|
Kedves Ex!
Ez egy csöppet hosszú lesz, ezért elnézést és türelmet kérek Tőled.
Tudod, én nem értek annyira ezekhez az ideológiai kérdésekhez, és olyan nagy a káosz az eszmék piacán, hogy elég nehéz eligazodnom. Ezért egy olyan embert kerestem a neoliberalizmusról nyilatkozók táborában, aki számomra hiteles. Idemásolom a rövid életrajzát, hogy ha nem is ismered, legyen valami képed róla.
A mélységből kiáltok hozzád, Uram!
(Zsolt, 130:1)
Endreffy Zoltán
2005. február 23-án tragikus körülmények között távozott ebből a világból.
Temetése 2005. március 23-án, 14 órakor a Tamás utcai temetőben lesz.
(Budapest, III. ker., megközelíthető a Békásmegyeri HÉV megállótól 143-as autóbusszal)
Gyászmise aznap 16.30-kor a Városmajori templomban.
Mindazoknak, akik ismerték és szerették őt, álljon itt megemlékezésül életének külső történetéből néhány mérföldkő:
1944. február 7-én született Budapesten protestáns családban
1967-ben matematika, 69-ben filozófia szakon diplomázott az ELTE-n
1971-74 között tanársegéd volt a Budapesti Műszaki Egyetemen
1971-ben kötött házasságot Dezsényi Katalinnal
1974-ben mély filozófiai meggyőződéssel segédmunkásnak szegődött
1974-ben megszületett első gyermeke, Juli, 1977-ben pedig Kata
1979-től kezdődően gyakorló római katolikus hívő volt
1975-1989 között szabadfoglalkozású műfordítóként dolgozott,
többek között Feuerbach, Fichte, Locke, Leibniz, Schelling művein
1989 óta a Mérleg c. katolikus folyóirat szerkesztője volt
1991-1997 között az MTA Filozófiai Kutatóintézetének munkatársa
1992-től a filozófia tudomány kandidátusa
1992-1999 között a Pécsi Tudományegyetem tanára, majd a Filozófia Tanszék vezetője
1992 óta a Miskolci Egyetem Filozófiatörténet tanszékének adjunktusa, majd docense
1992-től idős édesanyjával élt, akit utóbbi éveiben nagy odaadással gondozott
1997-ben a metró alá vetette magát, több hónapig tartó kómából ébredt új életre,
azután lányai, édesanyja, volt felesége és barátai odaadó segítségével nyerte vissza épségét
2002-ben ismerte meg, és 2004-ben vette feleségül Grézló Orsolyát
Harmadik gyermekének világra jövetelét 2005 áprilisára várjuk
Életének és halálának belső története mindannyiunk számára titok marad.
Ennek a titoknak sejtelme Plilinszky János szavaival, ahogyan utolsó lelki társának, feleségének szívében tükröződik:
Panasz
Elevenen a csillagok alá,
Az éjszakák sarában eltemetve,
Hallod a némaságomat?
Mintha egy égbolt madár közeledne. Számíthatok rád istenem?
Úgy vágyom közeledre,
Dideregve csak hevesebb
A szerelmek szerelme!
Így hívogatlak szótalan:
Az örök hallgatásból,
Idegen egeid alól
Valaha is kiásol? Temess a karjaid közé,
Ne adj oda a fagynak,
Ha elfogy is a levegőm,
Hívásom sose lankad.
Eljut hozzád a panaszom?
Hiába ostromollak?
Köröskörűl a félelem
Zátonyai ragyognak. Légy reszketésem öröme,
Mint lombjai a fának:
Adj nevet, gyönyörű nevet,
Párnát a pusztulásnak.
Sok minden kimaradt ebből az életrajzból: többek között, hogy Demszky mellett kampányolt valamelyik főpolgármester-választáson, rendszeresen közölte a történelmi egyházakat bíráló (más megfogalmazásban: értük aggódó) cikkeit az Élet és Irodalomban. Egy a Magyar Katolikus Püspökségen dolgozó hölgytől hallottam a halálakor, hogy hívő katolikus létére nem kedvelték a vezetők, mert „sok borsot tört az orruk alá”, stb. Ő mondta a következőket:
Neoliberalizmus és globalizáció
Elhangzott a müncheni Pax Romana csoport találkozóján, 2003. május 23-án
Az utóbbi években hatalmas tüntetéseket tartottak civil szervezetek a brazíliai Porto Alegrétől kezdve Genován és Davoson át az amerikai Seattle-ig a globalizáció ellen, amelyet mások viszont áldásos folyamatnak tartanak. Kritikusai szerint a globalizáció, pontosabban a globalizációnak mintegy 30 éve a neoliberalizmus elveinek jegyében zajló folyamata égbekiáltó különbségekhez vezetett szegények és gazdagok között, meggyorsította a természeti környezet pusztítását, s a gazdagok és szegények közti szakadék mélyítésével a háborúk és terrortámadások pusztításait és veszélyeit is megnövelte.
De mi a globalizáció és mi a neoliberalizmus? E kérdésre úgy válaszolunk, hogy egyrészt röviden kifejtjük e fogalmak tartalmát, másrészt vázoljuk az utóbbi harminc évnek a neoliberális globalizáció szempontjából fontosabb eseményeit is.
Hívei szerint a globalizáció nem más, mint a mindenkinek előnyös nemzetközi kereskedelem és munkamegosztás általánossá, globálissá válása a modern szállítóeszközök és kommunikációs technikák, köztük is elsősorban a számítógépek és a mikroelektronika segítségével. Ellenfelei szerint viszont a mai globalizáció nem a haladást, a közjót vagy a közérdeket szolgálja általában, hanem csupán az északi félteke gazdag országainak az érdekeit, miközben rombolja és pusztítja azoknak az ember milliárdoknak az életfeltételeit, akik nem a gazdag és hatalmas centrumhoz, a G7-hez tartoznak, hanem a perifériákon élnek Latin-Amerikában, Afrikában, Ázsiában vagy a szovjet utódállamokban.
A világon az elmúlt harminc évben romlott a szegények helyzete, és tovább nőttek a különbségek gazdagok és szegények között. Mutatja ezt, hogy míg 1960-ban a Föld lakosságának leggazdagabb 1/5-e csak harmincszor akkora éves jövedelemmel rendelkezett, mint a legszegényebb 1/5, addig 1998-ban már hetvennégyszeres volt ez az arányszám. Emiatt jelenleg hal éhen naponta 20 000 ember, nincs tiszta ivóvize, és kell két dollárnál is kevesebb napi jövedelemmel beérnie jelenleg az emberiség felének, több mint hárommilliárd embernek.
Amikor 1990 körül összeomlott az ún. szocialista világrendszer, az amerikai Fukuyamával együtt többen azt képzelték, hogy immár vége a történelemnek: hogy a volt szocialista országokhoz hasonlóan lassanként majd a Föld összes többi országa is átveszi az egyedül üdvözítő kapitalista piacgazdaságot és a jogállamot. A 90-es évek második felétől kezdve azonban egyre többen kételkednek abban, hogy valóban jó irányban haladna az emberiség a kapitalizmus világméretű győzelmével. Ehhez az elbizonytalanodáshoz a gazdagok és szegények fent jelzett drámai ellentétein kívül hozzájárultak az ökológiai válságnak, azon belül is főleg a klímaváltozásnak immár a gazdag országokban is drámaivá váló eseményei, amilyenek az utóbbi évek özönvízszerű esői és forróságai voltak.
Kritikusai szerint a globalizáció azért nem egyszerűen a nemzetközi munkamegosztás globálissá válása, mert e folyamat a múlt század hetvenes évei óta a neoliberalizmus szellemében megy végbe, és ennek megfelelően csak egy bizonyos csoport érdekeit szolgálja.
A neoliberalizmus voltaképpen egy sajátos válasz a múlt század hetvenes évei óta tartó, sokak által nem felismert gazdasági válságra. Keynes és Fourastié már az 1940-es években megjósolta, hogy a hetvenes években majd stagnálni kezd a világgazdaság, hacsak nem lesz totális háború vagy erős népességnövekedés. Eltérően az 1929–33 közötti világválságtól a világgazdaság mai válsága sokak számára azért észrevétlen, mert harminc éve többé-kevésbé stagnál ugyan a világgazdaság egésze, de a centrum bizonyos országaiban és néhány más országban (amilyen például Kína és az ázsiai “kistigrisek”) olykor végbemegy azért némi gazdasági növekedés is. A világgazdaság harminc éve tartó válsága olyan jelenségekben mutatkozik meg, mint hogy még a fejlett országokban is kihasználatlanul hevernek évtizedek óta hatalmas termelőkapacitások, és magas a munkanélküliség; hogy pénzügyi válságok törtek ki és bénítottak meg olyan hatalmas régiókat, mint Délkelet-Ázsia, Argentína és Oroszország; hogy eddig nagy társadalmi és gazdasági nehézségekbe torkollott a rendszerváltás az egykori szovjet blokk országaiban, és hogy jóformán kiesett egy teljes földrész, Afrika a nemzetközi munkamegosztásból.
A neoliberalizmus szellemében zajló globalizáció olyan válaszkísérlet a világgazdaság stagnálására, amely a világ vezető államainak az érdekeit szolgálja.
A neoliberalizmus ideológiáját a következőképpen írhatjuk le. Ragaszkodjunk a kapitalizmushoz, és bízzunk mindent a piac erőire, ha a lehető legjobb világban kívánunk élni. Mert minden gazdasági és társadalmi bajnak az a gyökere, hogy beavatkoznak a piaci folyamatokba külső erők, hogy a piac teljes szabadságát korlátozza az állam, és engedélyez beavatkozásokat más szervezeteknek is, amilyenek például a szakszervezetek és a környezetvédő szervezetek. A neoliberalizmus a szabad verseny jó kétszáz éves doktrínájára támaszkodva támadja a jóléti vagy szociális államot; a munkavállalói jogokat és a munkavédelmi, a környezetvédelmi törvényeket, amelyek úgymond indokolatlan keretek betartására kényszerítik a munkáltatókat is, a munkavállalókat is; az állami gondoskodás és szabályozás olyan intézményeit, amilyen a munkaadót terhelő kötelező nyugdíjbiztosítás és egészségügyi hozzájárulás; a fejlődő államok kísérleteit, hogy protekcionista intézkedésekkel, védővámokkal próbálják életben tartani gazdaságukat a fejlettebbekkel szemben. Közgazdaságtani közhely, hogy modern gazdaság nem működhet piacok nélkül, és hogy az árképződést befolyásolnia kell a keresletnek és a kínálatnak is. Kritikusai szerint viszont a neoliberalizmus túl sokat vár a pénztől és a piacoktól, mert azt képzeli, hogy piaci mechanizmusoknak kell alávetni és áruvá kell változtatni mindent: az embert, a természetet, a művészetet, a morális és kulturális kapcsolatokat. Adam Smith a láthatatlan kéz híres hasonlatát jó kétszáz éve fogalmazta meg, hogy kifejezze: a szabad piac jóvoltából a piaci szereplők önző, csak önérdekkövető cselekedetei mintegy a hátuk mögött elvezetnek a gazdaság és a társadalom optimális állapotához.
Ma már sokak számára távolról sem magától értődő Adam Smith tanítása, mert Smith óta sok víz lefolyt a Dunán. Ezért felvetődik a kérdés, hogy miután kialakultak a kapitalista piac működését az anarchoszindikalizmustól kezdve a szocializmus különböző irányzataiig sokféleképpen elutasító irányzatok, miért került sor mégis a liberalizmus reneszánszára mintegy harminc éve, miért jött létre a neoliberalizmus.
A neoliberalizmus a mai kapitalisták ideológiája és politikai stratégiája, mégpedig az “ideológia” szónak abban az értelmében, hogy ez olyan eszmerendszer, amely úgy legitimálja, védi és képviseli egy bizonyos osztály uralmát, hogy annak külön érdekeit közérdekekként tünteti fel. A neoliberalizmus a múlt század hetvenes évei óta úgy próbálja beállítani a centrum gazdag országainak és gazdag rétegeinek az érdekeit, mintha azoknak az érvényesítése a közjót, az egész emberiség érdekét szolgálná. A kapitalizmus korábbi apologétáihoz hasonlóan a neoliberalizmus ideológusai és politikusai (Milton Friedman, Margaret Thatcher, Ronald Reagan és mások) szintén a gazdagok érdekeit igazolják elméleteikkel, illetve képviselik politikájukkal. A neoliberalizmus azonban új is a klasszikus liberalizmushoz és a kapitalizmus korábbi apológiáihoz képest annyiban, hogy a neoliberális politika már nem marad meg csupán egy ország határain belül, hanem globálisan, az egész földgolyón érvényesül, az egész Föld összes szegényeivel szemben érvényesíti a mai gazdagok érdekeit, és veti alá a világot egyre nagyobb mértékben a kapitalizmus igényeinek.
A neoliberalizmus rövid jellemzése után tekintsük át az ennek jegyében zajló globalizáció sajátosságait. Önmagában tekintve előnyös lehetne minden résztvevő számára a részvétel a nemzetközi cserében és munkamegosztásban. Önmagában nem lenne rossz a nemzetközi munkamegosztásnak, a külkereskedelemnek, a külföldi beruházásoknak, sőt még a nemzetközi tőkeforgalomnak a növekedése sem. A hetvenes évek óta tartó globalizációnak azonban úgy ad sajátos jelleget a neoliberalizmus, hogy e folyamat nem az általános haladást, hanem kizárólag a centrum gazdagjainak az érdekeit szolgálja. A neoliberális jegyében zajló globalizáció fő sajátosságai a következők.
1. Egyre fokozódik a pénzszféra (bankok, befektetési társaságok, biztosítók, pénzügyi társaságok) uralma a reálszféra (materiális javakat termelő cégek) felett. Mutatja ezt, hogy annak az 1 milliárd dolláros forgalomnak, amely naponta megvalósul a világ pénzpiacain, a 90-95%-a nem termeléssel kapcsolatos, hanem spekulációs ügylet.
2. Kormányaikkal, parlamentjeikkel még az ún. független államoknak sincs jóformán semmi beleszólásuk azokba a tőkemozgásokba, amelyek pedig egyre inkább meghatározzák a polgáraik munkalehetőségét, jövedelmi színvonalát és egyáltalán az életét.
3. A világgazdaság egyre több területén visszaszorulóban van a tisztességes verseny. Egy-egy államon belül versenyhivatalok őrködnek azon, hogy igazi verseny folyjék a piacokon, hogy egyetlen szereplő se kerülhessen monopolhelyzetbe, és a versenyszabályok megsértőit büntetésekkel sújtják. Nemzetközi szinten azonban nem létezik olyan hatóság, amely érvényt tudna szerezni monopóliumellenes törvényeknek, és ezzel szavatolhatná a verseny tisztaságát, mert nincs világállam.
4. Egyes országok között egyre erősebb versengés folyik az ún. működő tőkéért. Ez úgy történik, hogy az egyes országok adókedvezményekkel, alacsony munkabérekkel, szociális juttatások lefaragásával és környezetvédelmi előírások felpuhításával megpróbálják elérni, hogy más országokkal szemben inkább őket válasszák termelési színhelyként multi- vagy transznacionális konszernek.
Kritikusai szerint a mai neoliberális globalizáció nem más, mint a hatalmasoknak és gazdagoknak a gyengék és szegények feletti kíméletlen uralma, amelyet gazdasági, politikai és katonai eszközökkel valósítanak meg. A hatalmasok és gazdagok csoportjába tartoznak az észak-amerikai, nyugat-európai és délkelet-ázsiai gazdag országok, amelyek közös érdekeiket érvényesítik a neoliberalizmus politikájával.
A gazdag országok legfontosabb közös érdeke, hogy biztosítsák energia- és nyersanyag-szükségleteik kielégítését, és hogy piacokat találjanak termékeik számára. A centrum országai ezeknek a céloknak rendelik alá a periféria országait, részben politikai intézmények segítségével, amilyen a Nemzetközi Valutaalap (IMF), a Világbank (WB) és a Világkereskedelmi Szervezet (WTO), részben gazdasági nyomásgyakorlással, részben pedig katonai eszközökkel. Az ún. “washingtoni konszenzus” szellemében a vezető országok, élükön az Egyesült Államokkal, a világgazdaság fokozódó deregulálására, a tőkepiaci korlátok felszámolására és arra törekszenek, hogy a lehető legtöbb országban a legnagyobb mértékben szétverjék a gazdaságba való állami beavatkozás mechanizmusait.
A tévéhíradók nézői azt gondolhatják, hogy a globalizáció ellenzői kizárólag zavaros fejű, anarchista, az erőszakban és a felfordulásban örömüket találó rendbontó fiatalok. Hogy mennyire tévednek, azt mi sem mutatja jobban, mint hogy a neoliberális globalizáció kritikusai közé tartozik az a Joseph Stiglitz amerikai közgazdász is, aki 2001-ben közgazdasági Nobel-díjat kapott. A globalizáció árnyoldalai című könyvében Stiglitz ezt írja: “Sajnos nem létezik világkormány, amely minden embert felelősségre vonhatna, és amely úgy tudná befolyásolni a globalizáció folyamatát, ahogy nemzetgazdaságuk kialakulását szabályozták az Egyesült Államok kormánya és más országok kormányai. Ehelyett a mai világrendszert így jellemezhetnénk: a politika globális alakítása globális kormány nélkül. Ebben a rendszerben szava csak néhány intézménynek van, amilyen az IMF, a WB, a WTO, és néhány személynek (pénzügy-, gazdasági és kereskedelmi miniszterek), akik szorosan összefonódnak bizonyos pénzügyi és kereskedelmi érdekcsoportokkal, miközben szinte egyáltalán nincs beleszólási joga annak a sok-sok milliárd embernek, akiknek az életét az előbbiek döntései meghatározzák. Legfőbb ideje változtatni a világgazdaság rendjét meghatározó szabályokon, ideológia helyett teret engedni a pragmatizmusnak, és még egyszer átgondolni, hogy nemzetközi síkon hogyan és kinek az érdekében születnek döntések. A globalizációt lehetne másképp is alakítani, és ha ennek folyamata megfelelő és tisztességes keretfeltételek között menne végbe, mégpedig úgy, hogy a politikára befolyást gyakorolhassanak a globalizáció által érintett összes országok, akkor a javára válna azoknak is, akik eddig csak a vesztesei voltak.”
Miután leírtuk a neoliberalizmus és a globalizáció fő jellegzetességeit, az elmondottak szemléltetése céljából röviden vázoljuk a neoliberális globalizáció történetét.
A kapitalizmus XX. századi aranykora 1945-től az 1970-es évek elejéig-közepéig tart. Ezekben az években az ún. első világban magas a gazdasági növekedés és teljes a foglalkoztatás, a konjunktúra csak kismértékben ingadozik, gyorsan nő a termelékenység, s mindezekkel együtt nemcsak növekszik a legszélesebb néprétegek fogyasztása, hanem kiépülnek és működnek is a szociális vagy jóléti állam intézményei. A vietnami háború következtében a 60-as évek végén, a 70-es évek elején azonban veszíteni kezd értékéből az amerikai dollár, majd felgyorsul (a dollárválság miatt is) az egész világon az infláció, s több országban is csökkenni kezdenek a gazdasági növekedési ráták. Az 1970-es évek elején feladják a rögzített valutaárfolyamok rendszerét (az 1944-ben elfogadott Bretton Woods-i egyezményt), ekkor tör ki az OPEC-államok drasztikus olajáremelésének hatására az olajválság, és kezdődik el a ma is tartó világgazdasági stagnálás. A vezető tőkés országoknak erre a stagnálásra adott válasza volt a neoliberalizmus jegyében foganatosított globalizáció. Eltérően az 1945 és 1975 közötti aranykortól, amely a keynesi elveken alapuló állami beavatkozásokra támaszkodott, az 1970-es években kezdődő neoliberális ellenforradalom élharcosai szembefordultak a szociális állam intervencionizmusával. A Keynes tanaira támaszkodó intervencionistákkal, a fiskális politika híveivel szemben felléptek az ún. monetaristák, akik a mindenfajta állami beavatkozástól mentes és szabályozatlan piacgazdaság mellett szálltak síkra. Ronald Reagannel és Margaret Thatcherrel a neoliberális ideológia híveinek sikerült politikailag is érvényesíteniük az elképzeléseiket olyan vezető államokban, mint az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság. A neoliberális ellenforradalom jegyében egyre több országban nemcsak szalonképessé, hanem egyenesen uralkodóvá is vált az a hiedelem, hogy mindent rá kell hagyni a kapitalista piacokra, mert azoknak öngyógyító képességük van. Az addig állami kézben levő szektorok közül egyre többet és egyre nagyobb mértékben privatizáltak (a vasutaktól kezdve az oktatáson és az egészségügyön keresztül a postáig), a gazdaság mind több területén haladt előre a dereguláció és a flexibilizáció (azaz töröltek el például a munkaidővel, a környezetvédelemmel és szociális szempontokkal kapcsolatos megszorításokat), egyre több területen szorítottak vissza állami beavatkozásokat, és csökkentették a magas jövedelműek, valamint a vagyonok adóját.
Ezen a ponton érdemes összehasonlítani a keynesi intervencionizmust és a neoliberalizmust mint válságkezelő programokat. Az előbbi az 1929–33-as nagy válság után keletkezett, és ennek az volt a célja, hogy állami megrendelésekkel némi rendet vigyen a kapitalista gazdaság működésébe. A neoliberalizmus ezzel szemben kísérlet a minden beavatkozástól mentes, társadalmilag felelőtlen kapitalista piaci rendszernek a megteremtésére, illetve restaurációjára. A klasszikus liberalizmushoz képest az az újdonság a neoliberalizmusban, hogy egyrészt a társadalmi élet jóval több területére próbálja kiterjeszteni a piacok működését, másrészt globális annyiban, hogy ma már voltaképpen átfogja a földgolyó, a glóbusz valamennyi országát. De míg a keynesi intervencionizmus 1945 után mintegy harminc éven át valóságos aranykort hozott a vezető kapitalista országokban élő emberek nagy részének, addig a neoliberalizmus óriási pusztításokat hozott magával. Így hosszan tartó munkanélküliséget okozott az egész világon, még a fejlett országokban is. Ahol egyáltalán voltak, ott szinte mindenütt lefaragták a jóléti állam juttatásait. Az állami költségvetésben nagy hiányok keletkeztek a legtöbb országban. A jövedelemeloszlás majdnem mindenhol eltolódott a még nagyobb egyenlőtlenség irányában. Növekedett a szegénység, és nemcsak a harmadik világ, hanem a gazdag Észak országaiban is. És amióta tart a neoliberális globalizáció, az egész világon romlottak a társadalmi jólét mutatói.
Mindezeket a bajokat persze nem lehet csupán a neoliberális globa¬lizáció számlájára írni. Ezeknek a mélyebb és döntő oka az egész világgazdaságnak az a válsága, stagnálása, amely a hetvenes években kezdődött, és amelyet Keynes és Fourastié már az 1940-es években előre jelzett. Ez a mélyebb válság abban áll, hogy a beruházási dinamika szinte az egész világgazdaságban visszaesett, és hogy jóformán az egész világgazdaság stagnál. Ebben a helyzetben az egyes országok racionalizálási intézkedésekkel próbálják mégis növelni a piaci részesedésüket, és ezért váltja fel a növekedési versenyt egyre inkább a piaci részesedésért folyó “kiszorításos” verseny. Ezért tolódnak el a befektetések egyre inkább a reálszférából a pénzszférába, és ezért hódít egyre inkább nagyobb tért a pénzügyi spekuláció.
A neoliberalizmus tehát a kapitalista világgazdaság stagnálására adott ideológiai és politikai válasz, amely a gazdasági életbe való politikai beavatkozást, az intervencionizmust kiáltotta ki a válság okozójának, megoldásként pedig azt ajánlja, hogy ragaszkodjunk a kapitalizmushoz, bízzunk mindent a piac erőire, és ne hagyjuk, hogy külső erők beavatkozzanak a piaci folyamatokba. Hogy a piacok zavartalan működése minden bajt megold: a neoliberalizmusnak e dogmájáról így ír Joseph Stiglitz: “Az elmúlt ötven év folyamán tisztázta a gazdaságtudomány, hogy miért, milyen feltételek esetén működnek jól, és milyen feltételek esetén nem működnek jól a piacok. Megmutatta a közgazdaságtudomány, hogy bizonyos javakból – például alapkutatások javaiból – miért állítanak elő a piacok túl keveset, míg más dolgokból, mondjuk környezetszennyezésből miért termelnek túl sokat. A piac csődjének legdurvább példái a konjunktúra periodikus összeomlásai, a recessziók és visszaesések, amelyek az utóbbi kétszáz évben sújtották a kapitalizmust, és amelyek tömeges munkanélküliséghez és a tőkeállomány kihasználatlanságához vezettek. A piac csődjének e különösen szembetűnő esetein kívül van jó néhány finomabb példája is annak, hogy piacok nem működnek hatékonyan, vagy társadalmi szempontból nem kívánatos eredményeket hoznak létre. Az állam sokat tehet, és sokat is tesz azért, hogy enyhítse a piaci csődöt, és hogy gondoskodjék a társadalmi igazságosságról. Piaci folyamatok, ha magukra hagyjuk őket, oda vezethetnek, hogy sok embernek nem jut elegendő a megélhetéshez sem. A gazdaságtörténet ugyanakkor megmutatta azt is, hogy a legsikeresebb államokban, az Egyesült Államokban és Kelet-Ázsiában, az állam magára vállalta és jól be is töltötte ezeket a feladatokat.”
A mondottak alapján látható, hogy a neoliberalizmus jegyében zajló globalizáció ellentétes a Biblia szellemével, és súlyosan sérti a katolikus társadalmi tanítás alapelveit is, a személy, a szolidaritás és a szubszidiaritás elvét. Ez a magyarázata annak, hogy a neoliberális globalizáció elleni mozgalmakban miért vesz részt oly sok keresztény nő és férfi és keresztény civil szervezet Latin-Amerikától Svédországig és az Egyesült Államoktól Koreáig.
Én együgyűen csak ennyit tudok még hozzátenni: nem lehet az ember egyszerre az élet császára és Krisztus katonája. Nem érthet egyet egyszerre Pál apostollal is, aki Krisztus szellemében mondja: „…sem paráznák, sem bálványimádók, sem házasságtörők, sem bujálkodók, sem fajtalanok, sem tolvajok, sem nyerészkedők, sem részegesek, sem rágalmazók, sem rablók nem fogják örökölni Isten országát”, meg azzal az ideológiával is, amely éppen a nyerészkedésre építve dönt romba milliókat.
Lásd még:
3 Mózes 19, 15: Ne nézd, hogy valaki nincstelen: és ne kedvezz a hatalmasnak.
5 Mózes 15, 9-11: Ne nézd rossz szemmel szegény testvéredet, mert ha nem adsz neki, az Úrhoz kiált miattad, és vétek fog terhelni téged. Adj neki szívesen, és ne essék rosszul az, hogy adsz, mert éppen ezért fogja megáldani Istened az Úr minden munkádat és minden szerzeményedet. Mert a szegény nem fogy el a földről, azért parancsolom neked, hogy légy bőkezű az országodban levő nyomorult és szegény testvéreddel szemben.
5 Mózes 27, 19 Átkozott, aki kiforgatja jogaiból a jövevényt, az árvát és az özvegyet! Az egész nép mondja rá: Ámen!
Lk 6, 24-25 Jaj nektek, gazdagok, mert megkaptátok vigasztalástokat! Jaj nektek, akik most jóllaktatok, mert éhezni fogtok! Jaj, akik most nevettek, mert szomorkodni és sírni fogtok!
üdv
n
|
).