"De ezt elég gyakran elkövetik szülők. Van utalás az igében arra, hogy Leának is ez kellemetlen lehetett. Aztán jött a menyegző, amikor Ráhelt várja a vőlegény és reggelre kelve, íme ez Lea. Micsoda megaláztatás lehetett az. És úgy kellett még is Jákób feleségének maradnia, hogy tudta, hogy Jákób a testvérét szereti és nem őt. És ő ezt vállalta. Na aztán jönnek a gyerekek egymás után, és itt derül ki az, hogy Isten, hogy járatja az alázat iskolájában Leát és, hogy Lea jól vizsgázik, évről - évre egyik gyermek a másik után és ő egyre mélyebbre megy az alázatban. Honnan tudjuk ezt? Onnan, hogy milyen neveket adott a gyerekeknek és mivel indokolta ezt.
Fogada Lea azért az ő méhében és fiút szült és Rubennek nevezte, mert ezt mondta, meglátta az Úr az én nyomorúságomat. Most már szeretni fog engem az én férjem. Aztán ismét terhes lett és fiút szült és ezt mondta, mivel meghallotta az Úr megvetett voltomat azért, adta nekem ezt is. Elnevezte azért Simeonnak. Megint teherbe esett és fiat szült, és ezt mondta, most már ragaszkodni fog hozzám a férjem, mert három fiút szültem neki, azért Lévinek nevezte. És ismét teherbe esett és fiút szült és ezt mondta, most már hálákat adok az Úrnak és Júdának nevezte őt.
Miről van itt szó? Arról van szó, hogy arra vágyik, hogy szeresse őt a férje. Nem valami rendkívüli vágyakozás ez. Ez lenne a természetes, hogy szeresse őt a férje. De hát ebben a szituációban nem természetes. De erre vágyik, ha már fiút szültem neki biztos szeretni fog. Nem szereti tovább is Ráchelt szereti. Megszületik a második gyermek, azt mondja, hogy az Úr meglátta az én nyomorúságomat, és meglátta megvetett voltomat, azért adta nékem ezt. És elnevezé őt Simeonnak. Most már csak az a vágya, hogy legalább egyenlővé válljék a vetélytárssal. De ezt sem kapja meg. A harmadik gyerek után már csak arra vágyik, hogy legalább kitartson mellette a férje. Most már ragaszkodni fog talán hozzám az én férjem. És amikor megszületik a negyedik fiú, már csak ennyit mond, hálát adok az Úrnak. Most már nem fontos, hogy vélekedik róla a férje. Most már nem a férjének a szeretete a fontos számára. Persze, hogy fontos minden asszony számára fontos az, de értjük itt ezt a háromszöget, hogy milyen nehéz volt az ő helyzete. Most már csak az Úrra koncentrál, csak neki ad hálát. Elég neki Jahve szeretete. Elég az, hogy szereti őt az Úr. És lemond arról, hogy neki emberi asszonyi, női sikerei legyenek. Lemond arról, hogy ő elismerést kapjon, pedig a legtermészetesebb lenne, hogy ő elismerést kapjon. Lemond arról, hogy együtt örüljenek vele a többiek is a gyerekeknek. Örül nekik és áldja az Urat. Önmagától egészen megszabadul.
Ezt senkinek nem lehet megparancsolni. Ezt egyikünk se tudja önerejéből végre hajtani. És még is, ezt parancsolja Jézus is azoknak, akik Őt követni akarják. Aki, én utánam akar jönni, tagadja meg magát. Hogy én ne legyek fontos magamnak. Hogy azaz elismerés, ami nekem járna. És amire szomjúhozik az én lelkem, az ne legyen létszükséglet, mondjak le róla. Hogy a magam dicsőségéről egészen mondjak le egyedül az Úré a dicsőség. Hálát most már hálát adok az Úrnak. Most már eljutottam oda, hogy csak neki adok hálát. Elég csak az ő dicsősége. Nekem meg elég csak ő. A vele való közösség. Megint mondom, ne értsük félre nyilván az a normális, hogy nem ilyen közösségben él férj és feleség. De ha egyszer ilyen a férj. Akkor nem keseredik meg, nem követelőzik, nem próbál kipréselni tovább az elismerést, egészen az Úrhoz fordul, és önmagáról egészen lemond.
Nem hívő ember számára ez butaság. Vagy túlzás, vagy fölösleges. Jézus szerint ez a tanítványság mértéke, mércéje. Tagadja meg magát, vegye fel az ő keresztjét és kövessen engem. Jézussal közösségben önmagamtól megszabadulva a tőle kapott keresztet hittel hordozva, így töltöm be a tanítványságot, a küldetést. Ehhez bizonyos iskolát ki kell járni, hogy egyáltalán magáévá tegye az ember, elhiggye, fel fogja, akarja, kész legyen rá, de hát elég sokunkat járat Isten az alázat iskolájába. Jó lenne, ha nem bukdácsolnánk ott, hanem mennénk egyik osztályból a másikba és növekednénk egyre lejjebb. Szeicz János az ébredés egyik nagy alakja mondotta ezt falusi gyülekezetben prédikálva, növekedjünk, mint a tehén farka lefelé. Ez a kereszténység azt mondta. Növekedjünk egyre felfelé. Néki növekedni kell, nékem pedig alább szállnom. Nos, Leában megvolt ez a készség. És Isten gazdagon meg is áldotta őt. Csak azt tudja használni Isten az Ő szolgálatában aki, kész erre, hogy egyre jobban megalázza magát.
És harmadszor mit tudunk meg Ráchelnek a belső lelki világáról? Azt, hogy egyre izgatottabbá válik amiatt, hogy Lea kap áldást az Úrtól, neki pedig nem születik gyermeke. A gyermekáldás abban az időben egyértelműen áldásnak volt tekinthető. És Isten áldásának tekintették. Leának már négy fia van, Ráchelnek meg nem születik gyermeke. Egyszer csak elveszíti a türelmét, neki esik a férjének, és ezt mondja; adj nekem gyermekeket, mert ha nem meghalok. És erre Jákób megszeppenve azt mondja; Isten vagyok én, aki megtagadta tőled a méhnek gyümölcsét? Nem tudom ebben a két mondatban is érezni azt a feszültséget, ami ott egyszerre lángra lobbant kettőjük között. A bevezetésben még ezt olvassuk, hogy Ráchel látta, hogy Lea gyermekeket szül, irigykedni kezdett az ő nénjére és akkor, ezt mondja, nézi látja halmozódik az irigység és egyszer kipattan. Adj nekem gyerekeket, mert ha nem meghalok. Ebben először is hálátlanság van. Mert egy csomó ajándékot kapott ő is Istentől. Szerette a férje, boldog lehetett mellette, mindenük meg volt, gondoskodott róla, körülvette őt mindenféle gyöngédséggel. De most mind ez nem számít. Egy vágya nem teljesült, és ha ez nem teljesül nincs értelme az életnek. "
_________________ „De keressétek először az ő országát és igazságát, és ezek is mind ráadásul megadatnak nektek.” (Mt 6:33)
|