Bácsi Sándor:
AZ ÚRNAK MINDEN NÉPE

A világ vesztébe rohan,
De Isten óvja minden útján
Népét, mely vándorol a pusztán,
- Hogy ne legyen otthontalan. -

Jövőt hordozó tüzes nyelvek,
Lángoszlop, vagy szél-zendülés:
Szórt népeket összeköt és
Egy közös zsoltárt énekelnek.

Hogy mindenki testvér legyen.
És áradjon a kegyelem,
Egybefonó szent béke.

Láng fusson át a szíveken,
A Lélekből erőt vegyen
Az Úrnak minden népe.

Bácsi Sándor: CSÖNDES CSODA

"Megfogta a vak kezét, s kivezette a faluból" (Márk. 8:22-30)

Ahogy akkor a betszaidi vakkal
személyesen, másra nem tartozó
kettesben tett oldó csodát az Úr,

megfogta szívem: nem nyájas szavakkal,
de ránehezült kézzel, gyógyító
erővel szegődött Ő társamul.

... Mert vak voltam. A mások vergődését
nem engedte meglátni jó-sorom,
hogy hiányzik a kenyér, vagy a szó.

Míg hangoztattam igazságom tényét,
mit tudtam én, hivalgó tisztaságom
milyen keserű módon lázító.

Azt sem láttam, hogy leereszkedésem
nem gyógyít, de felszaggat sebeket.
Így tapogattam, pózba merevülten.

Ahogy a vak, botommal keresgéltem,
merre az út, amerre tért nyerek.
Emberektől emberhez menekültem.

Vakon hittem, hogy a jog és igazság
győzelmét kell szolgálnom minden áron,
mert ez menti meg majd ezt a világot.

Munkálnom kell az Eszme diadalát,
elsöpörni, útjába bármi álljon.
Itt mindenki vagy átkozott, vagy áldott...

Kezem megfogta és úgy vitt magával.
Kivetett család fészek-melegéből,
kivezetett a társaim sorából.

Kezétől szemem megtelt fénysugárral,
de káprázott a beözönlő fénytől.
És fájt a fákként nyüzsgő ember-tábor.

Újra éreztem kezének nyomát.
Érintett, s most már tisztán láttam én
amint ezután mindig nézhetem

e szép világot. Legelőször arcát
adta elém. Ez sugárzott felém,
hogy eltűnődjem: Ki is Ő nekem.

Tudom, hogy van nálamnál jobb tanítvány,
kit szóra unszol a felismerés,
s fel is kiált: Te vagy a Messiás!

Bennem is zeng, de a faluszél útján
nekem mást mondtál, és ez sem kevés.
- Csöndes csoda, csöndes hálaadás.

Reményik Sándor: A BETHESDA PARTJÁN

"Vala pedig ott egy ember,
ki harmincnyolc esztendőtől fogva való
betegségben fekszik vala."
(János ev. 5,5)

Harmincnyolc esztendeig volt beteg...
Harmincnyolc év... ó idő-rengeteg,
Ó csigalassan kúszó nappalok,
Ó végevárhatatlan éjjelek!
Ó zaj, mely őrjít, ó csend, mely gyötör,
Ó tehetetlen kín, maró csömör,
Ó nagy alkalmak örökre múlása,
Kis, édes percek tovasuhanása
Hasztalanul, megfoghatatlanul, -
Hiába termett datolyát a pálma
S hajtott ki az olajfa vigaszul.
Harmincnyolc esztendeig volt beteg,
Mindenki terhe, magának teher, -
Harmincnyolc ólomlábú év alatt
A fátum mindent elcserél-kever
A lélekben, a mély műhely-homályban.
Ez a szív kővé keményedhetett,
Túlcsordulhatott alázatosságban,
Harmincnyolc esztendeig volt beteg:
Ha ártatlan volt, bűnössé lett tőle,
Ha bűnös volt, kitisztult hófehérre,
Ha volt önérzet benne: ronggyá válott,
Ha volt szikla-dac: finom porrá mállott,
Feküdt a tóparton, s a tóba nézett...
A Tó, ez volt az egyetlen igézet.
A Tó, a Bethesda, a gyógyulás:
Leszállani szent, megszállott vizébe,
Mikor rájön a nagy 'háborodás',
Mikor rászáll az Isten anygala,
Súlyos szárnyával sujtja a habot,
S gyöngy-buborékként a titkos mélyből
Fakadnak a megmentő balzsamok.
A Tó... közel volt, s mégis messze volt,
Elérhetetlen, mint a csillagok.
A többiek mégis csak lejutottak,
Lejutottak a bénák, a vakok,
Valaki vitte, támogatta őket,
Hadd lépjenek a vízbe legelsőnek,
S ki soká tűrt, sokáig vérezett,
Egyszer mégis elsőnek érkezett.
Csak ő, csak ő nem érkezett oda...
Nem volt, ki támogassa, levigye,
Talán oly súlyos volt, oly tehetetlen,
Oly bűnös élő-halott teteme,
Hogy ember-erő el nem bírta többé.
Elmúlt megint a szent háborodás,
A nagy alkalom, a boldog varázs,
Elszállt megint az Isten angyala.
A halott öröm utolsó leánya:
A halványzöld fürtű tündér-remény,
Az is a világ végére szökött.
Éj lett, ragyogtak irgalmatlanul
A csillagok a Bethesda fölött.

De másnap reggel Jézus arra jött.

Pákolitz István:
MAGDOLNA

Lőn pedig, hogy kifárasztá a beszéd,
és Simon farizéus kérte,
jönne házába, szívesen látja
hétköznapi, egyszerű ebédre.

S midőn asztalhoz telepedék,
hogy némi ételt elfogyasztana,
váratlanul jöve egy asszony,
aki a városban nagy bűnös vala.

Leborulva az ács fia előtt,
sírástól reszket gyönge válla;
a Mester lábát csókkal illeti,
s öntözi szemének harmatával.

Haja bronz-ékességét lebontván
törölgeti, semmit se restell,
s vevén a kis alabástrom szilkét,
megkeni jóillatú kenettel.

Látván ezt Simon farizéus,
fölötte bosszankodik magában:
ha próféta volna, tudná bizonnyal,
miféle asszony ez, s milyen parázna!

Ránéze pedig Jézus és szóla:
- Simon, mondanék neked valamit.
Amaz felelé és mondá neki:
- Szólj, Mester, hallgatom a te szavaid.

- Egy hitelezőnek két adósa vala,
ötszáz dénárral tartozott az egyik,
a másik ötvennel; de mindkettőét
elengedé, mert nem tudtak fizetni.

Mit gondolsz, Simon, kettejük közül
melyik lesz hozzá nagyobb szeretettel?
Felelvén Simon, mondá: - Gondolom, az,
akinek többet engedett el.

- Helyesen ítélsz. Nézd ezt az asszonyt:
bejövék, s nem mostad meg a lábam;
ő pedig könnyeivel füröszti
s megtörölgeti selyemhajával;

nem szűnik csókkal illetni lábam,
te az üdvözlő csókot is feledted;
nem kenéd be fejem olajjal,
ő lábamat keni drága kenettel;

mondom neked, az ő sok nagy bűne
megbocsáttatik, mert nagyon szeretett;
kinek pedig kevés bocsáttatik meg,
annak a szeretete is kevesebb.

S intvén, szóla az asszonynak:
- Íme, megbocsátom minden vétked;
menj békével és többé ne vétkezzél,
a te hited megszabadított téged.
_______________________________________
(forrás: Új Aranyhárfa, Bp. 2001.)

Szabolcska Mihály: NEHÉZ ÓRÁBAN

Kietlen puszták vándorának,
Sötét, olajfás hűs berek:
Nyílj meg nekem te szent, csodás könyv,
Fáradt vagyok, pihenhetek.
Lelkem körül úgy zúg a számum,
Üvölt a kétség vihara...
Adsz-é erőt a csüggedőnek?
Csodás oáz: szent Biblia.

Hideg, fagyos világba' járok,
Legében lelkem úgy remeg.
Körülöttem - bármerre nézek, -
Fásult szívek, jégemberek.
- De itt talán, míg elcsodálom
A tiszta, tündöklő eget,
Hebron beszédes, szép vidékét
S az ős Siont: fölengedek!

Ott ég a Mózes csipkebokra,
Az égi hang fülembe csendül.
Angyal sereg jár-kél mosolygva
A fényrevált légen keresztül.
Hallom szárnyuk lágy csattogását,
S ah, mintha mind szívembe szállna:
Megrezdül ez, - míg egynek-egynek,
Arcomra könyűt ejt a szárnya.

Tovább, tovább! A szent sereggel
Bolyongok a pusztákon át.
Ott bőven oszt mannát a pázsit,
A szikla itt vizet bocsát.
Szívem szent ámulatra gerjed.
A tűznek, ködnek oszlopára.
"Velünk az Isten!" zeng az ének,
Sin, Ráfidim csodálatára.

És a nyitott, fénylő lapokra,
Lehajtva izzó homlokom:
A Kanaánt hittel keresve,
Szent sátruk én is hordozom.
Derül, borul az ég felettünk,
De ám napunk ha rossz, ha jó:
Csak zúg az ének sziklahittel.
"Az Úr erős, mindenható!"

S övezve néma áhítattal,
- Sóhaj, szó, halva ajkamon: -
Ez égbeszálló dallamot, míg
Hosszan, merengve hallgatom:
Halk mássá zendül messze, messze,
Vagy ah, szívem mélyén talán?...
Mintha viharvert, őszi tájnak
Fáradt visszhangját hallanám!

Itt, itt szívemben zeng az ének,
Az Úr erős, nagy, jó, örök!
- Tovább, tovább, s én tört hitemben
Átújhodom, megépülök.
Mint áldozattűz gyúl ki lelkem,
Imádsággá lesz sóhajom...
És szembeszállva száz viharral:
Mosolyogva járok utamon!

+
http://www.youtube.com/watch?v=Oo4Gso_9KzI
+

Már nem fájnak a
becsukódott ajtók
mögöttem.
Már nem fájnak a
becsukódott ajtók
előttem.
A kilincs mozdul.
A kulcs fordul a
zárban.
Látom az utat.
Szakadt térképemen
ott a cél.
Indulok én is.
a sötét égen
felragyog a Golgota.

Koczor Tamás

Scholz László:
EGY HAJÓBAN AZ ÚRRAL

Hányódunk, kis hajók, a tengeren,
mély hullámvölgyből hullámhegyre föl,
örvény, veszély, halál mindenfelől.
Jézus velünk. - Süllyedj el, félelem!

Nagy B. Zsuzsanna:
KÜLÖN JEREMIÁSNAK

Nem ültem a nevetgélők között.
A Te hatalmad miatt egyedül maradtam.
A rossz tanácsadókat messze elkerültem,
a hamis prófétákat s a béke-papokat.
Mégis miért lett szüntelenné fájdalmam?
Szerelmed mint megbúvó csalóka patak,
felizzik olykor még csontjaimban,
de eltűnik egy szempillantás alatt.
S Te mint ólálkodó medve vagy nékem,
s körül kerítesz unos-untalan
s hallatod velem sokak rágalmát,
kik letörni szándékozzák céljaimat.
Lépéseimet figyelik kígyó-szemeikkel,
szívük útálatosságaik szerint jár,
szavaid szerelmes énekként dalolják,
s nem bánkódnak leányaid romlásán.
S lettem gúny-dalukká az ő szájukban,
s céltáblája konok szavaiknak,
szívem untalan búsítják, sebeit
foltozom tüzes nyilaiknak.
S Te így szólsz: "Figyelj rám Jeremiás!
Ha megtérsz, én is hozzád térülök majd,
ha elválasztod a búzát a pelyvától,
s lépéseid többé nem ingadoznak,
akkor teszlek új erős érc-bástyává,
te nem félsz kimondani szavaimat.
Megmutatom nékik hatalmam jobbját,
s mind követnek téged az ÉN ZÁSZLÓM alatt."

(internetről)

Nagy B. Zsuzsanna:
MERT PORBÓL LETTEM...

Mert porból lettem...
Szállnék mesés egekben,
de húsom földhöz tapad,
Kérub-lélekkel sikoltok,
s szívem majd' kiszakad.
A földi lét súlya húz le
mint alvadt vér-mocsár,
Fölsóhajt belőlem egy hang:
- Ó, Uram, jössz-e már?

Két világ határmezsgyéjén
lebegek mérlegelve:
Szárnyalljak fény útján? -
bár lábam porral bekenve.
Miféle anyagból gyúrtál,
hogy meg nem lelem helyem?
A világ nem vonz már,
s szegény árva a fejem.

Bezártál egy szobába
a sűrű semmi közé,
Napjaim számlálatlanul
hullanak egymás fölé.
Foszlik a biosz-élet,
s nincs új a nap alatt,
De létem vigaszt talál majd,
nyugszik szárnyad alatt.

Nagy B. Zsuzsanna:
KIKNEK NINCS...

Kiknek nincs kegyelem,
elmennek névtelen
árván,
kiknek nincs kegyelem.

Kiknek neve nincs
beírva az Élet könyvébe,
tovaszállnak, jeltelen
sírgödörbe hullanak;
Húsukat féreg emészti,
örök tűz torkában
vesztegelnek véglegesen,
testük-lelkük ég,
kiknek neve nincs
beírva az Élet könyvébe.

A napot s csillagokat
soha nem látják már,
s reményük velük
pusztul el,
kiknek nincs kegyelem.

Így vesznek el örökre,
kiknek neve nincs
beírva az Élet könyvébe.

S most titkot árulok
el: Ha - ki - felkiált,
kegyelemért szavát
égre emeli -bárki
legyen is az, - s kimondja
a bűvös mondatot:
"Jézus szabadíts meg!"
- annak neve beírva
lészen az élet könyvébe
- bárki legyen is az, -
Annak lesz kegyelem!

(internetről)

Csathó Péter:
TELIK VAGY MÚLIK?

Az Idő,
lásd, vakond
módjára fúrja titkos
járatait,

S a fölös földet
hol felszínre
túrja, máris új
sírhant virít.

De, hogyha téged
Krisztus igáját húzva
lát meg itt,

Akkor, de csakis akkor,
egyedül néked
dolgozik.

Füle Lajos: SÍRNI

Naponta a világon
milliókat költenek arra,
hogy az emberek nevessenek,
pedig a legtöbbnek
arra lenne szüksége,
hogy sírjon.

Sírjon elfeledett,
szívet megszaggató,
megindító szomorúsággal,
mint elveszett gyerek
az élet úttalan,
rémekkel teli dzsungelében.

De ezt csak úgy lehet,
ha rádöbben az ember,
hogy végtelen az éj,
hogy fojtogat a bűn,
hogy semmi az erő
és nincsen más kiút,
csak sírni feltörő,
Lélek szerinti zokogással,
mint eltévedt gyerek;
hogy Aki keres,
megtaláljon.

még egy napraforgó