Nos hát, ott álltam - ahogy azt humorosan mondanánk -, egy fura helyzetben. Eldobtam Istent. Nem létezett. MIndenféle olyan dolgot csináltam, amit száraz moralitásom mereven elutasított a múltban. Éreztem és választottam, elsüllyedtem és felemelkedtem, függetlenül bármilyen vallásos szabálykönyvtől vagy annak szerzőjétől. De bármennyire is próbálkoztam, volt egy dolog, pontosabban inkébb egy személy, akit nem tudtam lerázni. Függetlenül attól, mennyire járt át a sötétség, függetlenül attól, milyen mélyre süllyedtem, függetlenül attól, mennyit ittam, ott volt Jézus. Egy nap együtt ültünk a pubban egy régebbi ismerősömmel. Elköltözött, és csak látogatóba jött vissza. Nem tudhatta, mi történt velem, és aznap is csak véletlenül találkoztunk. Billnek hívták, farmer volt. Mindig is megvolt az az elképesztő képessége, hogy átlásson a szitán. Olyan tapintatos volt, mint a lavina, de volt bnne egyfajta paraszti báj, és ez nagyon imponált. Bill tudta, hogy hívő vagyok. Korábban tudta fogni a TVS adásait, és gyakran látott, amint az éjszakai műsorokban megpróbáltam megigazítani a világot. Ahogy ott ültünk, és összeráncolt szemöldökkel, valamint lebiggyesztett ajakkal bámult a sörébe, valami azt súgta, mondani készül valamit. Miután gyorsan kortyolt egyet a korsójából, és lecsapta maga elé, könyökét az asztalra helyezte, és mindkét mutatóujjával a szemem felé bökött, öntudatlanul is azt sugallva, kiolvassa belőle az igazságot, bármit is mondok. -Nem értelek téged - folytatta -, nem tudom felfogni, hogy egy olyan fickó, mint te is, miért akar keresztény lenni. Mindig is elég egyértelműen normálisnak tűntél. Fel sem foghatom, miért hiszel benne. Közelről, várakozón nézett rám. Szinte összeragadtak a szemeink, így az az abszurd érzésem támadt, hogy ha hirtelen hátrahajolt volna, a szemgolyóim kiugrottak volna a helyükről. Vajon bókol vagy provokál? Egy olyan fickó, mint én is? Egy pillanatra azt a régi feszültséget éreztem felnövekedni magamban, ami minduntalan megelőzte a tizenéves koromban elfogyasztott evangélikalizmus meg nem emésztett darabjainak a felöklendezését; a bűntudat megalvadt tömegét, a félig megjegyzett bibliaidézeteket és a félelmet, ami egészen a legutóbbi időkig se nem táplált engem, se nem törlődött ki a rendszeremből. De akkorra már más lettem. Korábban kerestem volna a szavakat, hogy mind Istennél, mind Bilnél jó pontokat gyűjtsek. Adu ászként valószínűleg a János 3,16-ot idéztem volna, megakadályozva ezzel egy normális beszélgetés kialakulását. De addigra megértettem, hogy csak őszintén felelhetek. Nem éreztem többet kényszerét, hogy valami poénosat vagy valami olyan gúzsba kötő zsargont mondjak, ami oly sokáig megszomorította lelki vénámat. - Nem értem, hogy lehetsz keresztény? - imételte meg Bill makacsul. - Hát voltaképpen magam sem - feleltem, miközben mintha csengettyűk csengését és emberek nevetését hallottam volna.
|