Időzóna: UTC + 1 óra




Új téma nyitása Hozzászólás a témához  [ 3427 hozzászólás ]  Oldal Előző  1 ... 104, 105, 106, 107, 108, 109, 110 ... 229  Következő
 

Adrian Plass: Növekedésem kínjai
Szerző Üzenet
HozzászólásElküldve: 2010. márc. 17., szerda 05:49 
Bentlakó
Offline

Csatlakozott: 2009. jan. 10., szombat 15:04
Hozzászólások: 1823
Az első szereplők nem voltak annyira hétköznapiak, ahogy az eredeti elképzelésekben szerepelt. Ott volt például Peter Ball, Lewis anglikán püspöke, aki nemcsak az ország délkeleti részében, de máshol is igen jó hírnévnek örvendett. Köztük volt még Bob Gordon, egy kitűnő Ószövetség-tanár, csatlakozófélben Colin Urquharthoz a Haywards Heath-hez közeli Hyde Keresztény Közösség presbitertársaként. Ken Gardner a waldeslade-i Szent Fülöp és Szent Jakab gyülekezet anglikán lelkésze volt, Ann-Marie Stewart egy ferences apáca, aki húsz év után hagyta ott rendjét, hogy egy újfajta ferences életet kezdjen Canterburyben. Ennek keretében Ann-Marie a reggeleket takarítással kezdte, a nap hátralévő részét az imádkozásnak, illetve a néhanapján adódó prédikálásnak vagy beszélgetésnek szentelte. Ezek mellett a vallási szakértők mellett Bridget és én nagyon is tudatában voltunk annak, hogy mi vagyunk a „jelképes laikusok”. Jómagam a lelki zavarodottság szakértője voltam, Bridget pedig ahhoz értett kitűnően, miképpen kell együtt élni egy lelkileg zavarodottal, de ezzel ki is merült a repertoárunk.
Egy ideig mindez ijesztő volt. A TVS világáról úgy tűnt, horribilis árú felszerelésből és kitűnően képzett műszakiakból áll. Az új gillinghami stúdió légköre egyetlen hatalmas lelkesedésnek tűnt. Nemcsak egy új műsor, hanem egy új televíziós társaság kezdetéről is szó volt. Mindenki ugrásra készen állt. Le voltunk nyűgözve, mennyi ember kell egy ilyen alázatos műsor elkészítéséhez. Ha valamilyen probléma adódott, akármivel is foglalkoztak, azonnal abbahagyták, ezenkívül mindenki nagyszerűen értett valamihez. Kamerák, fények, hangok, smink, kellékek, kellékes; úgy tűnt, se vége, se hossza az ilyen ötperces, egy egykori hatalmas filmstúdió ki szegletében felveendő műsor elkészítéséhez szükséges ismereteknek. Mi szükség van itt ránk? Mi hatalmaz fel bennünket, hogy szakértőkkel körülvéve, olyanokat mondjunk, amiket aztán az essexbéli Maldontól, a nyugati Dorchesterig ezernyi déli lakos hall estéről estére? Menten hozzá kell tennem, hogy a többi szereplőtől távol állt, hogy szándékosan éreztesse velünk alkalmatlanságunkat. Bob valamennyiünk nevében agresszívan magabiztos, Ken melegszívű és önfeláldozó volt. Ann-Marie saját bevallása szerint, a nagyközönség előtt szerzett tapasztalata ellenére, az első hetekben ugyancsak ideges volt, Peter pedig – de róla inkább később. Habár mindenki segítőkészen és barátságosan viselkedett, Bridgettel továbbra is ott lebegett előttünk a kérdés: mi joga van két laikusnak nézők ezrei előtt a kereszténységről beszélni, amikor annyi nagyobb ismerettel rendelkező és a saját hitét egészen biztosan következetesebben megélő személy van rajtunk kívül? Erre természetesen egyáltalán nem volt válasz, így ezt felismerve, rájöttünk, miképpen járulhatunk mi is hozzá a sikerhez. Ha tudunk őszinték és nyitottak lenni, bármi velünk megesett jóval vagy rosszal kapcsolatban, és legyőzzük a kísértést, hogy mentegessük Istent és becsomagoljuk életünk kudarcait, akkor reményt és megerősítést nyújthatunk azoknak az embereknek, akiknek az élete ugyanúgy felfeslett és kirojtosodott.


Vissza a tetejére
 Profil  
 

Adrian Plass: Növekedésem kínjai
HozzászólásElküldve: 2010. márc. 18., csütörtök 05:53 
Bentlakó
Offline

Csatlakozott: 2009. jan. 10., szombat 15:04
Hozzászólások: 1823
Elméletben nagyon szerény szerepünk volt, a valóságban azonban egyáltalán nem szerénykedtünk. Rettentően szerettük a munkamegbeszélések diskurzusait, a sminket és a stúdióbeli munkát. Minden tévéízű volt. A tévében szerepeltünk! Mindezt ellensúlyozandó, kifejlesztettünk egyfajta színlelt nemtörődömséget az egésszel kapcsolatban, amelynek valószínűleg senki sem dőlt be, legkevésbé mi magunk. Az újdonság és a gazdag élmények érzete nem tartott sokáig, sőt, talán butaság volt, de azt hiszem, jó és szükséges is. Ismét gyereknek érezhettük magunkat, ami mindig üdítő élmény a keresztényeknek.


Vissza a tetejére
 Profil  
 

Adrian Plass: Növekedésem kínjai
HozzászólásElküldve: 2010. márc. 19., péntek 05:55 
Bentlakó
Offline

Csatlakozott: 2009. jan. 10., szombat 15:04
Hozzászólások: 1823
Az első műsorok közül néhány minden bizonnyal rémesre sikeredett. Nem is tudom, hányszor túrt bele mindkét kezével Maurice a hajába, mintegy azzal a a fenyegetéssel, hogy megfojtja azt, aki mégegyszer úgy kezdi: "Hívő keresztényként...". Ráadásul a kamerák kereszttüzében kínosan, nyomasztóan udvariasak voltunk egymáshoz. Természetesen semmi kivetnivaló sincs az udvariasságban, de igen gyakran a felvételeket követő eleven és nyugodt beszélgetések sokkal érdekesebbek lettek volna a nézők számára, mint az a negédes, vallásos, fejbólintós gyakorlat, ami a képernyőn megjelent. Annak a veszélye állt fenn (és ez fenn is mardt), hogy ugyanazt fogjuk csinálni, amit a szokásos záróműsorokban, csakhogy jelen esetben sokkal drágábban. Mindehhez hozzájött még két félelmünk. Féltünk a csendtől, és féltünk, hogy a műsor esetleg úgy ér véget, hogy nem tudjuk megosztani a nézőkkel éppen adott meglátásunk vagy beszélgetésünk kis aranyrögét a beszélgetés során. Részemről igyekeztem a csendet mindenféle zagyvasággal megtörni, ami valószínűleg mai is megesik néha. Emlékszem arra is, amikor ott, a konyhaasztal mellettt ülve, a beszélgetés folyamán egy kis szünetre vártam - bármi fajta szünetre -, hogy én is hozzátehessem - a tartalomhoz nem illő - mondandómat. Ha nagyon akarunk, akkkor persze fel lehet fedezni némi összefüggést. Például ilyen jellegű beszélgetések folytak.
Ann-Marie: Életemben az egyik legérdekesebb dolgot hétfőn láttam, pedig az a peches napom
Adrian: (Megérezve a lélegzetvételnyi szünetet) Különös, hogy én pedig épp elkezdtem volna beszélni valamiről, ami egy szerdai napon történt, amelyik két nappal hétfő után következik. Tudod, az anyám...
Bridget: (Eltökélten, nehogy ő is kimaradjon) Nem gondolod, hogy Isten legalább annyira anya, mint amennyire apa is?
Adrian és Ann-Marie: (Belül mindketten forrongva, de nem akarva udvariatlan lenni ötvenezer néző szeme láttára) Igen, valószínűleg így van. Milyen érdekes...


Vissza a tetejére
 Profil  
 

Adrian Plass: Növekedésem kínjai
HozzászólásElküldve: 2010. márc. 20., szombat 04:48 
Bentlakó
Offline

Csatlakozott: 2009. jan. 10., szombat 15:04
Hozzászólások: 1823
Ez egy kicsit sarkított példa, de mindezekkel a problémákkal szembe kellett néznünk. A hónapok során persze rájöttünk, hogy lehet úgy is vitatkozni, hogy nem ugrunk egymás torkának, valamint hogy a természetes csendtől nemhogy félni nem kell, hanem az sokkal tartalmasabb is lehet, mint egy nagy beszéélgetés.
A titok nyitja két dologban rejlett, az őszinteségben és az odafigyelésben. Ha a mondanivaló tényleg szívből jött, és ha tényleg meghallgattuk, amit a másik mondott, és arra válaszoltunk, akkor nem számított, hogy apró-cseprő dolgokról beszélgettünk, vagy az eleve elrendelésről. Akkor valóságos beszélgetés jött létre. Ahogy azt Angus kezdettől fogva hajtogatta, a nézők csak akkor akarnak majd nézni minket, ha valami történik is a képernyőn. Időről időre most is elkövetjük ugyanazokat a hibákat, de remélhetőleg egyre ritkábban.


Vissza a tetejére
 Profil  
 

Adrian Plass: Növekedésem kínjai
HozzászólásElküldve: 2010. márc. 21., vasárnap 06:47 
Bentlakó
Offline

Csatlakozott: 2009. jan. 10., szombat 15:04
Hozzászólások: 1823
Amikor az Asztaltársaság elkezdődött, Bridget és én elég tudatlanok voltunk, hogy azt higgyük, a konyhai díszletre, amelyik nyilvánvalóan a megfelelő hangulat kialakítását segítette elő, nem fognak különösképpen odafigyelni a nézők. Hétköznapi konyha volt, amolyanötvenes évekbeli stílusú, így nem túlságosan figyelemfelkeltő. Az asztalon, amelyik körül helyet foglaltunk, gyakran volt ugyan egy váza virág vagy egy tál gyümölcs, d eáltalában semmi olyasmi, ami szerintünk el tudta volna terelni a nézők figyelmét a mi "sziporkázó" beszélgetésünkről. De tévedtünk. Egy nap, amikor egy vödör festéket vettünk a helyi boltban, és már indulni készültünk, az eladónő megköszörülte a torkát amolyan "mondanék valamit" stílusban. Megfogta a feleségem karját, és őszintén így szólt:
- Remélem, nem sértődnek meg, ha megkérdezem... - Kifejezése nagyon komoly volt. Bridget bátorítóan mosolyodott el. - Tudják, a férjemmel egész héten néztük a maguk műsorát, és hát... volna egy kérdésünk. Feltehetem?
Ez igen hízelgő volt. Még a legelején történt, és jó volt az ismertségben úszkálni. Itt van ez a hölgy, aki a férjével együtt egész héten át hallgatott bennünket, és egy problémában a segítségünket kéri. Semmi kétség, valami nehézség adódhatott hívő életükben, és a férjével együtt úgy tekintenek ránk, mint akik tudják a megoldást...
- Ha segíthetünk, akkor természetesen... - Bridget őszinte hangja passzolt a kérdező őszinteségéhez.
- Tudják, egész héten az izgatott minket...
- Igen? - Bridget maga volt a türelem.
A hölgy előrehajolt. Még bizalmasabb hangra váltott.
-Azok a gyümölcsök, ott a tálban... valódiak?


Vissza a tetejére
 Profil  
 

Adrian Plass: Növekedésem kínjai
HozzászólásElküldve: 2010. márc. 22., hétfő 05:42 
Bentlakó
Offline

Csatlakozott: 2009. jan. 10., szombat 15:04
Hozzászólások: 1823
A későbbiekben nagyon fontos lett számunkra levélben vagy személyesen kapcsolatot tartani a nézőkkel, különösen a legsötétebb időszakban, amit két és fél évvel az Asztaltársaság indulása után éltem át, azonban az elején, amikor felismertek az utcán, furcsa és néha zavaró élmény jelentett.
Egy szombati napon Bridget elvesztette a pénztárcáját, benne a szabadságra félretett pénzünk nagy részével, amit éppen kivett a bankból. Eszeveszetten rohant körbe a városban, maga után rángatva két óvodáskorú gyermekünket. Könnybe lábadt szemmel kutatott az elveszett pénz után, már-már hisztérikus rohamban tört ki, amikor valaki a háta mögül megkérdezte:
- Elnézést, de nem Önt láttam a tévében?
Bridget normális körülmények között rendkívül kiegyensúlyozott, ám abban a pillanatban a legpöffeszkedőbb szuperhívő TV-imázs is csődöt mondott volna. Hozzá kell tennem, hogy a pénztárcát egy talpig becsületes úriember a munkából hazafelé jövet megtalálta, és visszajuttatta hozzánk.


Vissza a tetejére
 Profil  
 

Adrian Plass: Növekedésem kínjai
HozzászólásElküldve: 2010. márc. 23., kedd 05:39 
Bentlakó
Offline

Csatlakozott: 2009. jan. 10., szombat 15:04
Hozzászólások: 1823
Egyszer a nyolcéves Matthew-val álltam sorban mozijegyért, és egy nő átölelte a nyakamat, majd csókot nyomott az orcámra. Kissé ittas hangulatban mélyen a szemembe nézett, és mély, lüktető őszinteséggel megkérdezte:
- Bridgettel a valós életben is olyan boldogok, mint a tévében?
Ahogy a választ meg sem várva, dülöngélve továbbsétált a járdán, Matthew csodálkozva rám, majd őrá, aztán ismét rám bámult.
- Te jó ég, apu - szólt -, nem mondom, gyorsan kötsz barátságot!
Amikor külön szerepeltünk, megesett, hogy egyikünk megemlítette: ingerült, vitatkozós időszakban vagyunk. Éppen a pénztárnál álltam sorba, amikor a hátam mögött valaki megszólalt:
- Sajnálom, hogy ekkora perpatvarban van a feleségével.
Egy ismeretlen hölgy volt az. Gyorsan összeraktam magamban a képet. Bridget valószínűleg beszámolt Dél-Angliának korábbi "perpatvarunkról". De mit mondott pontosan? Vajon mit tud ez a hölgy itt a sorban, amit én nem? Elutasítottam a kísértést, hogy visszakérdezzek, inkább elgondolkodtam azon, hogy meglehet, a tévében az őszinteség a legjobb politika, azért okozott egy-két kellemetlen pillanatot. MIndenesetre minden korábbinál világosabbá vált necsak Bridget és jómagam, de az egész - időközben átalakult és növekvő - Asztaltársaság előtt, hogy csakis úgy leszünk képesek közel kerülni a nézőkhöz, ha beszámolunk életünk sötét oldaláról is. Nekik is tudniuk kell, hogy nincsenek egyedül hibáikkal és nehézségeikkel.


Vissza a tetejére
 Profil  
 

Adrian Plass: Növekedésem kínjai
HozzászólásElküldve: 2010. márc. 24., szerda 04:56 
Bentlakó
Offline

Csatlakozott: 2009. jan. 10., szombat 15:04
Hozzászólások: 1823
Hogy miről is folyt a szó estéről estére? Hát, egy jó ideig megpróbáltuk a világ problémáinak nagy részét ugyancsak rövid idő alatt megoldani. Hétfőn a halál, kedden a megbocsátás, szerdán a szenvedés - mintegy öt perc alatt végeztünk is velük. Néha ilyen nevetségesen rövid idő alatt is sikerült valamiféle értelmeset kihámozni ezekből a hatalmas témákból, de azt hiszem, elég hamar rájöttünk, hogy amennyiben az általunk elmondottak mögött nem állnak valódi élethelyzetek, nem sok hitele lesz az egésznek.
Néha például vettünk egy vezércikkcímet, azonban ha nem voltunk szakértők az adott területen, inkább személyes és laikus megjegyzést fűztünk a témához, amellyel a nézők többsége is azonosulni tudott. Elsősorban inkább "dumáltunk", mintsem komolyan beszélgettünk, márpedig ha a barátok dumálnak egymás közt, valószínűleg az fog szóba kerülni, ami éppen foglalkoztatja őket; múlandó megjegyzéseket fűznek a napi hírekhez, esetleg megosztják egymással a legújabb pletykákat vagy csak "nevetnek egy jót". Azonban olyan mesterséges körülmények között, amilyenben mi voltunk, nagyon nehéz volt ilyenfajta természetességet produkálni.
Az ifjúságvédelmi területtől eltekintve, az egyetlen dolgot, amihez értettem, a "magamat adni" jelentette, úgyhogy néha megjegyzéseim inkább adomákból álltak. Azt hiszem, ez nagyon illett hozzám, ugyanis az Istennel való kapcsolatom egyre adomaszerűbbé vált az évek folyamán. Szerettem történeteket mesélni, mert ezeknek legalább megvolt az az előnyük, hogy igazak voltak. Ott volt például az öreg teherautósofőr és a rózsa esete.


Vissza a tetejére
 Profil  
 

Adrian Plass: Növekedésem kínjai
HozzászólásElküldve: 2010. márc. 25., csütörtök 05:24 
Bentlakó
Offline

Csatlakozott: 2009. jan. 10., szombat 15:04
Hozzászólások: 1823
Néhány évvel ezelőtt stoppolás közben történt. Valahol az M4-es úton, nyugatnak tartva, egy nagy kamion vezetőfülkéjében ültem.
Mindig is szerettem stoppolni. Egyszerre jelentette ez a kaland és a legális semmittevés csodálatos érzését. G.K. Chesterton írja valahol, hogy kevés nagyszerűbb élményt ismer annál, mint egy vasútállomáson vesztegelni. Azt hiszem, tudom, mit értett alatta. Az előre nem látható magány érzése sokkal finomabb a Marmite-nál, és ebben legtöbbször az út mellett állva, egy kocsira várva volt részem. Lenyűgöz, hogy csak Isten és én tudom, merre vagyok. Adjuk ehhez hozzá, hogy minden egyes megálló autó egy ismeretlen és igen egyedi emberi lénnyel való újabb találkozást jelentett, és máris megvan a legmegfelelőbb elfoglaltság valaki számára, akiben a lustaság keveredik a kíváncsisággal.
Azon a bizonyos napon egy autópálya-kijáratnál raktak ki, és a bekötőút mellett várakoztam, hogy újra felvegyenek. Már késő délután volt, amikor egy hatalmas kamion csikorogva megállt mellettem. A sofőr áthajolt, és kinyitotta a felém eső ajtót.
- Jobban teszed, ha beszállsz, ember! Itt senki sem fog felvenni.
Elmosolyodtam, és bemásztam a fülkébe. Már olyan sokszor mondták ezt nekem, hogy gyakran álltam "lehetetlen helyekre", tudva, hogy valaki végül mégis megkönyörül rajtam.
Ahogy a hatalmas jármű felért az autópályára, új társam és én belekezdtünk abba a bizonyos puhatolódzó beszélgetésbe, amelyik rendszerint normális dialógusban szokott végződni. Miután a volán mögött ülő ember rájött, hogy jó beszédű ember vagyok, kissé naiv és nem veszélyes, hozzám hajolt, és azon a bizonyos hangon, amikor valaki döntést hozott, megszólalt:
- Elmondok neked valamit, amit korábban még senkinek nem mondtam el.


Vissza a tetejére
 Profil  
 

Adrian Plass: Növekedésem kínjai
HozzászólásElküldve: 2010. márc. 25., csütörtök 05:36 
Bentlakó
Offline

Csatlakozott: 2009. jan. 10., szombat 15:04
Hozzászólások: 1823
Egy pillanatra megállt, és körülnézett, mintha poloskákat keresne a kabinban.
- Írtam egy kicseszett verset.
Hirtelen felém fordult, majd, miután csendes érdeklődésemet egyértelmű biztatásnak vélte, folytatta.
- Tudod, egyszer láttam egy rózsát. Egy nyavalyás parkban. Csak ültem ott, ezt a vacak rózsát bámulva, és azt gondoltam: "A rohadt életbe! Nem semmi!" Úgyhogy írtam egy verset.
Őszinte kitárulkozása lenyűgözött, de meg is rémisztett. Veszélyes volt felém táplált bizalma.
- Mutattad már másnak is? - kérdeztem.
- Megőrültél? Ha elmondanám a haverjaimnak, hogy írtam egy nyavalyás verset, asszed, meghallgatnának? El tudsz képzelni, amint bemegyek a pubba, hogy: "Hé, írtam egy verset egy nyavalyás rózsáról!" Dehogy is!
- Elmondanád?
Némi benső vívódás után, a motor hangját túlordítva előadta. Amikor befejezte, mondtam valami elismerőt, majd az utazás egy ideig csendben, mindenféle párbeszéd nélkül folytatódott.
Amint ott bámultam szótlanul kifelé az előttem lévő hatalmas szélvédőn, azon gondolkodtam, vajon mit szól Isten mindehhez. Néhány perc elteltével a mellettem lévő ablak felé kellett fordulnom. Nem akartam, hogy a vezető meglássa a könnyeket a szememben. Úgy éreztem, tudom, mit gondol Isten. A lemenő nap felé haladva az autópályán, valószínűleg velem együtt sír azokért az emberekért, akik csak úgy írtak egy verset, és nem hiszik, hogy az rajtuk kívül bárki mást is érdekelne.


Vissza a tetejére
 Profil  
 

Adrian Plass: Növekedésem kínjai
HozzászólásElküldve: 2010. márc. 26., péntek 05:57 
Bentlakó
Offline

Csatlakozott: 2009. jan. 10., szombat 15:04
Hozzászólások: 1823
Ez a történet különösen is szívbemarkoló volt számomra, talán azért, mert mindig is szerettem érzéseimet a költészeten keresztül kifejezni, és ezek közül többet megosztottam a műsor nézőivel is. Az egyik különösen is kifejezi azt a belső feszültséget, ami nehéz gyerekkorom öröksége volt. A kamerán keresztül világgá küldeni ezeket a szavakat furcsán tisztító hatású volt.

Mikor kisfiú voltam az iskolában,
Kilógott mindig két hosszú lábam,
A füleim meg kettéálltak, s a fejem, úristen, mit csináljak,
Mikor vérző ujjbegyekkel kapartam a kilenc meg tizenhármat,
És a végeredmény kognitív disszonancia,
Akkor csak két bűn létezett.
Egyik, hogy a folyosón kiabáltunk,
Másik, hogy mért vagy oly buta,
S mikor a csengő, az áldott csengő
Végre már engedett haza,
Elgondolkodam, egy napon majd, egyszer
Erőt veszek a poklokon,
De most már nem hallom a csengőt,
S egyik részem, ki maradt egészen
Ostoba,
Riadtan sikolt a szent folyosón.


Vissza a tetejére
 Profil  
 

Adrian Plass: Növekedésem kínjai
HozzászólásElküldve: 2010. márc. 27., szombat 06:09 
Bentlakó
Offline

Csatlakozott: 2009. jan. 10., szombat 15:04
Hozzászólások: 1823
Ugyan nem ennyire költői, ám cseppet sem kevésbé jelentőségteljes, ahogy megbirkóztam - vagyis nem birkóztam meg - az első nappal a munkahelyemen Sussexben, miután Norfolkból elköltöztünk.
Az ifjúságvédelemben a legkevésbé sem számít, mennyi tapasztalatot szerzett az ember, ugyanis mindig idegölő új és teljesen ismeretlen gyerekekkel és tanárokkal találkozni, különösen egy hatalmas ifjúsági központ felfokozott légkörében. Fél háromkor kezdtem. Fél kettőre minden bátorságom inamba szállt és a maradék hitem is elhagyott. Bár csak egy óra múlva bekövetkezne Armageddon! Aztán egy megoldás, egy döntés hasított az agyamba. Ha elbandulkolnék - ha levágnék a régi vasútnál, keresztül az iskolakerten, akkor még lenne időm beugrani a Britannia Arms-ba, legalább három pint sört legurítani a gyomromba. Ez talán oldaná az ott lévő görcsöt. Kirohantam a házból, hátamon cipelve a bűntudat zsákját. Egy ideig nem tudtam, mit mondani Istennek, de tudtam, mit gondol eme pubbéli kiruccanásomról. Szemöldökök felhúzva, ujjak megrántva odafent a felhőkben. "Bátran" dacoltam vele.
- Semmit sem tudsz tenni ellene, Isten! Ledöntök egy-két pohárral, és kész! Inni akarok, szükségem van egy kis piára, úgyhogy inni fogok! Ha pedig nem tetszik, akkor állíts meg valahogy!
- Például útonállók. Mi lenne, ha valaki leugrana mögöttem a fáról és leütne? Vagy mondjuk, ha elnyelne a föld? Nagy földindulás, és én eltűnök? Talán valami ilyesmire gondolsz?
Vadul röhögtem, amint keresztülrohantam a sportpályákon, felfelé a város irányába. Egyébként cseppet sem voltam büszke arra, amit csináltam. Végre eljutottam a főúthoz. A másik oldalon ott vár a pub, a sör.
- Itt az utolsó esély, Isten! Mit szólsz egy közúti balesethez? Nem kell, hogy túl komoly legyen. Talán egy törött csukló.
A forgalmas úton minden baleset nélkül tárgyaltam vele, majd besétáltam a Britannia kimérésébe. Rendeltem egy sört. Ajkamat megnyalva, izgatottan néztem, ahogy habozva folyt a nedű. Kinyújtottam a kezemet az ingerlő korsó után. Ahogy nagy gonddal magamhoz vettem, a másik kezemmel a pénz után nyúltam a kabátzsebememben.

- Nem volt szerencséd, Uram! Egészségedre!

Hirtelen megmerevedtem. Kész horror - nincs pénzem! Másik kabátot vettem fel. Nincs egy vasam sem. A pultosnak meg fogalma sem volt, ki vagyok.

- Elnézést, de nincs nálam pénz -mondtam patetikusan.
- Akkor pedig sör sincsen - felelte a pultos egyértelmű, ótestamentumi stílusban, majd felém hajolt, és elvette előlem a poharat.
Félúton a Központba elkezdtem nevetni, és amikor fél háromkor munkába álltam, belülről még mindig nevettem.

Olyan volt - mintha berúgtam volna.


Vissza a tetejére
 Profil  
 

Adrian Plass: Növekedésem kínjai
HozzászólásElküldve: 2010. márc. 28., vasárnap 05:37 
Bentlakó
Offline

Csatlakozott: 2009. jan. 10., szombat 15:04
Hozzászólások: 1823
Amikor az egyik este elmondtam ezt a történetet, ráeszméltem, mennyi olyan nézőnk van, akikre egyáltalán nem számítottunk. Ha a következő hetekben beültem a környékünkön egy pubba, a tulaj vagy a felesége nagy érdeklődést tanúsított a részletek iránt. Melyik volt az a pub? Milyen sört akartam inni? Mint mondták, általában nem nézték a műsort, mert már majdnem éjfélt ütött az óra, amikor végre befejezték a takarítást, és mire végre feltehették a lábukat a TV előtt, a műsoridőből már csak a mi beszélgetésünk volt hátra.
Azt is láthattuk, mennyire felszabadító tud lenni a nyitottság. Amint kiderült, hogy a sör iránt egészséges vonzalommal bíró keresztény vagyok, aki azt néha bizony egészségtelen módon veszi igénybe, úgy éreztem, másoknak is könnyebb őszintének lenni saját bűnükkel és hibáikkal kapcsolatban. Habár akkoriban nem tudtam megoldást az ilyen problémákra, úgy tűnt, jobb az embereknek őszintén beszélni róluk, mint a bűntudat béklyójában gúzsba kötve lenni. Néha hasonló hatású volt Bridget színes elbeszélése olyan esetekről, amikor minden rosszul ment, éppen amikor különösen is nyugodt, magabiztos anyának és feleségnek szeretett volna látszani. Azok számára, akik tudták, mit jelent rosszalló tekintetek kereszttüzében "jól-viselkedő-gyermekek-anyjaként" hervadozni, miközben lázadó porontyokkal vívnak közelharcot, nagyon üdítően hatott az azonosulás ezekkel a történetekkel.
Persze, mivel nem tudtam kibújni a saját bőrömből, nem sok időbe telt, míg Istennek a késői tévénézők számára elkészített ajándékának kezdtem tekinteni magamat, aki az álmatlanságban szenvedők egész seregének nyújthat reményt. Amit nem fogtam fel, hogy Isten az elkövetkező három évben engem akar helyre tenni, és ezen akciója első lépéseként használja az Asztaltársaságban való részvételemet, és megtesz velem valamit, amivel már évek óta sikertelenül próbálkoztam.


Vissza a tetejére
 Profil  
 

Adrian Plass: Növekedésem kínjai
HozzászólásElküldve: 2010. márc. 29., hétfő 05:21 
Bentlakó
Offline

Csatlakozott: 2009. jan. 10., szombat 15:04
Hozzászólások: 1823
Akkor annak a két embernek a kedvéért, akit érdekel:

Megtalálta a módját, hogyan szoktasson le a dohányzásról.
Tizenhat éven keresztül erős dohányos voltam. A tizenhat éves koromtól fogva rólam készült legtöbb fényképen egy doboz cigit és gyufát, a másikban egy könyvet tartok. A cigaretta az általam ismert legegyszerűbb kényelmet nyújtotta, a barátot, aki mindig kéznél volt, sohasem kérdezett vissza, és nem tiltakozott, ha rátapostam. Harminshárom éves koromra naponta mintegy hatvan szálat szívtam el, húszpercenként egyet, ami évente úgy ezer fonttal könnyítette meg a pénztárcámat. Rágyújtottam lefekvés előtt, és mielőtt reggel kikeltem volna az ágyból. Előkaptam egyet, amikor elindultam otthonról, és akkor is, amikor buszra vártam. Fürdés előtt, alatt és után is dohányoztam. Gyakran félidőben kijöttem az istentiszteletről vagy egy fontos találkozóról, látszólag a szükség hívott, azonban valójábancsak egy-két megnyugtató slukkot szívtam magamba, mielőtt visszatértem volna a nemdohányzó övezetbe. De mindegyik közt a legfinomabbak - ó, micsoda extázis! - az ebéd utáni cigik voltak.
Különös hévvel ragaszkodtam a dohányzás szertartásához. Harcosan védtem függőségemet, talán amiatt is, mert felismertem, mennyire kitűnő fegyver lehet ez egy olyan csatában, amellyel halogatni akartam a valódi részvételt a számomra nem egészen megfelelő világban. Ezzel együtt persze mindig is bűntudatom volt a dohányzás miatt. Hát nem olyasmi ez, ami miatt egy hívőnek lelkiismeret-furdalása kell, hogy legyen?


Vissza a tetejére
 Profil  
 

Adrian Plass: Növekedésem kínjai
HozzászólásElküldve: 2010. márc. 30., kedd 04:50 
Bentlakó
Offline

Csatlakozott: 2009. jan. 10., szombat 15:04
Hozzászólások: 1823
Manapság már hiszem, hogy szerető Istenem van, azonban évekig úgy tekintettem rá, mint egy osztályfőnök és egy bankigazgató keverékére, aki előtt egy fedezetlen csekkel visszaélő rossz gyerek szerepét játszom. Ma, hogy már leszoktam, egész biztosan tudom, hogy a dohányzás semmivel sem nagyobb bűn, mint bármi más, én azonban egy szokás rabja voltam, ami egy vagyonba került. A nagykönyvben megírt minden kötelező lépést megpróbáltam. Találkozókon döntést hoztam, előre mentem konferenciákon, megvallottam, imádkoztam és vitatkoztam alkotómmal, a rideg és szigorú Istennel. Az egyetlen közös ezekben az élményekben az az élvezet volt, mellyel minduntalan, minden egyes leszokásról hozott döntésem után rágyújtottam egy újabb cigarettára. Pénz, egészség, bűntudat – egyik sem jelentett elég okot a leszokásra. Néhány év elteltével már nem is próbálkoztam többet.
Aztán egyszer, amikor Bridget az irtózatosan rozoga felültöltős mosógépünkkel szenvedett, valami történt. A készülék miatti kétségbeesése nyomán szemei megteltek könnyel. Mindössze hét szót szólt.
- Ha nem cigiznél, vehetnénk egy új mosógépet!
Korábban sohasem panaszkodott. Körbejártam a háztartási boltokat, és vettem hitelbe egy mosógépet. Úgy számoltam, ha napi adagomat leszállítanám húsz szálra, a megtakarítás fedezné a részleteket. Úgy döntöttem, minden órában egy cigarettára gyújtok rá. Csak azért a pillanatért éltem, amikor - ahogy a legidősebb fiam fogalmazott - a nagymutató eléri a tizenkettőt. Minden óra egy hónapnak tűnt, míg minden cigaretta csak egy másodpercnek. Családom elrejtőzött. Egy hónapi szenvedés után tudtam, hogy eljött a döntés ideje. Most vagy soha. Vagy teljesen abbahagyom, vagy ismét jön a napi hatvan szál. A leszokás mellett döntöttem. A különbség annyi volt, hogy most tudtam, miképpen lehet egy sokkal hatásosabb bilincset rakni magamra, mint bármikor korábban. Néhány nap múlva beszámoltam a műsorban, hogyan szoktam le. Belesajdult a szívem, hogy az utolsó hidat is felégettem magam mögött. Noha viszonylag kevesen nézik a műsort, tudtam, számomra mégis elég sokan ahhoz, hogy jó eséllyel rajtakapjanak, ha rágyújtok. A büszkeségem lett a csalétek. Azt mondtam, hogy egy szállal sem szívok többet, én pedig nem voltam elég alázatos a hibázáshoz. Ennyit a gyengeség megosztásáról.


Vissza a tetejére
 Profil  
 

Hozzászólások megjelenítése:  Rendezés  
Új téma nyitása Hozzászólás a témához  [ 3427 hozzászólás ]  Oldal Előző  1 ... 104, 105, 106, 107, 108, 109, 110 ... 229  Következő

Időzóna: UTC + 1 óra


Ki van itt

Jelenlévő fórumozók: nincs regisztrált felhasználó valamint 0 vendég


Nem nyithatsz témákat ebben a fórumban.
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Nem szerkesztheted a hozzászólásaidat ebben a fórumban.
Nem törölheted a hozzászólásaidat ebben a fórumban.
Nem küldhetsz csatolmányokat ebben a fórumban.

Keresés:
Ugrás:  
cron
Style by phpBB3 styles, zdrowe serce ziola
Powered by phpBB © 2000, 2002, 2005, 2007 phpBB Group
Magyar fordítás © Magyar phpBB Közösség