Adrian Plass Angyalok
Két angyal diskurál a mennyei hadikórház várótermében. - Nem panaszkodom – kezdte a nagyobbik -, hiszen angyal vagyok, de ha nem az lennék, lenne Hozzá egy-két keresetlen szavam, hogy milyen neveket osztott ki nekünk. Az rendben van, ha valakit, mondjuk, Gábrielnek vagy Mihálynak hívnak – egy ilyen név igazán jól cseng. - Miért, téged hogy hívnak? – kérdezte a kisebbik angyal. - Pongónak – ez a nevem. Nem is csoda, hogy sehol sem vagyok megemlítve a Főnök könyvében. „És megjelent Pongó angyal Máriának…” Ez mindjárt nem hangzik olyan jól, mint az eredeti, nem igaz? És neked mi a neved? - Bingi – felelte szomorúan a kérdezett fél. Engem Binginek hívnak – örökre.
Néma csend lett a teremben, ahogy a két angyal elképzelte, mint kell az idők végezetéig magukkal cipelniük e szégyenletes neveket. - És még valami – szólalt meg ismét Pongó egy perc elteltével. - Részt vettem abban az angyali albizottságban, mely ratifikálta a főnök terveit fiának a harmadik bolygóra történő látogatásával kapcsolatban. Kiadták nekem értékelésre azt a tékozló fiús történetet, de aztán törődtek is a véleményemmel! - Törődtek? – kérdezte Bingi őszinte érdeklődéssel. - Még hogy törődtek-e? Te is láttad a végleges kéziratot, nem? Fel tudtam volna forrni a dühtől – már persze, ha képes lennék negatív reakcióra. Részletes elemzést írtam a sztoriról, és elmondtam, hogy világosabbá kell tenni az egészet, és át kellene helyezni a hangsúlyokat is. Először is ott van az az út, amelyen a tékozló fiú vándorol. Ez így annyira homályos! Még azt találja valaki hinni, hogy a főnök akármilyen gidres-gödrös csapáson kész elindulni ezek elé a hitvány emberek elé, ha egyszer csak rájönnek, kinek a portáján érdemes kapirgálni, és visszatántorognak. Azt javasoltam hát, hogy pontosítsunk, állapítsuk meg a tényeket! Mondjuk ki nyíltan a szabályokat! Teremtsünk ortodoxiát, szögezzük le az elvárásokat! - És nem hallgattak rád… - következtette ki Bingi, miközben együtt érzőn rázta a fejét. - Ha tudnék kritizálni, a Főnök meg nem lenne tökéletes – felelte Bongó -, azt mondanám, hogy a történet pontosan azt a fellengzős szabadosságot állítja például, ami úgy megkeseríti az életünket nekünk, angyaloknak. Miért rohan az apa ész nélkül ez elé a szégyentelen fiú elé, amikor az még messze jár? Ezzel elárulja magát – ezt az elemzésbe is beleírtam. Miért ne járja végig a gyerek az egész utat? Csak hadd aggódjon és tépelődjön, amíg haza nem ér! Aztán ácsorogjon egy kicsit a kapu előtt! Hadd gyötrődjön! Küldjük ki hozzá az utolsó szolgálólányt, és amikor végre bebocsátást nyer az apja színe elé, az öreg legyen távolságtartó, egy kissé hűvös! A fiúnak vissza kell nyernie az apja kegyét, ennyit javasoltam csupán, nem többet. - És ehelyett…? – próbált még többet kiszedni beszélgetőpartneréből Bingi. - Ehelyett úgy indul elébe a Főnök az országúton – felelte a nagyobbik -, mint aki az olimpiai aranyért fut, és ráadásul egy egész zsák ajándékkal a hátán, akárcsak egy lökhajtásos görkorcsolyán száguldó Mikulás! Ez így, valljuk be, igen ciki! - Túl érthető – bólintott Bingi. - Túl könnyű – erősítette Pongó. - Túl érzelgős – tette hozzá Bingi kissé elkalandozva. - Túl nagyvonalú – állapította meg határozottan Pongó, aki most már kezdte jól érezni magát. - Túl csodálatos! – mondta Bingi kissé elkalandozva. Pongó összevonta a szemöldökét, és feljebb csúszott a székében. - Jobb lett volna, ha nem is bajlódom ezzel az elemzéssel – motyogta magában. – Mi a csodának szándékosan provokálni a zsidó származásúakat azzal, hogy a tékozló fiú a végén a disznók között köt ki? Ez volt a másik dolog, amire felhívtam a figyelmet. Ott van aztán a kulturális kontextus. Mert mi történik, kérdem én, he elérkezünk a huszadik századba, és az emberek „A rossz apa példázataként” emlegetik majd a sztorit? Ezzel a verzióval a Főnök csak rontja az esélyeit. Két tévútra keveredett gyerek – ergo hiányos nevelés. Érted, mire akarok kilyukadni? És egyébként is: miért kell ilyen keményen bírálni az idősebb testvért? Szegény gyerek csak dolgozott, dolgozott látástól vakulásig – a legjobbat adta, és még csak köszönetet sem kapott érte. Nem csoda, hogy nem repesett az örömtől, amikor a hajléktalan-munkanélküli-csavargó öccse VIP-es ellátásban részesült! Ha én lettem volna a helyében, ezt biztosan nem hagyom szó nélkül – és ha már itt tartunk… Pomgó szigorúan angyaltársa szemébe nézett. - Mire gondolsz? – kérdezte Bingi ártatlanul. - Az előbb azt mondtad, hogy „túl csodálatos”, ahogy a főnök észveszejtve rohan az úton. Ezt mondtad, vagy nem? - Hát – dadogta Bingi kissé elvörösödve -, én csak arra gondoltam, hogy ha történetesen képes lennék irigységet érezni, talán azt kívánnám, hogy bárcsak én is ott mehetnék azon az úton, amelyiken a tékozló gyerek, és bárcsak felém is úgy rohanna a Főnök. Talán azt akarnám, hogy engem is olyan boldogan fogadjon és átöleljen, és nekem adja azt a sok-sok ajándékot, és vendégséget adjon a tiszteletemre, és azt mondja, hogy szeret engem – meg minden. Odavan ezekért az emberi lényekért, nem igaz? Pongó egy pillanatra belenézett társa csillogó szemébe, majd felsóhajtott. Szája sarkában szomorkás mosoly bújt meg. - Igen – mondta lecsendesedve. – Ha képes lennék az irigységre, azt hiszem, én is irigyelném ezeket… meg mindent.
E túl csodálatos Atya áldását kérem mindnyájatok életére a következő évben is. Mert: "Amit szem nem látott, fül nem hallott, és ember (s talán angyal) szíve meg sem sejtett, azt készítette el Isten az őt szeretőknek".
Szeretettel: nX
|