Prófétai szó. Kísérlet.
Mert mint leszáll az eső és a hó az égből, és oda vissza nem tér, hanem megöntözi a földet, és termővé, gyümölcsözővé teszi azt, és magot ád a magvetőnek, és kenyeret az éhezőnek: Így lesz az én beszédem, amely a számból kimegy, nem tér hozzám üresen, hanem megcselekszi, amit akarok, és szerencsés lesz ott, ahová küldöttem. Ézsaiás 55.10.11
A látható és a láthatatlan mezsgyéjét a Szó lépi át. A Szó ebben az örök mozgásban van, hírt hoz alászállván, és "nem tér hozzám üresen", fölemelkedvén. Az alászálló szó a láthatatlan vehikuluma a láthatóba, a fölfelé haladó pedig a látható vehikuluma a láthatatlanba. Áttöri a létezés burkát, mert valami eleve-ottlevővel van találkozása. Akár kiszakad, fölfelé szállván, akár "áthatol az egeken" (Zsid 4,14), alájövén, mindig kiegészül, e mérhetetlen és körül nem írható többletre vágyik, hogy legyen. Nem a teljesség maga lesz e találkozásban - jóllehet, amivel egyesül, az belőle hiányzik -, hanem a teljesség fölidézése a találkozás. Rész szerinti létét hozzáadja az eredendően létezőhöz, s fölgyújtja emlékezetét annak, amiből származott. Az alászálló Szó, az, ami Istentől származik, és ami az "övéi közé" (az őt ismerők és fölismerők közé) jön és "lakozást vesz", nem tekinti magát Egésznek - noha nem rész-, mert egyedül a belőle fakadóval együtt, abben a drámai communióban Egy. A fölfelé szálló Szó, az, ami tőlünk jön, nem tekintheti magát résznek - noha nem Egész -, mert aki felé törekszik, nm tárgya, hanem alanya önnön mgismerésének. Az ember szava, mely Isten szólítja meg, nem olyan, mint az Istené, aki az embert szólítja. A hasonlóságra törekvő emberi Szó, bármilyen közel kerüljön is a valódihoz, mérhetetlenül távol van tőle, mérhetetlenül távolabb van tőle, mint az azonosságra törekvő Szó, amely a leküzdhetetlen távolság fölismeréséből fakadó kiáltás. Isten szava, mely az embert szólítja, semmilyen hasonlóságot nem mutat az ember szavával, mely Istent szólítja meg, mert a távolságot, mely Isten és ember között van, félelemteljes közelségnek láttatja. Az istenihez hasonlító emberi Szó Istent nem mint Istent szólítja meg. Az emberihez hasonlító isteni Szó az embert nem mint embert szólítja meg. Az istenihez hasonlító emberi Szó Istent mint Istenhez hasonlító istenképet szólítja meg: az Egy(etlen) helyett a Valamelyiket; a helyettesíthetetlen helyett a fölcserélhetőt; a való helyett a hiábavalót; az örök helyett az időszerűt; a botrányos helyett a megfelelőt; a Név helyett az Ismeretlent. Az emberihez hasonlító isteni Szó az embert mint tömeget szólítja meg: a soha többé és seholmásutt elő nem forduló helyett a történetileg újratermelődőt; a személy helyett "a dolgot a dolgok között" (Martin Buber).
|