Nos, vajon mit tud a Szentlélek tanítani nekünk ez által az esemény által, amit sokan egy keresztény idő előtti halálának tekintenek? Hadd kezdjem azzal, hogy sok olyan lelkésszel találkozom, akik elcsüggednek és aggodalmaskodnak, mert a gyülekezetük nem segít annyit, nem dolgozik annyit, mint régen; mert a munka túl soknak tűnik egy ember számára; és mert a változó világ azzal fenyegeti őket, hogy átveszi és elnyeli társadalmi szerepüket. Azt hiszem, ez egy általános probléma, de azért ne csüggedjünk! Íme hnéhány gondolat, amit Shelagh halálának a kapcsán jutott eszembe. Először is, az az emberi lény, akinek legnagyobb hálával tartozik, nem más, mint az, aki sok-sok évvel ezelőtt a Jézusban való hithez vezette. Amikor becsap a ménkű (régi teológiai kifejezés), semmi más nem számít, mint lelkünk jövője. Nem akarjuk elszenvedni a második halált (ahogyan a Jelenések könyve nevezi), és szerte a világon lelkészeknek és gyülekezeti vezetőknek köszönhető, hogy az olyan emberek, mint Shelagh, egyenesen Jézus karjaiba sétálnak, amikor földi testük megszűnik működni. Örökké fognak élni, mert hozzá tartoznak. A gyülekezeti vezetőknek sem lebecsülniük, sem szem elől téveszteniük nem szabad magasztos hivatásukat: ők az Úr aratómunkásai. A világ soha nem fog olyan hellyé válni, ahol az örök élet már nem téma. Ennek a tudásnak ők az őrei. A szó elgnemesebb értelmében büszkének kellene lenniük erre, és imádkozniuk kell alkalmakért, hogy elvezessenek másokat, ahhoz Aki megszánja a tudatlanságban élőket. Másodszor eszembe jut, milyen szenvedélyesen ragaszkodott Shelagh ahhoz, hogy Isten személyiségét az Új Nappal-ba író emberek vegyes társasága különböző módokon mutassa be. Isten nem arra hívja el a vezetőket, hogy kitenyésszenek egy azonos egyedekből álló embercsoportot. Ők az isteni szabadság képviselői, azé a szabadságé, amely lehetővé teszi, hogy Jézus követői önmaguk sajátos an autentikus változatai legyenek. Isten nem leli kedvét a vallásos simulékonyságba, se a bzitonságos és közönyös kereszténységben. Olyan követőket szeretne, akik úgy merülnek bele a hit mély vizébe, mint csecsemők, akik még nem hallottak a fulladásról. Miért lenne baj, ha engednénk az embereket kapálózni és hibázni, miközben tanulnak úszni? Kedvünket lelhetnénk abban a mély igazsgban, amit János evangéliuma nyolcadik fejezetének harminckettedik verse ír le, és örömmel továbbadhatnánk a gyülekezetünk tagkainak, imádkozva, hogy egyedül Krisztusnak engedelmeskedjenek.
|