Megítéltetni - maradjunk meg itt, evilági értelménél. Mi az, ami megítél? A jelek. Azok, amelyek a Mester útját szegélyezik. (Jn 3,2) Ami a láthatatlanból átkerül a láthatóba, azért, hogy a láthatatlanra vonatkozó kérdéseket fogalmazzon meg. A krízis ennek at (ön)szemléleti perspektívának a felbukkanásából fakad, és láthatóvá az Isten-események megléte teszi. Egzisztenciális teherré válik az, ami korábban - ha erre egyáltalán van mód - teoretikusan távoli volt. Az Isten-esemény sohasem személytelen, nem teoretikusan hűvös, hanem Lélek-áthatottan meleg. Nem marad meg, noha személyhez kötött, a személyes szférában, átkerül, hamar, a közösségibe. A krízis tehát sohasem "Isten előtti" esemény, beállta Isten látogatásával függ össze. És amiképpen beállta, úgy megszűnte is Isten látogatásának felismerésével függ össze. Megítél vagy elítél, ám ez nem ama végsőre vonatkozik. Mert még föl lehet kerekedni, éjnek évadján, és el lehet inulni a Mester felé. Van amikor azt olvassuk: "kárhoztat". Miképpen Noé esetében (Zsid 11,7), aki elkezdi építeni a bárkát, fára fát rak, ácsol és illeszt, építi megszállottan a bárkát a szárazságban. A bárkaépítés ezért Isten-esemény, ezért a szárazságért. Semmilyen "garancia" a pillanatnyiban, semmilyen elfogadható érv, ami az építést érvényessé tehetné. Az Atyához való eljutásnak ez mindenkor feltétele. Vannak jelek, és vannak, akik a jeleket látván elindulnak. A sokaság, a városkapuban várakozók a jelekre éhesek, a jeladóhoz azonban egy jut el, mindig egy. Mert a jelek megformálta út egyre inkább keskenyedik, mígnem magára kénytelen maradni az, aki a jeladóhoz el akar jutni.
|