Megtérésem utáni időben nagy áhítattal és odafigyeléssel ittam magamba a szószékről elhangzottakat. Felnéztem rájuk, de nem csak azért, mert a szószék magasabban volt elhelyezve a hallgatóság padjainál, hanem új ismereteket kaptam. Annyira el voltam ragadtatva, hogy én is azt a pályát akartam választani. Egyszer beszélgettem egy teológus hallgatóval és említettem neki, hogy azért szeretném ezt az utat választani, mert azt látom, hogy akik onnan kijönnek azok mind olyan szépen tudnak beszélni. Az illető kedvesen rám mosolygott és azt mondta, hogy ő is a térdein tanult meg prédikálni és nem a teológián. Nagyon elgondolkodtam a meglepő válaszán. Aztán felmerült bennem a kérdés: A prédikálást meg lehet egyáltalán tanulni?
Ez nem olyan, hogy a tanár felkészül az órára és leadja az anyagot a diákoknak. Egészen más szempontok szerint kell (kellene) történni a dolgoknak. Az emberek ott ülnek és várják az üzenetet, a tanítást, az útmutatást...stb. Ha végig kérdezném őket, akkor sem tudnák megfogalmazni úgy igazán, hogy konkrétan miről is kellene hallaniuk. De egy Valaki tudja és látja a valós szükséget. Tehát onnan kell átvenni a mondanivalót, és tovább adni, mint egy jól behangolt rádiókészülék. Egy idősebb prédikátort kérdeztem arról, hogy mindig van kapott üzenet? Mi van amikor nincs és jön a vasárnap, ki kell állni, mondani kell valamit..stb. Nagyon alázatosan beismerte, hogy fiatal teológusként beosztották egy idősebb prédikátor mellé, aki az egyik vasárnap délutáni szolgálat után azt mondta neki, hogy : Fiam ez nem prédikáció volt, hanem egy művészi halandzsa. Ere ő beismerően azt mondta, hogy tudom, de nem volt más. Még akkoriban hallottam az alábbi verset.

Iványiné Sinka Magdolna


Fohász esőért, Ahhoz, Aki a „…szélnek súlyt szerzett…”Jób 28-25.


Szellők a széles, keskeny utakon....
Kellemes, kedves és pajkos szelek,
Szószékek bíborát lebegtetők.
A padban fáradt, tikkadt emberek.
Nyelvük kiszáradt, lelkük elepedt,
Álmos-szomjasan várják az esőt.

A szél menetrend szerint kavarog...
Keveri az útszéli szemetet.
Leveri a tavalyi levelet.
Nagy bűnbánattal zizeg az avar.
Megbök egynehány kevély kalapot,
Ha az Úr előtt magát megadott kevély
Alázattal köszönni nem akar.

Azt hirdetjük, hogy drága szent vetés
A mindennapi igehirdetés.
Tökéletes a menete - váza.
Kínos, pontos készület az ára.
Hallgatóink mind megcsodálják,
Magnóra veszik, sztenografálják,
Száll az Ige reggel, este, délben,
De jaj, nincsen, nincsen súly e szélben.
A parázna csak parázna marad.
Csak felhajtják a boros poharat.
Az okos szüzeket kinevetik,
Jairus lányát eltemetik.
Tolonganak hamis próféták után:
A hű sáfárnak készül a horog -
S a naini ifjú - csinos huligán-
Gitárszó mellett sírba tántorog.

Illés szolgája parancstól űzve,
Rovom a Kármelt engedelmesen.
Várok az ígért viharra, tűzre,
De nincs felhő egy tenyérnyi sem.
A nyáj züllik szerte a világban,
Akháb iszik, Jézabel kéjeleg-
S az Isten - áldott hívő családban
Se születnek meg már a gyermekek.

Uram, küldj esőt,
Bűnünket verdesőt!
Uram, küldj vihart,
Zúgó zivatart!
Uram, küldd Igéd, irts, pusztíts, pörölj,
Szavad legyen sziklazúzó - pöröly.
Sok ezer voltos lángod cikázzon!
Szívünk, a foltos, végre felázzon!

Vagy ha ez kevés,
Jöjjön jégverés,
De a szavakban szóljon az Isten!
Sáros fertőből, talpra segítsen,
Sebet gyógyítson, életet adjon,
Holt berkeinkben, hogy új fakadjon,
Új fű, új virág, zöldellő vetés!
Uram, könyörülj, jöjjön ébredés,
Hadd legyen szent az igehirdetés!





A költő egy 11, azaz tizenegy gyermekes családanya. A fenti verset még a hatvanas években írta. Én 1967-ben hallottam először egy prédikátor beiktatáson, de akkor egy maró, célozgató hangsúlyt véltem felfedezni benne, pedig a költő nem olyan célzattal írta. (Később megismerkedtem a családdal.)
Aztán megtanultam én is és néhány helyen el, is szavaltam úgy, mint egy sóvárgó fohászt. A mondanivalója is nagyon igényessé tett:

"De a szavakban szóljon az Isten!"

Amikor Ő szól, annak mindig van következménye, mert az Ő szavaiban teremtő erő van: "Legyen világosság; és lőn világosság." "Akarom, tisztulj meg." stb sorolhatnám. Ezek után már megakadt a szemem az alábbi idézeten egy könyv előszavában:

"...élete és szolgálata által csak úgy közölhet valaki mennyei erőt, ha azt előbb elfogadta. Csak úgy hirdethetjük Istennek Jézus Krisztusban megjelent irgalmát, ha életünk, mint megtisztult és megszentelt edény Istennel beteljesedett. Örökértékű áldásokat csak az közölhet testvéreivel, akinek élete az örökkévalóság múlhatatlan javaival megtelt. Akinek élete és szolgálata mögött nincs isteni küldetés és földöntúli hatalom, sohasem lehet a kereszt apostola és a feltámadott Krisztus bizonyságtevője. Minden ténykedése dacára csak valláspropagandista, kegyes írástudó, vagy egyházi hivatalnok marad."

1928 nyarán a szerző. Kroeker Jakab, Egyedül a mesterrel.. c. könyvéből.





Vagy egy másik idézet egy másik könyvből:

"Ijesztő, ha az ember arra gondol, hogy valaki felmehet a szószékre Bibliával a kezében, teljesen biblikus üzenetet hirdethet a gyülekezetnek, de ha ez nem a Krisztustól való teljes függés alapján történik, akkor a prédikálása bűn."

1961 W. lan Thomas, Krisztus megtartó élet c. könyvéből.



Még egy idézet, ami már a másokkal szembeni igényességről a magam felé való szigorúbb igényesség felé fordította a figyelmemet.

" Fel sem tudod mérni, mit tehet Isten általad, ha Jézus Krisztussal egészséges a kapcsolatod. Maradj meg vele igazi kapcsolatban, akkor életed minden helyzetében, amiben vagy, és azok között az emberek között, akikkel nap mint nap találkozol, élő víznek folyamai ömlenek majd belőled: és az Ő nagy irgalma az is, hogy erről te ne tudj.
Amikor egyszer a váltság által és a megszentelődés útján helyes viszonyba jutottál Vele, Akkor gondold meg, hogy mindenhova, ahol csak vagy, Isten állított, és isteni rendeltetésedet az által töltöd be, ahogyan az életed visszahat a környezetedre - ha világosságban maradsz, mint ahogy Isten is a világosságban van."

Oswald Chambers 1927 Krisztus mindenek felett c. könyvéből.



A fenti gondolatot Pál apostol az alábbiakban fogalmazta meg:

2 Kor. 2.14-17
'"Hála pedig az Istennek, a ki mindenkor diadalra vezet minket a Krisztusban, és az ő ismeretének illatját minden helyen megjelenti mi általunk.

Mert Krisztus jó illatja vagyunk Istennek, mind az üdvözülők, mind az elkárhozók között;

Ezeknek halál illatja halálra; amazoknak pedig élet illatja életre. És ezekre kicsoda alkalmatos?

Mert mi nem olyanok vagyunk, mint sokan, a kik meghamisítják az Isten igéjét; hanem tisztán, sőt szinte Istenből szólunk az Isten előtt a Krisztusban.'"

Mert Krisztus jó illatja vagyunk Istennek, mind az üdvözülők, mind az elkárhozók között; Ezeknek halál illatja halálra; amazoknak pedig élet illatja életre.
Ez a mondatot pontosan hogyan érted?

Úgy értem magamra vonatkozólag, mint egy kitűzött célt, melynek elérésére igyekezem. Ahogy Jézus is egyik parancsában felszólít:

Mát. 5.16
Úgy fényljék a ti világosságtok az emberek előtt, hogy lássák a ti jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat.

Azt látom visszatekintve, eddigi életem kevés embernek jelentett áldást.

1 Kor. 4.20
Mert nem beszédben áll az Istennek országa, hanem erőben.

Nagyon kevés eredmény, ha csak azzal tisztel meg a világi környezetem, hogy nem káromkodik a jelenlétemben.

Azért is idéztem Chambers írásából:

"Maradj meg vele igazi kapcsolatban, akkor életed minden helyzetében, amiben vagy, és azok között az emberek között, akikkel nap mint nap találkozol, élő víznek folyamai ömlenek majd belőled"

Ez elsősorban magam elé tűzött célként igyekszem elérni.

Most azt is megkérdezhetnéd, hogy mit értek az alatt, hogy:

"Jézus Krisztussal egészséges a kapcsolat"

A mércét nem mi állítjuk fel.
Mégis megelégszünk azzal, hogy egymáshoz mérjük magunkat. Most, hogy már nyugdíjas vagyok több időm van az Igével foglalkozni és egy - egy szó vagy kifejezés nem hagy nyugodni. Hallom másoktól és magam is kijelentem, hogy "szeretem Jézust". Pontosan talán nem is tudjuk megfogalmazni, hogy mit értünk ezen a gyakorlatban, de a Ige nagyon világosan definiálja.

Ján. 14.21
A ki ismeri az én parancsolataimat és megtartja azokat, az szeret engem; a ki pedig engem szeret, azt szereti az én Atyám, én is szeretem azt, és kijelentem magamat annak.

Elkezdtem kutatni az emlékezetemben, hogy milyen parancsolatokat ismerek az evangéliumokból. Be kell vallanom, hogy keveset. Nagyon keveset. Mert akkor azokat kívülről kellene tudnom. Mint ahogy a Zsoltárban is olvasom:

Zsolt. 119.11
Szívembe rejtettem a te beszédedet, hogy ne vétkezzem ellened.

Még csak az ismereti hiányosságaimnál tartok.

"és megtartja azokat," mondja Jézus.

Itt pedig a mulasztásaim derülnek ki, mellyel azt igazolom, hogy nem igazán szeretem Jézust. Pedig az Igevers végén van egy életbevágóan fontos ígéret:

"kijelentem magamat annak"

Ez az a dolog, melynek hiányától sokan szenvedünk. Beszédünk, bizonyságtételünk, csak üres erőtelen szavak, mert nincs bennük a kijelentés ereje. A saját életünk, családunk, környezetünk is megsínyli, ha nem a kijelentést követve élünk. A kijelentésnek pedig ára van melyet nem lehet lealkudni.

A neten találtam egy írást, melyet túl hosszú lenne ide tenni, de van benne egy mondat, mely sok mindenre megadja a választ:

"Nincs olyan istentelen, lezüllött gyermek, akire ne lenne hatással egy Krisztusnak engedelmes apa közelsége! "

Kedves Imre!
Értem, amit mondasz és lenyűgöz az a szenvedély, amellyel keresed az Isten akaratát.
Szerintem a szavak nem a legfontosabbak, bár van bennük olykor életet megmentő és elvesztő erő. De, hogy a szavaknak ne tulajdonítsunk önmagukban mindenhatóságot, akár pozitív, akár negatív értelemben, fontos tudnunk, hogy nem beszédben van az Isten országa, hanem erőben, ami nem feltétlenül szavakban nyilvánul meg. Én az igeversek tanulását nem tartom olyan szükséges feladatnak, mert általános tapasztalatom, hogy azokat többnyire nem vigasztalásra, hanem inkább ítélkezésre, kioktatásra és a másik lebunkózására, a másik fölé kerekedésre használjuk mi keresztények. Sokkal nehezebb feladat az emberbőrbe kötött evangéliumot felmutatni, ez keveseknek is a vágya. Úgy tűnik, javíthatatlan ez a szóimádat, ami a kereszténységet sújtja.
A Korinthusi-idézetből az érdekelt volna, hogy mit gondolsz arról, hogy Krisztus illatja a halál illatja lehet az elkárhozóknak. Én nem értek egyet azzal, amit Kálvin is vall, hogy Isten dicsősége a kárhozatban ugyanúgy megnyilvánul, mint az üdvösségben.
Nem tudok ezzel egyetérteni és ugyanakkor boldogan élni a keresztény életemet.

A szavakról a következő jut eszembe. Valamikor, talán a 70-es években az őrbottyáni gyermekotthon vezetője írt egy könyvet. Már nem emlékszem pontosan a címére. Talán zöld mezőben, zöld füvecske vagy valami hasonló. Egy mondat töredék nagyon meg maradt bennem. Jó volna újra elolvasni, valahol a könyv vége-felé a bal oldalon a lap tetején volt, de már nincs meg a könyv. Az alábbira emlékszem:

"Kimondok valamit és a szó fölött nincs többé hatalmam. A szó megkezdi önálló életét, vissza nem vonhatom. Épít vagy összetör. Segíts Uram, hogy soha ne kelljen visszavonni szavam."

Tehát fontosak a szavak, mert pl.
"Ha a gyerekek megdicsérve élnek, megtanulják megbecsülve érezni magukat"





Azért mert mások nem jól használják az elméjükben elraktározott Igét, az nem lehet ok arra, hogy a rossz szokások miatt lemondjak az Ige tanulmányozásáról. Gondolj csak arra, hogy különböző élet helyzetekben nincs más kapaszkodónk, mint egyedül csakis az Ige, a kijelentés.

Péld. 25.11
Mint az arany alma ezüst tányéron: olyan a helyén mondott ige!

Gyakran adódnak az életben olyan helyzetek, hogy fontos dolgokban kell döntenünk és nem meggondolatlanul. Nem jut eszünkbe az adott szituációra vonatkozó Ige. A megoldást Isten véleményének az ismerete jelenthetné. Persze nem lehetünk két lábon járó lexikonok. Azonban ebben is segítségünkre siet az Úr:

Ján. 14.26
Ama vigasztaló pedig, a Szent Lélek, a kit az én nevemben küld az Atya, az mindenre megtanít majd titeket, és eszetekbe juttatja mindazokat, a miket mondottam néktek.

A kulcsszó az "eszetekbe juttatja"

Ezt csak akkor tudja megtenni, ha minimum egyszer figyelmesen elolvastuk.

Nehogy azt gondold, hogy ezeket az Igéket, melyeket be idézgetek csak úgy könnyedén kirázom a kisujjamból. Valami dereng az emlékezetemben és egy - egy szó előugrik. Most például arra gondolok, hogy olvastam valahol, hogy valakik nem tartották méltónak arra az Istent, hogy az ismeretükben megtartsák. Valami ilyesmi, de nem tudom pontosan, hogy kikről van szó és hol van megírva. Bemásolom a keresőbe az "ismeretükben", de nincs találat. Próbálkozom a "méltónak" szóval, de ez sem jön be. Végül aztán sikerül rábukkannom az alábbi Igére.

Róm. 1.28
És a miképen nem méltatták az Istent arra, hogy ismeretökben megtartsák, azonképen oda adták őket az Isten méltatlan gondolkozásra, hogy illetlen dolgokat cselekedjenek;

Az Istenhez való viszonyomat határozza meg, hogy méltatom-e Őt arra, hogy az elmém egy kis darabkájára befogadom. Pedig Ő az egész testem odaszánását kéri.

Róm. 12.1
Kérlek azért titeket atyámfiai az Istennek irgalmasságára, hogy szánjátok oda a ti testeiteket élő, szent és Istennek kedves áldozatul, mint a ti okos tiszteleteteket.


Nem szeretnék itt villogni Ige ismeretemmel, mert már "pauler" szóvá tette az "Igék bemásolását".
Moderátorok még nem szóltak ugyan és törlést sem tapasztaltam.

Szóljatok ha azt tapasztaljátok velem kapcsolatban, hogy:
használom az Igéket.

Használjuk az Igét arra, amire való!

2 Tim. 3.16-17
A teljes írás Istentől ihletett és hasznos a tanításra, a feddésre, a megjobbításra, az igazságban való nevelésre, Hogy tökéletes legyen az Isten embere, minden jó cselekedetre felkészített.

Mert:

Péld. 19.21
Sok gondolat van az ember elméjében; de csak az Úrnak tanácsa áll meg.



Nem olvastam még soha Kálvin írásait, éppen ezért nem tudok véleményt mondani arról, amit ő vall.
Amit én megértettem a "Korinthusi-idézetből" az az, hogy
ha valaki elutasítja az Isten által küldött üzenetet, mely megjelenhet egy átadott életű keresztyént körülvevő jó légkörön keresztül is, mint "jó illat", annak a valakinek az elutasító magatartása miatt válik a "Krisztus illatja a halál illatjává". Ugyan úgy mint, ahogy Jézus megfogalmazza az alábbi Igében:

Ján. 5.45
Ne állítsátok, hogy én vádollak majd benneteket az Atyánál; van a ki vádol titeket, Mózes, a kiben ti reménykedtetek.

Ide kívánkoznak még ezek az Igék is:

Zsid. 10.28-29
A ki megveti a Mózes törvényét, két vagy három tanubizonyságra irgalom nélkül meghal;
Gondoljátok meg, mennyivel súlyosabb büntetésre méltónak ítéltetik az, a ki az Isten Fiát megtapodja, és a szövetségnek vérét, melylyel megszenteltetett, tisztátalannak tartja, és a kegyelemnek Lelkét bántalmazza?

Pál apostol az athéniaknak beszél arról, hogy Isten a tudatlanság idejét elnézi.

"Nem baj, ha nem tudsz valamiről.
A kérdés az, hogy mennyire akarod megtudni."

"A mulasztás mindaddig nem válik hibává, míg el nem utasítod a kijavítását"

Látod még a végén is csak ujra és ujra idézek. Volt, hogy már megvádoltak plagizálással is. Pedig az egész életem is csak egy plágium. A mit Isten kegyelméből tudhatok, amit elraktározhattam, azokat is mind mind másoktól tanultam. Sokszor már nem is emlékszem a forrásra, annyival magával ragadott a a gondolat, a mondanivaló.

Erről a sok mindenről, amit itt leírtál, Adrian Plass jutott eszembe, akit itt egy páran ismernek, az konkrétan, amikor felismeri gyerekkora vége felé, hogy a világon mindenki a saját világegyetemének a középpontja:
Odalent az utcán bárki, aki sétált, aki autót vezetett, aki éppen a buszra várakozott – minden egyes ember, függetlenül attól, hogy ki volt, hogy hogyan nézett ki, és hogy én mit gondoltam róla, ugyanolyan fontos volt a saját maga számára, mint amilyen én voltam önmagamnak. Megráztam a fejem, hogy kitisztuljon belőle ez a hihetetlen elképzelés. Mindenki egy-én… Az a furcsa, öreg, egyik oldalra lebiggyesztett szájú néni – ő a lényeg, egyértelműen ő áll a középpontban. A kalauz, aki nem sokkal korábban megzavarta lelkem háborgását; nem csupán világom egy egyszerű szereplője. Önmaga előtt ő a sztár. Tele van a feje gondolatokkal, a szíve érzelmekkel; élet lüktet benne; szerinte őmiatta forog még egyáltalán a föld. A tulajdon apám és anyám, a testvéreim, bácsikáim, az összes barátom – ki-ki „egy-én” volt. Mindenki egy-én, és számomra úgy tűnt, ennél komolyabb felismerésre sohasem fogok eljutni.
És - ezt már csak én teszem hozzá - nem sok esély van arra, hogy megértsük egymást, hisz mindenki annyira el van foglalva a saját életével és gondolataival... A legtöbb talán, amit felismerhetünk, hogy mással másképp is eshetnek a dolgok, mint ahogy mi megszoktuk a saját életünkből.
Lehet, hogy neked működik ez, hogy mindig valami "helyén mondott igét" mondasz egy-egy helyzetre; nekem biztosan nem, és ismerem az emberek viszolygását az ilyen helyén mondott igéktől. Én azt tapasztaltam, hogy megfagy ilyenkor a levegő, és valami kínosság jelenik meg, ami megakadályoz abban, hogy a másikhoz közel kerülj, netán megértsd. Nem irigykedem azokra, akik tudnak igéket - én is tudok elég szép számmal, nem ez a gond -, de azt tapasztalom, hogy szinte nincs is olyan keresztény, aki másképp tudná spontánul idézni ezeket, mint ítéletes éllel (semmi humor, semmi megbocsátás, semmi szolidaritás). Ezért nekem ezek az igeidézések sokkal inkább azt jelzik, hogy ilyenkor az ember elhagyja az Istentől neki kijelölt helyet, ami tudvalevőleg a bocsánatra és kegyelemre szoruló bűnösé, és elkezd Isten szerepében tetszelegni. Ezt is Jézus mondja: "mi közöd hozzá? Te kövess engem!"

Hát ez roppant érdekes.
Idejön valaki nagy szeliden elmondja istenkeresése történetét és mind a ketten nekiugrotok, mintha valami rosszat mondott volna.
Persze, vannak emberek, akik az igéket mások lebunkózására használják, de Imre messze nem volt ilyen.
Csak lesek.

Kedves Nemosinex!

Szándékosan nem idéztem be a hozzászólásodból semmit. Akit érdekel úgyis vissza tud olvasni.

Számomra is ismerős az a helyzet, amiről írtál. Olyan ez mint, amikor a fuldoklónak bedobják a mentő övet, ami keményre préselt parafából van. Elvétik a célzást mert vagy messzi esik tőle és így nem éri el, vagy annyira közel, hogy a fejére esik. A helyet, hogy segítene, még egy pukli is lesz a fejen. És tudod miért van ez így? Mert ember emberen soha nem képes segíteni. Életet csak Isten tud adni, amiért mindenkinek saját magának kell kiáltani. Vagy ahogy pauler írta: "csak imában nyöszörögtem"

Kegyelmet is csak az kaphat, aki kéri azt. Ez a Krisztusra utaltságunk kell, hogy összekapcsoljon minket. Mi emberek hiába is próbálkozunk más kapcsolódási pontokon keresztül egymásra találni. Olyan hamar félreértjük egymást. Egy családon belül is hamar kialakul az az áldatlan állapot, hogy "én azt gondolom, hogy te azt gondolod, hogy én azt gondolom..."

Én is csak egy kegyelemre szorult bűnös ember vagyok és nem szeretnék "Isten szerepében tetszelegni"

Nagyon sajnálom, hogy ilyen rossz emlékeket idéztem fel benned és ezért most bocsánatot kérek tőled.

Most egy más témára váltok.

Néhány éve az egyik fórumon megért valaki, hogy írjak az elvetettségről, mint aki közelről érintett a témában. Ez másolom most ide.




Az elvetettségről




Amikor megszületik a kisgyermek szinte semmit sem érez abból az elutasítottságból, amivel körülveszik. A legszükségesebbekkel el van látva, hiszen növekszik, fejlődik. A sebek akkor kezdenek kifejlődni, növekedni, amikor kezdi értelemmel felfogni a különbségeket és a kapott válaszok sem tudják már kellőképpen lecsendesíteni. A fájdalom pedig akkor kezd kialakulni, amikor rádöbben, hogy minden történhetett volna másképpen is.
Anyai nagyszüleimnek volt egy kis falusi malmuk, ahol éltek és mindennap keményen dolgoztak. Sok ember megfordult náluk. Édesanyám így ismerkedett meg még a háború előtt egy osztrák fiatalemberrel, akihez hozzáment feleségül. Esküvő után néhány héttel felkeresték a csendőrnyomozók és kérték, hogy váljon el, ha még nem késő, mert az ifjú férj egy körözött bűnöző. Ő hűséges maradt, és ahogy közeledett az orosz front, együtt menekültek nyugatra két apró gyerekkel. Amint vége lett a nagy világégésnek édesanyámat a honvágy húzta haza, a férj pedig maradni akart, mert a kapcsolatuk se volt már felhőtlen. A sok menekülés közben hazafelé megszületet a harmadik fiú. Hazament a falusi malomba, ahol továbbra is nagy volt a forgalom. Egyszer aztán azt mondta neki valaki, hogy megsajnálta a három apró gyerekkel és segít felnevelni őket. Megszületet a nővérem, majd aztán mégis kimenekült édesanyám ebből a kapcsolatból is. A malomba már nem mehetett, mert azt közben már államosították, így aztán rokonoknál húzódott meg. Apám ezt kinyomozta és elkezdődtek a hétvégi látogatások, zaklatások. Aztán a szülőotthon ablaka alatt ordítozott apám minden féle trágár jelzőkkel illetve anyámat, végül a főorvos rendőrrel vitette el.

A létért való küzdelem mindig is nehéz volt. Különösen egy csonka családban, ahol a legidősebb gyerek 13 éves, az ötödik meg éppen hogy megszületett. Ehhez még társult az ötvenes évek nyomora és a hozzákapcsolódó káderpolitika. Persze jó emberek akkor is voltak. Ilyen volt anyám kisebbik bátyja, aki valamikor molnár volt a családi malomban. Akár milyen szegénység is volt, azért a molnárnak mindig volt lisztje és ő ebből adott másoknak is. Persze a felesége számon is kérte, hogy "mikor kapod majd vissza"? Ő csendesen csak azt felelte, hogy: "Addig örülj, míg nekünk annyink van, hogy tudunk másoknak is adni belőle." Anyámnak is adott és nagyon sokat segített a gyerekek felnevelésében, nekik ugyanis nem volt gyerekük. Engem is odavettek kisebb - rövidebb időszakokra, hogy tehermentesítsék anyámat. Azonban az irigy nagynéni nem tudta megtagadni önmagát. Már pici gyerekkén szembesültem a belőle sugárzó elutasítással. Egy gyerek azért ezt valahogy mindig megérzi és anyám szintén elszenvedője volt ennek a magatartásnak. Végül is soha nem tudtam meg, hogy miként határozta el magát az intézetbe adásomra, de az biztos, hogy nagy nyomás volt rajta. Nem vetett ő el engem, de nem volt más választása. Egy nyári napon felutaztunk Pestre és átadott, vagy leadott az intézetbe. Akkor voltam tíz éves. Egy barna félcipő volt a lábamon (talán 37-es) amit az átöltöztetés után anyám visszakért, mert az neki még jó lesz. Talán egy hónap múlva kihelyeztek nevelőszülőkhöz, ahol nagyon jól éreztem magam, de csak három hétig lehettem ott. Anyám bátyja megdöbbenve értesült a dolgokról és mindent megmozgatott, hogy hozzájuk kerüljek. Mint rokon elsőbbséget kapott és a szeptemberi tanévkezdésre már náluk voltam. Már nem úgy mint régen, hogy amikor a nagynéni megunt, akkor menni kellett, hanem hivatalosan, és el is kellett számolni a gondozónőnek, aki havonta látogatott. Ez a négy év volt életem legkeservesebb időszaka. Ott tanultam meg egy életreszólóan, hogy hogyan nem szabad gyereket nevelni. Mindenért én voltam a hibás, pedig az elismerés, a néha - néha kimondott biztató szó szárnyakat adhatott volna. Már megtérésem után hallottam egy idős árvaházi nevelőtől az alábbi mondatot:

"Az örökös korholással kilopod a szegény ember szívéből minden bátorságát."

Amikor hatodik osztályos lettem anyám elvitt egy korházba "antropológiai" vizsgálatra. Ez a különleges szó, hogy megmaradt az óta is bennem. Ahogy ott várakozunk bejön valaki, és szerbusszal köszönnek egymásnak. A kezemmel eltakarva a számat felnézek anyámra és kérdezem, hogy ki ez a bácsi? - Ő az apád: mondta. Ez volt az első találkozásunk.
Amikor az első gyermekünk született, írtunk neki egy kis tájékoztató versikét.

Megérkeztem.
Alig hogy születtem Apukám, Anyukám
Írjatok helyettem...................(bizonyára ismerős a folytatás)

Néhány évvel később aztán kiderült a végrendeletéből, hogy elismert, mert bele írta: "........ Imre természetbeni gyermekem"
Édesanyám másként oldotta meg ezt a végső elszámolást.
Ő nem írt végrendeletet, csak szóban közölte, hogy "Erzsikére írattuk a házat, mert öcsike te soha nem voltál itthon". Úgy hangzott, mintha erről én tehettem volna. A temetés után pedig az Erzsike megkért, hogy fizessem ki a költségeket, mert neki nincs pénze. Persze ebbe már bele játszott a megtérésem is, mert azóta állandó ütköző pont volt ha hazamentem az anyám kedvenc okult könyvei. Amikor leérettségiztem ott maradtam még egy kis ideig a kollégiumban, akkor az igazgató azzal bocsátott el, hogy "Menj ahova akarsz, most már nagykorú vagy." Egy ideig nagyon úgy nézett ki, hogy az elvetettségből fakadó hátrány egy életen át kísérni fog. Nem voltak előttem pozitív szülői minták és ez kihatott az életem sok területére. A háttér, a gyökerek hiányoztak. Megdöbbenve kellet megállapítanom, hogy a hívők sem egyformák. Egy kezemen meg tudtam számolni, akihez bizalommal fordulhattam egy - egy kritikus helyzetben, de akkor is vonatra kellet ülnöm, hogy elérjem valamelyiket. De volt olyan is, hogy lehetőségem sem adatott elutazni.

Látom most egy kicsit megállva, hogy túl sokat foglalkoztam a sebekkel, az azokból fakadó hátrányokkal. Be kellett látnom, hogy mindenkinek a sajátja a legnehezebb. Sokkal nagyobb tragédiákat átélt emberek is vannak körülöttem. Ha pedig hasonló sorsúakkal akadok össze, akkor az egymás megértése sem visz közelebb az Úrhoz, a megoldáshoz. Nem is jó irányba indulunk, amikor így keressük a közös pontokat. Az igazi, a valódi közösséget csak úgy tudjuk megélni bárkivel is, ha a Krisztushoz való ragaszkodásunk kapcsol össze. Az így átélt közösség, kapcsolódás segít az Igének való engedelmességben is.

Márk. 11.25-26
És mikor imádkozva megállotok, bocsássátok meg, ha valaki ellen valami panaszotok van; hogy a ti mennyei Atyátok is megbocsássa néktek a ti vétkeiteket. Ha pedig ti meg nem bocsátotok, a ti mennyei Atyátok sem bocsátja meg a ti vétkeiteket.

Különben marad a görcsös ragaszkodás az "igazamhoz", a "sérelmeimhez" ....stb. Nem könnyű ezeket csak úgy letenni. Ha sikerül is kimondani, de azért mindig vissza akar lopakodni tudat alatt, hogy azért velem, hogy elbántak.

1 Pét. 2.23
A ki szidalmaztatván, viszont nem szidalmazott, szenvedvén nem fenyegetőzött; hanem hagyta az igazságosan ítélőre:

Ehhez már Ő kell. Nélküle ez nem megy. Neki sikerült példát mutatni, de én erre nem vagyok képes. A magam igyekezetéből semmiképpen nem. A hozzá való viszonyulásom egyik fokmérője ez is.


A gyerekeim nevelése során több - kevesebb sikerrel igyekeztem minden tőlem telhetőt megtenni, hogy ők már ne érezzenek az én múltamból semmit. Aztán az idő igazolta, hogy túl sokat képzeltem magamról. A múlt keserűségéből nem lehet táplálkozni, mert nincs benne ami Éltető lenne. Élő és Ható beszéde csak az Istennek van. Ezt pedig csak egyedül Ő közölheti velünk, a gyerekekkel is talán rajtunk szülőkön keresztül, de csak akkor ha bennünk él Ő. Minden egyéb igyekezet nagyon pozitívnak tűnhet a környezetünk vagy akár a magunk számára is, de végül mégis kiderül, hogy csak "fát, szénát, pozdorját" építettünk. Végül is oda jutottam, hogy számadást kellett tartanom és ennek eredményét az alábbi levélben fogalmaztam meg.



""" Tárgy: Bocsánat kérés



Kedves Gyermekeim, Csaba, Kornélia, Anikó és Dávid!


Több heti vívódás után szántam rá magam e néhány sor megírására, hogy beszámoljak az elmúlt egy hónap rendkívüli eseményeiről, de főleg inkább azok bennem elvégzett hatásairól. Általában nem sokat szoktam foglalkozni évfordulókkal, ünnepekkel, de ez a hatvanadik születésnap és a körülötte zajló események mély számadásra késztettek. Sok olyat kellett meglátnom, vagyis beismernem, amiről nem szívesen beszél az ember, mert a szégyenérzete, hiúsága, büszkesége azt diktálja, hogy talán majd a feledés homályában örökre a felszín alatt marad. Pedig mindig voltak kisebb- nagyobb jelzések, melyek szőnyeg alá söprésével, hamis magabiztossággal mentem tovább a magam útján. Ennek pedig súlyos következményei lettek a ti életetekben is, mert akárhogyan is élünk, az mindig kihatással van a környezetünkre.

Nem szeretnék a múltban vájkálva a részletekbe belemenni, hiszen negatív hatásait mindig is éreztétek a saját bőrötökön. Ezért most azt kérem tőletek, hogy:

Bocsássatok meg nekem!!!


Sok szertettel és alázattal: Édesapátok """"

Köszönöm a higgadt reakciót, ez esetben valóban igaz, amit a Példabeszédek mond az aranyalmáról és az ezüsttányérról.

Tudod, hogy miért dicsérem az Urat?

https://www.youtube.com/watch?v=-QtmNFHeMa0

(magyar felirattal)



https://www.youtube.com/watch?v=M5W9Ju8QmFc

(szinkronizálva)

Már tudom!
Én is nagyjából ugyanezekért. Meg sok minden egyébért is persze.
Üdv
nX

A közelmúltban találtam rá az alábbi linkekre és arra gondolta, hogy megosztom veletek. Bármelyikünkkel előfordulhat, hogy hasonló megpróbáltatásokon kell keresztül mennünk és erőt meríthetünk az előttünk járók bizonyságaiból, hogy Isten hogyan szabadította ki őket.

Egy református papnak a felesége tesz bizonyságot a gyógyulásáról és az Istennel való megújult kapcsolatáról.



http://www.youtube.com/watch?v=6cel8eg0X-M



A második linken az a ének hallható melyet az előző bizonyság végén énekelnek, de itt tisztábban érthető a szöveg.



http://www.youtube.com/watch?v=sBhjSSnRGRM



A harmadik linken a testvérnő férje prédikál a kétfelé sántikálásról.



http://www.youtube.com/watch?v=uH7yAEe4l-U

Szabados Ádám: Amióta Jézus követője lettem...
Bizonyságtétel. Mi változott. (Minden.)

https://777blog.hu/2023/06/08/amiota-je ... je-lettem/

Viknyédi Balázs bizonyságtétele:

https://egyhazeskozelet.hu/az-ur-megori ... sagtetele/

Kristin Turner:
"Van egy Isten alakú lyuk a szívemben. Megpróbáltam betölteni akármivel, ami csak létezik a földön. De nem lehet. Annyira szükségem van rá, amennyire Ő akar engem.”

(internetről - katolikus ma)