutatott. Amikor visszavittem a leletet az orvoshoz, megmondta, hogy az állapotom súlyos. Az I. csoportból azonnal III. csoportos lettem a vasút egészségügyi osztályozásában. Természetesen azonnal tudtam, hogy miért történt ez. Eszembe jutott az Ige: „Ne menj alá Egyiptomba…”, de még mindig nem volt egyenes a szívem Isten előtt. Arról gondolkoztam, hogy jól jött nekem ez a betegség. Leszázalékolnak, nyugdíjba megyek, megmarad a szabadjegyem, és az Úr úgyis meggyógyít majd, szolgálhatok szabadon.
Másnap reggel, amikor ezeket a dolgokat akartam intézni, a reggeli Igém Jak 3,15-ből volt: „Ez nem az a bölcsesség, amely felülről jön.” Személyesen vágott belém ez a mondat: „A felülről való bölcsessé először is tiszta.” Azonnal tudtam, hogy amit tervezek, az Isten előtt nem tiszta. Erről, a test szerinti bölcsességről azt olvastam. „Földi, testi és ördögi.” Tudtam, hogy így nem szolgálhatok Istennek. Más zsoldján nem katonáskodhatom. Azon a reggelen megadtam magam, végre egészen meghajoltam Isten akarata előtt, s azt mondtam: Uram, bemegyek a főnökömhöz, és elmondok neki mindent igazán. Amikor indultam be, az állomásra, teljes örömmel a szívemben szaladtam a villamos után. Már hónapok óta nem mertem futni, de most ez a súlyos szorítás, ami jelezte a szívem betegségét, egy pillanat alatt elmúlt. Tudtam, hogy meggyógyultam, és azon gondolkodtam a villamoson, ha visszaküldenének vizsgálatra az orvoshoz, vajon mit állapítana meg?!
Szeretném itt mindjárt elmondani, nem tudom, hogy fizikailag változás ment-e végbe a szívem állapotában. Azóta nem látott orvos, és így nem tudom, hogy orvosilag meggyógyultam-e, de azt tudom, hogy többé nem kellett foglalkoznom a szívemmel. Ha néha érzem, mindig tudom, hogy ez fék az Isten kezében, hogy csak azon az úton járjak, amerre Ő utasított. Őszintén beszéltem a főnökömmel, és a beszélgetést megáldotta Isten. Elmondtam, hogy Isten iránti engedetlenség az, hogy én itt vagyok, és hogy azért vagyok beteg, mert más útra akar vinni az Úr. Hosszú csend után azt válaszolta: Tudja, ha nem volnék családos ember, én is csak úgy élnék, mint maga. Megmondtam neki, hogy ez nem a családon múlik. Azt kérdeztem tőle: Főnök kartárs, olyan kicsi az Isten, hogy csak egy embert tud eltartani, egy családot már nem? Most szeretném őt elhívni ide, az iharosi házba, hogy megláthatná azt a 40-50 embert, akiket el tud tartani Isten. Hiszem, hogy ez a beszélgetés nem volt nyomtalan az életében.
Ezután visszamentem az orvoshoz. Megkérdezte tőlem, mit csináljak magával? Mondja, mit akar? Nyugdíjazást? Csodálkozva nézett rám, amikor ezt a választ kapta: Nem! Itt hagyom a vasutat. Ezután már simán ment minden. Mindenütt örömmel engedtek ki, pedig egyébként nem könnyű elmenni a vasúttól. Ezekben a napokban láttam meg, hogy ez az egész út görbe út volt. Egy testvéremnek mondtam el ebben az időben, hogy amikor az Úr elhívott, hogy csak Neki szolgáljak, egyszerűen az Ő szavára indultam el. Most már egy betegségen keresztül kellett kimozdítania helyemből. Arra kértem a testvért, ha még egyszer el akarnék menni állásba, ne engedjetek. Nem tudom, volna-e még kiút?!
(…)

_________________
"Mindenekben hálát adjatok, mert ez az Isten akarata Krisztus Jézusban tihozzátok"(1Thess 5,18 )


Vissza a tetejére
 Profil  
 

HozzászólásElküldve: 2008. máj. 21., szerda 10:32 
Bentlakó
Avatar
Offline

Csatlakozott: 2006. okt. 01., vasárnap 15:43
Hozzászólások: 1127
Tartózkodási hely: otthon
(folytatás)


Valamelyik ősszel történt, hogy a Jerikóban (egyik közösségi ház és kertjének a neve – M. Z. megj.) káposztánkat idő hiányában nem tudtuk behozni. Nyugodtan otthagytuk, majd később talán lesz még idő rá, hogy beszállítsuk. Amikor többen kimentünk, hogy hamar végezzünk a leszedéssel, csodálkozva álltunk meg a káposztaföld mellett: egy darab káposzta sem volt. Kicsit csalódottan mentünk haza, az egész téli édes- és savanyú káposztánk elveszett. Akkor jutott eszembe az a komoly kérdés, amit egyszer valahol olvasta: „MI fontosabb neked, a veszteség, ami ért, vagy a tolvaj lelke?!” Akkor nagyon komolyan megbeszéltük, hogy nekünk a tolvaj lelke számít. És ettől kezdve a napi, közös imádságainkban, hónapokon keresztül szerepelt ez a kérés: „uram, könyörülj a káposzta-tolvajon!”
Ez az ember nem tudta, hogy a káposztával együtt közbenjáró imádságot is lopott magának. Hiszem, hogy egyszer az üdvösségben találkozni fogunk vele. Hogy hogyan keresi meg az Úr, az már nem a mi dolgunk.
(…)

Egyik vasárnap, amikor csak magunk voltunk itthon, paprikás csirkét főztünk nokedlivel. Éppen le akartunk ülni ebédelni, de váratlanul, egymás után érkeztek a vendégek, vagy húszan. Ott álltunk a négy-öt személyre főzött ebédünkkel, tenni már nem tudtunk semmit. Imádkoztunk. A paprikás csirke levét meghosszabbítottuk, és attól kezdve csak osztottuk. Átéltük a csodát, mindenkinek elég volt.
Egy másik vasárnap ennek az ellentéte történt meg. Megint csak mi voltunk otthon, de készültünk a váratlan vendégekre. Már reggel csodálkoztunk, három-négy ember általában jönni szokott hozzánk. Azon a reggelen nem jött senki. A délelőtt is úgy telt el, csodálkozva kérdeztük egymást, ma miért nem jön senkik? Így érkezett el az ebédidő. Már asztalnál ültünk, amikor bejöttek a rendőrök. Azonnal összenéztünk. Akkor értettük meg, miért nem jött senki. A rendőrök csak a házbelieket találták itt, és így, mint akik jól végezték dolgaikat, elmentek.
Mi pedig dicsőítettük az Urat, aki nem csak Elizeus idejében tudta megőrizni a várost, hiszen Ő tegnap, ma és mindörökké ugyanaz.
(…)

Már előbb, a nagy esőzések következtében a rossz tetőn keresztül beáztak az épület helyiségei. Akkor jöttünk rá arra, milyen veszedelmes lett volna, ha korábban megengedi az Úr az áram bevezetését. Arra is ráébredtünk, hogy jócskán felemelte volna a vételárat a bevezetett villany. Így ebben is igaz, hogy az Úrnak minden útja kegyelem és hűség. Minden ősszel és télen egyes helyiségek beáztak, s ez lassanként veszélyessé vált. A tetőt javítani kellett, és a ház egyéb romlásait is. Ezzel kapcsolatban 1966 végén így szólt az Úr: „Szélesítsd ki sátorodat…” (Ézs 54,2).
Ez nem csak javítást jelentett, hanem nagyobbítást is. Megdöbbenve olvastam tovább az Igét: A ház nyüzsögni fog az emberek sokasága miatt. Mindazok után, amit átéltünk, és amiben most is benne vagyunk, ez teljesen lehetetlennek látszott. Hiszen tudjuk, hogy állandó megfigyelés alatt élünk. Egy-két embernél többet már emiatt sem hívhattunk. Úgy néztem az Úrra, amikor elolvastam ezt a mondatot, hogy ez nem nekem szól. A következő napon válaszolt erre a gondolatra az Úr, aki látja és érti a ki nem mondott gondolatainkat is: „Majd meglátod, hogy beteljesedik-e neked az én Igém vagy sem…” Még mindig lehetetlennek látszik, de tudom, hogy az Úrnál minden lehetséges.
Ezután a határozott parancs után – „Szélesítsd ki sátorodat…” – beszéltem azokkal a testvérekkel, akik küldetést kaptak az Úrtól, hogy ezekben a dolgokban segítségül legyenek. Úgy beszéltük meg, hogy tavasszal, talán májusban építkezünk majd. Hozzáfogtunk az anyagok beszerzéséhez, imádkozva terveztünk, de éppen ezekben az időkben annyi külső támadásban volt részünk, hogy egy csendességemben felnéztem az Úrra, és azt kérdeztem, hogy igazán most kell hozzáfognunk?
Azt tudom, hogy Ő mondta: Szélesítsd ki sátorodat, de biztos az, hogy most? Választ kértem erre az Úrtól. Ezen a napon autótülkölésre lettünk figyelmesek. Nagy teherautó állt meg a kapu előtt, és hatalmas, fehér kőtömböket raktak le. Azokat a köveket, amelyeknek szállítását a vállalat szeptemberre vállalta, április végén rakták le a házunk előtt. Ámulva néztünk! Hogy később szállítanak, az megszokott dolog, de hogy öt hónappal a határidő előtt? Ebben az Urat láttuk. Valaki mondta is a testvérek közül, úgy látszik, építkezünk. De nekem ez sem volt elég. Azt kértem az Úrtól, Uram, Te szólj, csak a Te szavadra merem elkezdeni az építést. A következő napon a sorban olvasott igerész a 2Kir 22 volt. Megrázó komolysággal szólt hozzánk az első hét vers. „Jósiás elrendelte, hogy összegyűlt pénzt adják át az Úr házában dolgozó művesek kezébe, hogy a ház romlását kijavítsák. Ácsoknak, építőknek és műveseknek, hogy fákat és faragott köveket vásároljanak a ház kijavítására.” Olyan jó volt még ezt a mondatot is olvasni: „DE számadást nem kell tőlük venni, mert azt becsülettel végzik.”
Most már tudtuk, hogy a kijelölt időben, május közepén építkezni fogunk. Amikor eljött az építkezés megkezdése előtti nap, az 1Krón 22-ből ezt olvastuk: „Édes fiam, én elgondoltam szívemben, hogy az Úrnak, az én Istenemnek nevében házat építek.” Aztán pár verssel később: „Azért kelj fel, és láss hozzá!” Másnap érkeztek meg az emberek, felkeltünk és hozzáláttunk.
Az időjárást is az Úrtól kértük az építkezéshez. El lehet képzelni azt a csalódást, amikor abban a pillanatban, ahogy leszedtük a teljes tetőt, zuhogni kezdett az eső. Csak a mennyezet volt fölöttünk. Visszarakni a cserepeket már nem lehetett. Megpróbálták kátránypapírral itt-ott befedni, de ez nem sokat használt. Ott álltam, a konyhában, s az ázott mennyezetről fejemre csöpögött a víz. Úgy főztem, hogy az edények nagy részét ki kellett rakni vízfogónak. A szívemben ez volt: A Te szavadra kezdtük el Uram, hát nem látod, hogy átázik a ház és leszakad a plafon?! Nem látod, hogy ami volt is, még az is tönkremegy? És mit szólnak azok az emberek, akik tudják, hogy hitből történt mindez? Mit mondjak azoknak, akikkel együtt imádkoztunk, hogy az Úr adja meg a megfelelő időt? Miközben ezeken gondolkoztam, csendesen énekeltem: „Bízom benned, Uram Jézus…” Amikor Sanyi átment a konyhán, és az ének hangjait hallotta, mosolyogva rám nézett. Nyilván pontosan tudta, mi megy végbe a szívemben. Gondolom, bennük is hasonló gondolatok lehettek. Délutánra elállt az eső, és végső fokon nem történt semmi. Az eső csak megsürgetett a munkában. Este már fent volt a cserép, és tető alatt aludtunk. A hit minden útjának megvan a próbája. Jaj annak, aki a próbán meghátráÍ! Amikor elmentek a segítségeink, ott maradtunk a sok félig kész munkával hárman. Bizony, ebben a szolgálatban meg kell tanulni kőművesnek, pallérnak, asztalosnak lenni. Olyan jó, hogy az Úr mindenre megtanít, és így egy hét alatt befejeztük azt, amire akkor feltétlenül szükség volt.
(…)

Akkoriban sokat kirándultunk, akkor ismertük meg a környéket, a szép kirándulóhelyeket. A Törökbálint felé vezető úton egyszer eltévedtünk, és sötétedés után nem találtuk meg a hazavezető utat. Az erdőben bolyongva énekeltünk.
Az egyik bokorból váratlanul kilépett egy ember, zseblámpával ránk világított, és ezt mondta: „Maguknak szerencséjük van, hogy énekeltek. Itt állunk sorban a bokrok között vadászok vagyunk őz-lesen. Amint hallottuk a bokrok zörrenését, töltött fegyverrel vártuk, mikor jelenik meg az első őz. Ha nem énekelnek, bizonyára lőttünk volna.” Ő kísért ki bennünket zseblámpával az útra. Mi pedig az Urat dicsérve mentünk tovább, hogy ilyen biztos halálból szabadított meg.
(…)

Valamelyik év tavaszán az egyik faluban evangelizáltunk egy lelkész testvéremmel együtt. Nagy örömmel és Isten komoly ígéretével kezdtük a hetet. A hét közepén meglátogattunk egy családot, ahol a férfi igen rossz idegállapotban volt. Beszélgetés közben váratlanul a legkülönbözőbb vádakkal illetett minket, és szinte gúnyos hangon beszélt mindenről, amit a templomban hallott. Ennek a vádaskodásnak az éle sokkal inkább ellenem irányult, mint szolgáló testvérem ellen. Miközben beszélgettünk, zivatar tört ki. Nem fogom elfelejteni azt az estét: villámlott, dörgött, szokatlan méretű égiháború volt. Bent is olyan volt a légkör, hogy szinte érezhető volt a Sátán jelenléte.
Talán másnap az egyik hívő asszony eljött hozzám beszélgetni, és ő is ilyeneket mondott: nem bírja a szolgálatomat, jelenlétemet – nem látja az Úrtól valónak, hogy idejöttem.
A következő reggel azt mondtam a gyülekezet lelkészének és a szolgáló lelkésznek, hogy úgy érzem, akadálya vagyok ezen a helyen a szolgálatnak, s úgy látom, el kell innen mennem. Túlságosan nagy és szent az az ügy, amelyben szolgálok, és nem engedhetjük meg, hogy személyi dolgok miatt ne hallják meg az emberek az evangéliumot. Sokáig kértek, próbáltak rábeszélni, hogy maradjak, de még azon a délelőttön autóbuszra ültem és elindultam haza. Amikor beértem Budapestre, az út utolsó szakaszán már kissé szabadabban néztem fel az Úrra. Határozottan ez a mondat jutott eszembe: „Mit csinálsz itt Illés?” (1Kir 19,9). Egy lelki testvéremhez mentem, és elmondtam neki mindent. Már nem is neki kellett megmondania, magam mondtam meg a végén, hogy úgy érzem, megfutottam a harctérről.
Az evangélium szolgálatával kapcsolatban akkor fogalmazódott meg bennem az, amire szolgálatom sok nehéz pillanatában gondoltam. A harcban lehet megsebesülni, lehet meghalni, de megfutamodni soha! – Délután visszamentem a faluba, és este megtartottam az evangélizációt.
Akkor kezdődött ott a lelki ébredés. Többen voltak, akik ezen a héten döntöttek Jézus mellett.
(…)

_________________
"Mindenekben hálát adjatok, mert ez az Isten akarata Krisztus Jézusban tihozzátok"(1Thess 5,18 )


Vissza a tetejére
 Profil  
 

HozzászólásElküldve: 2008. máj. 22., csütörtök 10:59 
Bentlakó
Avatar
Offline

Csatlakozott: 2006. okt. 01., vasárnap 15:43
Hozzászólások: 1127
Tartózkodási hely: otthon
(folytatás)

Most különösképpen egy leányról szeretnék beszélni: Marikáról. Ahogy később elmondta, az evangélizáció előtti napon, amikor reggel a munkahelyére igyekezett – ahová vonattal járt -, az állomáson elhatározta, hogy a gyorsvonat elé veti magát. Ez a vonat menetrend szerint az előtt a személyvonat előtt szokott átszáguldani az állomáson, amivel ő járt be dolgozni. Ebben az elhatározásban állt a sínpárhoz, de hiába várt, a gyorsvonat nem jött. Azután a szokott időben bejött az ő vonata, és Marika felszállt.
A következő napon kezdődött az evangélizáció, és Marikát azonnal megragadta az Ige. Hét végére boldogan tett bizonyságot arról, hogy megtalálta Jézust, békességet, kibeszélhetetlen örömöt kapott. Ő volt az egyik, azok közül, akiknek a bizonyságtétele a legmegragadóbb volt.
Az evangélizáció végeztével hazamentem, s pár hét múlva értesítést kaptam, hogy Marikát bevitték az ideggyógyintézetbe. Megdöbbenve kérdeztem: miért? Így mondták el az esetet: Egy reggel felébredve hangosan kiáltozni kezdett – Elkárhozom, nincsenek megbocsátva a bűneim! – Kétségbeesésének és sírásának nem tudtak véget vetni. Azután beszállították őt az intézetbe. Azonnal világos lett előttem, ezen a lányon nem tudnak ott segíteni. Arra kértem azt, aki a hírt hozta, hogy próbálják meg kihozni az intézetből, és elhozni hozzánk.
Marika saját felelősségére hagyta ott az ideggyógyintézetet. Első beszélgetésünk után kiderült, kicsi korától kezdve tele volt az élete babonás ördögi dolgokkal. Azonkívül, hogy szülei kisgyermek korában a legkülönbözőbb babonás dolgokat csinálták vele, saját maga is jósoltatott, és belekerült a Sátán hatalmába. Amikor Jézus vére alá tettük ezeket a bűnöket, Marika felszabadult. Azon a napon boldogan vallotta, hogy meg vannak bocsátva a bűnei, és örök élete van.
De az ellenség nem hagyja el könnyen áldozatát, másnapra újra elsötétedett előtte minden. Kételkedések fogták el. Bizonytalanságában sokszor mondta: „Minden hiába, érzem, tudom, hogy még nincs megbocsátva, belül minden üres. Tudom milyen volt Jézussal, most Ő már nincs bennem.” Többször beszélt arról, hogy elkövette a Szentlélek elleni bűnt, és amit az evangélizáción kapott, elvesztette. Beszélgetés után a közös imádságra minden kivilágosodott, azután újra hatalmukba vették a gyötrő gondolatok. Napokon keresztül tartott ez a belső hullámzás. Az arca is kétféle arc volt. Csak rá kellett nézni, és azonnal tudtam, milyen állapotban van. Volt, amikor az evangélizáció idejének a ragyogása visszatért az arcára, volt, amikor egészen sötét arccal járt és sírt. Úgy látszott, nincs kiút ebből az állapotból. A hét eltelt, amit nálunk töltött, és Marika nem volt ugyan veszélyes állapotban, de nem is jutott teljes szabadulásra.
Lehet így élni, talán dolgozni is, hiszen sajnos, sokan élnek ebben az állapotban. Most arról volt szó, kérjen-e még egy hét szabadságot, vagy menjen haza. Az Úr elé álltam ezzel a kérdéssel, a válasza ez volt: „Elmegyek és meggyógyítom őt.” Azt mondtam Marikának: nyugodtan hazamehetsz, Jézus azt mondta, elmegy és meggyógyít.
Marika hazament. Hetek múlta el, és nem kaptam tőle hírt. De naponta hálát adtam érte, hogy igaz, amit az Úr mondott. Nem tudom, mennyi idő telt el, amikor levél jött Marikától: „Nem tudom, mi történt velem, egyik reggel, amint olvastam az Igét, váratlanul tele lett a szívem örömmel, tudtam, hogy megszabadultam. Azóta boldog vagyok.”
Igazak az Ő ígéretei – elment, és megszabadította őt. Évek teltek el azóta, Marika boldog, szabad gyermeke az Úrnak.
(…)

Ezekben az időkben többször hívtak el vidéki lelkészek evangelizálni egy-egy hétre. A megnövekedett szolgálat – az otthoni és a vidéki – több fáradságot, több erőt követelt, és így 1968 tavaszán elmentem három-négy napra pihenni. A Balaton mellé hívtak meg hívő testvérek, és úgy láttam, ez az a hely, ahol Isten testileg-lelkileg meg akar pihentetni. Tudtam, hogy megfáradtam. Szeretem Jézust, Neki szolgálok, Övé az egész életem, de valahogy nem úgy, mint azelőtt. Az a személyes, valóságos kapcsolat hiányzott akkor. Ezért mentem el várakozással, örömmel arra a pár napra, a szívemben azzal a vággyal, hogy egészen egyedül lehessek Jézussal. Az volt a kérésem az Úrhoz, adja meg, hogy ne kelljen emberrel beszélnem. Annyira körül voltam véve a szolgálatban, hogy mérhetetlen nagy volt bennem a vágy a csend után Ő előtte. Amikor odaérkeztem, kisség csalódott voltam. A ház asszonya kedvesen beszélgetve fogadott, reggelizés közben is mondogatta saját élete problémáit, élményeit az Úrral, és magamban folyton azért imádkoztam, hogy hagyná már abba, hogy tudnék csendben lenni.
Amikor végre oda jutottam, hogy kifeküdhettem a kertbe egy nyugágyra, egy könyvet vettem a kezembe, amely Jézus nevéről szólt. Soha nem fogom elfelejteni azt az egy mondatot, amellyel az Úr akkor ott utolért engem. Valahogy így hangzott az a mondat: „Az igehirdetésed lehet teljesen tiszta, teljesen Krisztus-központú, keresztközpontú, de ha az élő Jézus Krisztus nincs jelen, akkor csak betű, amely öl.” Becsuktam a könyvet, és ez a mondat át- meg átjárta a szívemet. Úgy éreztem magamat, mint egy bogár, amelyet keresztülszúrtak. Csendben csak ennyit mondtam: Uram, ez vagyok. Tudom, hogy igehirdetésemben Krisztusról beszélek, az Ő váltsághaláláról, tudom, hogy a bűnről, a kegyelemről van szó. De sokszor, sokszor nem vagyok biztos abban, hogy az élő Jézus Krisztus jelen van-e?
Isten ítélete szétvágott akkor bennem mindent. Megláttam, hogy mennyi gondolat van a szolgálatomban a saját értelmemből, mennyi az érzelemvilágomból. Megláttam, hogy milyen mérhetetlenül szennyes, önmagammal szennyezett az egész életem. Olyan öröm, hogy az Úr összetör, de be is kötöz. Olyan jó, hogy nem csak megsebzett az alatt a pár nap alatt Igéjével, de meg is gyógyított.
Nem fogom elfelejteni azokat a magányos sétákat a Balaton partján, amikor újra átéltem, hogy mennyire szeretem Jézust. És átéltem, hogy milyen kimondhatatlanul szeret Ő engem. Ennek a pár napnak az emlékeképpen maradt meg a szívemben ez a régi ének: „Kéklő tengernek partján, ott, hol mosolyog az Ég, Ott kérdezte meg Jézus: Péter, szeretsz-e még?”
Megújulva térhettem haza, úgy, mint aki nagyon mélyen tudja, hogy egészen Jézushoz tartozik, akinek senkije sincs Rajta kívül ezen a Földön. Úgy mehettem haza, mint aki megtapasztalta, hogy nagyobb a második szeretet az elsőnél, mélyebben, tisztábban, teljesebben szerethettem Őt.
(…)

Emlékszem arra a napra, amikor egyszer együtt jöttem fel valakivel a völgyből, aki pár napig volt nálunk. És ahogyan látta a réten kapirgáló csirkéinket, tyúkjainkat, megkérdezte: Ezek a mi tyúkjaink? Olyan jó volt kicsit csodálkozva, de örömmel válaszolni: Igen, a mieink. Ugyanúgy a tieid, mint az enyéim. Szeretném egyre jobban megtanulni azt, hogy az „én” helyett „mi”(…)

Ezekben az időkben sok, idegileg kimerült beteg keresett nálunk pihenést, megerősödést, szabadulást. Az egyik alkalommal levélben kértek meg arra, hogy egy hetet tölthessen nálunk egy olyan asszony, aki idegállapota miatt nem tudta folytatni a következő tanévben a tanítást. Amikor elcsendesedtünk, úgy láttuk, hogy vállalhattuk ezt a szolgálatot. Kimentem Ilonka elé az állomásra. Egy kétségbeesett arcú asszony szállt le a vonatról, aki megérkezése pillanatától tele volt panasszal. Elvettem a táskáját, úgy mentünk együtt. A húszperces út nagyon nehéznek tűnt neki. Sokszor kellett megállnunk útközben, pedig nem lehetett több negyvenévesnél.
Már útközben megszerettem Ilonkát. Lelkileg érzékeny, finom gondolkozású ember volt. De úgy éreztem, súlyosan sérült valahol. Úgy is bántunk vele az első napokban, mint egy sebesülttel. Nem nagyon kérdeztük, faggattuk, hadd hallgassa az Igét, hadd beszélhessen vele az Úr.
Már az első étkezésnél csodálkozva láttuk, hogy nem mer megenni semmit. Ezért vagy azért, minden ártott neki. Hiányzott a komfort, a testi kényelem, a folyóvíz, a villany. Az esti mosakodásnál kiderült, hogy szenvedést jelent neki, ha olyan lavórban kell mosakodnia, amiben más is mosakodik. Józanul nem is lehet elképzelni, mennyi minden jelenthet szenvedést egy embernek. Sokszor felsóhajtott: „Nagy megpróbáltatás számomra, hogy itt kell lennem. Nem tudom, hogyan bírom ki!” Csodálkozva néztünk rá, mi kimondhatatlanul boldogok vagyunk, hogy itt lehetünk. Eddig senki sem mondta, hogy nehéz nálunk lenni.
Így ment ez napról napra. Az Ige, az együttes imádság jót tett neki, de a külső dolgokat nehezen viselte.
Egy reggel elutaztam szolgálatra. Amikor indulni akartam, megint tele volt panasszal. Kibírhatatlan éjszakája volt, nem is tudja, nem megy-e haza.
Nem tudom már, mi volt az Ige aznap, de határozott üzenet volt a lelki és testi ember harcáról. Magam számára is érthetetlenül nagyon keményen beszéltem vele. Megmondtam, nincs értelme, hogy itt maradjon, ha nem hajlandó szembefordulni önmagával. Megmondtam, hogy életében a test uralkodik, pedig mióta Isten gyermeke már. Testén keresztül az Ördög egyre nagyobb félelembe és egyre súlyosabb megkötözöttségbe viszi.
Az állomás felé vezető úton vádoltam magam, amiért ilyen keményen beszéltem vele. Különös volt, hogy belül, a szívemben nagy öröm volt, a Lélek helyeslése. (Nyilván nem a kemény beszéd miatti lelkiismeret furdalás, hanem a feddés helyénvalósága miatt. – M. Z. megj.) Következő nap, amikor hazaértem, azt gondoltam, nem is fogom már itt találni Ilonkát. Biztosan megsértődött és hazament.
De nem úgy történt. Nálunk volt, egészen másként, mint eddig. Megtanult hit által szembefordulni önmagával, szabályszerűen harcolni és győzni.
Körülbelül fél év telt el, mikor Ilonka újra kijött hozzánk. Most már egyedül jött, nem kellett kísérni. Hálától ragyogó arccal mondta: „Útközben azon gondolkoztam, egy évvel ezelőtt hogyan jöttem végig ezen az úton. Arra gondoltam, ha térden állva tenném meg ezt az utat a házig, akkor sem volnék elég hálás az Úrnak azért, amit velem tett.”
(…)

Édesanyámnak Németországban élt az egyetlen nővére, és úgy látta, mielőtt meghalna, szeretné még egyszer meglátogatni. Akkor édesanyám már elég nagyot hallott. Az ő szobájában beszélgetett valakivel, és én az ajtón keresztül mindent hallottam. Ezt mondta: „Egyedül nem tudok már elmenni, de Liza elkísérhetne.” Válaszolok az ajtón keresztül: „DE nem kísérlek el.” Édesanyám: „Ha az Úr mondaná Lizának, biztosan elkísérne.” Újból ott van bennem: én nem.
Ebben a dologban értettem meg először, milyen rettenetes nehézség vezetésünkben a nagy akarás. Úgy éreztem, hogy az időm az Úré, és így nem tudok heteket külföldön tölteni.
Aznap az esti Ige ez volt: „Ha valaki azt mondja atyjának vagy anyjának: Korbán (azaz templomi ajándék) az, amivel megsegíthetnélek; úgy már nem engeditek, hogy az atyjával vagy anyjával valami jót tegyen” (Mk 7,11-12), „Az ilyen akár ne is tisztelje az ő atyját vagy anyját” (Mt 15,5).
Döbbenetes volt. Templomi ajándékkal nem akarom édesanyámat megsegíteni. Ettől kezdve úgy láttam, mennem kell, de nem akartam. Iszonyú zűrzavar keletkezett a vezetésemben: egyik nap igen, a másikban nem.
Végre beadtam az útlevélkérést. Nem tudtam, hogy ötszáz forintot kell befizetni. Azt hittem, csak akkor, ha készen van. Amikor kérték tőlem az összeget, rájöttem, hogy nincs nálam annyi pénz. Az volt bennem, hogy így állít le az Úr. Mégsem adom be. Mivel bizonytalan voltam, arra gondoltam, hogy kölcsönkérek a nővéremtől.
Rettenetes volt, arra gondoltam, most lépem át Isten akaratát. Kölcsönkértem és beadtam a kérelmet.
Belső gyötrelmekkel igyekeztem hazafelé. Útközben valamit keresgéltem a táskámban, megtaláltam az ötszáz forintot. Amikor kellett, nem ott kerestem, ahol volt. Tehát mégis akarja az Úr? Ebből az egy példából meg lehet látni, milyen rettenetesen megzavarja az ember akarata Isten vezetését.
Amikor mégis elutaztunk, és a vonat végigszaladt a magyar földön, az ablakon kinézve potyogtak a könnyeim. Akkor éltem át, mennyire szeretem ezt az országot, ahová Isten állított, és a szolgálatot, amit rám bízott. Pár héttel előtte történt talán. Életemben először ébredtem rá arra, hogy a szolgálat is lehet bálvány. Akkor éreztem meg, hogy a munkámat Jézusnál is jobban kezdtem szeretni. Ekkor tette fel nekem Isten ezt a kérdést: „Jobban szeretsz-e engem ezeknél?” Őszintén csak ezt válaszolhattam volna: Nem. Újra döntenem kellett, és mindent otthagyni Őérte.
Hogy mennyire gonosz az ember szíve, akkor tapasztaltam meg újra, amikor kint, Németországban is, ha valami nem úgy ment, ahogy én szerettem volna, a csendben azt gondoltam: ugye megmondtam, hogy nem jövök ide. Eszembe jutott Jónás, akinek a nagy ninivei ébredés után is „igaza volt”.
Abban az öregotthonban, ahol a nagynéném lakott, szabad volt az öregeknek hirdetnem az Igét. Sokan voltak olyanok, akik soha nem hallottak még élő igehirdetést. Az egyik öreg azt mondta egy igehirdetésem után: „Nem is az a legjobb, amit mond, hanem az, ami közben kiárad felénk.”
Talán legemlékezetesebb ebből az időből a nagynénémmel való beszélgetésem. Három nappal elutazásunk előtt – mint ahogy addig is sokszor – Jézusról beszélgettünk. Többek között elmondtam neki a babonás és ördögi dolgok nagy veszélyét. Nevetve válaszolt: „Gyermekkoromben asztalt táncoltattam, de ez semmi, csak játék. Vannak nekem ennél sokkal nagyobb bűneim is.”
Eközben úgy ültem mellette, tudtam, hogy nem lesz többé alkalmam vele beszélgetni. Egy percig csendben voltam és arra gondoltam, milyen súlyos bűnt követett el, és nem érzi annak a veszélyét.
Azt mondtam: „Ha én most megsértenélek téged valamivel, de nem veszem észre, s te azt mondod, hogy az előbb súlyosan megsértettelek – akkor én feltétlenül bocsánatot kérek tőled. Látod, Isten azt mondja most neked, hogy ezzel a gyermekkori játékkal megsértettél engem. Hajlandó vagy-e Tőle bocsánatot kérni? Mindig a sértett fél jogosult arra, hogy megmondja, mivel sértették meg.” Csodálkozva nézett rám, és azt mondta: Így igen. Együtt imádkoztunk, és bocsánatot kértünk.
Pár hónappal ezután a beszélgetés után meghalt! És én nem akartam menni Németországba!
Ha az út után megkérdezték itthon, hogy mi volt a legboldogabb emlékem a németországi úton – azt kellett mondanom, hogy az a pillanat, amikor visszajövet a határon megláttam az első fináncot. Abban az időben értettem meg, hogy Isten ennek az országnak egyszerű falusi népe mellé állított engem. Ez előtt az út előtt nem tudtam, hogy mennyire szeretem őket. Németországban hiába akartak elvinni városnézőbe, kirándulni, hiába voltak gyönyörű tájak, semmi nem érdekelt. Akkor értettem meg, hogy senki nem veheti el a szívemet azoktól, akiknek Isten odaadta.
(…)

Egy másik vidék, ahol Isten ébredést kezdett, egy Duna-Tisza közötti falu volt. Nem emlékszem már, hogy kerültem oda először, csak arra emlékszem, hogy amikor a lelkészlakásba beléptem, egy nagyon modern, világi külsejű asszony fogadott. Úgy éreztem magam, mint aki teljesen idegenbe került, és azt gondoltam nehéz lesz együtt szolgálni ezekkel az emberekkel. Olyan távolállóknak láttam őket. Három faluban kellet egymás után hirdetnem az Igét estéről estére. A fiatal lelkész vitt egyik helyről a másikra, és mindenütt megteltek a termek falusi emberekkel, asszonyokkal, akik szomjasan hallgatták az Igét. Isten Igéje megragadta a szívüket, és amikor a hét végén döntésre hívták fel őket, sokan voltak, akik elfogadták Jézus Krisztust Megváltójuknak.
Ez a munka folyik tovább, most is térnek meg emberek. A legnagyobb örömöm mégis a fiatal lelkészfeleség volt. Amikor egy másik alkalommal visszamentem hozzájuk, hogy újra szolgáljak közöttük, egészen új asszonyt találtam. Külsejében és belsejében teljesen megváltozott. Nem érdekelte őt más, csak az Isten ügye, és az Ő országa. Örömmel mondta el, hogy eladták a televíziót, világos utasítást kaptak erre Istentől, és azon a pénzen kerékpárt vett, hogy azzal látogathassa a falu asszonyait. Nagyon ritkán láttam ilyen embert, aki ennyire égett az Úrért. Elkísért minden utamon, és ő maga beszélt arról, hogy melyik asszony, milyen állapotban van, és mire volna szüksége. Munkatársat, szívvel-lélekkel teljes munkatársat találtam benne. Mind a ketten, férjével együtt, teljesen megújultak. Mozgatják a környéket is, innen-onnan hívások érkeznek, olyanoktól, akik szeretnének megújulni, és gyülekezetükben is újulást átélni.
(…)

Egy nyári csendes héten egy kisleány jelent meg közöttünk. 15-16 évesnek látszott, pedig már a 26-ot is betöltötte. Amikor elmondta az életét, nagyon megdöbbentett, mert igen sokféle életről hallottam, de ilyen életről keveset. Az édesanyja elhagyta őt mindjárt születése után. Lelencházban és nevelőszülőknél nevelkedett.
Mivel sehol nem kapott szeretetet, mindent megpróbált azért, hogy valahol szeressék. A kórházakban, ahol többször megfordult, tapasztalta a leginkább, hogy törődnek vele. Ezért mindent megtett, hogy kórházba kerüljön. Mosóport fecskendezett a bőre alá úgy, hogy az orvosok nem tudták, miért kiütéses állandóan a bőre. Tűt dugott a fejbőre alá. Ma már nem is tudok visszaemlékezni minden rémes tettére, amiket elmondott, hogy újra kórházba kerüljön.
Férjhez ment egy öreg emberhez, azután elvált. 24 éves korára már mindent végigpróbált, és mindenütt csalódott. Ekkor hallott valakin keresztül Jézusról, és így került hozzánk.
Ittléte alatt az volt a nehéz, hogy nem lehetett tőle sehová mozdulnom, mert állandóan a nyomomban volt. Folyton beszélt és kérdezett. Még mindig mindent megtett azért, hogy szeressék. Amikor Jézus szeretetét megismerte, úgy érezte, hogy mindig ezt kereste. Bűnvallása után meglátta, hogy hazugságait, csalásait a kórházban is el kell mondania azoknak is, akikkel szemben elkövette. Amikor a főorvosnak mindent elmondott, a főorvos azt mondta: maradjon ott. Legyen ápolónő, végezze el a tanfolyamot. Ez meg is történt, azóta Marika a kórházban ápolónő. Bukásai azóta is vannak, de mindig visszatalál; haza Jézushoz, akin keresztül szabadulást kapott.
Vele kapcsolatban van egy érdekes emlékem. Amikor pár évvel ezelőtt nálunk volt egy csendes-héten, egyik reggel leszaladnak hozzám a társai, hogy Mari önkívületi állapotban van, rángógörcsei vannak. A reggeli idő mindig a legnehezebb nálunk. Akkor mindenki egyszerre kérdez, beindul a nap, sokféle problémájával, és ebben a zűrzavarban nem fordultam az Úrhoz megkérdezni, hogy mit tegyek, hanem magam döntöttem. Fölmentem injekciót adni neki. Rövid meggondolás után megállapítottam, hogy egy Nospát és Seduxent adok be, hogy a görcs elmúljon, és megnyugodjék.
A reggeli zűrzavarban fecskendőt főzni, injekciót felszívni, átszaladni a másik házba, beadni, mind időt vett igénybe. Amikor felérek, megkérem a szobatársait, fogják le, amíg beadom. Amint a tűvel hozzáérek, egyerős rúgással kivágja a kezemből a fecskendőt. Mondtam a társainak, hogy erősebben kellett volna lefogni, most kezdhetek mindent elölről. Mivel egy kis „miért” maradt a szívemben, odafordultam az Úrhoz. Azután két Nospát adtam neki. Sikerült.
A reggelinél mellettem ült Marika. Nem tudta, mi történt vele. Beszélgetés közben megemlíti: „Tetszik tudni, én Seduxen-érzékeny vagyok. A lélegzetem is elállt. Egy másodpercen múlt, és hívhattam volna a mentőt. Újra megértettem, hogy „Nálam nélkül semmit sem cselekedhettek!” És azt is, hogy milyen kegyelmes az Úr. Ő ütötte ki kezemből a fecskendőt.
Marika minden nagy ünnepet nálunk töltött. Úgy látja, hogy ez az ő otthona. Ha váratlanul beállít, csak ezt mondja: Hazajöttem. Leveleit ezzel kezdi: Drága Édesanyám!
Hosszú évek óta látom, hogy szertelen lényét hogyan csendesíti az Úr, és csodálhatom benne Isten munkáját.
Bűnökkel teli életből igen sok betegség maradt Mari életében. Rengeteg gyógyszert szedett be, de azokat is teljesen szeszélyesen, vagy nagyon sokat, vagy semmit. Nagyon sokszor, amikor a karácsonyt nálunk töltötte, mentő vitte el. Évek teltek el, évente többször jelent meg nálunk, de egyre rosszabbul lett. Az utolsó emlékem vele kapcsolatban, hogy egy miskolci szolgálatom alkalmával teljes bizonyosságom lett, hogy át kell mennem hozzá Nyíregyházára, ahol kórházban feküdt. Csak késő délután tudtam bemenni a kórházba, féltem, hogy nem fognak beengedni. Isten csodálatosan elintézte, hogy tudtam vele beszélni. Mindnyájan tudtuk akkor, hogy állapota halálos.
Komolyan megkérdeztem, van-e valami rendezetlen az életében? És tudja-e, hogy meg kell állnia Isten színe előtt? Nyugodtan válaszolt, hogy tudja, és boldogan készül rá. Nincs semmi rendezetlen bűn, ami nyomná a lelkiismeretét. Ahogy utoljára imádkoztunk, mind a ketten tudtuk, hogy csak az Úrnál fogjuk viszontlátni egymást.
(…)

Sajnos nem mindenütt munkálkodnak együtt a lelkipásztorok az Isten ügyével. Több helyen ellenségként állnak szemben Isten népével: Olyan sokszor kellett felismernem azt a bűnt, ami Jézus Krisztus idejében is jellemezte a papokat, farizeusokat, írástudókat. Egyszer így olvastam egy könyvben: Irigység – ez a Krisztus-gyilkos bűn. Ezzel a bűnnel sokat találkoztam. Elsősorban a saját szívemben, de nagyon sok szolgáló emberben is. Vannak olyan városok, falvak, ahol a lelkész akarata ellenére ébred a gyülekezet, ahol kicsi közösségekben vannak együtt, és Istennek egy-egy gyermeke vezeti őket, akit Ő állított oda pásztorként. Olyan jó, hogy Isten építi az Ő országát velünk vagy nélkülünk. Az Ő Igéje nincs bilincsbe verve.
Egy Hajdúszoboszlón tartott szolgálók hete után másnap, vasárnap, egy Békés megyei faluban kellett csendes napot tartanom. Itt is, és a megyében több helyen is volt már evangélizációs hét. A lelkipásztor szombat délután Békéscsabán várt, hogy motorkerékpárral vigyen tovább. Este volt már, mire a parókiára értünk. A lelkipásztortól azt kértem, hogy mielőbb lepihenhessek, hiszen kimerítő hét után voltam. A lelkipásztor pedig csak annyit közölt velem: Szó sem lehet róla! A gyülekezet már egy órája együtt énekel a templomban, és várja a szolgálatát.
(…)

_________________
"Mindenekben hálát adjatok, mert ez az Isten akarata Krisztus Jézusban tihozzátok"(1Thess 5,18 )


Vissza a tetejére
 Profil  
 

HozzászólásElküldve: 2008. máj. 23., péntek 17:34 
Bentlakó
Avatar
Offline

Csatlakozott: 2006. okt. 01., vasárnap 15:43
Hozzászólások: 1127
Tartózkodási hely: otthon
(befejező rész)

Ha visszagondolok az elmúlt évekre, sok-sok csodálatos megtérést, szabadulást, megújulást élhettünk át. Egy-kettőt hadd mondjak el belőle.
Az egyik egy szabolcsi asszony volt, Erzsikének hívták. Ketten kísérték el hozzánk, mint gyógyíthatatlan elmebeteget. Furcsa kényszerképzetei, félelmei voltak. Az ideggyógyintézetbe készültek vinni, de mégis idehozták el. Nem volt más megoldás, vagy meggyógyítja, megszabadítja Jézus, vagy marad a reménytelen betegség. Amikor Jézusról hallott, és az igealkalmakon részt vett, megnyílt előtte Isten csodálatos szeretete. De erősen kötözte őt a varázslás bűne. Amikor ezekkel kapcsolatosan megkérdeztem, sok olyan dolgot mondott el kicsi gyermekkorától kezdve, amin keresztül szövetségbe került az Ördöggel. Sötét hatalmak gyötörték, félelmek, rettenetes kényszergondolatok, öngyilkosság, s a legsúlyosabb lelkiállapot. Ez az asszony letette bűneit Jézus Krisztus keresztje, vére alá. Imádkoztunk, de nem volt még egészen szabad. Majdnem naponta beszélgettünk és imádkoztunk. Lassan, lassan felengedett, tisztult és szabadult az élete. Talán három hétig, vagy egy hónapig lehetett nálunk, amikor úgy mehetett haza, mint aki valóságosan szabad. A Fiú szabadította meg, azért lehetett valósággal szabad.
Később mondta el, hogy miután otthon élt, talán már hetekig, sokan csodálkoztak rá újra és újra, hogy mi történhetett vele, hogy ez a sötét tekintet hogyan változott át ilyen ragyogóvá. Az a reménytelen arc hogyan lehetett ilyen boldoggá? Mindig újra és újra elmondta, hogy Jézus tette ezt vele. De a legmegdöbbentőbb talán az volt, amikor hetek múlva az ideggondozóból meglátogatta őt az ápolónő, aki meg volt ezzel bízva. Azt kérdezte tőle, hogy miért nem jár kezelésre? Amikor ez az asszony azt válaszolta, hogy azért, mert meggyógyultam, határozott tiltakozás volt a válasz: „Az nem lehet kérem. Maga nem gyógyulhat meg. A maga elmebetegsége gyógyíthatatlan.” Ez az Erzsike örömmel tett bizonyságot: „Akár lehet, akár nem, Jézus Krisztus meggyógyított.” Így mondta el azután, hogy állt vele szemben az ápolónő, a szeméből folyt a könny, és azt mondta: „Kérem, én ilyet soha nem hallottam.”
„Jézus Krisztus tegnap és ma és örökké ugyanaz” (Zsid 13,8 ). Ő gyógyít, szabadít, hatalma ereje által, egyedül az Ő neve dicsőségére.
(…)

A vakbélműtétem után a fájdalmak tulajdonképpen nem szűntek meg. Fél évvel utána, a vakbéllel ellentétes oldalon éreztem állandó fájdalmat, majd 1980 májusában már tűrhetetlenné váltak. Valamelyik csendes héten arról beszéltem, hogy a fájdalmakat komolyan kell venni. Ezt lelki értelemben értetettem. Közben arra gondoltam, hogy én pedig nem veszem komolyan, testi értelemben. A fájdalom mindig figyelmeztet, hogy valami baj van. Istennek egyik legnagyobb ajándéka, vészjelző csengője belsőleg és külsőleg.
Ez után a csendes hét után elmentem az orvoshoz. Hosszú vizsgálatok után kiderült, hogy a bal vesémben mogyorónyi vesekő van. Az orvos azt mondta, megpróbálja gyógyszeres úton feloldani a követ. Az egész 1980-as nyár úgy telt el, hogy mindig csak egy hetet kértem az Úrtól. Csendes hét csendes hét után múlt el úgy, hogy „Mind ez ideig megsegített minket az Úr!” (1Sám 7,12b). Nagyon hálás vagyok az Úrnak, hogy segített napról napra élni. Megtanított hálásnak lenni minden napért, minden szolgálatért, amit megengedett.
Többen is kérdezték: Mikor fogsz már pihenni? Azt mondtam: Olvassátok el az ágyamnál, a fejem fölött levő Igét: „Életüket nem kímélték mindhalálig.!” (Jel 12,11). Mindig eszembe jut Istennek a prófétája, Illés, aki amikor jöttek a nehézségek, próbált előle elfutni. Ha elolvasod az igerészt, a Bibliában, meglátod, hogy Illés ott veszítette el a prófétaságát. Az 1Kir19,3-ban így van leírva pontosan: „felkelvén elment, vigyázván az ő életére.” Ezután küldi el az Úr a 16. vers szerint, hogy Elizeust…pedig kenjed prófétává a te helyedbe.” Ha vigyázni kezdesz az életedre, nem lehetsz már szolgám. Zárójelentésem végén mindig ott szerepel ez a két szó: Kímélő életmód! Sokszor megmosolygom, amikor arra gondolok; ha látnák az én kímélő életmódomat!
(…)

Ennek a nyárnak egyik legemlékezetesebb esete Juditka megtérése volt. Judit 21 éves orvostanhallgató kislány. 14 éves korában, váratlanul PCP (primer chronikus polyartis) betegséget kapott. A ragyogó vidám, fiatal kislány mérhetetlen szenvedésbe került. Miután az orvosok nem tudtak rajta segíteni, kórházból kórházba vitték, végül tagjai már deformálódtak, gyógyulása teljesen reménytelenné vált. Sokszor megkérdezte: „Bűn-e, ha valaki véget vet az életének?”
A csendes hetek közben megkérdezték tőlem, nem jöhetne-e el egy pár napra. Előbb azt mondtam, hogy nem, kellenek azok a közbenső napok arra, hogy takarítsunk, mossunk és rendezzük házi dolgainkat. Azután meg úgy láttam, hogy igent kell mondanom.
Juditkát kocsival hozták ki, hogy három napot töltsön nálunk. Abban az időben az esti Igék Jeremiás könyvéből voltak. Egy súlyos ítéletsorozat. Ha az estékre gondoltam, már úgy voltam, hogy félek olvasni az Igét. Arra gondoltam, ha a kislánnyal együtt olvassuk az Igét, mit fog érteni belőle.
Átéltem azt a csodát, hogy Jeremiás legsúlyosabb Igéi közepette, három napig csak kegyelemről volt szó. „Örökkévaló szeretettel szerettelek téged, azért terjesztettem reád az én irgalmasságomat. Újra felépítlek téged és felépülsz, óh Izrael leánya” (Jer 31,3-4). Úgy éreztem, hogy vele beszél Isten. Most nem is velem elsősorban, hanem Juditkával. A kislány kint ült a verandán, és olvasta a lelki könyveket. És kérdezett, egyre kérdezett.
Világosságra kerültek bűnei. Sok babonás helyre vitték el gyógyulása érdekében. Úgy járt, mint a vérfolyásos asszony, egyre csak rosszabbul lett. Nagyon sok pénzt, erőt, időt pocsékoltak el, és a megkötözöttség egyre súlyosabbá lett.
A második napon jutott el Juditka oda, hogy szeretne mindent elmondani. Életének minden bűne világosságra került, és eldöntötte, hogy minden olyan dolgot eldob, ami az Ördöggel összeköti. Nem tudom, hogy mennyire tudott hinni, amikor hirdettem neki a bűnbocsánat üzenetét, de este, amikor elolvastuk együtt az Igét Jeremiás 31-ből: …”ők mindnyájan megismernek engem, kicsinytől fogva nagyig – azt mondja az Úr -, mert megbocsátom az ő bűneiket, és vétkeikről meg nem emlékezem” – könnyes szemmel rám nézett és azt mondta: „Akkor ez igaz.” Ki tudta más, mint az Úr, hogy ezen az estén ez lesz az Ige?
Másnap Juditka más emberként ment haza. Édesapja, akivel együtt él, és aki azóta már szintén elfogadta az Urat, így beszélt róla: Az én leányom meggyógyult. Nem testileg, de belülről egészen. Amilyen elkeseredett, kétségbeesett volt, olyan boldog és szabad most betegsége ellenére. Hívő fiatalok közt testvéreket, baráti kört talált. Biztos, hogy az a Jézus, aki megkereste őt, az végigvezeti ezen az úton.
(…)


VÉGE

_________________
"Mindenekben hálát adjatok, mert ez az Isten akarata Krisztus Jézusban tihozzátok"(1Thess 5,18 )


Vissza a tetejére
 Profil  
 

HozzászólásElküldve: 2008. aug. 14., csütörtök 17:34 
Bentlakó
Avatar
Offline

Csatlakozott: 2006. okt. 05., csütörtök 20:20
Hozzászólások: 3994
Becsületesség

A prédikáció a becsületességről szólt az egyik vasárnapon. Hétfőn reggel a prédikátor buszra ült, hogy bemenjen irodájába. Kifizette a menetjegyet, és a buszvezető túl sok pénzt adott neki vissza. Utazás közben a lelkipásztor gondolkodott azon, hogy Isten milyen külön pénzt adott neki, amire szüksége lehetett volna azon a héten. De nem tudott megnyugodni, és mielőtt leszállt volna, odament a buszvezetőhöz: „Ma tévesen adott vissza. Ezért visszaadom a többletet.” A buszvezető megjegyezte: „Nem tévedtem. Részt vettem tegnap a prédikációján, amikor a becsületességről beszélt. Elhatároztam, hogy ma reggel próbára teszem.”


Erről eszembe jut…Pár évvel ezelőtt egy üzletben dolgoztam, miután kiszolgáltam a vevőt, leszámoltam a visszajáró pénzt, megfordultam és elpakoltam a helyére az árut amit leszedtem, de nem vittek el.Amikor végeztem akkor pillantottam meg, hogy a pénz ott hever a pénztárgép mellett.Sehol senki, csak a pénz ami valamivel több mint 9000,-ft volt.Elsőnek ugyanaz volt a gondolatom, mint a tiszteletesnek, hogy hű mekkora áldást kaptam.Járkáltam a sok pénzzel a kezemben.(nekem sok pénz)
Imádoztam,- Uram ne engedd, hogy a kapzsiság uralkodjon felettem, habár nagy szükségem lenne erre a pénzre.Uram engedd, hogy a Te akaratod szerint cselekedjek.
Abban a pillanatban tudtam mi a helyes.A pénzt beleraktam egy kis zacskóba, még tűzőgéppel le is zártam és betettem a fiókba.Kb. 3óra telt el, és megjelent egy sápadt, zaklatott hölgy.Kérdezte, hogy nem itt hagyta véletlenül a pénzét?Szuper volt!!!!Olyan nagy megkönnyebbüléssel adtam át.
Azért záráskor megjegyeztem:-Uram jó lett volna nagyon az a 9000,-ft.
Kb.egy hét múlva, kaptam egy utalványt, pontosan 9000,-ft volt.
Valami rendkívüli segély amit nem is igényeltem.


Vissza a tetejére
 Profil  
 

HozzászólásElküldve: 2008. aug. 14., csütörtök 17:50 
Bentlakó
Avatar
Offline

Csatlakozott: 2006. szept. 30., szombat 08:33
Hozzászólások: 1884
Tartózkodási hely: Bács-Kiskun megye
:D Ezt nagyon jó volt olvasni!


Vissza a tetejére
 Profil  
 

HozzászólásElküldve: 2008. aug. 14., csütörtök 18:27 
Bentlakó
Offline

Csatlakozott: 2007. okt. 25., csütörtök 20:49
Hozzászólások: 1814
.


-Valóban csodálatos Istenünk van, mindég többet ad, mint amennyit
elvár.-- Szivmelengető és hiterősitő hétköznapi esetekkel bizonyitja.

-Aranyos példákat hoztál ! :)


L.

_________________
"A teljes Irás Istentől ihletett."
2.Tim.3,16


Vissza a tetejére
 Profil  
 

Hozzászólások megjelenítése:  Rendezés  
Új téma nyitása Hozzászólás a témához  [ 116 hozzászólás ]  Oldal Előző  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8  Következő

Időzóna: UTC + 1 óra


Ki van itt

Jelenlévő fórumozók: nincs regisztrált felhasználó valamint 0 vendég


Nem nyithatsz témákat ebben a fórumban.
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Nem szerkesztheted a hozzászólásaidat ebben a fórumban.
Nem törölheted a hozzászólásaidat ebben a fórumban.
Nem küldhetsz csatolmányokat ebben a fórumban.

Keresés:
Ugrás:  
Style by phpBB3 styles, zdrowe serce ziola
Powered by phpBB © 2000, 2002, 2005, 2007 phpBB Group
Magyar fordítás © Magyar phpBB Közösség