exrefis írta:
Kedves Eeyore!
Itt a megígért összefoglalóm a kiegyezés utánról.
Elbukott a szabadságharc, megtorlás, depresszió, elkeseredés, reménytelenség, kudarc, nyomor.
Innen két úton lehetett tovább menni:
1. Folytatni a nemzeti ellenállást, nem engedni a ’48-ból, vállalni az ezzel járó elnyomást és nyomort, lemaradást és várni a sültgalambot, hátha meghozza nekünk a szabadságot.
2. Kiegyezni az osztrákokkal, ami azzal jár, hogy az ország partneri viszonyba kerül az elnyomásból, jogokat kap, megindulhat a kilábalás, cserébe viszont le kell mondani a függetlenségről.
Mint tudjuk a második verzió nyert és most már azt is tudjuk, hogy Magyarország mindmáig legvirágzóbb korszaka következett, de azt is tudni kell, hogy Deákot az akkori nemzeti radikálisok simán lehazaárulózták.
A nemzeti liberális vezetés nagyon előremutató volt és elősegítette a fejlődés, több dologban is élenjárók voltunk a világban (pl. vallásszabadság terén).
A lényeg, hogy az ország addig soha nem látott fejlődésnek indult, de ekkor alakult ki a konkolyvetésnek számító torzulás is, ami majd később hozta meg a gyümölcseit. Mi az?
Az, hogy a magyar földbirtokos arisztokrata elit még a 19 század eljöttét sem érzékelte és azt gondolta, hogy a feudalizmust tovább lehet folytatni az ipari forradalom után is.
A polgári, ipari gazdasági fejlődés motorjai nem ők lettek, abba nemhogy nem kapcsolódtak be, hanem egyenesen megvetett, lenézett szektornak számított a szemükben az ipar és a kereskedelem.
A polgári fejlődést motorja pedig a zsidó és német iparosok, kereskedők, pénzemberek voltak. (Erre a korszakra szoktak egyébként hivatkozni, amikor azt mondják, hogy befogadó nemzet voltunk. Igen, ez akkor valóban így volt. Betelepült rendesen boldoguló német és zsidó családok egy generáció múlva már díszmagyarban fényképeztették magukat, mert abban a világban érdemes volt magyarrá lenni. Ez mint látjuk majd, nem maradt így. Egyébként ez is egy soha meg nem fogadott tanulság, ha egy kisebbséget asszimilálni akarsz, akkor nem erőszakoskodni kell vele, hanem hagyni élni és magától asszimilálódik. Nem véletlenül mondták a cionisták később, hogy a magyar zsidóság volt a legasszimiláltabb Európában.)
Ráadásul a tanulásnak is ezekben a körökben volt igazán ázsiója, így a polgári foglalkozások jó részében (orvos, ügyvéd, tanár tudós, stb) is felülreprezentálták magukat. Világos, hogy ez a torzulás előbb-utóbb feszültségek forrásává vált.
(Mondjuk a zsidók esetében ez nem volt újság, mert a középkor azzal a „játékkal” telt Európa szerte, hogy a felelőtlen hedonista arisztokrácia eladósodott a zsidóknál, amit egy-egy pogrommal lehetett a legegyszerűbben „letörleszteni”)
A radikális nemzetiek, akik kiátkozták a kiegyezést, meg a dzsentri arisztokrácia, közben nagyon kellemesen beépültek a monarchia bürokráciájába az állami zsíros állásokba és természetes megélhetésnek vették a „keresztény magyar úriember” foglalkozást.
A polgárosodás izmosodásával viszont hosszú távon nem tudott versenyezni a feudális elit, és a zsigeri irigység egyre jobban megszülte a mai napig is tartó megosztottságot és gyűlöletet.
Ahelyett, hogy beszállt volna a polgárosodásba, a tanulásba a fejlődésbe, egyre inkább ellenségnek élősdinek tekintette annak motorjait, első sorban a zsidókat. Minden gond gyökerének egyre inkább a zsidóságot kezdték tartani, így a középkori vallási alapú antiszemitizmus gazdasági, irigység alapú antiszemitizmusként született újjá és erősödött meg.
Ezzel párhuzamosan két másik történet is zajlott.
A katolikus egyház már ebben a korai polgári világban is úgy érezte magát mint hal a parton. Számára az igazi élettér a középkori feudális világ volt, ahol a kereszt a karddal összefonódva, nemzetek feletti befolyással bírt a világban. Ez az abszolút státusz elveszett, de helyette egy új friss lóváltással próbálta visszaszerezni a pozícióját. Ez a friss új ló a nacionalizmus volt, aminek a nyergébe pattant és az addigi nemzetek feletti „globális” pozicionálás helyett a nemzeti vonalon látta a régi dicsőség maradékát megerősíteni. Ez végül valamilyen mértékben később sikerült is.
A másik történet az volt, hogy a monarchiában kiemelt nemzeti pozíciónkkal visszaélve, megfelelő felsőbbrendűséggel kezeltük le a többi nemzetiséget, ezzel megalapozva bennük azt a kívánságot, hogy az első adandó alkalommal lepattanjanak rólunk. Mint tudjuk az első adandó alkalom eljött és ők éltek is ezzel a lehetőséggel.
Visszatérve az ellenségképzésre, nagy katolikus hátszéllel megindult az antiszemita agymosás (antiszemita párt alakult), mintha az lenne a problémák forrása.
Itt álltunk tehát magyarok a századfordulón, jött a kapitalizmus szekere, amire ahelyett, hogy felszálltunk és a lovak közé csaptunk volna, megpróbáltuk megállítani.
Mondván: a kapitalizmus, ipar, kereskedelem az zsidó találmány, az ezzel szemben indult baloldali ellensúly mozgalom szintén zsidó találmány mi meg csak itt nézünk. Mi a fenét csinálunk? Kávéházi népnemzetiek aztán kitalálták a „magunkfajtának” való harmadik utat. Ami persze nem létezik, és ami nincs afelé nem lehet hajózni. És mint ahogy előzőleg idéztem a bölcseket: annak a kapitánynak, amelyik nem tudja hová megy, mindig rossz irányból fúj a szél.
Az első VH előtt úgy nézett ki Európa, hogy szinte mindenütt dinasztikus uralkodók tartották a feudalizmus frontját és a monarchiához hasonlóan a polgári világ megerősödése miatt recsegett ropogott a feudális államgépezet (te szereted az filmes példákat, a „Redl ezredes” elég jó korrajz). Csak kevés kivétel van, ahol szervesen és hasznosan tovább tudott élni a királyság intézménye (Pl. Nagy Britannia).
A magyar elit azt sem fogta fel, hogy egy nagyon lényeges, stratégiai döntés előtt áll. Akkor, a VH előtt kellett volna kiszállni a monarchiából, nem utána. De mennyire volt elvárható egy feudális élősködő elittől az önkiherélés? Hát ennyire. Éppen ezért meg is indult az ország a 20. századi tragikus vesszőfutásos süllyedésben.
Az én meglátásom szerint ez volt az oka, hogy egy európai szinten is tényezőnek számító fejlett pozícióból mára száz évet elvesztegettünk a fejlődésben. És lényegében ma is ennek a levét isszuk, ma is ezek az gyűlöletek és ellenségeskedések rágják az országot belülről mint egy parazita. Nagyon nagy felelőssége van ebben a történelmi egyházaknak, akik látás nélkül még szekértolóivá is váltak az ordas eszméknek és nem mentes a felelőségtől a kisember sem, amelyik befogadójává vált ezeknek.
Végül Kedves Eeyore, mivel az irodalmi példákat is szereted, idemásolok egy Lővy Árpád verset. Ő ugyan nem erről, meg az ilyen verseiről híresült el éppen ezért az utolsó sort ki is cenzúráztam, de ő egyébként a Magyar Nemzeti Múzeum elnöke volt, valamint az Elte nagy tiszteletben álló tagja, abban a korban amiről beszélünk.
Van egy tartozásom. Szerencsére nem tudtam aludni, így fél hattól van időm írni.
Exrefis, szerintem az irományod több sebből vérzik. Két problémám van vele. Az egyik külsődleges, mert azokra a marxista történészek által gyártott panelokra emlékeztetnek a részei, amelyeket olyan szorgalmasan sulykoltak egykor. A problémát viszont máshol látom. Engem tipikusan a Kolozsvári Grndpierre Emil által megfogalmazott magyar szindrómára emlékeztet az írásod, mégpedig az első gondolat csapdájára. Ilyenkor a megfogalmazó ránéz egy témára, és azt írja le, ami az első lépésben eszébe jut róla, és nem járja körül a kérdést, hogy kiderítse, mi is az igazság.
Már maga a kiegyezés olyan téma, amelynek könyvtárnyi irodalma van. Te egy sorban írtál valami pozitívat róla. Ebben a kérdésben zsenik feszültek egymásnak pro és kontra. A szerintem jobbak szerint a kiegyezés, amely 50 évre bekonzervált a társadalomba egy meggyökösödött, torz társadalmi szerkezetet votl minden rossznak okozója. Sokak szerint éppen az oka lett az elkövetkező társadalmi bajoknak. Hogy mennyire az évtizedek óta sulykolt témát emlegeted mutatja, hogy a kiegyezés éppen hogy a földbirtokos, arisztokrata rétegnek a támogatását élvezte, amelyet támadsz. A kiegyezés pártján olyan emberek álltak, mint Deák, a két Andrássy, Apponyi Albert, Tisza István, és hasonlóak. Vérbeli földbirtokos arisztokraták. A kiegyezés ellen felvonulók pedig Kossuth, Táncsics, Vajda János, Ady Endre, ők azok, akiket te begyökeresedett nemzeti radikálisoknak nevezel. Jellemző Kossuth nagy vitája Deákkal ebben a kérdésben.
Ami a földbirtokos, arisztokrata kritikádat illet, miszerint a polgárosodás gondolata el sem jutott annak a csökött agyához, hát ez is eléggé az első gondolatba illik. Emlékeztetnem kell, hogy mekkora pezsgés indult be az országba a felvilágosodás idejében. Hogy éppen ez a réteg volt a hajtóereje az ország feudalizmusból való kiragadásának, és a beinduló polgárosodásnak ez volt a bázisa. Éppen a kiegyezés volt az, amelynek következtében a korábban olyannyira áhított polgárosodási gondolat megrekedt közöttük, és megmerevedett. Ennek az ellentéte jött létre az úri társadalom zsákutcás, rendies képlete, amit természetesen nincs okunk dicsérni. A zsidóság, és a németek térnyerése a társadalomban tény, de nem feltétlenül a polgárosodás hiánya miatt történhetett ez meg. A korabeli Németország eléggé polgárosodott volt, de egyfajta zsidó térnyerés ott is, de más polgárosult országokban is megtörtént.
Ha egy országban egy réteg komoly mértékben kihasználja, lefoglalja a gazdasági erőket, társadalmi pozíciókat, akkor az mindenhol feszültséget generál. Azt, hogy egy ország milyen mértékben képes ezt békésen, közmegegyezéssel rendezni, az nagyon függ az országtól, és az adott történelmi helyzettől. A kérdés rendezési módja a hutuk, és tuszik példájától kezdve az örmény genocídiumon át, a gyarmatosított országok hatalmas rendszerében az országok máig élő gazsasági kihasználásán át, a maláj kínai ellentét mindkét fél számára, és az ország számára is teljes stabilitást, és fejlődést biztosító megegyezésen keresztül az angol asszimilációig tart.
A zsidó réteg gazdasági térnyerése számarányához képest nagyon jelentős volt. Az I. Világháború után nálunk is akkora volt ez a térnyerés, hogy amint beidézted példának Ungvárytól, a budapesti ipari ingatlanok 66%-a zsidó birtokban volt a harmincas évekre, de a földbirtok tekintetében is eljutottak a 40 %-ig. Már ez a tény óhatatlanul is kiváltott a társadalomban egy olyan reakciót, amely minden hasonló helyzetben lévő államban megtörtént. Állításoddal ellentétben éppenhogy a földbirtokos, arisztokrata réteg volt az, amely ezzel a térnyeréssel együtt tudott élni, amely éppenséggel támogatta a zsidóságot a gazdasági fejlődésben. Éppenséggel ez a réteg volt, amely már korábban is támogatta a kiegyezést, és amelynek támogatásával még a kiegyezés évében elkezdte a működését a Rothschild háznak az első hazai bankja, a Magyar Általános Hitelbank Rt.. Bethlen kormányzása a világháború után éppen hogy a német, zsidó gazdasági erőre épült, de a Gömbös is felhagyott a kormányzása során a korábbi fajvédő elveivel, és támogatta a zsidóságot az ország fejlesztésében. Hogy erre a rétegre mennyire szükségünk volt mutatja, hogy amikor már egész Európában transzportálták a zsidókat, itt a német megszállásig semmiféle atrocitás nem érte őket. A numerus claususról később.
Az antiszemitizmust nem kellet fűteni az országban, de ez éppenhogy nem a földbirtokos arisztokraták asztala volt. Ez a megélhetését féltő, rétegek válaszreakciója volt, akik kikerültek a gazdasági fejlődés sodrából, és amint József Attila mondta 3 millió koldus küzdött a megélhetéséért, mellettük az állandó lecsúszástól rettegő közposztály is. Hasonló feszültség keletkezett majd minden országban, ahol hasonló volt a társadalmi helyzet. Óhatatlanul kialakult máshol az örményellenesség, vagy gyarmatosítók iránti ellenesség, vagy a maláj földön a kínai ellenesség, hogy a hutukról, és a tuszikról ne is beszéljünk, de még Angliában, Amerikában is élt az antiszemitizmus.
Az, hogy egy társadalom hogyan tudja kezelni ezt az ellentétet sokat mond a társadalomról is, meg a történelmi helyzetről is. Az, hogy nálunk komolyabb erőszak nem érte a zsidó réteget 44-ig, az annak tudható be, hogy az országnak szüksége volt a zsidó tőkére, és gazdasági erőre, másrészt betudható az asszimiláció mértékének, harmadrészt betudható annak, hogy az akkori elit, no nem kimondottan a dzsentriskedő úri rétegekre gondolok, inkább a helyzetben lévő politikusi gárda képes volt, és később is képes lett volna kezelni a feszültségeket melyek a zsidóság körül létrejöttek, amint arra lépések is történtek.
A rengetegszer emlegetett numerus clausus nemzetiségi alapon korlátozta az egyetembe bejutók számát. Ezt erősen kritizálják, de ez máris egy törvényi szabályzó volt, amivel békés körülmények között lehetett szabályozni az aránytalanságokat. Példa erre Amerika, ahol az egyetemek is alkalmazták ezt a módszert a zsidósággal szemben, hosszabb ideig, mint nálunk. Ha a Malajzia meg tudta teremteni, hogy az utóbbi évtizedekben megszólalásig hasonló kínai-maláj problémát tisztán törvényi, politikai úton átfordítsa gazdasági prosperitásra, és a vezető kínai rétegeket képes volt a közteher viselésére rávenni, és a társadalmi egyenlőtlenséget csökkentését meg tudták oldani, a magyar vezetés hasonlóan békés helyzetben hasonló módon képes lett volna ebben a kérdésben közmegegyezésre jutni, hasonlóan békés megoldást alkalmazni. Ez meggyőződésem. Nem szólva arról a sokat könnyítő körülményről, hogy nálunk a zsidóság már félig asszimilált állapotban volt.
Az, hogy te egy hangulatkeltő antiszemita verset hozol igazad igazolására semmit sem bizonyít. Hasonló irományok nagy számban íródtak, az ellentétek erőszakba torkolltak olyan országokban is, ahol a kérdés békés úton rendeződött. Anglia, Malajzia. Az, hogy antiszemitizmus volt, az csak azt az ellentétet mutatja, amely akkor a társadalmat feszítette, amelynek teljesen békés, és minden fél számára prosperáló kimenete lehetett volna, ha nem a világháborús helyzet irányít.
Nemigazán értem az indulati elemeket az írásodban, hiszen már történelemről van szó. Az ellentmondásokat az írásodban hagyjuk békében, például miszerint a magyar elitnek ki kellett volna szállnia a monarchiából, és ez egy csökött vezetéssel nem volt elérhető, amely megint ellentmond a kiegyezés pártiságoddal, hiszen akkor a kiegyezés pártiak politizáltak.
A sorozatosan rossz politikai lépéseknek számos oka van, melyekre te az első gondolat, no meg a marxisták szabályai szerint adtál egyfajta beírást.
Én fontosnak tartom a rossz politikai lépésekben a lényeglátás hiányát, amely például a kiegyezéskor a történelmi hazugság ötven éves regnálása miatt történt. fontosnak tartom másrészt a magyar társadalomban meglévő, állandósult, évszázadokon áthúzódó félelmet. Kis általánosítással az 1800-as évektől ebben él az ország. Akkor attól rettegtek, és húzták meg a rossz politikai lépéseket, hogy szétszabdalják az országot. A kommün után a kommunistáktól féltünk. A fasizmus után meg attól rettegett az ország. Ma szintén egyfajta rejtélyes félelem igazgat. Az egyik oldalt még mindig a fasizmus félelme kísért egyeseket 40 éves kommunista országlás után, míg az ország másik fele a kommunistáktól retteg, a szeptemberi rendőr attackot nézve, törvénytelenségeket, és a titkosszolgálati ügyeket nézve szerintem joggal. Ez a permanens félelem folyamatosan hozta, és hozza meg az elhibázott politikai lépéseket, és vezet végső fokon az ország romlásához.
Ugye viccelsz? 
Magyarul, hogy ott jobb emberek élnek, mint a közvetlen környezetben. Egyébként éppen a közvetlen(ebb) kapcsolat segítő és segített között, az együttélés az ami leginkább segíthet a felzárkózásban.
