Bruno Ferrero: A FAL

Egy kopár, sziklás sivatagban élt két remete. Találtak két barlangot, amelyek egymással szemben álltak. Évekig tartó imádkozás és hosszú önsanyargatás után az egyik remete úgy gondolta, hogy elérte a tökéletességet. A másik remete meglehetősen jámbor volt, jólelkű és megbocsátó. Megállt beszélgetni a ritkán arra járó zarándokokkal, vigaszt és menedéket nyújtott azoknak, akik eltévedtek és azoknak, akik valahonnan menekültek.
- Ez mind az elmélkedésből és az imádkozásból elvett idő - gondolta az első remete, aki nehezményezte a másik mulasztását. Hogy látható módon megmutassa neki, mennyire távol áll még a tökéletességtől, elhatározta, hogy minden alkalommal, amikor a másik bűnt követ el, egy követ helyez a saját barlangja elé. Néhány hónappal később a barlang előtt tömör, szürke kövekből épült fal emelkedett. És ő bennmaradt befalazva.

Néha a hétköznapi megbántódásokból, a sértésekből, a csendből, a megoldatlan kérdésekből és a dacból falat építünk szívünk köré. A legfontosabb feladatunk az, hogy megakadályozzuk, hogy ne épüljenek föl ezek a falak.
Főképpen pedig az, hogy ne legyünk kövek a többiek falában.

(internetről)

"Várni kell az Úr eljöttét!
Az jutott eszembe, hogy mérhetetlen megkönnyebülés azt tudni, hogy az Úr Jézus értem is megszületett, hogy illúziók nélkül szeret, mindent tud rólam, még a legrosszabbakat is, így nem érheti őt meglepetés, s nem csalódhat bennem , mint én oly sokszor önmagamban - mindig csak szeretni akar és ettől semmi sem tántoríthatja el..."
Leleszi Balázs Károly

Leleszi Balász Károly:
Hisszük-e, hogy a szenvedés a szeretet szorongattatása?

Hisszük-e,
hogy a szenvedés Isten látogatása,
formáló és alakító kezeivé válhat?

Avagy félelmeink közt vívódunk?…
Akkor a kőszikla nem tárja föl a titkát,
megkérgesednek a tüzek,
aszályosak lesznek a barázdák,
viharosak az ég ösvényei,
örvényeket és ragadozókat rejtenek
a vizek mély öblei.

Bárcsak szíveinkig érnének Jézus szavai:
˝Kicsinyhitűek, miért kételkedtek?˝
_________________________________
(internetről, GothArt)

""Azoknak pedig, akik Istent szeretik minden a javukra van", írja az Apostol. Azt is mondja, hogy a "nyomorúság nem látszik örvendetesnek". Ma már tudom: hogy az Úr minden cselekedete igazság, és az Ő útjai tökéletesek. Életünkben sokkal több a megfejthetetlen esemény, mint az, amit emberi ésszel meg lehetne magyarázni. Kevés ember fejti meg azt az égi titkot, hogy a legáradóbb áldásfolyamok ott vannak, ahol mi nem is várnánk. Ezekben az ún. "sötét napú utak riasztó rájain" sem akar elvenni tőlünk semmit, hanem csak adni akar. A megváltást, az örök életet. Ezért küldte el a Fiát, hogy születésével hathatósan befolyásolja a jövő menetét."

Leleszi Balázs Károly

"Az ember történelmi kiindulópontja egy édeni, paradicsomi állapot volt, mivel az isteni forrástól való eltávolodása, megcsúfolása után a bűn lefelé zúgó árja végleg el ne sodorja az emberiséget, Isten elküldte az élő Igét, hogy általa lehessen visszatérni az atyai házhoz. Azt is tudta (az Isten), hogy csak kevesen maradnak hűségesek hozzá, csupán egy "maroknyi nyáj". A ma embere már nehezen érti meg a szenvedés jelentőségét, hisz' lásd, ha fáj a fejünk, rögtön beveszünk valami gyógyszert, vagy inkább a világűrbe megy, mint a szomszédjához át, akit meg kéne segítenie. A ma emberét csak az időleges javak birtoklása érdekli, a jövő, az öröklét már hidegen hagyja.
Bárcsak szíveinkig érnének Jézus szavai: "Úgy szerette Isten e világot, hogy egyszülött fiát adta, aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen." "

Leleszi Balázs Károly

Khaled Hosseini : Papírsárkányok

"Afganisztán, 70-es évek, a béke utolsó évei. Egy gazdag és egy szegény családból származó kisfiú együtt tölti gyerekkorát. Összekötik őket közös élményeik és kedvenc időtöltésük, a sárkányeregetés. Egy szörnyű esemény azonban örökre megváltoztatja a két fiú életét. Amir cserbenhagyja barátját, Haszant. A gondtalan gyerekkor ezzel véget ér. Amir hazájától távol, az Egyesült Államokban kezdi felnőtt életét, ám nem tud szabadulni egykori tette miatti bűntudatától. Visszatér a tálibok uralta háborús Afganisztánba. A megtépázott, vérzivatarok áztatta ország romjain végre jóváteheti azt, amit elrontott, és megszabadulhat a bűntudat és a fájdalom terhétől. A hol izgalmas, hol szívszorító fordulatokban bővelkedő regény tényfeltáró módon ábrázolja az afgán történelem nemzetiségi, vallási és társadalmi hátterét. Egy korábban a világ szeme elől eldugott ország népével és kultúrájával ismerkedhetünk meg, testközelben érezhetjük Afganisztánt, amely az új évezred világpolitikájának sarkpontjává vált. Megjelenése óta a Papírsárkányok folyamatosan az amerikai toplisták élén áll. Lefordították az összes európai nyelvre, de megjelent héberül, kínaiul és arabul is. Az amerikai kritikusok az évtized regényének titulálták."

Ennek a könyvajánlásnak az alapján választotta ki a lányom ezt a könyvet nekem szülinapra egy másikkal együtt, pár évvel ezelőtt. A másikat kezdtem olvasni, és nagyon nem tetszett. A papírsárkányokhoz ennek hatására hozzá se kezdtem, itt feküdt elfeledve a polcon, míg egyszer elkérte az ajándékozó, hogy elolvasná, mit is vett nekem.
Azzal adta vissza, hogy "ezt elolvashatod'- lám, lám, fordult a Föld a tengelyén párszor, s eljött az az idő, amikor nem én cenzúrázom a lányom könyveit, hanem fordítva.

Nagyon fordulatos, nemlehetletenni stílusú könyv. Érdekessége, hogy tőbb szót perzsa nyelven használ, fonetikusan átírva- s ezzel eléri, hogy jobban beleéljem magam a számomra annyira ismeretlen afgán viszonyokba, keleti gondolkodásmódba, társadalmi viszonyokba.
Mint szülő, egyetértően bólogattam azzal a sorral: "a gyerek nem papírsárkány, hogy olyan színűre festjük, amilyenre szeretnénk." Döbbenetes látni, mibe tudja a szülői elvárás a gyereket hajszolni, aminek aztán egy életen át fizetheti az árát-szülő-gyerek egyaránt,... ha egyáltalán kifizetheti?

Film is készült belőle, elég jó.
Velünk is a lányaink nézették meg, és nem bántuk.

megnézzük mi is

Luthár Márta

Gyere velem

A férfi, mint köztörvényes, hét évet ült a börtönben. Mostanában füléig behúzott sísapkát és bekecset viselt. Teste zömök, mint a boxer kutyáké, rövidre vágott szakálla és krumpli orra felett ravaszkás paraszt szemek hunyorognak. Egy nevesincs faluban nőtt fel, nyolc testvérével együtt. Ötvenhárom éves. Élete bugyrát már őszintén feltárta előttem.

Tulajdonképpen kedvelem. Nem is tudom elképzelni, hogy egykor miért fogta el az a komisz indulat, miért ütött nagyobbat a kelleténél. Amit akkor tett, azért már régen megszenvedett.

– Hülye voltam! – foglalta össze tömören az eseményeket.

Részletekbe soha nem bocsátkozott, magam sem kérdeztem többet. Egy ember őszintesége nem jogosít fel kíváncsiskodásra vagy fölényes kioktatásra. Kósza napjait megkönnyítette, ha rámosolyogtak, szót értettek vele: emberként kezelték.

Sok mindent megtudtam tőle, ami a hajléktalanokat jellemzi. Azt is tudom, hogy bár jogilag nullás – leülte a büntetését – mégsem fogadja el senki. Még csak alkalmi munkára sem engedik be otthonukba az emberek, pedig ő szívesen ásna a kertben, vagy tisztítaná az ablakokat. A falujában szégyell visszamenni, ezért otthona sincs, ahol lehajthatná fejét. Pedig nem akar piás, bandában kéregető mihaszna lenni, nem akar naphosszat a járda-szélen ténferegni.

– Nokedlik – vélekedik röviden hontalan társairól. – Se hús, se csont. A fövő víz tetején ázott nokedlik.

A férfi boldogan vigyorgott, valahányszor találkoztunk.

– Úgy beszél velem, mint az anyám – közölte.

– Tudom – válaszoltam –, hogy min ment keresztül. A cella kemény iskola, a nyolcadik év már bedarálja az embert. Hét év tűrési idő, még azt is nehéz dili nélkül túlélni. De utána újat lehet kezdeni.

– Újat? – legyintett a férfi. – Nekem már csak ez marad. Volt házam, anyám, most semmim sincs, csak amit magamon hordok.

A férfi egyre többször jelentkezett. A nap legalkalmatlanabb óráiban nyomta meg a kapucsengőt, s én kiejtettem kezemből a félig megtisztított krumplit vagy répát, hogy egy-két percre beengedjem. Ő a látogatásokat kukázással indokolta, de én tudom, hogy neki milyen boldogító érzés belépni egy udvarba. Egy udvarba, ahol lakások vannak, s egy pillanatra úgy érezheti: hazaért, megérkezett.

Egy tavaszi reggelen a kapuban várt rám.

– Ezt hoztam! – nyújtotta felém suta mozdulattal a hervadó, csokorba kötött virágot.

– Tudtam, hogy lejön a kutyákkal. Azért hoztam, mert szeretem és tisztelem magát. Esküszöm, hogy nem hazudok!

Életem legszebb virágcsokra volt. Kaptam én már sokféle csokrot: kicsit és nagyot, egyszerűt és díszeset, udvariast és szeretetteljest. De ilyet még soha. Valószínűleg egy kukában termett, de hogy nem pénzért árulták, az biztos. Ez a csokor arról mesélt, hogy a férfi életében én voltam a biztos pont, a hozzátartozó, az elveszett család szimbóluma.

Hontalan barátom hamarosan kórházba került. Leültem az ágya mellé, és együtt böngésztük az Újszövetséget. Láttam, hogy a szavak mennyire nehezen formálódnak a fejében értelemmé. Mégis: Isten szeretetét megértette

Isten szeretetét, mely rajtunk keresztül is eljuthat az emberekhez – a hontalanokhoz is, hogy megtalálják otthonukat az Atyai Házban.

(Életjel c. kötetből)

PANOV APÓ KÜLÖNÖS NAPJA
(Ruben Saillens meséjét átdolgozta Lev Tolsztoj, elmeséli: Mig Holder)

Réges régen, élt egyszer egy idős suszter, messze-messze, egy kis orosz falucskában. Panovnak hívták, de senki nem szólította Panovnak, Panov úrnak, sőt még Panov suszternak sem. Bárhová ment a kis falucskában, mindenki annyira szerette, hogy csak Panov apónak szólították.
Panov apó nem volt gazdag, egyetlen kis szobácskája volt, melynek ablaka az utcára nézett. Ebben a kis szobában lakott és ez volt egyben a műhelye is. De azért szegény sem volt. Minden szerszáma megvolt a suszter mesterséghez, volt egy vastűzhelye, aminél melegedett és ételt főzhetett, volt egy nagy fonott kosárszéke, ahol időnként elszunyókált, egy masszív ágya színes takaróval és egy kis olajlámpája, hogy esténként legyen mivel világítana. Mindig olyan sokan akartak új cipőt csináltatni vagy a régit foltoztatni, sarkaltatni, talpaltatni, hogy Panov apónak mindig volt elég pénze kenyérre, kávéra, és káposztára, amiből levest főzzön. Így Panov apó szinte mindig vidám és boldog volt. A szeme csak úgy ragyogott kis kerek szemüvege mögött. Egész nap dudorászott, vagy fütyörészett, a járókelőket, pedig hangos jókívánságokkal köszöntötte.
De ezen a napon másként volt. Panov apó szomorúan állt kis szobája ablakánál, és feleségére gondolt, aki már régen meghalt, meg gyermekeire, akik felnőttek és elköltöztek. Karácsony este volt és mindenhol együtt volt a család. Panov apó végignézett a falu házain. Minden ablakból gyertyák és lámpák vidám fénye szűrődött ki és már álltak a karácsonyfák. Hallotta a nevetést és a gyermekek boldog zsibongását játék közben. Érezte a sülő hús illatát, mely az ablak és ajtó melletti repedéseken szivárgott be. "Bizony, bizony..." - de nem volt senki, aki visszavarázsolhatta volna szemének ragyogását, kis kerek szemüvege mögött. Panov apó nagyot sóhajtott. Azután komótosan meggyújtotta az olajlámpát, odament a polchoz, és levett egy régi, barna könyvet. Leseperte az ottmaradt bőrdarabkákat a padról, feltett egy bögre kávét a tűzhelyre, leült a fonott kosárszékbe és elkezdett olvasni.
Panov apó nem járt iskolába és nem tudott valami jól olvasni, ezért ujjával követte a szöveget és hangosan olvasott. A karácsonyi történetet olvasta, hogy Jézus nem házban, hanem egy istállóban született, mert nem volt számukra hely a vendégfogadó háznál.
"Bizony, bizony - mondta Panov apó, bajuszát pödörgetve; - Ha idejöttek volna, elalhattak volna az ágyamon, a kisbabát betakartam volna meleg takarómmal. Örülnék, ha lenne itt velem valaki, és egy kisgyermek, akivel eljátszanék." Panov apó felállt és megpiszkálta a tüzet. Kint ködösre fordult az idő, Így feljebb csavarta a lámpát, töltött magának egy csésze kávét és folytatta az olvasást.
Arról olvasott, hogy gazdag bölcsek keltek át a sivatagon, hogy ajándékot vigyenek Jézusnak aranyat és illatos fűszereket.
"Bizony, bizony — sóhajtott fel Panov apó —, ha Jézus idejönne, nem tudnék neki mit adni." Azután elmosolyodott és a szeme felragyogott, kis kerek szemüvege mögött. Felállt az asztal mellől és odament a polchoz. Volt ott egy zsineggel átkötött, poros doboz. Felnyitotta a dobozt és kivett egy pár apró cipőcskét. Kezébe vette a kis cipőket és mozdulatlanul állt. Ez volt a legjobb pár cipő, amit valaha készített. Óvatosan visszatette őket a dobozba, azután újra leült a kosárszékbe. "Ezzel ajándékoznám meg." — dünnyögte. Sóhajtott egyet és tovább olvasott.
Ki tudja, talán a szoba melege tette, vagy amúgy is késre járt, de Panov apó csontos ujjai nemsokára lecsúsztak a lapról, szemüvege is lecsúszott az orráról és csöndesen elaludt. Kint egyre nagyobb lett a köd. Elmosódott alakok haladtak el az ablak eltt, de az öreg suszter csak aludt tovább és még horkolt is egy kicsit. Hirtelen egy hang szólította: "Panov apó, Panov apó!" Az öregember felugrott. "Ki az?" — kérdezte, amint körülnézett. Elég rosszul látott a szemüvege nélkül, de biztos volt benne, hogy senki sincs a szobában. "Panov apó!" — szólt újra egy hang. "Azt kívántad, hogy megláthass, hogy betérjek a műhelyedbe és megajándékozhass. Holnap reggeltől estig figyelj, és én eljövök. Légy nagyon figyelmes, hogy felismerj, mert nem mondom meg ki vagyok!"
Azután újra csend lett. Panov apó megdörzsölte a szemét és felállt. A kályhában már elégett a szén, a lámpa, pedig teljesen kialudt, de kívülről csengők hangja hallatszott. Itt a karácsony, csilingelték.
"Ő volt." — mondta magában az öreg suszter. "Jézus volt." Elgondolkozva megpödörte a bajuszát. "Lehet, hogy csak álom volt, de azért figyelni fogok és remélem, hogy karácsony napján meglátogat. De hogyan fogom megismerni? Hiszen nem maradt kisgyermek, felnőtt, király lett és azt mondta, hogy Ő az Isten Fia." Az öregember megcsóválta fejét. "Bizony, bizony, - mondta - nagyon kell majd figyelnem." Panov apó le sem feküdt. Ott ült fonott székében az ablakkal szemben és figyelt, mikor jön arra valaki. Lassan - lassan felkelt a nap és sugarai megvilágították a macskaköves utat. Senki sem járt az utcán.
"Főzök magamnak egy jó kávét karácsony reggel." — mondta Panov apó vidáman, csak úgy magának. "Begyújtom a kályhát és főzök egy nagy adag gőzölgő kávét, de az egyik szemem azért mindig az ablakon lesz. Remélem ma, eljön!" Panov apó várt. Végre jött valaki: egy alak tűnt fel a kanyargós utca másik végén. Panov apó kilesett a jégvirágos ablakon. Nagyon izgatott volt — lehet, hogy Jézus jön hozzá. Csalódottan fordult el. Az alak egyre közeledett. Lassan jött az úton, meg-megállva. Panov apó tudta már, hogy kijön — az öreg utcaseprő, aki minden héten arra jött talicskájával és seprűjével. Panov apó mérges lett. Jobb dolga is volt, mint öreg utcaseprőket figyelni. Istent várta, Jézust, a királyt. Türelmetlenül elfordult az ablaktól és jó ideig várt, hogy az utcaseprő elmenjen. De mikor visszafordult, az öregember még mindig ott állt az utca másik oldalán, Panov apó boltjával szemben. Letette a talicskáját, kezét dörzsölgette és dobogott a lábával, hogy egy kicsit felmelegedjen. Panov apó nagyon megsajnálta, mert látszott, hogy nagyon fázik.
Még elképzelni is rossz, hogy valakinek karácsonykor is dolgoznia kell! Panov apó megkocogtatta az ablakot, de az öregember nem hallotta, így kinyitotta műhelyének ajtaját. Az ajtóból kiszólt: "Jöjjön be!" Az utcaseprő kicsit ijedten fordult hátra — az emberek gyakran durván bántak vele a munkája miatt, — de Panov apó mosolygott. "Mit szólna egy csésze kávéhoz?" — szólt neki. "Látom, hogy teljesen át van fagyva." Az utcaseprő egyből otthagyta a talicskáját. "Hát, bizony jól esne!" - mondta és bement a kis műhelybe. "Igazán nagyon kedves magától, igazán nagyon kedves." Panov apó kitöltött egy csésze kávét a tűzhelyen lévő kannából. "Ez a legkevesebb, amit tehetek" — felelte. "Hiszen karácsony van." Az öregember felsóhajtott: "Nekem ennyi a karácsony." Miközben a kályha mellett melegedett, nedves ruhájának párolgása kesernyés szaggal töltötte el a szobát.
Panov apó visszatért előbbi helyére az ablak mellé és figyelte az utcát.
"Látogatót vár? — kérdezte az utcaseprő. "Remélem, nem vagyok útban?" Panov apó megrázta a fejét. "Én, ...hm, hallott már Jézusról?" — kérdezte. "Isten Fiáról?- — kérdezett vissza az öregember.
"Ma meg fog látogatni." — válaszolta Panov apó. Az öreg utcaseprő megdöbbenve nézett rá.
Így Panov apó elmondta az egész történetet. "Ezért figyelem, hogy mikor jön." — fejezte be. Az utcaseprő letette a csészéjét, szomorkásan megcsóválta a fejét és elindult az ajtó felé. "Sok szerencsét! — mondta — És, hm, köszönöm a kávét!" Most először elmosolyodott. Azután sietve kilépett az utcára és fogta a talicskáját. Panov apó az ajtóból nézett az utcaseprő távolodó alakja után. Szétnézett. A téli nap sugarainak melege megolvasztotta. A jégvirágokat az ablakon és a csúszós jeget a macskaköveken. Az emberek mozgolódni kezdtek, néhány részeg még most tántorgott haza az előző esti mulatság után. Ünneplőbe öltözött családok siettek, hogy meglátogassák rokonaikat. Mindnyájan mosolyogva köszöntötték a műhelye ajtajában álló Panov apót. "Boldog karácsonyt, Panov apó!- — mondták. Az öreg suszter is köszönt, visszamosolygott, de nem állította meg őket, hiszen mindnyájukat jól ismerte. Ő valaki mást várt. Éppen be akarta zárni az ajtót, mikor észrevett valamit. A fal mellett, az árnyékban egy nő közeledett karján kisbabával. Nagyon sovány volt, láthatóan fáradt és ruhája is kopott.
Panov apó nézte-nézte, azután odaszólt neki: "Jöjjön be és melegedjen meg egy kicsit!" A nő meglepődve tekintett fel és el akart szaladni, de azután meglátta, hogyan ragyog az öreg suszter szeme kis kerek szemüvege mögött.
"Nagyon kedves magától." — mondta az asszony, miközben Panov apó félreállt, hogy bemehessen a kis műhelybe. Az öreg csak megrántotta a vállát. "Ugyan, szóra sem érdemes! — felelte. - Csak láttam, hogy nagyon át lehet fázva. Messzire megy?"
"A szomszéd faluba. — válaszolta az asszony. - Még vagy hat kilométer. Tudja, lent laktam a malomnál, de nincs pénzem a lakbérre, ezért el kellett jönnöm. Most az unokatestvéremhez megyek, hátha befogad, mert nincs férjem." Az asszony bement és megállt a kályha mellett. Panov apó karjába vette a kisgyermeket. "Megkínálhatom egy kis levessel és kenyérrel?" — kérdezte. De az asszony büszkén elutasította. "Akkor legalább fogadjon el egy kis tejet a gyermek számára!- — mondta. - Meglangyosítom a tűzhelyen. Ne aggódjon, — ragyogtak az öregember szemei — nekem is voltak gyermekeim". A kicsi csuklott egyet és vidáman rugdalózott a lábával. "Bizony, bizony.- — mondta Panov apó a fejét csóválva. - Szegény kicsikének nincs is cipője." "Nincs miből vegyek." — mondta keserűen az asszony.
Miközben Panov apó a gyermeket etette, támadt egy gondolata. El akarta hessegetni, — de csak visszajött. A doboz a polcon. Az a pár cipő, amelyet oly sok évvel ezelőtt készített, talán jó lenne ennek a kis csöppségnek. Így Panov apó elővette a kis cipőket és felhúzta a gyermek lábára. Pont rá illett. Tökéletes, — mintha csak ráöntötték volna!
"Fogadja el ezt a pár cipőt!" — mondta kedvesen. Az asszony nagyon örült. -"Hogyan hálálhatnám meg?" — kiáltott fel.
De Panov apó már nem is hallotta. Aggódva tekintett ki az ablakon. Csak nem ment el Jézus míg ő a gyermeket etette? -"Valami baj van?" — kérdezte együtt érzően az asszony.
"Hallott már Jézusról, aki karácsonykor született?" — válaszolt a suszter egy kérdéssel. Az asszony bólintott. "Ma el fog jönni. — mondta Panov apó — Megígérte." És elmesélte az álmát, ha egyáltalán álom volt. Az asszony figyelmesen hallgatta, míg be nem fejezte a történetet. Úgy nézett, mint aki nem egészen hiszi, amit hallott; de azért kedvesen megveregette az öregember vállát és így szólt: "Remélem, valóra válik az álma. Igazán megérdemli, hiszen olyan kedves volt hozzám és a gyermekhez!" És az asszony folytatta útját. Panov apó bezárta mögötte az ajtót. Melegített magának egy nagy adag káposztalevest a tűzhelyen, és újra elfoglalta helyét az ablaknál. Teltek az órák és az utcán jöttek-mentek az emberek. Panov apó jól megnézett mindenkit, de Jézus nem jött el. Ekkor nagy ijedtség fogta el. Talán Jézus eljött, de ő nem ismerte fel? Vagy addig haladt el az utcán, míg ő a tüzet piszkálta vagy a levesét melegítette és egy pillanatra elfordult? Az öreg suszter nem tudott tovább nyugodtan ülni. Odament az ajtóhoz, hogy még egyszer szétnézzen. Mindenféle emberek jöttek: gyermekek, idősek, koldusok, nagyanyók, vidám és mogorva emberek; némelyekre rámosolygott, másoknak bólintott, a koldusoknak pedig egy pár fillért, vagy egy darab kenyeret adott. De Jézus nem jött.
Leszállt az este, mindent elborított a decemberi köd. Az öreg suszter szomorúan meggyújtotta az olajlámpást és fáradtan ült le fonott kosárszékébe. Elővette a könyvet, de olyan nehéz volt a szíve és a szeme is annyira fáradt, hogy nem tudta kibetűzni a szavakat. "Csak álom volt az egész. — mondta magában szomorúan. - Olyan nagyon hinni akartam benne; annyira vártam, hogy eljöjjön."
Két hatalmas könnycsepp gyűlt össze a szeme sarkában és legördült az arcán. Hirtelen úgy tűnt, mintha valaki lett volna a szobában. Panov apó könnyein keresztül egy sor embert látott áthaladni a kis szobán. Ott volt az utcaseprő, az asszony kisgyermekével — mindenki, akit látott, vagy akivel beszélgetett aznap. Ahogy elhaladtak mellette, suttogva azt kérdezték. "Nem láttál engem Panov apó? Nem láttál?" "Ki vagy?" — kiáltott fel az öreg suszter és nehézkesen felállt, a székből. "Ki vagy? Kérlek, mondd meg!" Azután ugyanazt a hangot hallotta, mint előző este, bár hogy honnan jött nem tudta volna megmondani. "Éheztem, és ennem adtál, szomjaztam, és innom adtál, jövevény voltam és befogadtál. Miközben ezeken az embereken segítettél, — velem tetted azt." Majd megint teljes csend lett. A könnyek felszáradtak az öregember szeméből. "Bizony, bizony! — mondta lassan Panov apó, ősz bajuszát pödörgetve. - Hát, mégiscsak eljött!" Elgondolkodva bólogatott. Majd elmosolyodott és szeme újra ragyogott, kis kerek szemüvege mögött.

Lev Tolsztoj: Az élet folyama
Úgy éreztem magam, mint az az ember, akit beültettek egy csónakba, és akinek tapasztalatlan kezébe adták az evezőket. A parttól ellökve ott eveztem az élet rohanó árján. Minél inkább a sodrás közepébe kerültem, annál több emberrel találkoztam. Nevető, éneklő, hangoskodó emberekkel, akik mind egy irányba haladtak, de senki sem tudakolta, vajon helyes irányba tartanak-e.
Hirtelen a hangzavaron keresztül zuhatagok zúgása és morajlása ütötte meg a fülemet, és láttam, mint borul fel és süllyed el előttem egyik élethajó a másik után.
Ekkor magamhoz tértem, észbe kaptam, és felhagytam az őrült utazással. Minden erőmmel elkezdtem visszafelé evezni, árral szemben a part felé. És végül kijutottam a veszélyes áramlatból. A part, amelytől elsodródtam, az élő Isten volt. Most hát visszatértem Hozzá, és oltalomra leltem.

(Ethos - 2010/1)

Mit ad Isten?

"Huszonkét élethelyzet - ugyanennyi vallomás hivatásról és küldetésről, hitről, egyházról, útkeresésről, szenvedésről. Az emberlét csodája, ahogy mondani szokás tabuk nélkül, egyenes kérdések és őszinte, olykor megrendítő válaszok."

Heti Válasz Kiadó, 2009

Az emberi élet lényegéhez tartozik a félreértés. Az egyetlen ember, aki megért minket, mi magunk vagyunk, s ezt sem tesszük mindig hibátlanul. Gondolataink megértetése mindig is fáradságos munka volt, és kevés sikerrel kecsegtetett. Így van ez ma is, és így lesz holnap is. (Richard Hudson)

nem baj!

({)

Visky Júlia : Három kereszt

...Az esküvői ruhánk kérdése is megoldódott. Szegények voltunk, nem volt fehér menyasszonyi ruhám, sem koszorúm, hanem a szokásostól eltérően fekete ruhában vezettek az Úrasztala elé. Vőlegényemnek kölcsönkértek egy fekete ruhát, s ugyancsak másé volt a cipő, amiben mellém állott a templomban. Szó, ami szó, így is tetszettünk egymásnak.
Csak nagyon kevesen tudták szándékunkat, s így, mivel sokan nem ismertek,a gyülekezet nagy csodálkozására álltunk meg az Úrasztala előtt, hátunk mögött a tanúkkal.
Az eskető lelkipásztor Isten hűségéről beszélt az I. Tess. 5,24 alapján, amely egyedüli záloga egymás iránti hűségünknek.Reá mindig számíthatunk és soha nem kerülhetünk olyan helyzetbe, amikor az ő hűsége meginogna. Ő hívott el minket, onnan hívott ki, ahol sem önmagunk igazán nem lehettünk, sem mások terhét nem vehettük magunkra. Most pedig egy ismert országból, egy meleg közösségből egy idegen országba kaptunk meghívást. "Nekünk még sem kell félnünk, mert ő az, aki meg is cselekszi mindazt, amire mind a családi életünknek, mind a szolgálatunknak szüksége van" - hallottuk az igehirdetésben.
...
Volt alkalom beszélgetni a jelenlevő fiatalokkal. Kíváncsian kérdezgették, hogyan találtunk egymásra, és miként hárultak el az akadályok utunkból. Beszélgettünk életünk értelméről, szolgálatunkról, a Krisztusnak odaszentelt életről, akár az úgymaradásban, akár a férjhezmenésben. Az idősebb lányok közül többen úgy érezték, hogy felszabadultak nyomasztó terhek alól, amikor megértették, hogy valaki vágyhat jobban a szolgálatra, mint a férjhezmenetelre, ha felülről erre kapott elhívást. Az ilyen állapotot Pál még előnyösebbnek mondja, mert az ilyennek egyedül az Úrra van gondja.
Jó azt is tudnunk, hogy társ nélkül sem vagyunk társtalanok, mert Isten igéje azt mondja, hogy mi örökös társai vagyunk neki, ha ugyan vele együtt szenvedünk, hogy vele együtt dicsőüljünk meg. Ez a "vele együtt" a lényeg itt. Bárhol, bármikor, bármilyen helyzetben és állapotban , mindig "vele együtt-". Ezzel a mi Társunkkal minden kérdésünket átbeszélhetjük, és kívánságainkat hálaadással tárhatjuk fel előtte. Biztosak lehettek, leányok, Ő megért titeket, és hiányérzet nélkül felszabadít.