Fogadjunk, hogy elfogad!
Kedves Nemosinex! Megpróbálom ízekre szedni „rám-reagálásodat”. Nem farizeusi felsőbbség-tudatból, hanem, mert az Ördög általában a részletekben bújik meg. „olvasd csak el nyitott szívvel és ítélkezés nélkül.” – ajánlod nekem. Mindig ezen voltam/vagyok. De nem tévesztem össze az Ige mérlegén való, köteles megmérést, megítélést az ítélethozatallal, ami a Bíró hatásköre. Maximum megállapítom; a jelenlegi állás mit ér ne Isten üzenete alapján. Azt lehet vitatni: ennek megfelelésem mennyire sikeres… Ezt írod: „talán nem tudta elképzelni, hogy Isten ugyanolyan legyen – mint ahogy nem is olyan – mint az Ő gyermekei sokszor, amikor azt kívánják testvérüktől, hogy legyen jó, viselkedjen illedelmesen, öltözzön fel szépen, rendezze el az életét, s amikor majd ezeket teljesíti, akkor ők is elfogadják.” Nagyfokú merészség az antropológia, vagy vágyaink kivetítése alapján „elképzelni, kiábrázolni” Istent. Nem az a mérce, hogy te vagy én, vagy Plass mit gondol Istenről, milyen rettentő zsarnoknak, vagy mennyire, mindent elfogadó, tudomásul vevő „jóistennek” képzelünk. Szerinted milyen felelősséggel bíró, pedagógiai érzéket felmutató szülő az, aki nem támaszt semmilyen kötelezettséget gyermeke iránt – nagyfokú megértéssel van a kaotikus semmi, vagy a katasztrofális önzés iránt is? (Egy-egy becsúszott, kedvére történő dolognak „természetellenesen” örül persze). Nem kell visszafelé okoskodni! Nem az a belépőjegy, a zálog Isten Országa polgárságához, ha valaki így vagy úgy „hozza a kötelező penzumot”. De gyümölcseiről ismerszik meg a fa. Ha valaki az Úr megmentette gyermekének vallja magát, mert kegyelemből hit által, érdemtelenül üdvösséget kapott – az már szükségszerűen úgy él, gondolkodik, beszél, hogy az Istennek tetsző. Nem azért van szél, mert hullámzik a Balaton, hanem azért hullámzik a Balaton, mert fúj a szél!! S hogy Isten mindenfélét elfogad? Vajon miért kérte számon prófétái által az áldozati ajándékok selejtességét? Ismered Uzza történetét? Istenemre mondom; milyen merészség megállapítanotok az ÚR ilyen-olyan elfogadó, kritériummentességét? Ezt írod: megtérésnek tekinti azt is, ha valaki hirtelen megérzi rászorultságát – és bizony látja, hogy milyen, hiszen észreveszi, hogy foltos a ruhája, nincs kész a házi feladata, hogy a többiek mind jobban teljesítenek stb. -, de mégis gyermeki szívvel vágyik arra, hogy valaki ezekkel az „adottságaival” együtt is elfogadja. Mert ez a feltétel nélküli Szeretet. Értem, amit mondasz, bár némi ballasztot csak-csak belecsempészel. Több, amerikai „prédikátor-szerű”, főleg nő (pl. Linda Dillow) „fedezte fel” az elfogadottság szükségszerűségét, mint a keresztyén élet nélkülözhetetlen kellékét. Az nem zavarja őket, hogy ennek semmi köze az evangéliumhoz. Nagyobb baj, hogy az újdonság ereje a népegyházakon kívüli keresztyénséget (mert ott ugyebár „hullamerevség” van, Zimányi Józsi bácsi megfogalmazásával. S mint ilyenek, érintetlenek is a szektás, karizmatikusság szellemiségével szemben) szinte egy az egyben „adoptálta” ez a szociológiai, pszichológiai maszlag. Gondoljunk csak arra; Jézust mennyire nem értette meg, nem fogadta el a saját anyja, vérszerinti testvérei sem! Sőt, az ellentábor szavára – akik őrültnek tartották Jézust – igyekeztek kivonni a „forgalomból” (vö. Mk 3,21). Persze mindannyian vágyunk a szeretetre – így vagyunk „szerkesztve”. De kizárólag az a lényeg, hogy az ÚR fogadjon el bennünket. Ehhez csak annyi kell, de annyi mindenképp szükséges, hogy ne csak ábrándozzunk a gödör mélyén: „milyen jó lenne nem ott lenni!” KIÁLTANI KELL, HA ÚGY TETSZIK KÉTSÉGBEESETTEN! A tékozló fiú sem csupán morfondírozott azon sóvárogva, hogy talán otthon, béresként elkerülheti az éhhalál, hanem visszafordult, megalázkodott. Apjának sem „úgy volt jó, ahogy volt”, ott messze, a disznó-vajúnál. (ugyan mit ért volna a fiának az „elvi elfogadás, megbocsátás”, ha nem kel fel, s megy haza?) Eszébe sem jutott a maga sorsához mérten a testvérével való versengés, vagy bármilyen összehasonlítással próbálkozás. Az Isten Országában nem életidegen, törvényszerűségeken túli-felüli, extra, sőt extrém adottságok érvényesülnek, a vetés-aratás következményeinek eltörlésével… Ezt írod: Aki elkezdte bennetek a jót, el is végzi Jézus Krisztus napjára – hatalmas ígéret és vigasztalás van ebben azok számára, akiknek a szerető Istenre találását éppen a hívőknek ez a követelőző, sürgető, kárhozattal fenyegető hozzáállása késlelteti. Ez az ígéret arra szolgál, hogy ne gondolja bárki: a maga izzadságszagú, megfeszített igyekezete hozza meg a megtérés gyümölcsét – míg az ÚR csak nézi, vagy „drukkol”. A Mindenható, Szelleme által kész a tettekre, az „elkezdett jó bevégzésére”, de együtt kell Vele működni. Az Istenre találást (Aki nemcsak Szeretet, hanem Igazság, Bűngyűlölő is) a kárhozat figyelmen kívül hagyása segíti? Akkor mit kezdesz azzal az Igével: „aki mindvégig kitart, az üdvözül”. Nem jelenti ez számodra indirekt azt, hogy aki nem tart ki mindvégig, az elkárhozik?
Ezt írod: Borzasztó lenne, ha Isten gyermekei ugyanúgy rettegnék Istent, mint a hitetlenek. Nem akarok olcsó poénnal szójátékot folytatni, de az a borzasztó, sőt rettenetes, hogy ilyen a felfogásod. SZERINTED LÉTEZIK OLYAN HITETLEN, AKI RETTEG ISTENTŐL? Hogy lehetne attól félni, akinek a létét tagadják? (Szerintem az ördögök, akik „hisznek” az esetleges rettegnivalójukat is „kompenzálják” a gyűlöletükkel).
Ezt írod: Borzasztó lenne, ha félelemből tennék meg, amit Isten kíván tőlük, és nem hálából, szeretetből. Nem sok öröme lenne Istennek a gyermekeiben (ld. a tékozló fiú bátyját), Ez is zsákutca. Aki halálraítélt volt, majd kegyelmet kapott, az szükségszerűen örök hálával bír. Minden más, farizeusi, önmegváltó kísérlet, torz tudatforma. A tékozló fiú bátyja bizonyosan nem az apjától való félelmében maradt otthon. Hiszen előtte volt öccse „dobbantó” példája, amit nem torolt meg apjuk. Apja sem az iránta való örömtelen engedelmességet kéri számon, hanem az elveszett, s megtaláltatott testvér révbejutott rehabilitációjáért illett volna örülnie. A „vér”, sőt a „testvér” együvé-tartozási ünnepének helyre állásának nem örülni, sőt számon-kérően bosszankodni felette – árulás. (S ebből is látszik, hogy nem féli az apját, mert pimaszul, a maga igaza vélelmében száll vele szembe).
Ezt írod: Nem csak a léhaság jelent ugyanis számukra veszélyt, hanem ugyanolyan nagy, ha nem még nagyobb kísértés számukra a hit helyettesítése a keresztény erkölcsiséggel, mert azt a látszatot kelti az emberben, hogy vele minden rendben van. Komolyan mondom; eláll a lélegzetem. Szerinted milyen hit az, ami nem tartalmazza az erkölcsiséget? Maximum egy információ igazának elfogadása. Jézus azt mondta: „Ha szerettek engem (ez pedig szerintem magasabb fok, mint a hit, illetve annak gyakorlati megnyilvánulása – M. Z.), megtartjátok parancsaimat.” Az Ige előírásának elismerése és tudomásul vétele nem kelthet soha olyan látszatot, hogy minden rendben van, sőt alázatban tart az állandó „alulteljesítés” fel- és beismerése mentén. Ez viszont nem jogosít fel a hit=engedelmesség relativizálására.
Egészen más a közbenjáró könyörgés, mint a „másik személyének vagy bűnének mentegetése”. Utóbbira Jézus volt egyedül jogosult („tudja; mi lakik az emberben”), s meg is tette a kereszten: „Atyám, bocsásd meg nekik, mert nem tudják, hogy mit cselekszenek!” A közbenjárás kizárólag Isten irgalmas szeretetét kérleli. A menthetetlen mentegetése csak ronthat ezen a pozíción.
Ezt írod: Persze, az ember maga is szeretné tudni folyton, hogy hol tart éppen ebben a fejlődésben. Erre elég jó útjelző az, hogy milyennek látja Istent, és milyen nyomot hagy a környezetében. Ha úgy érzi, félelmetes dolog Isten kezébe esni, akkor biztos, hogy nincs rendben valami az életében. Ha úgy érzi, hogy békétlenséget szül, ahol megjelenik, és megfagy a levegő körülötte, akkor ugyanúgy el kell gondolkodnia azon, hogy vajon nem vele van-e a baj. Egy megtért, újjászületett hívő kizárólag egyféleképpen láthatja Istent. S ebben nincs helye fejlődésnek, kiteljesedésnek. Nem olyan dolog ez hogy akárhány vak tapogatja az elefántot,, ahhoz képest, hogy az ormányát, oldalát, farkát vagy oszlopszerű lábait tapogatja, ahhoz mérten alkot képet magának az elefánt milyenségéről. A Biblia, abban az ÚR Jézus szavai az Atyáról (túl azon, hogy tételesen is mondja: „Aki engem lát, látja az Atyát”) egyértelművé teszik azt, hogy milyen és ki is az Isten! A békétlenségről csak annyit: a Názáreti maga mondja: nem azért jöttem, hogy békét (= megalkuvást, kritikátlan „bevállalást”) hozzak a Földre, hanem kardot. Ha valaki, hát Ő kellő békétlenséget okozott (meg is ölték érte), noha az Atya békéjét hordozta. De említhetnénk Pál apostolt is, akit meg akarnak lincselni Jeruzsálemben, egyéb, korábbi üldöztetése, bebörtönzései után.
Ezt írod: lehet a bibliai igazságokkal Isten ellen hadakozni, a Törvényt választani a Szeretet ellenében. Rosszul tudod: nem lehet. Önmagát csapja be az, aki azt gondolja, hogy lehet. Csak félremagyarázott, saját szájízűre vett „igazsággal” szokás kísérletezni. A szülő kitagadhatja gyermekét az örökségből, de egy gyerek miképp tagadhatná ki a szülőt, hogyan hozhatna rendelkezhetne arról, hogy innen kezdve apám vagy anyám nem a szüleim? A KRESZ előírásait lehet semmibe venni, önkényesen értelmezni, de a karambolért nem perelheti a vétkes a közlekedési minisztert. Sőt, őt fogják „elmeszelni”. A törvény kontra szeretet témában fentebb idéztem az Úr Jézus meghatározását. Isten A Szeretet, mégis törvényeket adott, éppen azért, mert szeret. Eligazítási pontok, a szakadékot elkerülő korlátok az ő törvényei, mert egyébként önkényes, megoldhatatlannak minősülő gátak lennének. De a világban sem mondható, hogy az emberek kegyetlen gyötörtetése, bosszantása miatt lennének a törvények, mert a politikusok (kiket mi választunk a magunk jólétének biztosítására) szeretet-nélküli szörnyetegek….
_________________ "Mindenekben hálát adjatok, mert ez az Isten akarata Krisztus Jézusban tihozzátok"(1Thess 5,18 )
|