Csak árnyék

A skót felföldön meglátogattam egyszer egy öreg pásztort. Valahol a tágas legelőn volt az istenfélő öreg kunyhója. Nagyon beteg volt; kicsiny kamrácskájában feküdt az ágyon, felpolcolt párnákon. Már légszomja volt és látszott, hogy közel a vég. Mélyenülő szemében nagy félelem tükröződött. Mindent elkövettem volna, hogy segítsek rajta.
Elfúló hangon suttogta: „Meg kell halnom és nagyon félek ".
Elővettem a Bibliámat, és elolvastam belőle néhány ígéretet, ő azonban félbeszakított, és szomorúan mondta: „Mindezt ismerem, de nem vigasztalnak most engem ".
„De hiszel az Úr Jézusban?"
„Teljes szívemből" — hangzott azonnal a válasz.
„És ez nem elég ahhoz, hogy teljes biztonságban tudd magad?"
„De igen, és mégis félek, — nagyon félek ".
Fellapoztam a 23. zsoltárt és megkérdeztem: „Emlékszel a 23. zsoltárra?"
„Hogy emlékszem-e?" — felelte indulatosan — „kívülről tudtam már akkor, amikor te még a világon sem voltál, és azóta is sok százszor elolvastam ".
„Egy verset azonban nem tanultál meg elég jól" — és lassan felolvastam: „Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert te velem vagy". Aztán így folytattam: „Biztosan emlékszel, milyen az, amikor árnyék borul a völgyre. Féltél az árnyéktól?"
„Én — és a félelem? Nem, Dávid Donaldson ereiben bátor vér folyik, és ilyesmitől még soha nem félt".
„Arra sem gondoltál ugye, hogy az árnyék mindörökre ott marad, és soha többé nem látod a napot?"
„Nem, ilyen ostoba sem voltam soha".
„És most mégis félsz egy árnyéktól."
Hitetlenkedve nézett rám. „Bizony — folytattam — a halál árnyéka csak rövid ideig borul rád, hogy elsötétítse Isten kegyelmének napját. De hát csak árnyék ... "
Reszkető kézzel fedte be a pásztor az arcát. Egy pár percig semmit sem szólt. Aztán kezeit a takaróra ejtve, önmagának mondta: „Annyiszor olvastam ezt a verset, de soha még így nem értettem meg, mint most. Árnyéktól félek, igen, árnyéktól."
Aztán rámnézett, arca sugárzott és feltartott kézzel kiáltott: „Igen, most már látom, — a halál csak árnyék, mely elvonul. Nem, most már nem félek."

Ne áltasd magad! Ha még nem tértél meg, és a halál hirtelen eléd áll, akkor nem árnyék csupán, hanem borzalmas valóság, nem felhő, hanem szétzúzó ököl, amely odataszít, a kárhozottak helyére. Aki ettől nem fél, az nem érez normálisan, csak Isten szabadíthatja meg tévedéséből. A halál után ítélet következik.

De ha valóban félsz ettől, akkor bízva tekints Krisztusra, aki meghalt, hogy sokak bűneit hordozza / Zsid 9, 28 /.

" Az én Istenem az egész világot meg tudja vigasztalni, mert szenvedett az egész világért!"

Régi karácsonyi történet: A börtönigazgató elbeszélése


Hat évvel ezelőtt, december 24-én be kellett mennem dolgozni. Ahelyett, hogy a Karácsony estét a feleségemmel és a kislányommal otthon töltöttem volna, a börtönben az igazgatói teendőimmel voltam elfoglalva. Másnap reggel a börtönből kijövet a munka után hazasiettem. A csípős hidegben az utcán egy kislányt láttam, aki vékony ruhában harisnya nélkül, lyukas cipőben volt felöltözve. A kislány a kezében egy toalett papírba csavart kis csomagot tartott. Azon gondolkodtam, hogy ki lehet ez a kis teremtés, de a fáradság miatt nem álltam meg érdeklődni, hanem inkább továbbsiettem. Mivel a hátam mögött valamit hallottam, megálltam. Amikor megfordultam, ugyanazt a kislányt láttam magam előtt.
- Mit akarsz? - kérdeztem.
- Uram, Ön a börtön igazgatója? Nincs otthonom, az anyukám két héttel ezelőtt halt meg. A halála előtt azt mondta, hogy az apukám a börtönben van és talán látni szeretné a kislányát. Kérem, engedje meg, hogy meglátogathassam az apukámat. Ma karácsony van és meg szeretném ajándékozni ezzel a kis csomaggal.
- Nem lehet, nem engedhetem meg. - válaszoltam és elkezdtem tovább menni. Alig tettem néhány lépést, azt éreztem, hogy valaki meghúzta a kabátomat és esdeklő hangon azt mondta:
- Kérem, legyen szíves megengedni! - Nagy könnycseppek voltak a szemében és elérzékenyülve a kis ajka remegett.
- Uram, - mondta -, ha Önnek egy kislánya lenne, akinek a mamája meghalt volna és Ön a börtönben lenne és a kislányának nem lenne hová menni és senki se szeretné, nem gondolja, hogy a kislánya találkozni szeretne az apukájával?
Torkomat addigra a sírás szorongatta és a szemeim könnyekkel teltek meg.
- De igen, én is szeretném és találkozni fogsz az apukáddal!
Amikor visszamentünk az irodámba, akkor megkértem a fegyőrt, hogy hozza fel a 37-es zárkából a foglyot.
Ahogy a fogoly az irodámba lépett és meglátta a kislányát erélyes hangon azt kérdezte:
- Nelli, mit csinálsz itt? Mit akarsz? Menj haza az anyádhoz!
- Kérlek apukám, ne haragudj! - mondta sírva a kislány. - Anyuka meghalt és a halála előtt megkért, hogy gondoskodjak a kis Jimmyről, mert te nagyon szeretted. Ő is szeretett téged. - Ezután zokogva elcsukló hangon azt mondta: - De Jimmy is meghalt!
Azután a toalettpapírba tekert kis csomagot kibontotta, amiből kivett egy kis göndör hajfürtöt, amit az apukája kezébe tett, majd ezt mondta:
- Mielőtt Jimmyt eltemették volna, ezt vágtam le a hajáról.
Addigra a 37-es zárka foglya, mint egy gyerek, velem együtt zokogott. Majd a kislányát felemelte, mialatt a meghatódottságtól magát visszatartva az egész teste remegett. Ekkor az irodámból kimentem.
Kb. egy órával később, amikor visszamentem a 37-es zárka foglya a börtön kabátját levette és azt mondta:
- Börtönigazgató úr, kérem engedje meg, hogy ezzel a kabáttal a kislányt betakarhassam. - Közben a kemény férfi arcáról könnyek peregtek.
- Nem. - mondtam. A kabátot tartsa meg, a kislánya többé nem fog fázni. Elviszem magammal az otthonomba és gondot viselek róla.
- Az Isten áldja meg! - mondta zokogva a fogoly.

A kislányt hazavittem és sok éven át nálunk lakott. Később az Úr Jézus Krisztust hit által a szívébe fogadta és komoly hívő lett belőle. Idővel a 37-es zárka foglya is átadta szívét a Megváltónak és az életében történt változás miatt kegyelemben részesült. Utána szabadon engedték. Most becsületes emberként a lányával lakik, akinek a kis karácsonyi ajándéka a megkeményedett bűnös szívét megtörte.

Jézus Krisztus az, aki bárki életét megváltoztathatja. A Rómaiakhoz írt levél 5:8-ban ezt olvashatjuk: "Isten azonban abban mutatta meg rajtunk a szeretetét, hogy Krisztus már akkor meghalt értünk, amikor bűnösök voltunk."

Kedves Barátom, az a vágyam, hogy ez az igaz történet a te szívedet is megérintse és kérlek, adj benne állandó lakhelyet az Úr Jézus Krisztusnak!

Ford: Steiner József

MENNYIT, ÉS MILYENT ISTENNEK?
„Mert vak állatot hoztok áldozatul, és nem tartjátok rossznak. Sántát vagy bénát hoztok, és nem tartjátok rossznak. De vidd csak azt a helytartónak: kegyes lesz-e hozzád, és szívesen fogad-e – mondja a seregek Ura.” (Malakiás 1,8)

Isten népe számára nem volt kérdés, hogy milyen áldozati állatokat kíván tőle az Úr. Ezeknek hibátlanoknak kellett lenniük. Isten elvárta Izraeltől, hogy nyájának legkiválóbb állatait áldozza föl. Isten mindig a legjobbat kívánja tőlünk.
De mit tettek az izraeliták? Vak, béna és beteg állatokat áldoztak Istennek. Hiszen a válogatott jószágokat igen magas áron lehetett értékesíteni a piacon, és szaporítás szempontjából is azok voltak a legjobbak. Ezért aztán Istennek a selejtet kínálták fel, ezzel kifejezve: „Az Úrnak ez is elég jó!”
Mielőtt azonban felháborodva és megvetően néznénk ezekre az izraelitákra, gondoljuk csak végig, hogy mi, a 21. század keresztyénei, vajon nem szégyenítjük-e meg ugyanúgy Istent akkor, amikor a legjobbat visszatartjuk Tőle?!
Egész életünket azzal töltjük, hogy vagyont halmozzunk fel, nevet szerezzünk magunknak, hogy örvendezhessünk az élet szép dolgainak, és Istennek mi marad: egy kiégett élet nyomorúságos vége. Legjobb képességeinket üzleti és hivatásbeli életünkben használjuk fel, és az Úrnak esetleg csak szabad estéinket és hétvégeinket adjuk (vagy még azt se! – M. Z.)
Gyermekeinket ennek a világnak neveljük, arra bíztatjuk őket, hogy sok pénzt keressenek, „jó partit csináljanak”. De nem tárjuk szemük elé az Úrért való munkát, mint olyan utat, amiért érdemes küzdeni. A missziói munka jó dolog, de mindig mások gyermekei, és nem a mieink számára.
Drága ruhákat hordunk, és el vagyunk magunktól ragadtatva, ha levetett holminkat valamiféle jó célra odaajándékozzuk.
Mindezzel azt fejezzük ki, hogy végső soron az ÚR számára minden elég jó, de a legjobbat magunknak tartjuk meg. És az ÚR erre azt mondja: „Menj csak, és ajánld fel ezt a köztársasági elnöködnek. És majd meglátod, örül-e neki?” Miért cselekszünk úgy Istennel, ahogy soha nem tennénk a köztársasági elnökkel?
A Mindenható a legjobbat kívánja tőlünk abból, amink csak van. Hogy a legjobbat adjuk Neki. Teljes becsületességgel el kell határoznunk, hogy ezentúl mindig a legjobbat kapja tőlünk.
(Eszembe jut az Ige: „Övé a Föld, és annak teljessége” - 1Kor 10,26. Jogot formálhatna mindenre és mindenkire, mert Ő teremtette, szenvedett és meghalt érte, kimondhatatlan és elképzelhetetlen szenvedések és megaláztatások közepette, és Ő tartja meg mindazokat létükben. De mégsem zsarnokoskodik, mert szeret, és erre a meg nem érdemelt gesztusra hasonló, önzetlen választ vár tőlünk. Minimális feltétel, „startvonali” alap lenne Malakiás könyvének végén olvasható ajánlata az Úrnak: PRÓBÁLJA KI AZ Ő NÉPE; HA TISZTESSÉGES MÓDON ADJA MEG JAVADALMA TIZEDÉT ISTENNEK – NEMDE MEGTAPASZTALJA AZ EBBŐL FAKADÓ ÁLDÁSOKAT!? Hol van csak ettől a minimum-teljesítéstől is a mai „keresztyénség” zöme? Isten válasz-áldásaitól függetlenül is elég lenne ez az anyagi feltétel, ahhoz, hogy az egyház az államtól teljesen függetlenné váljon, a világtól elhatárolódjon – amik ugyancsak isteni igények. – M. Z. megjegyzése).

William MacDonald: Ösvényem világossága – november 17.

Telegdi József: Összekulcsolt kezek


Álmos alkony ül a falu fölött. Egymásután sötétednek el az ablakok. Az órás ablaka azonban még sokáig világos. Pali bácsi az öreg dolgozóasztal mellett ül, naphosszat alig hallatja hangját, dolgozik. Tudja ezt a környéken mindenki, meg is bíznak benne.
- Hallod, apukám, min gondolkozom - szólal meg a felesége, mire ő az egyik szemével hunyorít, másikon az órások nagyítója:
- Hallgatlak!
- hogy mi lesz velünk, ha Esztike elkerül a háztól? Nélküle üres lesz a mi kis hajlékunk. Hozzunk még egy kislányt!
- Örökbe? - kérdez rá dörmögve.
- Természetesen örökbe. Fel tudnánk még nevelni, ha a jó Isten erőt ad hozzá!
- Csakis akkor. hangzik a pult mögül, majd Pali bácsi föláll. Két tenyerére támaszkodik, mankóit hóna alá húzva, meglévő bal lába segítségével átbotorkál a másik asztalhoz. Nem kell messzire vonszolni a testét, konyha és műhely együtt van. Szegényesen.
Leültében elkapja felesége meleg tekintetét, majd csendesen mondja ki a döntő szavakat:
- Jó, hozzunk, anyukám!
Zihál, fullad. Cukor- és szívpanaszai vannak. De mégis csend és béke van közöttük. Öregedő két pár kéz imára kulcsolódik, körben a falon vidáman ketyegnek az órák.
Kopognak, majd szíves szóra belépnek az ajtón:
- Jó napot kívánok! Meghoztuk a csöpp emberkét! Fogadják szeretettel!
Nemsokára ismét magukra maradnak a csöpp emberkével, aki némán áll, leszegett fejjel. A felnőttek mellette. Síri csönd. Csak belül kavarognak az érzelmek és gondolatok:
- Becsaptak! Becsaptak! Az nem lehet! Isten is becsapott volna? Az nem lehet! De igen, nem, nem!
Pali bácsi hol ide, hol oda néz szemüvege fölött, majd megszólal:
- De hát mondd meg végre, mi történt?
Egy pillanatig csend van. Tisztán hallani, hogy a tőszomszédságban épült malom moraja szűrődik be. Kint gabonát őrölnek bent az idegek őrlődnek.
-Én nem őt választottam!- suttogja az asszony.
- Neeem? Hanem?
- Szőke hajút, telt arcút, mosolygós, pirospozsgásat - és nézd! Egy halom pelenka pedig milyen nagy gyerek már. Mit csináljunk?
- Vidd vissza! Te intézted, mondd meg, hogy velünk nem lehet így kibabrálni!
- Megérdemelnék! De hiszen - még nem is imádkoztunk! Kicsikém, add ide te is a kezed!
Öregedő két pár kéz imára kulcsolódik, közéjük simul parányi idegen kéz. Ismeretlen szülők idegen szülöttéé.Aki egy ilyen kisgyermeket befogad az én nevemben, engem fogad be visszhangzik bennük Jézus tanítása.
Befogadták. Mert bezárt szemmel is többet láttak sok nyitott szemű embernél. És néhány nap múlva megszokott életrendjükbe beleépült a kisgyermek gondozása is. Pali bácsi pedig tovább reparálta a legkülönbözőbb órákat.
És minden nap a Biblia olvasásával kezdődött. Mónikát, a kis ajándékcsomagot úgy megszerették, mintha a sajátjuk lett volna.
Az évek suhantak a kis ház fölött. Sok gond és vesződés árán a kislány megtanult önállóan étkezni, sőt szépen beszélni is.
Egyszer ismét vendég kopog be hozzájuk. A közeli iskola egyik tanára. Mónika előbb félrehúzódik, de lassan csak sikerül a barátkozás:
- Láttál már csikót?
- Láttam. Itt a malom udvarán.
- És mondd, hány lába van a csikónak?
-Még nem számoltam meg, de - három biztosan van!
- Talán még négy is?
- Talán még négy is
A tanár elmenőben azt mondta a szülőknek:
- A kora megvan ugyan, de kissé éretlen, nem vehetjük föl iskolába, esetleg évek múlva - útközben azonban az órásékon tűnődött, hogy milyen különös emberek, az otthonuk is mintha más volna, mint a többieké. Azt beszélik, nagyon segítőkész emberek, csak olyan, olyan maradiak. Vallásosak. El nem maradhat náluk a templom, vagy ahogyan ők mondják, az imaház. Az ember valami pap-féle. Prédikálni is szokott. A minap a részeges Miska, az a világ csavargója, aki csaknem a fél falut összeverte, bebotlott hozzájuk. Nem valószínű, hogy órát hozott volna javíttatni. De mintha a fickó megváltozott volna azóta! Biztosan beszervezték már nem is iszik - Aztán itt van ez a fogadott gyerek! Valóban éretlen szegényke, de az órásék mindent megtesznek érdekében, mintha a sajátjuk volna ezért talán még lesz is belőle valami, máskülönben, titok lengi körül a házat. Egyszerű titok: mások, mint a szomszédok. Családias légkörükben van valami megmagyarázhatatlan. Az értené csak meg, aki látná őket naponta Bibliájuk fölé hajolni. Nemcsak olvassák: magukba szívják a tanításait. Imádságuk? Úgy beszélnek Istennel, mintha karnyújtásnyira állna előttük, mintha a legkedvesebb Barátjuk lenne, szinte átölelik.
Az anyának tanításra is telik az idejéből. A türelméből is:
- Így kell fogni a ceruzát, no, próbáld csak még egyszer! Ez már jó! Segítek! Írjunk előbb együtt! Látod, milyen jó lett? Próbáld egyedül! Ügyes vagy! Talán egy kicsit egyenesebben. Vonaltól-vonalig - látod, megy már!
- Édesanya! Már tudok egy betűt, jaj de jó!- lelkendezik Mónika.
- Írd tele az egész oldalt! Amíg főzök, közben rád nézek, itt az asztal végén elférsz!
Egy hét sem telt el, amikor az anya új játékot talál ki:
- Itt van három lap, írjál mindegyikre egy-egy betűt! Amit már megtanultál! Jól van! Most gondolkozz, milyen ismerős szót rakhatnánk ki belőlük?
Néhány pillanat, és harsány öröm jelzi a találatot:
- IMA!- kiáltja Mónika harsányan, hogy az apa keze megrezzen, nem is tudja becsavarni a helyére illesztett csavart. De ki törődik ilyenkor órákkal és csavarokkal, amikor a kislány megtalált egy szót!
Ebéd után anya kézenfogja Mónikát:
- Gyere, kicsikém, meglátogatunk egy idős nénit. Nagyon beteg, nem tud fölkelni az ágyból. Viszünk neki ételt, mert főzni sem tud.
- Szegény- sajnálja Mónika, - vigyünk neki süteményt is! Felvehetem az ünneplő ruhámat?
- Jó az, ami rajtad van. Még nem árultam el, hogy takarítani is fogunk. A munka végeztével pedig együtt olvassuk a Bibliát és-imádkozunk! fejezi be Mónika.
A Biblia jó gyakorló könyvnek bizonyult. Mire Mónika iskolába mehetett, a betűk azok a csúnya, komisz ellenségek barátai lettek! Mind megismerte őket. És az esztendők múlásával sok mindent tanult általuk.
Egy szép napon váratlan vendégek toppantak az órásműhelybe. A Tanács képviseletében. Oklevelet hoztak a gyermeknevelésben tanúsított áldozatos munkájuk elismeréséül, és hozzá egy borítékot.
Ünnepélyes pillanatok. Valamennyien megindultan hallgatnak, végül Pali bácsi töri meg a csendet, miközben megszokott mozdulattal simítja végig gyöngyöző homlokát:
- Nagyon köszönjük, csak hát mi ezt nem érdemeljük meg! Mi nem tettünk semmi rendkívülit!
Ennél örömtelibb már csak az a nap volt, amikor Mónika a fehérruhások között sorakozott az imaházban. Beszervezték? Nem! Ő maga határozott így.
A legnagyobb öröm pedig az lesz, amikor azon az elkövetkező nagy napon a Király azt mondja majd a jobb keze felől állóknak:

Amikor éhes voltam, ennem adtatok, amikor jövevény voltam, befogadtatok Bizony mondom néktek, ha megcselekedtétek ezeket akár csak eggyel is az én kicsinyeim közül, velem tettétek meg!

Mivel én nagyon szeretem a természetet, a fákat, a virágokat, nagyon felüdít már a látványa is, de a természet az ő szépségével, csak annyi, hogy gyönyörűség a szemnek, és ha megfárad az ember a város zajában, jó odamenekülni, de igazi vigaszt, és az igazi megnyugvást nem a természet adja.....Erről szól ez az írás....



Wilhelm Busch: Megválthat-e a természet?

Vasárnap reggel volt. Károly a csöndes erdei ösvényen sétálgatott. Mélyen beszívta a friss levegőt, és boldogan körülnézett. Mennyire szerette a természet nyári pompáját! Köröskörül a fák halk suttogása, a madarak éneke, a kék égbolt, a ragyogó napfény, melynek sugarai mint aranyló nyilak hatoltak át a sűrű lombon. Olyan szép volt a világ!

Akaratlanul összekulcsolta a kezét. Igazán egynek érezte magát a felséges természettel. Így ünnepelte az istentiszteletet

'Milyen kár - gondolta magában -, hogy az emberek ilyenkor ott ülnek a templomok dohos félhomályában, és hallgatják valamely középkori dogma fejtegetését. Hogyan lelheti valaki ilyesmiben az örömét?! Isten itt van! Itt, ebben a csodálatos természetben... Igen, itt... Az ember itt érzi Őt a dicsőséges természet leheletében. Aki itt nem tudja Istent megtapasztalni, annak kő van a szíve helyén...
Minden lépésnél újabb és újabb fölfedezéseket tett. Szinte beleburkolózott az ünnepi hangulatba.

Néhány évvel később.

Károly ismét a csöndes nyári erdőt járja. Most azonban nincs tele a szíve ujjongó harmóniával. Összetört és gyötrődő. Tegnap összeomlott élete boldogsága. Fiatal felesége kis csecsemőnek adott életet, ő maga azonban kimondhatatlan kínok között meghalt. Nem sokkal később az újszülött is követte őt.

A boldogtalan megözvegyült Károly kora reggel kivándorolt a hőn szeretett természetbe. Vigasztalást, lelki erőt akart nyerni.

Már órák óta bolyongott az erdőben céltalanul. Minden olyan volt, mint amilyen máskor: napfény szűrődött át a fák levelei közt, madarak csicseregtek, felhők úsztak az égen... A férfi szíve azonban nem akart csöndesedni. Nincs mit szépíteni a dolgon: a természet ma nem adott vigasztalást megsebzett szívének.

Az erdő pompája szinte vadul fölkavarta. Miközben a vén fák közömbösen susogtak, mintha semmi nem történt volna, úgy érezte, hogy legszívesebben hangosan fölkiáltana: 'Mit ér az összes szépségetek, mit használ lombotok sejtelmes susogása? Még egy kis idő és itt az ősz. Akkor a ti szépségetek is meg fog halni. Meg fog halni, igen, meg fog halni...'
Nem tudott szabadulni a gondolattól. Ott lüktet a halántékában: 'Meghalni... igen, meghalni...'

Lassan megy tovább. A holtak képe ott a szeme előtt. Összes fájdalma mellett egy különös tüske is gyötri: este, mielőtt felesége bement a kórházba, azon az estén - ma már meg sem tudja érteni - még egy kis szóváltása volt vele. Hogy is tehetett ilyet! Igaz, borzasztó kimerülten érkezett haza, idegesen. De hát nincs értelme, hogy most mentségeket keressen. Tény, hogy kemény, barátságtalan szavakat vágott a feleségéhez. És ez maradt az utolsó beszélgetésük! Úgy égette most ez az élmény. Sosem tudja jóvátenni! Soha többé!
Károly meggyorsítja lépteit. Csak lenne valakije, akinél kibeszélhetné magát... De a falevelek zizegése hidegen hagyja, érintetlenül. Harag és keserűség fogja el. Ezeket a fákat az emberiség összes fájdalma sem érdekli. Állnak, ahogy mindig álltak, a vén fák... -
Egyszerre harangszó üti meg a fülét a reggeli csöndben. Károly fölfigyel. Anélkül, hogy tudná mit tesz, követi a harangszót. Előtte ritkul az erdő, egy kis falu képe bukkan föl a mező túloldalán.

Károly, mint valami alvajáró követi a fiatal parasztgazdát, aki a régi temetőn keresztül a templom felé igyekszik. Belép mögötte az alacsony templomajtón.
És most ott ül - hosszú idő óta először - egy gyülekezetben. Az orgona halkan játszani kezd. A férfiak erőteljes hangon belefognak az énekbe:

'Jézus, vigasságom!
esdekelve várom
áldó szavadat!
a Te jelenléted
megvidámít, éltet,
bátor szívet ad.
Légy velem, ó, mindenem!
Nálad nélkül nem is élek:
Te vagy örökélet!'

Károlynak úgy tűnik, mintha az emberek csak neki énekelnének.
Majd előlép a lekész, és olvasni kezdi: 'Jézus Krisztus így szólt: Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek.'
Károly arca elé kapja a kezét, és szabad folyást enged könnyeinek...



Wilhelm Busch: Variációk egy témára c. könyvből

A teáscsésze

Egy házaspár elment vásárolni, hogy vegyenek valamit közelgő házassági évfordulójuk alkalmára. Mindketten szerették az antik tárgyakat, kerámiákat, különösen a teáscsészéket. Az egyik kerámia üzletben megláttak egy szép csészét.
A férj megkérdezte az eladót:
- "Meg szabad néznem ezt a csészét? Még sosem láttam ennyire szépet."
A boltos a kezébe adta, és miközben csodálta a mesteri alkotást, a csésze, legnagyobb meglepetésére megszólalt:
- Nem érted, hogyan lehetek ennyire szép? Tudod, nem voltam mindig teáscsésze. Volt idő, amikor vörös voltam és agyagnak neveztek.
Mesterem kiásott, megdolgozott, összelapított, meggyúrt újra és újra, én pedig üvöltöttem a fájdalomtól!
- Hagyj békén!- üvöltöttem, de Ő csak mosolygott, és így szólt:
- Még nem.
Aztán egy gyorsan forgó korongra helyezett és én hirtelen csak forogtam, forogtam, forogtam, körbe-körbe.
- Állíts meg! Szédülök! - kiabáltam, de a Mester csak ingatta a fejét és azt mondta:
- Még nem.
Aztán betett a kemencébe. Sosem éreztem olyan forróságot!
Csodálkoztam, miért akar megégetni. Sikoltoztam. Ki akartam jutni.
Láthattam a Mester arcát az üvegen át, és leolvashattam ajkáról, ahogy a fejét rázta:
- Még nem.
Végül az ajtó kinyílt, kitett a polcra. Hűlni kezdtem.
- Most már jobb. - gondoltam.
Aztán mindenütt befestett. A festék szaga rettenetes volt. Undorodtam tőle.
- Hagyd abba! Hagyd abba! - kiáltottam. De csak ingatta a fejét:
- Még nem.
Aztán hirtelen újra visszatett a kemencébe. Nem ugyanabba, mint először. Ez kétszer olyan forró volt. Úgy éreztem, megfulladok.
Könyörögtem, mindent megbántam, sikoltoztam és sírtam. Közben láttam, amint rázza a fejét, és azt mondja:
- Még nem vehetlek ki.
Tudtam, nincs többé remény. Végem van. Kész voltam rá, hogy végleg feladjam, mire kinyílt az ajtó. A Mester kivett, és újra a polcra tett.
Egy órával később elém állított egy tükröt és azt mondta:
- Nézd meg magad!
Amikor a tükörbe néztem, alig tudtam hinni a szememnek:
- Ez nem én vagyok, ez nem lehetek én!?! - hitetlenkedtem. Ez gyönyörű! Gyönyörű vagyok! - kiáltottam.
- Szeretném, ha emlékeznél arra - mondta - tudom, fájt, amikor gyúrtalak, gyömöszöltelek, de ha nem teszem, kiszáradsz. Tudom, hogy szédültél, mikor a korongon forgattalak, de ha megállítom a korongot, szétmorzsolódsz. Tudom, hogy elviselhetetlenül forró volt a kemencében, és nem értettél, miért teszlek oda, de ha nem teszem, megrepedsz. Tudom, hogy rettenetes volt a szag, amikor bevontalak mázzal és befestettelek, de ha nem teszem, akkor sosem erősödsz meg,
és nem lesz színes az életed. És ha nem teszlek újra vissza a másik kemencébe, nem élhettél volna sokáig, nem lennél elég erős.
Befejeztelek. Olyan vagy, amilyennek elképzeltem akkor, amikor hozzáfogtam a munkához.


* * *

Így formálja Urunk is az életünket. Néhányan a kemencében vagyunk, üvöltve, sikoltozva: "Engedj ki!". Néhányan épp színesedünk, és ez kellemetlen, majd megőrjít. Néhányan körbe forgunk, és nem tudjuk,
hol vagyunk. Csak azt kérdezzük: "Mi történik velem?" Minden olyan zavaros. De Ő tudja, hogy mit tesz. Bízz benne!

Nagyon köszönöm ez utóbbi történetet, számomra aktuális volt

Szívesen.

A megfelelő szó

Amikor Dr. John G. Paton az Újszövetséget a Csendes-óceán egyik déli szigetén lakók nyelvére fordította le,sok nehézséget okozott számára, hogy a „hit” fogalmára megfelelő kifejezést találjon.

Egy napon dolgozószobájában ült. A bennszülött munkatársai közül valaki bejött hozzá. Hosszú út volt mögötte. A fáradtságtól és a hőségtől egészen kimerülve szinte belehullt egy székbe. Kényelmesen kinyújtotta a lábát, és csak egyetlen szót ejtett ki.
Ekkor Paton örömében felugrott és fel-alá járkált. Ez a szó azt jelentette: „Kipihenem itt magam, teljes súlyommal felújulok, új erőt nyerek!”
Ezáltal a sziget lakosai hamarosan megértették, hogy a keresztyén hit olyasvalami, amely által a lélek, a szellem és a szív egész súlyával Jézus Krisztusban megpihen, megnyugszik és felújul.

A hit tehát nemcsak az olyan dolgoknak a kijelentése, amelyeket Isten a Biblia által közöl, hanem eszköz arra, hogy amiket Isten mondott: szívvel és engedelmességgel át is vegyen!
A hit által tökéletes tehermentesítés megy végbe mindenféle erkölcsi zavaroktól, a bűn okozta kimerültségtől, mindenkiben, akinek az Úr Jézus Krisztusban való hit által Isten Atyjává lett!
Megújultál-e és megpihentél-e már hit által?

Jézus Krisztus mondja: "Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek." Máté 11:28

„Csak Istennél csendesül el lelkem, tőle kapok segítséget…Istennél van segítségem és dicsőségem, erős sziklám és oltalmam az Isten.” Zsoltár 62: 2, 8.

"Az önismeret a legnehezebb dolog. De aki Isten fényszórójának világosságába került, nem tud többé hazudni önmagának."

"Isten nem az ember fejét, hanem a szívét helyezi a mérlegre."

"Isten előtt a kicsi dolgoknak nagy következményei lehetnek."

"Aki késlekedik megtérni, nagy veszélybe hozza lelkét, mert a halál nem késlekedik." (Szt. Ágoston)

"Az ember Istentől születik, Krisztusban hal meg, és a Szentlélekben kezd el élni."

"Isten sohasem akarja a Jézust követők számát növelni olyanokkal, akikre nem számíthat majd a kritikus időkben."

"Ne tékozold életed idejét! Isten egyetlen pillanatot sem adott hiába! (Terstegen)

"Szenvedés nélküli evangélium a mennyben van.
Szenvedés evangélium nélkül: a pokolban van.
Evangélium és szenvedés: itt a földön van."

"Szeretnénk megérteni felebarátaink szenvedését: ez csak úgy lehet, ha magunk is szenvedünk és megaláztatásokat hordozunk el."

"A nyomor keresztje sokkal veszélytelenebb megpróbáltatás Isten gyermeke számára, mint a jólét állóvize."

"Szenvedés létezik felemelkedés nélkül, de nincs felemelkedés szenvedés nélkül."

"Szívünk nyomorúságok éles ekéjével fellazított talaja válik fogékonnyá az isteni Ige magva és a Szentlélek munkája számára."

"Aki kérdéseivel és lelki bonyodalmaival Jézushoz fordul, az ma is megtapasztalja, hogy Ő a világ világossága."

"Ha többet volnánk a magány csendjében, előrehaladottabbak volnánk a tudásban, gazdagabbak a kegyelemben, boldogabbak az Istennel való társaságban, mint a magánybavonulás nélkül."

"Aki Jézussal felmegy a hegyre, annak meg kell tanulni Vele lejönni."

"Boldogok, akik jól tudnak imádkozni. ezek nem szorulnak mások vigasztalására: ők a világ vigasztalói."

"Az imádság mindig megőriz valamitől, amit az ördög készített számunkra; és mindig megajándékoz valamivel, amit Isten készített el nekünk."

"Jellemünket nem a külső körülmények, hanem imádkozó életünk alakítja."

"Az átadott élet titka: gyakran beszélgetni Istennel."

"Semmi más nem elégséges: állandó ima, kitartó könyörgés, fárasztó várakozás, kísérletek a hitre, sőt még a hitre jutás sem használ semmit, ha nem tetted meg azt az egyet, hogy magadat teljességel Istennek odaadod."