Kedves Rosta

káli istennő ezen a szűrön már nem menne át,
ami pedig a hamis isten imádását illeti abban nem csak a hinduk hanem a" keresztények" is
már "bizonyítottak"

elvégre a keresztes háborukba sem azért mentek az emberek mert a sátán kérte tölük hanem mert szerintük az istenük.

Ha vissza pörgetném az idő kerekét akkor azt látnám,hogy a keresztény kulturákban ugyanannyi kegyetlenség folyt az igaz isten nevére való hivatkozás alatt mint más vallású kulturákban,ahol természetessen szintén előszeretettel hivatkoztak istenre.

a Biblia ismerete szemlátomást kevés volt ahhoz,hogy valóban az igaz Istenre halgasson a világ keresztény fele.

Sem az első sem a második VH-rú nem iszlám vagy hindú kulturkörnyezetben robbant ki,és
szemlátomást nem okozott nehézséget a sátánnak,hogy kitombolja magát a keresztény világban,amint az egyik keresztény vágta el a másik keresztény torkát,amig egyik keresztény pap szentelte meg azt a fegyvert
amivel szintén keresztényeket gyilkoltak halomra.

Számomra ezért sem létezik sem keresztémy sem hindú sem iszlám Isten,hanem kizárólag a Teremtő Isten.

Aki természetessen nem nő és nem lehet káli a pusztító sem,mert bálványokat nem imádok.

És aki ugyan ezt teszi legyen vagy keresztény vagy hindú vagy muszlim,az kizárólag az egy igaz Istent a teremtő Istent imádhatja.

Mert nem a kereszténységben nem az iszlámban és nem is a hindúizmusban van Isten,hanem azon túl.

Szeretettel Gabriel

Kedves Gabriel!

Úgy gondolom, hogy nem arra válaszoltál, amit beírtam. Hiszen nem arról van szó, hogy ki is a keresztyén ember, és a hindu ember az ő bűnös állapotában, hanem arról van szó, hogy ki az Isten, akit imádunk.

Neked egyedüli látásod róla az, hogy a teremtő. Tudjuk, hogy számos vallás mondja az ő istenét teremtőnek, így valóban mondhatjuk, hogy interteista vagy ebben a jelentős vallási kérdésben, bár még ezt a kifejezést nem hallottam, most költöttem. Mi keresztyének meg azt mondjuk, hogy Jézus által ismerünk rá az Istenünkre.

Erről van szó, nem másról.

Kedves Rosta

Azt,hogy ki imádja az igaz Istent és ki egy bálvány istent,azt hitelessen csak Isten képes megállapítani.

Én leírtam,hogy szerintem mikor nem tud az ember egy bálványt imádni.

Ennyit tehettem.

Amit nem tehetem meg,hogy bármelyik vallást is
egy másik vallás főlé helyezzek,ha nem a vallásokban hanem azon túl látom Istent.


Én viszont nem hiszek abban,hogy Isten kizárólag egy adott kulturkörben"zsidó-keresztény" nyilvánúlt volna csak meg a próféták álltal,erre próbálrtam utalni amikor azt írtam,hogy Isten a vallásokon túl van.

Erre jó példa Jézus viszonya a zsidósághoz,hisz nem kizárólag a zsidóknak hírdette
az igazság útját.

A meglátásom szerint már ez is arra utal,hogy Isten nem korlátozza egy szük kulturkörnyezetre a tanítását,hanem minden kulturkörnyezetben megjelentek a prófétái,akik az adott kulturkörnyezetbe
illeszkedően adták tovább Isten tanítását.

Ezek a tanítások viszont az évezredek során eltorzultak,mivel akik ezeket a tanításokat átvették,ők már nem rendelkeztek azzal az Istenbe vetett hittel,mint a próféták.

Ez a fajta torzulás,mint a zsidóság mint a kereszténység esetében szintén jól látszik.

És természetessen arra válaszoltam amit írtál,persze nem a Te fejeddel gondolkozom,így számomra az írásod értelemszerűen nem azt jelenti mint számodra ,

és mint látom a válaszaidból a Te számodra sem azt jelenti az én írásom,mint az én számomra,hisz folyamatossan arra térsz vissza amire már szerintem többféle nézőpontból megvilágítval is válaszoltam.

Úgy,hogy szerintem lépjünk most már tovább

Szeretettel Gabriel

Az való igaz, hogy nem a keresztyén ember privilégiuma, hogy viselkedésében kizárólagosan ő az Istennek tetsző. Ez Jézus példázatai is mutatják, tanítják. A bűnös ember akkor is bűnös, ha keresztyén. Ugyanakkor a keresztyén emberek privilégiuma, hogy leginkább értsék, hogy ki is az Isten, és mit is tanít nekünk.

Amikor arról beszélsz, hogy a különböző népek már részesültek Isten tanításában, csak elfelejtették azt, és eltorzult Isten látásuk, akkor voltaképpen azt mondod, mint a muszlimok, ami persze nem probléma. Ez annyiban elfogadható, hogy a különféle népeknek létezik egyfajta Isten látása. Viszont amint mondtam, a keresztyének számára, megismerve ezt a látásmódot, ez igencsak részleges, és esetleges.

Mi Jézustól kapott tanításokon keresztül ismerjük Istent, az Atya, Fiú, Szentlélek egységében. Ezzel szemben te a hitedről, az Istenhez vezető hitről, mint valamiféle ihletett istenhitről beszélsz, amely kizárólag a Szentlélek hatásaira épül. Ha jól értem nem tartod elsődlegesen fontosnak az ismeretek megszerzése szempontjából a Biblia által nyújtott tudást. Gyakorlatilag ezt az elvet vallják az újgnosztikusoktól kezdve a táltosokon keresztül a legkülönfélébb ezoterikusok is. Semmi gondom ezzel, csak hát ezt nem tartom valódi Isten látásnak. Ez amit csinálsz, az nem a keresztyénség része.

Ezért mondom azt, hogy az Isten imádása esetleges egy természethívő vallásnál, vagy egy Síva, esetleg Káli vallásnál. Isten imádása a keresztyénségnél más, nem esetleges, hanem célratörő. A keresztyén meditáció pedig valóban a ráhangolódás útja Istenre.

ÖRÖMTELI SÍRÁS

„mindnyájan, akik erre jártok, nézzetek ide, és lássátok: van-e oly fájdalom, mint az én fájdalmam, amelyet nekem okoztak, amellyel megnyomorított az Úr izzó haragja napján?” (Jeremiás Siralmai 1,12)


Olykor, amikor az Úr asztalánál ülök, meg kell kérdeznem önmagam: „Mi van velem? Hogyan ülhetek itt és gondolhatok a Megváltó szenvedésére anélkül, hogy könnyekben törnék ki?”

Kő vagyok-e, és nem ember, és én csak állok részvétlenül…
hogy csak állok a kereszt alatt, Kérlek, sújts rá kőszívemre
Krisztusom! Folyik a véred, úgy, ahogy csak Te ütsz egyedül:
és ezt önként vállaltad magad! hogy meglássam bűnös keménységem,
…rengett a föld, eltűnt a Nap, és sírni tudjak észrevétlenül!

Nagy tiszteletet érzek minden érzékeny lélek iránt, akit a haldokló Megváltó szenvedése annyira megindít, hogy könnyekben tör ki. Gondolok most hívő fodrászomra, Ralph Ruoccóra. Mikor mögöttem állt, és a hajamat nyírta, gyakran beszélt azokról a szenvedésekről, amelyeket az Úrnak kellett elviselnie. És gyakran szólt így, miközben könnyei a kendőre hullottak: „Nem is tudom, miért volt hajlandó Ő értem meghalni. Olyan nyomorult alak vagyok. És mégis hordozta a bűneimért járó büntetést a maga testében a kereszten.”
Gondolok arra a bűnös asszonyra, aki könnyeivel áztatta az Úr lábait, és hajával törölte meg, s azután megcsókolta és drága kenettel megkente (lásd Lk 7,38 ). Bár ez még a Golgota előtt történt, mégis a maga érzéseivel közelebb volt az Úrhoz akkor, mint én most, a magam megfontolt tudásával és minden kiváltságával.
Miért vagyok ilyen jégtömb? Talán azért, mert olyan kultúrában nőttem fel, amelyben a sírást férfiatlan dolognak tartják. Ha így van, akkor ezt a kultúrát bár sohase ismertem volna meg! Nem szégyen a Golgota árnyékában sírni; inkább az a szégyen, ha ott sem tud az ember.
Ezért ezentúl Jeremiás szavaival kell könyörögnöm: „Bár csak a fejem víznek, és a szemem könnynek forrásává válnék! Éjjel-nappal siratnám…”(Jer 8,23), ti. sírnék a szenvedés és a halál miatt, amit bűneim a bűntelen Megváltóra hoztak. És magamévá teszem Isaac Watt halhatatlan szavait:

Jobban tenném, ha piruló arcom
elrejteném keresztje előtt,
és sírni tudnék szívből, igazán
s bűnbánó szívvel látnám újra Őt!
Uram, óvj meg engem a könny nélküli keresztyénségtől!




William MacDonald: Ösvényem világossága – augusztus 06.

Nem tudom, hogy ezt miért írtad be ebbe a topicba, de igazad van, hogy olyan kultúrában nőnek fel a gyerekeink, ahol nem ildomos sírni. Pont erről beszélgettem a nejemmel a fiatal kolléganőm búcsúzója kapcsán.

Nagyon szereti mindenki a 30 éves fiatal nőt, és mivel elment a cégtől, hát elbúcsúztattuk. Összejöttünk sokan, és amikor bejött a szobába teljesen meg volt lepődve, és hát zavarban is volt. Kedves volt mindenki, megtapsoltuk, ajándékokat adtunk át, süteményeket kínáltunk körbe, és minden hasonlót, de azért csak kicsordult a könnye a lánynak. Éppen arról beszélgettünk a nejemmel, hogy egy nő zavarában esetleg sírhat, de egy fiatalembertől azért ez nagyon ciki lett volna.

Emlékszem fiatal koromban még a napi beszélgetés közben teljesen természetesen jött ki, hogy egy nőn erőt vett a síráős, ha mondjuk közeli rokonának halála jött szóba, majd orrát megtörölve ment tovább a beszélgetés. Ma ilyet már nem tapasztalni. Nem tudom honnan vesszük ezt a rideg módit, talán az amerikai filmekből, de tényleg egyre kevesebbet sírunk. Már egy temetésen sem helyes dolog elsiratni a közeli hozzátartozót.

Nem is tudom, hogy ez mi. Jólneveltség akar ez lenni, az érzelmek megvetése, vagy akkor vagyunk többek, ha nem mutatjuk ki az érzelmeinket? Mindenesetre érdekes a kérdés általában is...

Nyilvánvalóan az volt a szándékom, hogy mindenki gondolkodjon, "meditáljon" MacDonald sorain, nevezetesen; kell-e zokogással demonstrálni keresztyénségünket.

(Engem megihletett - nem kevés testvéri ráhatással - a gondolatsor egy értekezés elkövetésére...)

Nos ez lett a téma folytatása bennem:


Keresztények sírjatok…

Van egy ilyen című és kezdetű népének a katolikus vallásgyakorlatban. Mikor és hol van helye – ha egyáltalán – a sírásnak a hitéletünkben? Kapcsolódhat-e a jézusi útjárásunkhoz, az Úrral való közösségi létünkhöz a sírás?
A hivatkozott népének így folytatódik:
„… mélyen szomorkodjatok! Keseregjen minden szív, aki Jézusához hív! Nincsen abban irgalom, Hozzád buzgó fájdalom, aki Téged meg nem szán, ó Jézus a keresztfán. Szent testednek sebeit, vérrel folyó kékeit, aki látja és nem sír – élő hittel az nem bír.”
Nagyböjtben rendeli énekelni ezt az egyház liturgiáért felelős vezetősége. A húsvétot megelőző negyven nap a bűnbánat, a lelki tisztulás ideje a katolikus egyház szerint, amikor nem keresztényi dolog az örömködés. Ezt a hangulatot kívánja előidézni, elősegíteni az idézett gyülekezeti ének. Túl azon a kimondva- kimondatlanul létező (különösen a katolikus egyházban tapasztalható) félreértéstől, miszerint a keresztyén élet, mint olyan, a liturgikus naptárhoz igazított hangulat-érzelem dolga – nézzük meg azt, hogy a nagypéntekre gondolva, azt aktualizálva; mennyire van helye a sírásnak, együtt érző „kétségbeesésnek”!
Mindez annak kapcsán jutott eszembe, hogy minap olvastam William MacDonald elmélkedését ilyen formán:
„Olykor, amikor az Úr asztalánál ülök, meg kell kérdeznem önmagam: ’Mi van velem? Hogyan ülhetek itt és gondolhatok a Megváltó szenvedésére anélkül, hogy könnyekben törnék ki?’ (…) Nagy tiszteletet érzek minden érzékeny lélek iránt, akit a haldokló Megváltó szenvedése annyira megindít, hogy könnyekben tör ki. (…) Nem szégyen a Golgota árnyékában sírni, inkább az a szégyen, ha ott sem tud az ember.” (augusztus 06. „Ösvényem világossága”)
A Biblia nem kevésszer beszél a „sírásról”, annak helyénvalóságáról (gondoljunk csak Prédikátor 3,4 Igére, miszerint „ideje van a sírásnak”), el egészen addig, hogy „Boldogok, akik sírnak..”(Mt 5,4). Már most vizsgáljuk meg vonatkoznak-e ezek a megállapítások, felszólítások a golgotai eseményre, Krisztus kereszthalálára!
(Ha egy konkordancia /szójegyzék/ segítségével átnézzük a Szentírást, mintegy ötvenszer találkozunk a sírni főnévi igenév valamilyen változatával, alakjával. Ennél összehasonlíthatatlanul több az öröm, örül előfordulása. Talán ez is jelez valamit a két, ellentétes tartalmú hangulat, lelkület fontossági sorrendjéről).
Biblikus értelemben többnyire kétféle dolog miatt sírhat az ember. Az egyik, amikor Isten „bevilágít” az életébe, ráébred elveszettségének és elkövetett bűneinek súlya alatt lelkileg összeroskad és kétségbeesetten zokog. Ilyen volt a bűnös asszony esete Jézussal, a farizeus Simonnál. (Lk 7,38 ). De ez történt Péterrel is, amikor a kakas hangjára rádöbbent gyáva árulására, s hogy mindezt az Úr Jézus az ő hősködésére válaszul meg is mondta előre.(Mt 26,75). A másik, amikor valakinek a fájdalma olyan megrendítő – talán azért, mert az illető kedves, közeli személy –, hogy együtt „kell” sírni vele. S mindez spontán, természetesen megy végbe, anélkül, hogy valaki önmagát nevelné rá a Róma 12,15 Igéinek megfelelni akarván. Ilyen megrendültség tapasztalható Jézusnál, amikor Lázár sírjához megy, s látja a jelenlévők megtörtségét. A legnemesebb sírás és fájdalom persze a mások elrontott élete, kárhozatba vivő, megtéretlen állapota feletti érzésből, gondolatból fakad. Ezt tette az Emberfia, Jeruzsálemet siratva az oda bevonulása előtt. S ezt kellene tennie gyakorta minden keresztyénnek is a világ fiaiért közbenjárva.
Amennyiben az evangéliumok tudósításait tanulmányozzuk abból a szempontból, hogy Jézus kínszenvedése, megalázottsága és kereszthalála mennyiben késztette a jelenlévőket sírásra, csak egy asszonycsoportról olvashatunk ilyen értelemben (vö. Lk 23,28 ). Eldöntendő kérdésünk szempontjából az most mellékes, hogy valóságos volt-e a megindultságuk, vagy a keleti népeknél szokásos, „hivatalból síró”, ún. sirató asszonyok voltak. A keresztúton találkozott velük a Megváltó. Így reagált az ő szánakozásukra:
„Jeruzsálem leányai, ne sírjatok rajtam. Inkább magatokon sírjatok, s gyermekeiteken.” (Csia ford.).
Ez azért elég egyértelmű. Bizonnyal nem az együttérzésből nem kért az Úr, még csak nem is az ennél fontosabb dologra kívánta irányítani a sírók figyelmét. (Persze ez nem jelenti, hogy az a megfelelő hozzáállás, ha szenvtelenül, gúnyos-kárörvendően tekint bárki akár egy emberi gyötrelemre, kínhalálra – aki esetünkben történetesen Isten Fia is egyúttal). Az ember alapvető rendeltetése, keresztyéni útjárásának előfeltétele, hogy Isten szemével és szívével lássa a világot, önmagát, küldetését. Ilyen értelemben kell a Golgotára, Jézus kínszenvedése és halálára tekinteni. A teremtő és mindenható Isten, Aki téren és időn kívüli, örök létező, Aki számára nincs múlt- jelen-jövő, csak folyamatos MOST – látja és tudja a világ (s benne minden ember) végérvényes állapotát is. Ezt mi emberek úgy éljük meg, s akként értelmezzük (hiszen mi tér és idő korlátai között éltük és éljük múltunkat, jelenünket, majd jövőnket), hogy a földi életét befejező xy vélhetően üdvözült vagy vélhetően elkárhozott. De, mert Isten az állandó jelenben van, már a világ teremtése előtt tudta és látta, hogy az ember Ádámban és Ádámot követően a bűn foglya, Sátán jogos tulajdona, a kárhozat állapotában leledzik. Teljesen nyilvánvaló volt az is, hogy a maga erejéből, bármennyire megfeszített igyekezetével az ember képtelen erre az állapotra megoldást találni és kreálni. Ezért volt Isten üdvtervében elvégzett dolog már a világ felvettetése előtt, hogy Fiát küldi a Földre, hogy helyettes áldozatul kifizesse az emberek bűneiért az árat, vagyis a HALÁLT, Jézus gyalázatos kereszthalálával. (vö. 1Pét 1,20). Tehát az Úr Jézus megfeszítése s az ezzel kapcsolatos testi és lelki szenvedése, megaláztatása az isteni szeretet embert-megmentő terve és kivitelezése volt. Ha úgy tetszik; az ember üdvözíthetőségének egyetlen megoldási feladatát vitte véghez Krisztus urunk, Megváltónk. Ezért mondta a siránkozó asszonyoknak: Ne engem, hanem magatokat sirassátok! Ebben a felszólító figyelmeztetésben benne vagy egyfelől az, hogy ha Vele, a bűntelennel így el lehet bánni, ugyan mire számíthat a bűnös – és benne van az is, hogy éppen azért kell bánkódni, sírni annak, aki bűnös, mert az istentelen állapota, az örök halál rabságában ennél összehasonlíthatatlanabbul tragikusabb, fájdalmasabb. (Az már üdvtörténeti, teológiai spekuláció, agytorna, ha azon elmélkedünk; mi lett volna az emberiséggel, velem, ha Jézus nem vállalja az Atyától való elszakítottságot, a keresztáldozatot, ha a Gecsemáné kertből visszafordul? Mert) csak attól kezdve, és annak kegyelmi ajándékaként lehetséges a megmentettsége bárkinek, aki fel- és beismeri, megvallja: ENÉLKÜL A FELFOGHATATLAN ÉS ÉRTHETETLEN ISTENI SZERETET NÉLKÜL, AKI - ÉS AMI ÍGY MEGALÁZZA MAGÁT, ÉS AMI ISTENI TELJESSÉGÉBŐL TELIK AZT ÁLDOZZA ODA AJÁNDÉKKÉNT; ENÉLKÜL MENTHETETLENÜL ÉS VÉGÉRVÉNYESEN AZ ÖRÖK KÁRHOZAT MARADT VOLNA AZ OSZÁLYRÉSZE.
Meggyőződésem szerint tehát sem nagyböjtben, sem máskor nem kell a „kereszténynek sírnia”, különösen nem azzal a „teljesítménykényszerrel”, mintha az már keresztyén lenne, aki sír Jézus kínjai miatt, aki pedig nem, az máris kiállítja magáról az „antikeresztyén” bizonyítványt. (Az Ige szerint a keresztyénség, a Krisztus-követés hit/engedelmesség dolga. Vö. Jn 3,36)
A szánalom sajnálkozást fejez ki. Akit sajnálunk, azzal azt közöljük metakommunikációilag, hogy szomorúnak tartjuk, hogy ez történt vele. Ha lehetőségünk volna rá, meg nem történtté tennénk ezt a bizonyos kellemetlenséget, bajt, tragédiát. Ugye, milyen képtelenség jönni ki abból, ha ezt a mentalitást, ezt a szánakozást alkalmaznánk Krisztus keresztáldozatára! Pedig nem kevesebbre buzdít, nem kisebb az elvárása a katolikus népéneknek. Egészen más dolog az, ha az úrvacsoravételkor vagy bármilyen elmélkedés kapcsán, amikor az Úr Jézus keresztáldozatára gondolunk, azt próbáljuk elképzelni, ha úgy adódik, ha a Szent Szellem olyan átélést, beleérzést ad, akkor mérhetetlenül megrendülünk, szavunk, sőt szinte lélegzetünk is elakad az isteni szeretetnek eme kifejezhetetlen nagyságától és nemességétől. És igen, ha bűnbe esünk, hasítson belénk a fájdalom, hogy ezért is kellett Jézusnak szenvednie és kínhalált halnia. A szégyennek, a bűnbánatnak vannak – és kell hogy legyenek könnyei, de Jézus kereszthalála felett nem keseregni , hanem ujjongani szükséges egy keresztyénnek.
A megnyúlt ábrázat, a „szomorú szent” viselkedési forma (amihez szervesen kapcsolódik, a „mélyen szomorkodjatok!”) az ún. történelmi egyházak gyülekezeteire jellemzőek, s nemcsak a templomi istentiszteletek alatt, hanem többnyire a köznapokon is. Legalábbis azoknál, akik némileg is hozzátartozónak gondolják a profán életet a hitélethez. Nem kellene ennek így lennie. Elég csak az Ige felszólítására gondolnunk. Pl. „Örüljetek az Úrban mindenkor, ismét mondom, örüljetek!” (Fil 4,4) A mai, ún. neoprotestáns kisegyházak nagy részénél viszont gyakran átesnek a ló túlsó oldalára, és bár nem „szomorú szentek”, de öröm helyett súlytalan és szentségtelen viháncolás jellemzi őket. Istentiszteleteik többnyire istentisztelettelenséggel terhesek. Isten Fiát haveri szintre süllyesztenék, a Sátán elleni, vérre menő, Örök Életet veszélyeztető, sosem véget érő harcot a kisujjukból kirázható mókás produkciónak képzelik. Magabiztosan emlegetik az Ördög ülepen-billentési akciójukat. Hogy mindehhez ugyancsak semmi köze Istennek – számomra bizonyosnak tetszik.
S ha már itt tartunk, meg kell említeni azt az Ige-ellenes gyakorlatot ezeknél a közösségeknél, ami az érzelmekre, a hangulatra „utazva”, úgy hív a Jézus melletti döntésre, ami mintegy JÓ BEFEKTETÉS, mert megoldja az élet problémáit, anyagi jólétet biztosít, stb. Ez az olcsó, siker-evangélium kiiktatja a bűnös, elveszett ember szembesítését önmaga elveszettségi állapotával, a bűnbánat szükségszerű könnyeit elmulasztva. Valós, Krisztusban meggyökerező megtérés így aligha jöhet így létre. A hit erős megpróbáltatásai, a feldobott hangulat elmúlása többnyire az „egésznek való hátat fordítást” eredményez.
Tehát: Keresztyének NE sírjatok az Úr keresztáldozata miatt, de ne is idétlenkedjetek! Csak a bűnbánat könnyeit hullassátok – amennyiben a jézusi útjárásban előfordulna valamilyen elbukás, vétkezés. Ige szerint ÖRÜLJETEK, nem feledve: ki az Úr és ki a szolga, ha mégúgy is nagylelkű az Örökkévaló, és gyermekének fogad. A szülői tisztelet nem számolódik fel a gyermekkel kapcsolatos mégoly bizalmi viszony esetén sem.

2008.o8.o9. Mihálovics Zoltán

.


-Aki még soha nem sirt a bünei miatt, kétséges, hogy megszomorodott-e
valaha is "Isten szerint"

-És ezen nem "meditálni" kell, mert a meditáció negativ befelé nézés,
önmagunkban keresve a megoldást,- hanem a "hit" kell, amivel felnézek
a Keresztre, onnan várva a gyógyulást és szabadulást.- Ez pozitiv és aktiv
cselekedet.


L.

1.rész

Egy énekkel kezdjük mindjárt az alkalmat, majd a Tízparancsolatot fogom olvasni. Úgy terveztem, hogy felolvasok egy parancsolatot, röviden elmondom, mire figyelmeztet és a keresztyén élet során miben segíthet az adott ige, aztán kérdéseket teszek fel, amelyek alapján mindenki magában, csendben önvizsgálatot tarthat. Minden parancsolat végén egy rövid imádság következik. A 10. parancsolat után pedig együtt kérjük majd Isten bocsánatát bűneinkre, és kegyelmét életünkre, és együtt veszünk részt az Úrvacsorában is.

ÉNEKELJÜK most a 345. dicséret 1-2. versét!

Urunk, Istenünk!
Kérünk Téged, hogy jelenléteddel töltsd be most szívünket-lelkünket! Add, hogy Igéd tükrébe nézve megláthassuk magunkat. Adj nyitottságot, őszinteséget, hiszen – ahogy énekeltük is – te előled elrejteni semmit sem lehet. Urunk, megvalljuk most neked bűneinket, mulasztásainkat, és kérünk, hogy világíts be életünk legsötétebb zugaiba is, hogy semmi olyan ne maradjon bennünk, ami tőled elválaszthat!
Urunk, nem akarunk abba a hibába esni, hogy azt mondjuk: nincs bűnünk, mert ezáltal magunkat csaljuk meg, és Téged pedig hazuggá teszünk. Ezért most megvalljuk bűneinket, mert tudjuk: te hű és igaz vagy, és megbocsátod vétkeinket és megtisztítasz minket minden gonoszságtól. Segíts, hogy mi is úgy tudjunk megbocsátani egymásnak és magunknak, ahogyan te már megbocsátottál nekünk Krisztusban: egészen és tökéletesen. Ámen.

1. PARANCSOLAT
„Én az ÚR, vagyok a te Istened, aki kihoztalak Egyiptom földjéről, a szolgaság házából. Ne legyen más istened rajtam kívül!”
Ez a parancsolat egyedül Istenre tereli figyelmünket, aki valóban szeret minket, aki megszabadít a megkötözöttségünkből, aki jót akar nekünk, és csak jót akar adni nekünk. Figyelmeztetés ez arra, hogy Isten a mi életünkben valóban Isten legyen, hiszen csak így tudja kibontakoztatni hatalmát az életünkben. Ugyanakkor segít is ez a parancsolat, mégpedig abban, hogy ne kelljen félnünk más hatalmaktól és istenségektől. Segít, hogy lelki sóvárgásunk közepette nehogy bálványoknak és olyan hatalmaknak vessük alá magunkat, amelyek szolgaságba taszítanak. Megóv mindentől, ami eltávolítana minket az Istentől, és ezzel átadna minket a megsemmisülésnek testi és lelki téren egyaránt.

Gondold most végig: Isten valóban Isten az életedben, vagyis mindennél értékesebb számodra, és azt tartod legfontosabb feladatodnak, hogy az Ő dicsőségére élj, az Ő akaratát követve?
Meg vagy elégedve az Istennel való kapcsolatoddal?
Milyen szerepet játszik Isten az életedben: döntéseidnél… a megfontolásoknál… a mindennapi viselkedésedben?
Gondold végig, mennyire kötődik a szíved: szenvedélyhez… ideológiához… a munkádhoz… a sikerhez… pénzhez…
Mi történik, ha Isten ezt elveszi tőled?
Rá tudod-e bízni teljesen magadat Isten vezetésére, minden más hatalmat kizárva?

Urunk, megvalljuk, hogy sokszor nehéz úgy élnünk, hogy Te legyél az első és legfontosabb számunkra. Elhanyagoljuk a veled való kapcsolatunkat. Nem tudunk teljesen rád hagyatkozni döntéseinkben, mindennapi dolgainkban. Urunk, kérünk, szabadíts meg minket minden megkötözöttségünktől, minden olyan rabságból, amely Tőled zár el. Add, hogy ne hathassanak ránk ördögi erők, hanem csak a Te Szentlelked életet adó ereje! Ámen.

2.rész

2. PARANCSOLAT
„Ne csinálj magadnak semmiféle istenszobrot azoknak a képmására, amik fenn az égben, lenn a földön, vagy a föld alatt a vízben vannak. Ne imádd, és ne tiszteld azokat, mert én, az ÚR, a te Istened, féltőn szerető Isten vagyok! Megbüntetem az atyák bűnéért a fiakat is harmad- és negyed ízig, ha gyűlölnek engem. De irgalmasan bánok ezer ízig azokkal, akik szeretnek engem, és megtartják parancsolataimat.”
Ez a parancsolat megóv minket attól, hogy valami olyat imádjunk, ami kisebb minálunk. Megóv attól, hogy a saját projekcióink és torzításaink rabjává váljunk. Megóv a félelmetes és elnyomó istenképtől, ami lerombolhatja az Istenbe vetett bizalmunkat, és a vele átélhető örömöt. Valóságos Isten-képet, helyes önképet és emberképet tanulhatunk általa. Az Istenről alkotott elképzeléseinket átformálja és ráirányítja figyelmünket Isten önmagáról szóló kijelentésére.

Elismered-e, hogy Isten nagyobb, mint a róla alkotott gondolataid, elképzeléseid és fogalmaid?
Elismered-e, hogy Isten nem lehet behatárolni?
Megpróbálod-e Őt olyan képekhez hozzákapcsolni, amelyeket te magad alkotsz róla?
Kételkedsz-e Istenben, amikor nem felel meg az elképzeléseidnek?
Istenről szóló gondolataidat, szavaidat, és az ezekből következő cselekedeteket az Isten szavára alapozod, vagy a saját elképzeléseidre?
Szeretnéd te magad megmondani, hogy kicsoda, micsoda és milyen az Isten?
Tudnak-e hatást gyakorolni hitedre a nem keresztyén vallások és világnézetek, vagy ragaszkodsz a tiszta Isteni szóhoz?

Istenünk! Hatalmas vagy! Nagyobb mindennél, amit valaha elképzeltünk és elgondoltunk Rólad. Felfogni nem tudjuk kegyelmed és jóságod mélységét és magasságát. De emberi eszünkkel mégis próbálkozunk, és utat és határt szabunk Neked, a végtelennek, a soha meg nem szűnőnek. Urunk, szabadíts meg minket az általunk kreált isten-pótlékoktól, bálványoktól. Tisztítsd meg gondolatainkat a téves elképzelésektől. Adj nekünk igaz Isten-ismeretet Jézus Krisztusban! Ámen.

3.rész

3. PARANCSOLAT
„Ne mondd ki hiába Istenednek, az Úrnak a nevét, mert nem hagyja az ÚR büntetés nélkül, ha valaki hiába mondja ki a nevét!”
Ez a parancsolat arra int minket, hogy Isten nevét ne használjuk negatív és helytelen összefüggésekben. Tanít minket arra, hogy Istenről csak jót és dicsőségeset gondoljunk és mondjunk. Megóv minket attól, hogy önös céloknak keresztyén színezetet adjunk. Megakadályozza, hogy Isten nevét mágikus és babonás praktikákhoz használjuk fel. Elvezet minket a bizalmas imádság irányába.

Mit jelent számodra Isten neve?
Átgondoltan használod Isten nevét?
Félsz mások előtt bizonyságot tenni Istenről?
Kegyesebbnek mutatod magad, mint amilyen valójában vagy?
Van-e olyan gondolatod, tetted, szokásod, amit keresztyéninek nevezel, de iránya eltér a Krisztus-követés irányától?
Miért imádkozol? Megszokásból… kötelességből… hogy Istennél kikényszerítsd az akaratodat… hálából… Isten dicsőítésére…
Imádkozol annyit, amennyi lehetőséged lenne?

Urunk, Jézus Krisztus! Csodálatos a Te neved, olyan, amelyre minden térd meghajol! Mi azonban megvalljuk neked, hogy sokszor nem merjük azt mások előtt kimondani. Máskor pedig mondjuk, de mögötte lévő érzéseink üresek vagy épp indulatosak. Istenünk, add, hogy tudjunk benned gyönyörködni, hogy tudjunk a Te nevedről, a Benned rejlő erőről bizonyságot tenni. Tisztítsd meg minden beszédünket! Adj megújulást imaéletünkben, hogy a veled való beszélgetés olyan természetessé lehessen, mint a levegővétel. Urunk, szeretnénk téged dicsérni, magasztalni, áldani minden szavunkkal. Ámen.

4.rész

4. PARANCSOLAT
„Emlékezzél meg a nyugalom napjáról, és szenteld meg azt! Hat napon át dolgozz, és végezd mindenféle munkádat! De a hetedik nap a te Istenednek, az Úrnak nyugalomnapja. Semmiféle munkát ne végezz azon, se te, se fiad, se lányod, se szolgád, se szolgálód, se állatod, se a kapuidon belül tartózkodó jövevény. Mert hat nap alatt alkotta meg az ÚR az eget, a földet, a tengert és mindent, ami azokban van, a hetedik napon pedig megpihent. Azért megáldotta és megszentelte az ÚR a nyugalom napját.”
Ez a parancsolat megóv minket attól, hogy a hétköznapok kapkodásában elvesszünk. Nem hagyja, hogy az életünk teljesen kötelesség-centrikussá váljon. Megteremti a nyugalmat, amelyben visszatalálhatunk Istenhez. Megteremti a szükséges időt ahhoz, hogy Istenre figyelhessünk. Lehetővé teszi, hogy más keresztyénekkel együtt dicsérjük Istent, és ilyen módon a hitet örömteli és erőt adó dologként éljük meg, és ne valamiféle kötelességként.

Milyen arányban van életedben a munka és a pihenés?
Képes vagy az elcsendesedésre?
Hogyan néz ki a vasárnapod? A hétköznapok folytatása vagy a testben és lélekben való megerősödés, a pihenés és az öröm alkalma?
Keresed-e az élő keresztyénséggel a közösséget ezen a napon?
Mit keresel az egyházban? Saját lelki épülésedet… Isten imádását… ünnepélyességet… Isten igéjét?
Milyen módon szolgálod a gyülekezetedet?
Hogyan hat ki a vasárnap a hétköznapjaidra?
Követed-e napról napra Isten vezetését?
Kialakítottad azt a formát, amely által rendszeres helyet adsz Istennek az életedben?

Urunk, Istenünk! Olyan jó elcsendesedni, és olyan jó a Te lábadnál ülni és figyelni Téged. Mégis oly’ sokszor megtagadjuk magunktól ezt a jót. A munka, a rohanás tölti ki napjainkat, és Rád már nem is marad időnk. Istenünk, add, hogy jól tudjuk beosztani az időnket, hogy ebben is Te legyél az első helyen, és hozzád igazíthassunk minden mást. Taníts minket megállni, Rád figyelni. Jöjj be az életünkbe, légy te az Ura minden napunknak, minden percünknek! Ámen.

5.rész

5. PARANCSOLAT
„Tiszteld apádat és anyádat, hogy hosszú ideig élhess azon a földön, amelyet Istened, az ÚR ad neked!”
Ez a parancsolat megóvja a szülőket a gyermekek önkényétől, és a gyermekeket is a szülők önkényétől. Megtanít a hagyományok és a kialakult rend tiszteletére. Tisztába teszi a generációs ellentéteket: tisztelni kell a szülőket, és figyelembe kell venni az álláspontjukat, de nem kell őket mindenben követni. A tisztelet nem egyenlő a feltétel nélküli szeretetettel. Ráirányítja a parancsolat arra, amit szüleinktől kaptunk. Így segíti a családok együttélését, és segít tisztességben megöregedni. A konkrét szülőkön kívül minden olyan rendre és struktúrára is vonatkozik ez a parancsolat, amelyben élünk.

Mennyire értékesek számodra a szüleid?
Hálás vagy-e nekik azért, amit érted tettek?
Hallgatsz-e rájuk?
Gondoskodsz-e róluk?
Kik vannak befolyással a gyermekeidre?
Úgy élsz, hogy példaképül állíthassanak maguk elé?
Betöltöd-e az Istentől rendelt szerepedet a családban? Férfiként te vagy-e a fej? Nőként segítőtársa vagy-e párodnak? Gyermekként tudsz-e tisztelettel fordulni szüleid felé?
Hogyan viszonyulsz a feletteseidhez?
Megadod-e a császárnak, ami a császáré, az államnak, ami az államé?

Urunk, megvalljuk neked, hogy ez a legkisebb egység, a család sem tud úgy működni, ha Téged kihagyunk belőle. Saját útaink és próbálkozásaink pedig szeretetlenséghez, feszültséghez, elhidegüléshez, váláshoz vezetnek. Istenünk, láthatod, mennyire szétzilált családok vannak akár a mi környezetünkben is. Segíts, hogy az édesapák rólad, mint mennyei Atyáról tudjanak példát venni. Formáld az édesanyákat, hogy segítőtársai tudjanak lenni férjüknek. Adj engedelmes és tiszteletteljes szívet a gyermekeknek. Urunk eléd hozzuk országunk vezetőit is. Megvalljuk neked, hogy sokszor nehéz rájuk tisztelettel gondolni. Kérünk téged, hogy ez ne vezessen minket engedetlenségre és tiszteletlenségre. Adj erőt ahhoz, hogy megadjuk az államnak is azt, ami az államé, nem emberekre, hanem a Te rendedre való tekintettel. Ámen.