ovatos írta:
Fú... én meg legszívesebben csak itthon lennék a megszokott rutinommal (ami amúgy még mindig nincs egészen...), utálok kicihelősködni még nyáron is, és ha bárhova menni kell, vagy valamit meg kell plusszba csinálni a mindennapi dolgokon kívül, akkor borul minden. Ebből is látszik, mennyire rugalmatlan vagyok - minden kis változást nehezen viselek, márpedig a gyerekekre szerintem általánosan jelemző, hogy a legkritikusabb helyzetekben pont keresztülhúzzák a szülők számításait. Már előre tudom, hogy ha megyünk valahova, vagy vendéget várunk, vagy egyszerűen csak vasárnap van és templomba készülünk stb. akkor tuti adódik valami meglepi. (De tényleg, többnyire a vasárnap a legkritikusabb, mintha szándékosan akadályoztatva lennénk az Istenre figyelésben!)
Ettől függetlenül a bezártság bizonyára nem tesz jót, csak hát a kocsiban már nem alszik, ülve egy idő után elunja a nézegetést (meg hogy le van szíjazva), cipelni nehéz, a városban mégsem tehetem ki a földre mászni, járni meg még nem tud annyira, ergo mégis marad a kocsiba szíjazás és a tombolás, meg a botránkozó tekintetek végig a városon, á inkább nem is megyek sehova.
Nos, nemcsak különbözőek vagyunk, de a helyzet, amit krízisként élünk meg, az is más és más. A bezártság akkor vált számomra elviselhetetlenné, amikor 3 kicsink volt:3 éves sem volt a legnagyobb, a második elmúlt 1, s a pici pár hónapos.
A megszokott rutinról csak annyit mondanék, hogy az mindig nagy kihívás volt, amikor már olyan jól teltek a napok,úgy gondoltam, hogy most már átlátom a napi teendőket,...az aktuális bébi átlépett egy újabb fejlődési szakaszába- mondjuk addig csak kúszott, s amikor felállt, egyből felborult az addig jól kialakult rend.
A csendesség ideje nálunk is változó volt,a lényeg, hogy bármikor lehet a nap folyamán, amikor van pár perc csend- csak tartósan ne maradjon el.
Gyülekezetbe mi is felváltva jártunk hosszú évekig, s ahogy nőttek a gyerekek, a nagyobbakat vittük a vasárnapiba. Láttam olyan gyülekezeteket, amire mondhatnánk: bababarát: az anyukák egy külön helységben kivetítőn követték az istentiszteletet- miközben az apróságok kedvükre játszhattak- a nagyobbacskákkal meg a hitoktató foglalkozott.De jó lenne odatartozni!
Nekem az első terhességem végződött spontán vetéléssel, s ez a kín belémvéste: nem olyan magától érthetődő, ha megmarad a magzat- így a későbbi terhességeknél- miután konstatáltam a tényt, a második gondolatom az volt: csak megmaradjon!
a harmadik meg egy elképedés:és hogy fogom győzni??? mikor addig sem volt egy szabad percem- de azért újra és újra megtapasztaltam, hogy az Úr a feladattal együtt az erőt is megadta.
Most egy picit újraélem a babázás szépségét- van egy drága kisunokánk, aki bár messze lakik, időnként napokig együtt vagyunk, s akkor számomra ő a number 1.
Minden nehézség ellenére- mert az az igazság, hogy a társadalom által fontosabbnak tartott feladatok hiánya miatt azért menetrendszerűen megcsap a krízis szele- azért őszintén mondhatom, hogy gyönyörű feladat anyának lenni!