Időzóna: UTC + 1 óra




Új téma nyitása Hozzászólás a témához  [ 1295 hozzászólás ]  Oldal Előző  1 ... 49, 50, 51, 52, 53, 54, 55 ... 87  Következő
 

Re: Mit olvastam?
Szerző Üzenet
HozzászólásElküldve: 2014. márc. 02., vasárnap 08:53 
Bentlakó
Offline

Csatlakozott: 2006. okt. 02., hétfő 21:15
Hozzászólások: 4790
Tartózkodási hely: Budapest
nemosinex írta:

A hit, ugye, ajándék, amelyet Isten annak ad, akinek akar?

Ez nem igaz. Pontosabban csak részben igaz, ezért amit ebből az állításból levezetsz, az is sántít.
Helyesen úgy hangzik van ajándék hit is.
Ha a hit csak ajándék lenne, az azt jelentené, hogy Isten gonosz.
Hiszen azt mondta, hogy hit nélkül nem lehet elé járulni.
Ez pont olyan dolog lenne mintha te megbüntetnéd súlyosan a gyerekedet mert nincs neki ajándéka, amit tőled kellett volna kapnia.


Vissza a tetejére
 Profil  
 

Re: Mit olvastam?
HozzászólásElküldve: 2014. márc. 02., vasárnap 13:38 
Bentlakó
Offline

Csatlakozott: 2009. jan. 10., szombat 15:04
Hozzászólások: 1823
Azt ti mondjátok, hogy Isten megbünteti. Ugyanakkor: "Mid van, amit nem kaptál?"
Ha nem Isten a forrása a hitnek, akkor ki? Ef 2,8: Hiszen kegyelemből van üdvösségetek a hit által, és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez; nem cselekedetekért, hogy senki se dicsekedjék."


Vissza a tetejére
 Profil  
 

Re: Mit olvastam?
HozzászólásElküldve: 2014. márc. 02., vasárnap 13:40 
Bentlakó
Offline

Csatlakozott: 2009. jan. 10., szombat 15:04
Hozzászólások: 1823
exrefis írta:
Helyesen úgy hangzik van ajándék hit is.

Pontosan hol hangzik ez helyesen? A pontosság miatt.
A hit Isten ajándéka. Ehhez lásd még: ApCsel 11:18; Jn 6:44; 2Tim 2:25, Fil 1:29; Róm 9:15-19.


Vissza a tetejére
 Profil  
 

Re: Mit olvastam?
HozzászólásElküldve: 2014. márc. 02., vasárnap 14:36 
Bentlakó
Offline

Csatlakozott: 2006. okt. 29., vasárnap 16:25
Hozzászólások: 2935
Tartózkodási hely: bp
Ma azt hallottam az Igehirdetésen:
Van hit, ami felfakad az emberből, mint Péterből, hogy...
"ha mindenki megtagad én akkor sem"

Ilyen hit, amikor a beteg gyermek apja felkiált - "Hiszek Uram!"
majd a következő hit, - ami már a valóságra, Krisztusra épít - így szól:
"légy segítségül az én hitetlenségemre"

A leveledhez:

A Krisztus követő élet nem csak "Uramozik", hanem cselekszi Jézus Krisztus akaratát. Ezt miért nem látod bele abba, amit írtam?

A mai Igét olvasva Jézust örömmel fogadják és azt kiabálják: "Áldott aki az Úr nevében jön!"
Jézus az Úr nevében elsőként megtisztítja a templomot a kereskedőktől.

A hit ajándék, de tudjuk a forrását is.
Az ÜDVÖZÍTŐ hit hallásból van a hallás pedig Isten Igéje által. A hit teremtetik. Az Ige teremti az emberben. Ha Ige közelben van és a Szent Lélek is ott munkál, akkor megszületik. Az ember felelőssége, hogy mit tesz, amikor az Ige megérinti. Marad, vagy elmegy, ahogyan ezt a gazdag ifjú is megtehette.

Isten szól az Ige által, a testé lett Ige által, Jézus Krisztus által és ahogyan akkor, most is vannak, akik befogadják, akik elutasítják, akik kritizálják, akik követik.
Isten azért kéri számon az embert, mert elutasítja az Ő Fiát. Ezt az ember megteheti, szabadon választhatja a kárhozatot, az Isten nélküli életet, a csupán bioszt.

Idézet:
Ehhez képest sokan élnek önfeláldozó, Istennek kedves életet belőle, katolikusok. Remélem, őket azért testvéreidnek tartod.


Azok a testvéreim, akik szintén megszülettek egyszer. Igétől és Lélektől. Persze sok ember él önfeláldozó életet amit becsülők, de ők nem testvéreim ezért. Mert nem ez a feltétele a testvér létnek. Hanem a közös vér.
Egy test része egy vér által.

Idézet:
Ezt is Jézus mondja (Jn.10):
Felelének néki a zsidók, mondván: Jó dologért nem kövezünk meg téged, hanem káromlásért, tudniillik, hogy te ember létedre Istenné teszed magadat.
34. Felele nékik Jézus: Nincs-é megírva a ti törvényetekben: Én mondám: Istenek vagytok?
35. Ha azokat isteneknek mondá, a kikhez az Isten beszéde lőn (és az írás fel nem bontható),
36. Arról mondjátok-é ti, a kit az Atya megszentelt és elküldött e világra: Káromlást szólsz; mivelhogy azt mondám: Az Isten Fia vagyok?!
37. Ha az én Atyám dolgait nem cselekszem, ne higyjetek nékem.


82. zsoltár (olvasd el)
A Biblia beszél istenekről is, rengeteg isten van a Bibliában, Jézus pl. beszél a Mammonról.
82,6-7 Azt mondtam ugyan, istenek vagytok, a Felséges fiai mindnyájan, mégis meg fogtok halni, mint a közemberek, és elhullotok, mint bármelyik főember.

Az ember szíve romlott, a lelkiismerete is, nincs semmi benne, amit ne járt volna át a bűn. Az Istennel való kapcsolata halott.

Idézet:
De kimarad belőle Teréz anya, Albert Schweitzer, Karl Barth, Bonhoeffer, Salkaházy Sára, Martin Luther King - csupa az életét krisztusi módon élő ember, akik nem pont úgy gondolkodtak a kereszténységről, ahogy számodra természetes.


Komolyan gondoltad, hogy felsorolom az eddig élt keresztyént?

Jelenések 7.
9. Azután látám, és ímé egy nagy sokaság, a melyet senki meg nem számlálhatott, minden nemzetből és ágazatból, és népből és nyelvből; és a királyiszék előtt és a Bárány előtt állnak vala, fehér ruhákba öltözve, és az ő kezeikben pálmaágak;
10. És kiáltanak nagy szóval, mondván: Az idvesség a mi Istenünké, a ki a királyiszékben ül, és a Bárányé!


Idézet:
Persze, hogy benne vannak azok az igék a bibliában, amelyeket idézel. Csak nem mindegy, hogy melyik igéket emeled ki belőle és milyen gyakran. Ez pedig attól függ, hogy milyen Isten-képed van. Ez pedig attól függ, hogy mit mondtak neked Róla a gyülekezetben. Ez pedig dogmatika. Szerető Atyád van: szeretni fogod az embert. Haragvó Atyád van: haragudni fogsz az emberekre.


Mind a kettőt hirdetni kell. A bűnre haragvó Istent, a Szent Istent, akinek köze nincs a bűnhöz, aki gyűlöli a bűnt és a megbocsájtó Istent, aki várja haza a tékozló fiát, aki szerelmes az emberbe.
Miért? Mert erről a kettőről szól Krisztust kereszt halála.

_________________
Békesség Istentől


Vissza a tetejére
 Profil  
 

Re: Mit olvastam?
HozzászólásElküldve: 2014. márc. 02., vasárnap 14:40 
Bentlakó
Offline

Csatlakozott: 2006. okt. 29., vasárnap 16:25
Hozzászólások: 2935
Tartózkodási hely: bp
Idézet:
Helyesen úgy hangzik van ajándék hit is.


Az ÜDVÖZÍTŐ hit mindig meg nem érdemelt ajándéka Istennek, kivétel nélkül. Kegyelemből kapják a bűnösök, és csak a bűnösök, a betegek.

Akinek más hite van, annak még nincs üdvözítő hite.
Ez a hit érdemtelenül lesz az emberé. Minden más tévtanítás, céltévesztés.

_________________
Békesség Istentől


Vissza a tetejére
 Profil  
 

Re: Mit olvastam?
HozzászólásElküldve: 2014. márc. 02., vasárnap 15:45 
Bentlakó
Offline

Csatlakozott: 2006. okt. 02., hétfő 21:15
Hozzászólások: 4790
Tartózkodási hely: Budapest
nemosinex írta:
exrefis írta:
Helyesen úgy hangzik van ajándék hit is.

Pontosan hol hangzik ez helyesen? A pontosság miatt.
A hit Isten ajándéka. Ehhez lásd még: ApCsel 11:18; Jn 6:44; 2Tim 2:25, Fil 1:29; Róm 9:15-19.

Az idézett igékben az üdvösségről, a kegyelemről van szó, amit valóban Isten ingyen ajándéka, amit nem lehet kiérdemelni cselekedetekkel, hanem hit által lehet átvenni.
Az üdvözítő hit, ahogy később írja Péter is, (miközben ellenkezik velem :) ), az üdvösségről, az evangéliumban való hit hallásból van. Ebben a hitben lehet növekedni az ige hallásából, olvasásából, imádkozással való Isten keresésből. Tehát ez a hit, ennek a nagysága, állapota kifejezetten ember függő, mert arról szól, hogy ki hogy fogadja be az Igét, hogy keresi Istent. Magvető példázat. Isten ingyen szórja az igét mindenfelé, de hogy te jó talaj vagy, vagy kavicsos út széle, az már rajtunk múlik.

Aztán ott van a Róma 1.
20. Mert ami Istenben láthatatlan, tudniillik az ő örökké való hatalma és istensége, a világ teremtésétől fogva az ő alkotásaiból megértetvén megláttatik; úgy, hogy ők menthetetlenek.

Vagyis magában az Isten létezésében való hit (ami nélkül nem lehet elé járulni), olyan alaphit, ami szintén nem ajándék, hanem ami a teremtett világ tapasztalatából egyértelműen következik. Tehát ennek a hitnek a forrása sem ajándék, hanem az az Isten első számú kijelentéséből a teremtésből következik.

Ajándék hit az, amikor ha megkapod, akkor nem hogy nem kételkedsz, hanem meg sem fordul a fejedben, hogy az nem úgy lenne. Ez a vízen járó, a hegyeket mozgató hit. Péter ezzel a hittel lépett ki a csónakból.
Ilyen hitet a tapasztalatom szerint akkor kap az ember, ha csak ezzel képes egy helyzetben tovább haladni és Isten ad neki arra hitet.
Az ilyen hitért (én egyszer kaptam ilyet az Úrtól) nagyon hálás az ember utólag, de amikor benne van akkor annyira nem élvezi, mert akkor éppen egy szügyig érő probléma mocsáron kell átgázolni.


Vissza a tetejére
 Profil  
 

Re: Mit olvastam?
HozzászólásElküldve: 2014. márc. 02., vasárnap 17:38 
Bentlakó
Offline

Csatlakozott: 2009. jan. 10., szombat 15:04
Hozzászólások: 1823
Idézet:
Ma azt hallottam az Igehirdetésen:
Van hit, ami felfakad az emberből, mint Péterből, hogy...
"ha mindenki megtagad én akkor sem"

Az ilyet nem szoktuk hitnek nevezni, keresztyének. Zsidó levélből kiderül pontosan, mi a hit.
Idézet:
A leveledhez:

Milyen levelemhez? Nem értem.
Idézet:
A Krisztus követő élet nem csak "Uramozik", hanem cselekszi Jézus Krisztus akaratát. Ezt miért nem látod bele abba, amit írtam?

Én nem azt akartam mondani, hogy te csak uramozol, hanem hogy az uramozásnál fontosabb, hogy az ember Isten szerinti életet éljen.
Idézet:
A hit ajándék, de tudjuk a forrását is.
Az ÜDVÖZÍTŐ hit hallásból van a hallás pedig Isten Igéje által. A hit teremtetik. Az Ige teremti az emberben. Ha Ige közelben van és a Szent Lélek is ott munkál, akkor megszületik. Az ember felelőssége, hogy mit tesz, amikor az Ige megérinti. Marad, vagy elmegy, ahogyan ezt a gazdag ifjú is megtehette.

Ne mosd össze Jézust az írott igével! Az írott ige nem teremt semmit. A Szentlélek teremt, Jézus Lelke teremt, anélkül az írás csak halott betű! Jézus Lelke az Szentíráson kívül is tud hitet teremteni, bár kétségkívül a jellemző eset, hogy az ige hallgatásán keresztül jut az ember Isten-ismeretre. Ugyanakkor az is igaz, hogy a törvény a törvény alatt levőknek szól, és aki nem hallgatja Isten igéjét, azt is eléri az Isten valamilyen úton-módon. A Tízparancsolat is így kezdődik: Én vagyok az Úr, a te Istened, aki kihoztalak Egyiptom földjéről, ne legyenek más isteneid rajtam kívül…A Tízparancsolat is azoknak szól, akiket Isten megszabadított. Előbb a szabadítás, aztán a többi. Nem azt várja, hogy előbb javulj meg, és tedd, amit kérek, és aztán megszabadítalak, ezt mi szoktuk megcserélni.
Idézet:
Isten szól az Ige által, a testé lett Ige által, Jézus Krisztus által és ahogyan akkor, most is vannak, akik befogadják, akik elutasítják, akik kritizálják, akik követik.
Isten azért kéri számon az embert, mert elutasítja az Ő Fiát. Ezt az ember megteheti, szabadon választhatja a kárhozatot, az Isten nélküli életet, a csupán bioszt.

De hiszen nyilvánvaló, hogy így tesznek, amíg az Úristen nem ajándékozza meg őket hittel. Az exnek írt válaszban még elismerted, hogy a hit Isten ajándéka, most meg már megint ítélkezel. Te is úgy tettél, ahogy ők, amíg Isten nem könyörült rajtad, csak már elfeledkeztél róla.
Idézet:
Idézet:
Ehhez képest sokan élnek önfeláldozó, Istennek kedves életet belőle, katolikusok. Remélem, őket azért testvéreidnek tartod.


Azok a testvéreim, akik szintén megszülettek egyszer. Igétől és Lélektől. Persze sok ember él önfeláldozó életet amit becsülők, de ők nem testvéreim ezért. Mert nem ez a feltétele a testvér létnek. Hanem a közös vér.
Egy test része egy vér által.

Az pedig igazolni akarván magát, monda Jézusnak: De ki az én felebarátom?
30. Jézus pedig felelvén, monda: Egy ember megy vala alá Jeruzsálemből Jerikóba, és rablók kezébe esék, a kik azt kifosztván és megsebesítvén, elmenének, és ott hagyák félholtan.
31. Történet szerint pedig megy vala alá azon az úton egy pap, a ki azt látván, elkerülé.
32. Hasonlóképen egy Lévita is, mikor arra a helyre ment, és azt látta, elkerülé.
33. Egy samaritánus pedig az úton menvén, odaért, a hol az vala: és mikor azt látta, könyörületességre indula.
34. És hozzájárulván, bekötözé annak sebeit, olajat és bort töltvén azokba; és azt felhelyezvén az ő tulajdon barmára, vivé a vendégfogadó házhoz, és gondját viselé néki.
35. Másnap pedig elmenőben két pénzt kivévén, adá a gazdának, és monda néki: Viselj gondot reá, és valamit ezen fölül reáköltesz, én mikor visszatérek, megadom néked.
36. E három közül azért kit gondolsz, hogy felebarátja volt annak, a ki a rablók kezébe esett?
37. Az pedig monda: Az, a ki könyörült rajta. Monda azért néki Jézus: Eredj el, és te is a képen cselekedjél.
Idézet:
Idézet:
Ezt is Jézus mondja (Jn.10):
Felelének néki a zsidók, mondván: Jó dologért nem kövezünk meg téged, hanem káromlásért, tudniillik, hogy te ember létedre Istenné teszed magadat.
34. Felele nékik Jézus: Nincs-é megírva a ti törvényetekben: Én mondám: Istenek vagytok?
35. Ha azokat isteneknek mondá, a kikhez az Isten beszéde lőn (és az írás fel nem bontható),
36. Arról mondjátok-é ti, a kit az Atya megszentelt és elküldött e világra: Káromlást szólsz; mivelhogy azt mondám: Az Isten Fia vagyok?!
37. Ha az én Atyám dolgait nem cselekszem, ne higyjetek nékem.


82. zsoltár (olvasd el)
A Biblia beszél istenekről is, rengeteg isten van a Bibliában, Jézus pl. beszél a Mammonról.
82,6-7 Azt mondtam ugyan, istenek vagytok, a Felséges fiai mindnyájan, mégis meg fogtok halni, mint a közemberek, és elhullotok, mint bármelyik főember.

Jézus nem ilyen értelemben idézi ezt az ószövetségi helyet, vigyázz!
Idézet:
Idézet:
De kimarad belőle Teréz anya, Albert Schweitzer, Karl Barth, Bonhoeffer, Salkaházy Sára, Martin Luther King - csupa az életét krisztusi módon élő ember, akik nem pont úgy gondolkodtak a kereszténységről, ahogy számodra természetes.


Komolyan gondoltad, hogy felsorolom az eddig élt keresztyént?

Nem, azt reméltem, hogy megérted, miről szól ez a két felsorolás.
Idézet:
Jelenések 7.
9. Azután látám, és ímé egy nagy sokaság, a melyet senki meg nem számlálhatott, minden nemzetből és ágazatból, és népből és nyelvből; és a királyiszék előtt és a Bárány előtt állnak vala, fehér ruhákba öltözve, és az ő kezeikben pálmaágak;
10. És kiáltanak nagy szóval, mondván: Az idvesség a mi Istenünké, a ki a királyiszékben ül, és a Bárányé!

Ez ellen egy szavam sincs, csak nem értem, mit akartál ezzel mondani. De visszatérnék egy pillanatra az ember totális romlottságához. Jézus mondja ezt is, nem másnak, hanem a farizeusoknak, akik azt kérdezték tőle, mikor jön el az Istennek országa: Lukács 17: 21: Az Isten országa tibennetek van. Hogyan érted te ezt?


Vissza a tetejére
 Profil  
 

Re: Mit olvastam?
HozzászólásElküldve: 2014. okt. 17., péntek 06:29 
Bentlakó
Offline

Csatlakozott: 2006. okt. 02., hétfő 17:12
Hozzászólások: 2554
Tartózkodási hely: Magyarország
"Rendezni végre közös dolgainkat, ez a mi munkánk, és nem is kevés":

http://inforadio.hu/hir/kultura/hir-674298


Vissza a tetejére
 Profil  
 

Re: Mit olvastam?
HozzászólásElküldve: 2014. okt. 20., hétfő 06:18 
Bentlakó
Offline

Csatlakozott: 2006. okt. 02., hétfő 17:12
Hozzászólások: 2554
Tartózkodási hely: Magyarország
Keresztény irodalomról:

http://www.magyarkurir.hu/hirek/kerekas ... rodalomrol


Vissza a tetejére
 Profil  
 

Re: Mit olvastam?
HozzászólásElküldve: 2014. dec. 09., kedd 15:58 
Bentlakó
Offline

Csatlakozott: 2006. okt. 02., hétfő 17:12
Hozzászólások: 2554
Tartózkodási hely: Magyarország
Beszélgetés Kovács ÁKOS dalszerző-énekessel:

http://inforadio.hu/hir/kultura/hir-687389


Vissza a tetejére
 Profil  
 

Re: Mit olvastam?
HozzászólásElküldve: 2014. dec. 17., szerda 08:43 
Bentlakó
Offline

Csatlakozott: 2006. okt. 29., vasárnap 16:25
Hozzászólások: 2935
Tartózkodási hely: bp
Johan Frinsel:
Az üzenet

Hogy történhetett ez meg vele! Ámbár Vera valósággal kierőszakolta a dolgot. Most, így utólag, teljesen világos lett a számára, hogy is csinálta. Megvolt a maga saját taktikája erre. Megnyerő modorában újra meg újra türelmesen ismételgette a saját felfogását, míg partnerét maradéktalanul meg nem győzte véleménye helyességéről. Vele szemben odavolt minden ellenállás, elolvadt, mint hó a napon. Ha Vera valamit egyszer a fejébe vett, akkor hat ökörrel sem lehetett eltántorítani attól.
Elég hamar rájött, hogy mire is megy ki a játék. Kézzel-lábbal tiltakozott ellene, bár a kezdet kezdetétől tisztában volt azzal, hogy Verával szemben csak ő lehet a vesztes.
- Természetesen, tudom, hogy nagyon elfoglalt vagy – mondta Vera -, ezt el is magyaráztam a többieknek. De éppen amiatt van ez, mert olyan tehetséges vagy, mert művészi adottságaid vannak. És ugyan ki csinálná meg, ha nem te?
- Igen, ki csinálná meg különben? Ráadásul ez a szakmája – rendező, méghozzá a tévénél. Vera többször is hangsúlyozta, hogy ő az egyetlen, aki ezt tudja csinálni.
- Na jó, de ha én csinálom, akkor én szabom a feltételeket. Sokkal jobbnak kell lennie, mint az elmúlt években. Úgy kell nekilátnunk, mint a tévénél – egyezett bele végül megadóan.
- Hát persze – felelte Vera -, máskülönben nem is téged kértünk volna meg.
- Ragaszkodom a jó megvilágításhoz, és a legfontosabb a jó hangosítás, hogy a terem leghátsó sorában is értsék, ami a színpadon elhangzik. Ezenkívül korhű kosztümök kellenek. Nem akarok öreg lepedőkből készült felismerhetetlen műremekeket. Olyan karácsonyi színdarabot, amelynek üzenete van, ami megszólít.
Hát igen, így történt, hogy ő, Weiss Lukács, egy karácsonyi gyermekdarab rendezője lett!
Az első megbeszélésen azzal kezdte, hogy felsorolta, mi minden fontos a számára, mihez ragaszkodik. Számolniuk kell azzal, hogy addig nem nyugszik, míg tökéletesen nem megy az egész. Megismételte, hogy a legfontosabb a színdarab üzenete. Nem lesznek papírtevék vagy tornacipős pásztorok! Egy pásztor legyen mezítláb és saruban. Farmernadrágos angyalok pedig végképp nem lehetnek! Mindenki egyetértett vele.
Lukács egyre inkább belelkesedett. Főleg amikor észrevette, hogy számíthat néhány egészen használható emberre. Például Arnoldra, aki a hangosítás megszállottja. Ismer minden fogást és trükköt, úgyhogy tényleg lehet majd hallani az egész teremben a legvékonyabb hangocskát is. Ő szerezte be a mikrofonokat és a hangszórókat is. Egy gonddal kevesebb, legalább ezzel nem neki kell foglalkoznia.
A kibérelt teremnek nagy színpadja volt, igazi megvilágítással és kulisszákkal. Lukács azt akarta, hogy a gyerekek ruházata a lehető leghűségesebben tükrözze a történelmi kort. Óriási munkát jelentett ez, de bizonyára megéri! Látott egyszer egy olyan karácsonyi darabot, melyben a ruhákat csak egy-két madzag és biztonsági tű fogta össze. Az egész terem harsogott a nevetéstől, amikor a szegény József elveszítette a nadrágját.
Mindenki el volt ragadtatva lukács ötleteitől. Illetve csaknem mindenki. Az egyetlen kivételt Jan bácsi, egy idősebb ember képezte. Amikor a véleményét kérdezték, csak ennyit mondott:
- Szép, szép, de nem szabad elfelejtkeznünk a gyerekekről; végül is ők fogják előadni.
Hát igen, a gyerekek! Amikor Lukács elkezdett velük próbálni, majdnem inába szállt a bátorsága. Negyven fiú és lány! Olyan lármát csaptak, hogy azt hitte az ember, forradalom tört ki. Szerencsére ott volt Jan bácsi. Az énekeket tanította be a gyerekeknek, és zongorán kísérte őket. Lukács a gyerekek felét legszívesebben azonnal hazaküldte volna. De Jan bácsi erélyesen tiltakozott az ellen:
Minden gyereknek játszania kell!
Na jó – engedett Lukács, belátta ugyanis, hogy szüksége van Jan bácsira. Rá hallgattak a gyerekek, és neki nem került nagy erőfeszítésébe, hogy lecsendesítse a társaságot.
Nagy nehezen sikerült elosztania a szerepeket. Jó sok időbe telt. Azok, akiknek már semmilyen szerepecske sem jutott, az angyalok kórusában énekelhettek. Ez a megoldás mindenkit kielégített, mert így tényleg minden gyereknek volt feladata. De az egyik fiúcska, a kis René, olyan hamisan énekelt, hogy Lukács kénytelen volt pásztort csinálni belőle.
Rendezőjük lelkesedése gyorsan átragadt a gyerekekre is. Nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy megértsék, mit vár tőlük és mi darab jelentése. Gyakran kellett figyelmeztetnie őket:
Hé egy angyal nem áll így! Ne turkálj az orrodban, mindenki látni fogja a közönségből. Előre ki kell majd fújnod az orrod, mert egy angyal nem hord zsebkendőt a zsebében. Hát te meg mit csinálsz? Csak nem rágózol? El tudsz képzelni egy pásztort, amint rágógumit rág? Gyerekek, egyet szeretnénk ha megértenétek: Olyan karácsonyi darabot akarok, amelynek üzenete van! Tudjátok, mit értek ez alatt? Azt akarom, hogy úgy énekeljetek és játsszatok, hogy megértsék a nézők, miért jött el az Úr Jézus ebbe a világba.
Lukács egyre jobban élvezte a próbákat a gyerekekkel. Csak egy gyerek okozott neki gondot – a kis René. Nem mintha nem akart volna jól játszani, csak éppen a döntő pillanatban mindig valahol máshol jártak a gondolatai.
- Pásztor! Mit álmodozol? Igen te, René. Megint elkéstél a belépéssel. Mit is kell most mondanod? Na?
- Azt mondom, hogy… hogy…- ennél tovább általában nem jutott.
- Csak ezt kell mondanod: ”Nézzétek, világosodik!”
Teljesen reménytelen volt az eset, Renének ez sem ment. Lukács már réges-rég másnak adta volna a szerepet, de Jan bácsi nem engedte.
- René már csak ilyen, egy kis álmodozó. De a szöveg nem okoz neki nehézséget, és ha mégis megakadna, azért van súgónk. Vera majd megsúgja neki.
- De nem akarom, hogy ez az egy fiú elrontsa az egész darabot – tiltakozott Lukács.
- Ugyan, biztos,, hogy menni fog – vélte Jan bácsi. – ha valami baki becsúszik, egyszerűen tovább kell játszaniuk a többieknek. Ettől még nem szenved csorbát az előadás üzenete.
Lukács nem harcolt tovább az igazáért. Jan bácsinak tényleg minden gyerek egyformán fontos.
Az előadás előtt egy héttel René megbetegedett. Lukács egy másik fiúnak adta a szerepét, aki a fogadóst játszotta. Kitűnően ment minden. René mindenáron részt akart venni a próbákon még betegen is, de édesanyja nem engedte el. Azt mondta, hogy abból még nem lesz baj, ha egy próbát elmulaszt az ember. Ám ez nem nyugtatta meg Renét. Tudta magáról, hogy rossz színész. Tulajdonképpen saját maga a hibás ebben, de nem tud rajta változtatni. A tanára is mindig azt mondta róla, hogy álmodozó. Pontosan tudta, mit kell mondania, de amikor Jan bácsi zongorázott és a gyerekek olyan szépen énekeltek, akkor mindenről megfeledkezett, ami körülötte történt. Olyan volt, mintha igazi angyalok és pásztorok állnának előtte. Már ott is volt Betlehemben, és az Úr Jézusra gondolt. Aztán hirtelen neki kellett volna megszólalnia, de olyan gyorsan nem tudott visszaemlékezni arra, mit is kell mondania. Lukács úr mindig leszidta emiatt. Na de majd az előadáson menni fog. Ha az a sok ember mind nézi őket, akkor majd összeszedi magát és nagyon fog figyelni. Annyira szerette volna jól csinálni, hogy minden néző megértse, miért jött az úr Jézus a világba.
Számára teljesen világos volt. Mindannyiunkért… hát ezt is énekelték. Jan bácsi beszélt nekik erről. Hogy az Úr Jézus azért jött, hogy az emberek szívében lakjon. De a legtöbben nem akarták befogadni őt. Csak egy istállóban talált helyet. De ő, ő be akarja fogadni az Úr Jézust. Jan bácsi mondta, hogy ha valaki szereti az Úr Jézust, akkor kérje meg Őt, hogy költözzön be a szívébe. Ezt Jézus meg is teszi akkor, és mindig benne marad. Ez a karácsonyi színdarab üzenete.
Egész pályafutása alatt még soha nem volt ilyen ideges Lukács, mint a karácsonyi darab előadásának estéjén. Még olyan sok tennivaló volt hátra. Mindenki akart tőle valamit, úgyhogy arra is alig volt ideje, hogy pár falatot bekapjon.
Nagy sikert arattak a díszletek. Minden olyan valóságosnak tűnt. Mintha 2000 évvel ezelőtt, Betlehem utcáin járna az ember. Arnold sem túlzott, amikor azt ígérte, hogy a hangosítással minden rendben lesz. Kitűnő volt a hangminőség, és olyan jól helyezte el a mikrofonokat, hogy az egész teremben lehet majd hallani minden egyes gyermeket a színpadon. Minden a terv szerint alakult.
Már özönlöttek is befelé a terembe a várakozásteljes nézők. Lukács rettenetesen ideges volt. Alig győzte nyugtatni az izgatott gyerekeket. Még szerencse, hogy Jan bácsi ott volt. Nélküle nem is boldogult volna a felbolydult gyereksereggel. Egyszer csak ott állt előtte René. Lukács már nem is gondolt rá, örült, hogy ilyen egyszerűen megszabadult egy problémától. A kis René nagy, várakozással teli szemekkel nézett Lukácsra:
- Meggyógyultam.
- Örülök neki, René. De a szerepedet oda kellett adnom másnak. Ijedten vette észre, hogy a gyerek szemei megtelnek könnyel.
- Pedig biztosan… biztosan menne – dadogta.
Lukács rázta a fejét:
- Most már nem lehet rajta változtatni. Ülj le szépen a nézők közé, onnan mindent jól fogsz látni.
- Jan bácsi Lukács karjára tette széles kezét, és halkan így szólt hozzá:
- Ezt nem teheted. Nézd csak a fiút! Katasztrófa lenne a számára; annyira örült ennek a mai estének.
- És ha elrontja?
- Akkor se dől össze a világ. De én azt hiszem, hogy menni fog neki!
- Ám legyen. Szerepelhet, de nem pásztorként – adta be a derekát Lukács. – René, jól figyelj. Most már András a pásztor, ezen nem változtathatunk. Te viszont átveheted az ő szerepét, mint vendéglős. Amikor jön József Máriával és megkérdik tőled, hogy lenne-e szállás, semmit nem kell mondanod, csak rázod a fejed, hogy nincs. Értetted? Láttad eleget a próbákon, ugye? Tehát a kellő pillanatban rázod a fejed, megegyeztünk?
- René elsápadt. De Lukács már ott sem volt, annyi dolog várt még rá.
Pontosan nyolc órakor felemelkedett a függöny, és elkezdődött a darab. Minden remekül folyt. Lukács oldalról, a színpad mellől figyelte művét. Kitűnően játszottak a gyerekek, csodálatosan énekeltétek az angyalok. Lassacskán megnyugodott. Megért a fáradtságot, a hetekig tartó próbákat. A súgólyukban gubbasztó Verának semmi dolga nem akadt.
Olajozottan folyt az előadás. Mária és József megérkeztek Betlehembe. Valóban olyan fáradtnak látszottak, mint akik napok óta úton vannak. Bekopogtak a fogadóba, mire kilépett a vendéglős a feleségével.
- Messziről jöttünk, és nagyon elfáradtunk. A feleségem ráadásul gyermeket vár. Nem lenne egy kis helyük, ahol meghúzhatnánk magunkat éjszakára.
- René megkövülten állt előttük, szemei tágra nyíltak döbbenetében. Nyitotta a száját, mintha mondani akarna valamit, de nem jött ki hang a torkán. A nézők körében nőtt a feszültség.
- Nem – súgta Vera. René mintha meg sem hallotta volna. Csak bámulta Józsefet és Máriát, és patakzottak a könnyei. A vendéglősné mentette meg a helyzetet: a kelleténél kicsit hangosabban is „nem”-et mondott, megragadta René karját, behúzta a házikóba, és becsapta maguk mögött az ajtót. Odabentről azonban szívet tépő sírás hangzott fel:
- Nem hagyhatom kint őket!… Nem akarom az Úr Jézust elküldeni! – zokogta René.


Lukács magánkívül volt dühében. Nem igaz! Ez a kis ügyefogyott az egészet elrontotta. Tudta előre. És ez a nyavalyás hangosítás, mindenki hallotta a fiú bömbölését. Tajtékozva fordult Jan bácsi felé. „Tönkretette az egész munkámat…” akarta mondani, de torkán akadt a szó, amikor meglátta az öreg könnyes szemeit.
- Azt akartad, hogy legyen a karácsonyi darabnak üzenete. Teljesült a kívánságod – súgta amaz a rendezőnek.
Lukács csak ekkor vette észre, milyen csönd lett a teremben.

_________________
Békesség Istentől


Vissza a tetejére
 Profil  
 

Re: Mit olvastam?
HozzászólásElküldve: 2014. dec. 28., vasárnap 13:46 
Bentlakó
Offline

Csatlakozott: 2006. okt. 29., vasárnap 16:25
Hozzászólások: 2935
Tartózkodási hely: bp
Kép
Jó az Úr mamika

Borús, esős nap volt. Bár nem fagyott, az utcák mégis csúszósak voltak egy kicsit.
Henk letekerte az ablakot, és intett egy öregembernek, aki fázósan állt az ajtónyílásban.
- Maga kérte a taxit?
- Igen, én telefonáltam, de nem magamnak rendeltem, hanem a fenti lakónak. Meier mamának.
- Hívja hát le, a kocsi előállt.
Az idős ember habozott.
- Nem tudna segíteni egy kicsit? A néni már nyolcvanhat éves, és segítség nélkül nemigen tud lejönni a lépcsőn. Segítenék én neki, de tönkretesz a reuma. Teljesen meggörnyeszt. Nem nagy segítség lenne neki.

- Jó kis munkát szerzett nekem! – vigyorgott Henk – És hol hagyjam az autót? Az egész utcában nincs egy szabad parkolóhely.

- Nyugodtan itt hagyhatja, mások is így szokták.

- Persze, aztán ki fizeti majd a büntetést? Talán Meier mama?

- Itt nem jár a rendőrség!

- Na, majd meglátjuk – mondta Henk, és kiszállt a taxiból – Hányadikon lakik a hölgy?

- A másodikon… Én majd figyelek az autóra, de biztos, hogy nem jön rendőr. Segítenék én, ha nem lenne ez a reuma…

- Jól van, melegedjen csak a cserépkályhájánál, megtalálom én azt az asszonyt. Meghallja, ha csöngetek?

- Nyitva van az ajtaja. Mint már mondtam, nehezen tud járni. Reggel és este én szoktam benézni hozzá. Bevásárolni is én szoktam neki, de én sem vagyok már olyan friss. Hetvennégy év – és ez a reuma… Szóval, egyszerűen menjen be hozzá.

- Remélhetőleg nem nagyothalló, nehogy hiába kopogjak…

- Nem, ragyogóan hall.

- Na, akkor menjen gyorsan melegedni.

Henk felbaktatott a lépcsőn. Sok mindent látott már életében, de ilyen bérházban réges-rég nem járt. Sötét volt a lépcsőházban. Hirtelen nekiütközött a térdével egy szemetesvödörnek. Fájdalmában felkiáltott, hogy hol a csudába lehet a villanykapcsoló. De egy lélek sem moccant.

Felért a másodikra, kinyitotta az ajtót, és máris egy kis szobában állt. Szokása szerint már a nyelvén volt egy jókedvű, tréfás megjegyzés. De amint megpillantotta a kis helységet, torkán akadt a szó. Kezével a kilincsen és fél lábbal a szobában úgy állt ott, mint egy viaszfigura, az arcára volt írva a csodálkozás. Úgy érezte magát, mintha egy régi korba pottyant volna. A szoba egész berendezése az ötvenes évek stílusára emlékeztette. Azon sem csodálkozott volna, ha hirtelen matrózruhában és térdzokniban meglátta volna saját magát, annyira emlékeztette a kép a gyermekkorára. Az otthonosan duruzsoló cserépkályha, a kandallópárkány, amely az ingaóra mindkét oldalán porcelánfigurákkal volt tele… Az asztalon egy tálca, rajta régimódi csészék, mellette egy kis olajégő, azon pedig egy zománcos kávéskanna.

Ráadásul, hogy a jelenet még hitelesebb legyen, az idős hölgy egy karosszékben ült.

- Mamika – szólította meg Henk önkéntelenül. Mint egy régi képeskönyvben, úgy ült ott az idős hölgy szorosan hátrafésült hajával és horgolt, fekete sáljával.

- Jó napot – felelte, és a ráncos arcból egy barátságos szempár pillantott a fiatalemberre. Erre az arcra sok mindent rajzolt egy hosszú élet bánata, baja.

- Olyan itt, mint egy múzeumban… Mintha megállt volna az idő – mondta Henk.

- Nem állt meg az idő, csak az idős emberek megpróbálják egy kicsit visszatartani. Gyakran nincs is az embernek mása, mint az emlékei… Leülsz egy kicsit?

- Leülni?! Nem látogatóba jöttem. Taxit rendelt, nem?

- Ja igen, természetesen sietsz.

- Hová akar menni?

- A postára.

- Bélyeget venni? – viccelt Henk.

- Nem, telefonálni.

- Te jó ég, ezért nem kell a postára mennie! Emma néni üzletében a sarkon vagy valamelyik szomszédnál biztosan van telefon. Nem az én dolgom ugyan, de így sokkal egyszerűbb lenne.

- Maastrichtba szeretnék telefonálni a lányomnak. Ha a boltból vagy a szomszédból hívom, akkor mások is hallják, akikre nem tartozik. A postán viszont van egy kis fülke, amiben egyedül lehet az ember. Minden évben fel szoktam onnan hívni a lányomat, így karácsony előtt. Legalább ilyenkor halljam, hogy jól vannak-e, rendben van-e minden.

- Azt gondoltam, hogy valamelyik gyerekéhez kell elvinnem, mert ott tölti a karácsonyt. Az idén nem karácsonyozhat a gyerekeinél?

- Nem él már egy gyermekem sem, csak a legkisebb lányom… Ő lakik Maastrichtban.

- És soha nem megy el hozzá Maastrichtba? Vagy mindig ő utazik ide? Biztosan azt gondolja, hogy minek beszél bele az én dolgaimba ez az ember; de csak a telefonálás miatt a postára taxizni, van ennek értelme?

Könnyek szöktek az öreg hölgy szemébe, és remegett a szája, amikor megszólalt:

- Soha nem láthatom… túl messze van… túl elfoglaltak… Írok olykor egy-egy lapot, de amikor felhívom és hallom a hangját… az teljesen más. Ha hallom a hangját, olyan, mintha itt lenne, egészen közel.

- Azt akarja mondani, hogy sohasem látogatja a lánya?

- Nem tehet róla – védte a lányát – Olyan elfoglaltak, és annyira másképp élnek, mint én… A vejem… hát igen, de szépen gondoskodik a lányomról, és együtt kell élniük, nem igaz? Csak az unokáimat, őket jó lenne egyszer látni.

Öreg szemei a távolba révedtek, és Henk észrevette, hogy valami olyasmit kavart fel benne a kérdéseivel, ami nagyon fájdalmas a néni számára.

- Hét gyermekem volt. Kettőt egy hét alatt veszítettem el, diftériában. Hogy ez mit jelent, el sem lehet mondani. Az egyik fiam pedig halászat közben belefulladt a tóba. Az a legrosszabb, ha ilyen fiatalon halnak meg, ezt a legnehezebb elhordozni. Így marad végül egyedül az ember… Már húsz éve, hogy meghalt a férje. Hirtelen nem marad az embernek senkije, akivel beszélhetne. Csak az emlékek maradtak.

Legtovább a legidősebb fiam volt velem. Ő nem nősült meg. Csendes fiú volt mindig is, vele értettük meg egymást a legjobban. Most már annak is több mint egy éve, hogy baleset érte. Pont hatvannégy éves volt. Kenyérért ment le… Soha többé nem láttam… nem láthattam többé. Elgázolták… egy busz. Most már csak a legkisebb lányom él. De nem akarok panaszkodni – nevetett fel minden átmenet nélkül. – Biztosan azt gondolod, hogy micsoda siránkozó vénasszony. Csak ha valaki jön és kérdezget, akkor újra előjön minden.

- Néhány embernek csak nyomorúság jut az életből – mondta Henk komoran. Lehangolta az öreg néni története. – Maga aztán sok mindent végig csinált.

- Ha Isten nem lett volna velem, nem bírtam volna ki – válaszolta egyszerűen – De szerencsére még mindig tudok énekelni. Persze, csak úgy magamnak. Már senki sem hallgatná szívesen, hisz nincs már hangom. Az tartott meg, hogy tudtam: Ő velem van, szorosan fog, nem ereszt el. És Ő nem hibázik.

Látva Henken, hogy neki más a véleménye, még hozzáfűzte:

- Nem, nem csak nyomorúság jutott nekem az életben. A legidősebb fiammal évekig nagyon szépen éltünk. Tényleg boldogok voltunk. Hidd el nekem, a bánat sokszor jobban összekovácsolja az embereket, mint a boldogság. Így karácsony táján még jobban hiányzik. Az volt a szokása – nem tudok visszaemlékezni, mikor is kezdte – szóval szenteste mindig hozott nekem valamit. Mindig ugyanazt: egy kis üveg 4711-es kölnit és egy csomag karácsonyi aprósüteményt. Még látom magam előtt, ahogy jött, megpuszilt és ezt mondta: „Jó az Úr, anyám.” Többet nem mondott, de nem is volt rá szükség… Értettük egymást, és tudtuk, hogy ez az igazság.

Henk tulajdonképpen azt akarta mondani, hogy „ha a Jóisten tényleg olyan jó lenne, akkor jobban vigyázott volna magára”. De az öreg szemek olyan barátságosan néztek rá, hogy inkább nem válaszolt semmit.

- Én itt ülök, és csak beszélek és beszélek, közben te meg nem keresel semmit. Ki fogom neked fizetni. Kicsi ugyan a nyugdíjam, de jóformán nincs is szükségem semmire.

- Ne aggódjon, mamika. Húzza fel nyugodtan a kabátját. Nézzen a kályhára, nehogy valami gond legyen vele, aztán már mehetünk is.

Amikor a félhomályban lépésről-lépésre tapogatóztak lefelé, Henk a nagy dudálásból már gondolta, hogy valaki nem fér el az autója mellett. Kint belekarolt az öreg néni, és együtt baktattak a taxi felé.

- Sokáig tart még? – mordult rájuk egy mérges teherautósofőr. – Már egy örökkévalóság óta állok itt!

- Tartsd a szád! – rivallt rá Henk – Megnézném, milyen gyorsan jársz majd, ha te leszel 86 éves. Vigyázzon, mamika, ne hagyja magát sürgetni… Megvár minket ez a teherautó.

Az öreg hölgy élvezte a rövid utazást, megcsodálta a feldíszített boltokat, az ünnepi kivilágítást és a nagy jövés-menést. Egyszer csak, valószínűleg a sok benyomás hatására, elkezdett halkan énekelni:

„A szép, boldogító, szívet felvidító, szent karácsony elérkezett!

Krisztus jött megváltani, érettünk helytállani,

Keresztyének, örvendjen a szívetek!”

„Egy kicsit régimódi” – gondolta magában Henk.

Mintha kitalálta volna a gondolatait, megszólalt az asszony:

- Biztosan azt gondolod, hogy milyen furcsa egy öregasszony, de tényleg örülök, még ha szomorú dolgokat meséltem is neked. Csak nincs ellenedre, ha egy kicsit éneklek?

- Énekeljen nyugodtan – mondta Henk – de már itt is vagyunk. Figyeljen csak! Bekísérem a postára. Ott megvár engem, jó? Gyorsan leparkolom az autót, aztán felhívom magának a számot. És addig telefonál, ameddig csak akar. Én megvárom.

- Ez rengeteg pénzbe fog kerülni!

- Mamika, önálló vagyok, és már rég lemondtam róla, hogy ezzel a fuvarral szedjem meg magam. Jöjjön csak!

Miután eljutottak a postáig és lerakta a kocsiját, odakísérte a nénit a telefonfülkéhez. Megmozgatott minden követ, hogy egy széket szerezzen neki. Aztán feltárcsázta a számot, majd letáborozott a fülke közelében. Nevetnie kellett saját magán. Minden nap egy ilyen eset, és hamarosan koldusbotra jutna. Most hát a lányával beszél. Szégyellhetné magát az a lány! „Ha hallom a hangját, olyan, mintha itt lenne, egészen közel.”

Zavartalanul figyelhette Meier mamát. Ott ült a maga kis világában, nagy boldogan, hogy egyedül beszélhet a gyermekével, az egyetlen megmaradt gyermekével. Nem sokat beszélt, néha egy-egy szót, csak figyelt és bólogatott. A szemei viszont ragyogtak. Nagyon boldognak tűnt.

„Istenem – gondolta Henk – milyen kevés is kell ahhoz, hogy egyeseket boldoggá tegyünk!”

- Hát sosem fejezi már be az öregasszony? – riasztotta fel gondolataiból egy durva hang.

- Ha ezt még egyszer kimondod, kaphatsz egyet – fordult Henk fenyegetően a hang tulajdonosa, egy faragatlan fickó felé, mire az ijedten vonult vissza.

Ezek után már senki sem merészkedett a telefonfülke közelébe.

- Na, most boldog? – kérdezte Henk, amikor segített neki felállni. Csak ránézett és bólintott. De a szemei ragyogtak. Hála, boldogság és elégedettség tükröződött bennük.

- Most visszaviszem a széket, hozom az autóm, aztán szépen hazaviszem. Itt benn várjon rám, és vigyázzon jól a táskájára!

Amikor az autóval a posta elé kanyarodott, látta, hogy az öreg hölgy már kijött egyedül a posta épületéből. Ekkor történt a baj. Egy fiatal kölyök elfutott mellette, és elkapta a kézitáskáját. Biztosan azt gondolta, hogy ijedtében majd elengedi, de pont az ellenkezője történt. Magához szorította a táskát. A tolvaj pánikba esett. Erőszakkal kitépte a kezéből a táskát, erre ő megbotlott és elesett. Mindez másodpercek alatt történt. Mire Henk közbe tudott volna avatkozni, már rég eltűnt a táska tolvaj.

Henk egy pillanatig arra gondolt, hogy utánaszalad. Dúlt benne a harag. De aztán a járdán fekvő nyomorult kis teremtésre esett a pillantása. Aggódva térdelt le Meier mama mellé. Nem volt eszméleténél. Olyan rosszul esett, hogy megsérült a feje. Sűrű vér csorgott a sebből, éles kontrasztot képezve a holtsápadt arccal.

Henk kibújt a dzsekijéből, és összegöngyölítve a néni feje alá dugta. Majd az autóhoz rohant, hogy egy takarót hozzon. Amikor visszaért, a néni éppen kinyitotta a szemét. Megismerte őt, sőt egy pillanatra el is mosolyodott. Aztán aggódva próbált beszélni:

- A zubbony… hol a zubbonyod? Megfázol…

- Ne aggódj – suttogta Henk – maradj csak nyugodtan fekve, és gondolj a lányodra, akivel épp most beszéltél. Vigyázok én magamra.

Pillanatok alatt kíváncsiskodók sereglettek köréjük. A mentőápolók alig tudtak keresztültörni a tömegen. Amikor Henk látta, milyen szakszerűen látják el Meier mamát, kicsit megnyugodott. Már vitték is a hordágyon a mentőbe. Erről egyébként ő mit sem tudott, mert újból elveszítette az eszméletét.

- Melyik kórházba viszitek? – tudakolta Henk.

- A Wilhelminába. Talán a rokona?

- nem, nem vagyok rokona… Ma láttam először, de olyan, mintha nagyon régóta ismerném.

Az ápoló vállat vont, és beszállt a mentőbe.

Aznap Henk többször is azon kapta magát, hogy az öreg hölgyre gondol. A kis szoba hangulatára, a bátran viselt szenvedésre és arra a csodálatos képességre, hogy ilyen kicsi dologtól is boldog tud lenni, ha egy ideig hallhatja a lánya hangját, aki különben alig törődik vele. Egyszer egy évben, kicsivel karácsony előtt összegyűjt annyi boldogságot, hogy egy évig elél belőle. Egyszerűen felfoghatatlan! Újra meg újra az öreg, ráncos arcot látta maga előtt.

Azokat a ragyogó szemeket, amikor kijött a telefonfülkéből… És egy ilyen nyomorult kis fickó kezet emel egy ilyen öreg emberre, csupán egy kis aprópénzért! Még jó, hogy nem ismerné fel, ha az útjába akadna, mert aprófát csinálna belőle. Hová fajult a világ!

Amikor délben beállt a taxistandra, elnyújtózott és bekapcsolta a rádiót, meglepetésére egy igehirdetésbe csöppent.

„… a mi korunkban. Lehet-e ma karácsonyt ünnepelni? Békesség a földön? Hiszen annyi minden vesz bennünket körül, ami ennek ellentmond. Az emberek közti viszálykodás, az önzés, a fukarság. Életveszélyes lett élni! Hisz naponta döbbentenek meg borzalmasnál borzalmasabb események! Embereket ejtenek túszul, másokat lemészárolnak, mint az állatokat. Terjed az erőszak, nemzetközi méretekben, de kicsiben is. A városokban a sötétség beálltával már nem szabad bemerészkedni egyes negyedekbe. Százezrek ülnek igazságtalanul börtönben, milliók éheznek. Nincs az embereknek erkölcsi tartásuk. És így akar az egyház karácsonyt ünnepelni? Ugyan!

Mit is jelent egyáltalán a karácsony? Mit ünnepelünk tulajdonképpen? Azért lett karácsony, mert szenteste az emberek egyszer csak olyan jól kijöttek egymással? Kedves Rádióhallgatók, ugye, ezt mi másképp tudjuk? Ha keveset is tudnak karácsonyról, azt bizonyára mindenki hallotta, hogy Jézus számára nem volt hely a vendégfogadóban. Istennek nem akar az ember helyet adni ezen a világon.

Nem, barátaim, karácsony nem a jó emberek, hanem a jó Isten ünnepe. Ő maga jött be az életünk istállójába, és odahozta az ünnepet. A mi korunkban is, amikor körülöttünk minden összedőléssel fenyeget, be akar jönni hozzánk, és rendet akar csinálni. >>Krisztus jött megváltani, érettünk helytállani. Keresztyének, örvendjen a szívetek!<<

„Ezt énekelte Meier mama is ma reggel” – gondolta Henk.

„Isten a legdrágábbját, aminél drágábbja nincs, odaadja egy olyan világnak, amely belebukott adósságaiba és bűneibe. Isten jót akar az emberekkel, akik maguktól nem jók. Még azokat is szereti, akik nem keresik Őt. Bolondság ez a modern ember szemében talán, aki azonban megtanulja megérteni ezt, annak feltárul a menny. Az szeretni tanul! A karácsony ezt jelenti: Nem reménytelen a dolog, mert Isten jó…”

- Mi az, alszol? – kopogott egy ember türelmetlenül a kocsi ablakán. Henk felriadt.

- Messze jártál?

- Nagyon messze – morogta Henk, és beindította az autót.

Amikor este belépett a kórházi szobába, rögtön látta, hogy Meier mama nincs jól. Azt sem vette észre, hogy az ágya mellett áll. Nagyon csendesen feküdt, nagyon kicsi volt, nagyon sovány és nagyon öreg. Ráncos arcán egy fájdalmas vonás jelent meg. Henk egy darabig csendben állt mellette. Így végzi az ember, teljesen egyedül…

„Ha Isten nem lett volna velem, nem bírtam volna ki…” – csengett még a fülében.

Egyszer csak kinyitotta a szemét a néni, és ránézett. Erősen gondolkozott, hogy ki is áll előtte. Lassan aztán eszébe jutott, és újra felbukkant az öreg szemekben az a mosoly, amit akkor látott bennük Henk, amikor Meier mama reggel a lányával beszélt. Tulajdonképpen több volt ez egyszerű mosolygásnál. Az ünnep ragyogása volt.

„A karácsony” – gondolta Henk.

- Hello, mamika – suttogta rekedten, és óvatosan nyúlt az öreg kezek után. – Úgy fekszel itt, mint egy hercegnő.

Meier mama megpróbált beszélni, de alig-alig jött ki hang a száján. Henk egy nagy kölnisüveget vett elő a táskájából, a legnagyobbat, ami csak kapható:

- 4711… mit szólsz hozzá? És tessék, hogy majd ropogtathasd, ha jobban leszel… karácsonyi aprósütemény.

Az öreg szemekből túláradó boldogság sugárzott, ami mélyen megrendítette a jól megtermett fiatalembert.

- Hát… megjegyezted? – mormolta a nénike, miközben folytak a könnyei.

- Fájdalmaid vannak, mamika? – kérdezte Henk rémülten.

De ő csak rázta a fejét, és végigsimított a fiatalember kezén.

- Átvettem a fiad szokását – mondta Henk, és valami meghatódottság vett rajta erőt. Aztán a nénike fejére tette hatalmas kezét, és szelíden megpuszilta őt. Könnyes szemmel suttogta:

- Jó az Úr, mamika!

Johan Frinsel: Karácsonyi történetek

Jó az Úr mamika

Borús, esős nap volt. Bár nem fagyott, az utcák mégis csúszósak voltak egy kicsit.
Henk letekerte az ablakot, és intett egy öregembernek, aki fázósan állt az ajtónyílásban.
- Maga kérte a taxit?
- Igen, én telefonáltam, de nem magamnak rendeltem, hanem a fenti lakónak. Meier mamának.
- Hívja hát le, a kocsi előállt.
Az idős ember habozott.
- Nem tudna segíteni egy kicsit? A néni már nyolcvanhat éves, és segítség nélkül nemigen tud lejönni a lépcsőn. Segítenék én neki, de tönkretesz a reuma. Teljesen meggörnyeszt. Nem nagy segítség lenne neki.

- Jó kis munkát szerzett nekem! – vigyorgott Henk – És hol hagyjam az autót? Az egész utcában nincs egy szabad parkolóhely.

- Nyugodtan itt hagyhatja, mások is így szokták.

- Persze, aztán ki fizeti majd a büntetést? Talán Meier mama?

- Itt nem jár a rendőrség!

- Na, majd meglátjuk – mondta Henk, és kiszállt a taxiból – Hányadikon lakik a hölgy?

- A másodikon… Én majd figyelek az autóra, de biztos, hogy nem jön rendőr. Segítenék én, ha nem lenne ez a reuma…

- Jól van, melegedjen csak a cserépkályhájánál, megtalálom én azt az asszonyt. Meghallja, ha csöngetek?

- Nyitva van az ajtaja. Mint már mondtam, nehezen tud járni. Reggel és este én szoktam benézni hozzá. Bevásárolni is én szoktam neki, de én sem vagyok már olyan friss. Hetvennégy év – és ez a reuma… Szóval, egyszerűen menjen be hozzá.

- Remélhetőleg nem nagyothalló, nehogy hiába kopogjak…

- Nem, ragyogóan hall.

- Na, akkor menjen gyorsan melegedni.

Henk felbaktatott a lépcsőn. Sok mindent látott már életében, de ilyen bérházban réges-rég nem járt. Sötét volt a lépcsőházban. Hirtelen nekiütközött a térdével egy szemetesvödörnek. Fájdalmában felkiáltott, hogy hol a csudába lehet a villanykapcsoló. De egy lélek sem moccant.

Felért a másodikra, kinyitotta az ajtót, és máris egy kis szobában állt. Szokása szerint már a nyelvén volt egy jókedvű, tréfás megjegyzés. De amint megpillantotta a kis helységet, torkán akadt a szó. Kezével a kilincsen és fél lábbal a szobában úgy állt ott, mint egy viaszfigura, az arcára volt írva a csodálkozás. Úgy érezte magát, mintha egy régi korba pottyant volna. A szoba egész berendezése az ötvenes évek stílusára emlékeztette. Azon sem csodálkozott volna, ha hirtelen matrózruhában és térdzokniban meglátta volna saját magát, annyira emlékeztette a kép a gyermekkorára. Az otthonosan duruzsoló cserépkályha, a kandallópárkány, amely az ingaóra mindkét oldalán porcelánfigurákkal volt tele… Az asztalon egy tálca, rajta régimódi csészék, mellette egy kis olajégő, azon pedig egy zománcos kávéskanna.

Ráadásul, hogy a jelenet még hitelesebb legyen, az idős hölgy egy karosszékben ült.

- Mamika – szólította meg Henk önkéntelenül. Mint egy régi képeskönyvben, úgy ült ott az idős hölgy szorosan hátrafésült hajával és horgolt, fekete sáljával.

- Jó napot – felelte, és a ráncos arcból egy barátságos szempár pillantott a fiatalemberre. Erre az arcra sok mindent rajzolt egy hosszú élet bánata, baja.

- Olyan itt, mint egy múzeumban… Mintha megállt volna az idő – mondta Henk.

- Nem állt meg az idő, csak az idős emberek megpróbálják egy kicsit visszatartani. Gyakran nincs is az embernek mása, mint az emlékei… Leülsz egy kicsit?

- Leülni?! Nem látogatóba jöttem. Taxit rendelt, nem?

- Ja igen, természetesen sietsz.

- Hová akar menni?

- A postára.

- Bélyeget venni? – viccelt Henk.

- Nem, telefonálni.

- Te jó ég, ezért nem kell a postára mennie! Emma néni üzletében a sarkon vagy valamelyik szomszédnál biztosan van telefon. Nem az én dolgom ugyan, de így sokkal egyszerűbb lenne.

- Maastrichtba szeretnék telefonálni a lányomnak. Ha a boltból vagy a szomszédból hívom, akkor mások is hallják, akikre nem tartozik. A postán viszont van egy kis fülke, amiben egyedül lehet az ember. Minden évben fel szoktam onnan hívni a lányomat, így karácsony előtt. Legalább ilyenkor halljam, hogy jól vannak-e, rendben van-e minden.

- Azt gondoltam, hogy valamelyik gyerekéhez kell elvinnem, mert ott tölti a karácsonyt. Az idén nem karácsonyozhat a gyerekeinél?

- Nem él már egy gyermekem sem, csak a legkisebb lányom… Ő lakik Maastrichtban.

- És soha nem megy el hozzá Maastrichtba? Vagy mindig ő utazik ide? Biztosan azt gondolja, hogy minek beszél bele az én dolgaimba ez az ember; de csak a telefonálás miatt a postára taxizni, van ennek értelme?

Könnyek szöktek az öreg hölgy szemébe, és remegett a szája, amikor megszólalt:

- Soha nem láthatom… túl messze van… túl elfoglaltak… Írok olykor egy-egy lapot, de amikor felhívom és hallom a hangját… az teljesen más. Ha hallom a hangját, olyan, mintha itt lenne, egészen közel.

- Azt akarja mondani, hogy sohasem látogatja a lánya?

- Nem tehet róla – védte a lányát – Olyan elfoglaltak, és annyira másképp élnek, mint én… A vejem… hát igen, de szépen gondoskodik a lányomról, és együtt kell élniük, nem igaz? Csak az unokáimat, őket jó lenne egyszer látni.

Öreg szemei a távolba révedtek, és Henk észrevette, hogy valami olyasmit kavart fel benne a kérdéseivel, ami nagyon fájdalmas a néni számára.

- Hét gyermekem volt. Kettőt egy hét alatt veszítettem el, diftériában. Hogy ez mit jelent, el sem lehet mondani. Az egyik fiam pedig halászat közben belefulladt a tóba. Az a legrosszabb, ha ilyen fiatalon halnak meg, ezt a legnehezebb elhordozni. Így marad végül egyedül az ember… Már húsz éve, hogy meghalt a férje. Hirtelen nem marad az embernek senkije, akivel beszélhetne. Csak az emlékek maradtak.

Legtovább a legidősebb fiam volt velem. Ő nem nősült meg. Csendes fiú volt mindig is, vele értettük meg egymást a legjobban. Most már annak is több mint egy éve, hogy baleset érte. Pont hatvannégy éves volt. Kenyérért ment le… Soha többé nem láttam… nem láthattam többé. Elgázolták… egy busz. Most már csak a legkisebb lányom él. De nem akarok panaszkodni – nevetett fel minden átmenet nélkül. – Biztosan azt gondolod, hogy micsoda siránkozó vénasszony. Csak ha valaki jön és kérdezget, akkor újra előjön minden.

- Néhány embernek csak nyomorúság jut az életből – mondta Henk komoran. Lehangolta az öreg néni története. – Maga aztán sok mindent végig csinált.

- Ha Isten nem lett volna velem, nem bírtam volna ki – válaszolta egyszerűen – De szerencsére még mindig tudok énekelni. Persze, csak úgy magamnak. Már senki sem hallgatná szívesen, hisz nincs már hangom. Az tartott meg, hogy tudtam: Ő velem van, szorosan fog, nem ereszt el. És Ő nem hibázik.

Látva Henken, hogy neki más a véleménye, még hozzáfűzte:

- Nem, nem csak nyomorúság jutott nekem az életben. A legidősebb fiammal évekig nagyon szépen éltünk. Tényleg boldogok voltunk. Hidd el nekem, a bánat sokszor jobban összekovácsolja az embereket, mint a boldogság. Így karácsony táján még jobban hiányzik. Az volt a szokása – nem tudok visszaemlékezni, mikor is kezdte – szóval szenteste mindig hozott nekem valamit. Mindig ugyanazt: egy kis üveg 4711-es kölnit és egy csomag karácsonyi aprósüteményt. Még látom magam előtt, ahogy jött, megpuszilt és ezt mondta: „Jó az Úr, anyám.” Többet nem mondott, de nem is volt rá szükség… Értettük egymást, és tudtuk, hogy ez az igazság.

Henk tulajdonképpen azt akarta mondani, hogy „ha a Jóisten tényleg olyan jó lenne, akkor jobban vigyázott volna magára”. De az öreg szemek olyan barátságosan néztek rá, hogy inkább nem válaszolt semmit.

- Én itt ülök, és csak beszélek és beszélek, közben te meg nem keresel semmit. Ki fogom neked fizetni. Kicsi ugyan a nyugdíjam, de jóformán nincs is szükségem semmire.

- Ne aggódjon, mamika. Húzza fel nyugodtan a kabátját. Nézzen a kályhára, nehogy valami gond legyen vele, aztán már mehetünk is.

Amikor a félhomályban lépésről-lépésre tapogatóztak lefelé, Henk a nagy dudálásból már gondolta, hogy valaki nem fér el az autója mellett. Kint belekarolt az öreg néni, és együtt baktattak a taxi felé.

- Sokáig tart még? – mordult rájuk egy mérges teherautósofőr. – Már egy örökkévalóság óta állok itt!

- Tartsd a szád! – rivallt rá Henk – Megnézném, milyen gyorsan jársz majd, ha te leszel 86 éves. Vigyázzon, mamika, ne hagyja magát sürgetni… Megvár minket ez a teherautó.

Az öreg hölgy élvezte a rövid utazást, megcsodálta a feldíszített boltokat, az ünnepi kivilágítást és a nagy jövés-menést. Egyszer csak, valószínűleg a sok benyomás hatására, elkezdett halkan énekelni:

„A szép, boldogító, szívet felvidító, szent karácsony elérkezett!

Krisztus jött megváltani, érettünk helytállani,

Keresztyének, örvendjen a szívetek!”

„Egy kicsit régimódi” – gondolta magában Henk.

Mintha kitalálta volna a gondolatait, megszólalt az asszony:

- Biztosan azt gondolod, hogy milyen furcsa egy öregasszony, de tényleg örülök, még ha szomorú dolgokat meséltem is neked. Csak nincs ellenedre, ha egy kicsit éneklek?

- Énekeljen nyugodtan – mondta Henk – de már itt is vagyunk. Figyeljen csak! Bekísérem a postára. Ott megvár engem, jó? Gyorsan leparkolom az autót, aztán felhívom magának a számot. És addig telefonál, ameddig csak akar. Én megvárom.

- Ez rengeteg pénzbe fog kerülni!

- Mamika, önálló vagyok, és már rég lemondtam róla, hogy ezzel a fuvarral szedjem meg magam. Jöjjön csak!

Miután eljutottak a postáig és lerakta a kocsiját, odakísérte a nénit a telefonfülkéhez. Megmozgatott minden követ, hogy egy széket szerezzen neki. Aztán feltárcsázta a számot, majd letáborozott a fülke közelében. Nevetnie kellett saját magán. Minden nap egy ilyen eset, és hamarosan koldusbotra jutna. Most hát a lányával beszél. Szégyellhetné magát az a lány! „Ha hallom a hangját, olyan, mintha itt lenne, egészen közel.”

Zavartalanul figyelhette Meier mamát. Ott ült a maga kis világában, nagy boldogan, hogy egyedül beszélhet a gyermekével, az egyetlen megmaradt gyermekével. Nem sokat beszélt, néha egy-egy szót, csak figyelt és bólogatott. A szemei viszont ragyogtak. Nagyon boldognak tűnt.

„Istenem – gondolta Henk – milyen kevés is kell ahhoz, hogy egyeseket boldoggá tegyünk!”

- Hát sosem fejezi már be az öregasszony? – riasztotta fel gondolataiból egy durva hang.

- Ha ezt még egyszer kimondod, kaphatsz egyet – fordult Henk fenyegetően a hang tulajdonosa, egy faragatlan fickó felé, mire az ijedten vonult vissza.

Ezek után már senki sem merészkedett a telefonfülke közelébe.

- Na, most boldog? – kérdezte Henk, amikor segített neki felállni. Csak ránézett és bólintott. De a szemei ragyogtak. Hála, boldogság és elégedettség tükröződött bennük.

- Most visszaviszem a széket, hozom az autóm, aztán szépen hazaviszem. Itt benn várjon rám, és vigyázzon jól a táskájára!

Amikor az autóval a posta elé kanyarodott, látta, hogy az öreg hölgy már kijött egyedül a posta épületéből. Ekkor történt a baj. Egy fiatal kölyök elfutott mellette, és elkapta a kézitáskáját. Biztosan azt gondolta, hogy ijedtében majd elengedi, de pont az ellenkezője történt. Magához szorította a táskát. A tolvaj pánikba esett. Erőszakkal kitépte a kezéből a táskát, erre ő megbotlott és elesett. Mindez másodpercek alatt történt. Mire Henk közbe tudott volna avatkozni, már rég eltűnt a táska tolvaj.

Henk egy pillanatig arra gondolt, hogy utánaszalad. Dúlt benne a harag. De aztán a járdán fekvő nyomorult kis teremtésre esett a pillantása. Aggódva térdelt le Meier mama mellé. Nem volt eszméleténél. Olyan rosszul esett, hogy megsérült a feje. Sűrű vér csorgott a sebből, éles kontrasztot képezve a holtsápadt arccal.

Henk kibújt a dzsekijéből, és összegöngyölítve a néni feje alá dugta. Majd az autóhoz rohant, hogy egy takarót hozzon. Amikor visszaért, a néni éppen kinyitotta a szemét. Megismerte őt, sőt egy pillanatra el is mosolyodott. Aztán aggódva próbált beszélni:

- A zubbony… hol a zubbonyod? Megfázol…

- Ne aggódj – suttogta Henk – maradj csak nyugodtan fekve, és gondolj a lányodra, akivel épp most beszéltél. Vigyázok én magamra.

Pillanatok alatt kíváncsiskodók sereglettek köréjük. A mentőápolók alig tudtak keresztültörni a tömegen. Amikor Henk látta, milyen szakszerűen látják el Meier mamát, kicsit megnyugodott. Már vitték is a hordágyon a mentőbe. Erről egyébként ő mit sem tudott, mert újból elveszítette az eszméletét.

- Melyik kórházba viszitek? – tudakolta Henk.

- A Wilhelminába. Talán a rokona?

- nem, nem vagyok rokona… Ma láttam először, de olyan, mintha nagyon régóta ismerném.

Az ápoló vállat vont, és beszállt a mentőbe.

Aznap Henk többször is azon kapta magát, hogy az öreg hölgyre gondol. A kis szoba hangulatára, a bátran viselt szenvedésre és arra a csodálatos képességre, hogy ilyen kicsi dologtól is boldog tud lenni, ha egy ideig hallhatja a lánya hangját, aki különben alig törődik vele. Egyszer egy évben, kicsivel karácsony előtt összegyűjt annyi boldogságot, hogy egy évig elél belőle. Egyszerűen felfoghatatlan! Újra meg újra az öreg, ráncos arcot látta maga előtt.

Azokat a ragyogó szemeket, amikor kijött a telefonfülkéből… És egy ilyen nyomorult kis fickó kezet emel egy ilyen öreg emberre, csupán egy kis aprópénzért! Még jó, hogy nem ismerné fel, ha az útjába akadna, mert aprófát csinálna belőle. Hová fajult a világ!

Amikor délben beállt a taxistandra, elnyújtózott és bekapcsolta a rádiót, meglepetésére egy igehirdetésbe csöppent.

„… a mi korunkban. Lehet-e ma karácsonyt ünnepelni? Békesség a földön? Hiszen annyi minden vesz bennünket körül, ami ennek ellentmond. Az emberek közti viszálykodás, az önzés, a fukarság. Életveszélyes lett élni! Hisz naponta döbbentenek meg borzalmasnál borzalmasabb események! Embereket ejtenek túszul, másokat lemészárolnak, mint az állatokat. Terjed az erőszak, nemzetközi méretekben, de kicsiben is. A városokban a sötétség beálltával már nem szabad bemerészkedni egyes negyedekbe. Százezrek ülnek igazságtalanul börtönben, milliók éheznek. Nincs az embereknek erkölcsi tartásuk. És így akar az egyház karácsonyt ünnepelni? Ugyan!

Mit is jelent egyáltalán a karácsony? Mit ünnepelünk tulajdonképpen? Azért lett karácsony, mert szenteste az emberek egyszer csak olyan jól kijöttek egymással? Kedves Rádióhallgatók, ugye, ezt mi másképp tudjuk? Ha keveset is tudnak karácsonyról, azt bizonyára mindenki hallotta, hogy Jézus számára nem volt hely a vendégfogadóban. Istennek nem akar az ember helyet adni ezen a világon.

Nem, barátaim, karácsony nem a jó emberek, hanem a jó Isten ünnepe. Ő maga jött be az életünk istállójába, és odahozta az ünnepet. A mi korunkban is, amikor körülöttünk minden összedőléssel fenyeget, be akar jönni hozzánk, és rendet akar csinálni. >>Krisztus jött megváltani, érettünk helytállani. Keresztyének, örvendjen a szívetek!<<

„Ezt énekelte Meier mama is ma reggel” – gondolta Henk.

„Isten a legdrágábbját, aminél drágábbja nincs, odaadja egy olyan világnak, amely belebukott adósságaiba és bűneibe. Isten jót akar az emberekkel, akik maguktól nem jók. Még azokat is szereti, akik nem keresik Őt. Bolondság ez a modern ember szemében talán, aki azonban megtanulja megérteni ezt, annak feltárul a menny. Az szeretni tanul! A karácsony ezt jelenti: Nem reménytelen a dolog, mert Isten jó…”

- Mi az, alszol? – kopogott egy ember türelmetlenül a kocsi ablakán. Henk felriadt.

- Messze jártál?

- Nagyon messze – morogta Henk, és beindította az autót.

Amikor este belépett a kórházi szobába, rögtön látta, hogy Meier mama nincs jól. Azt sem vette észre, hogy az ágya mellett áll. Nagyon csendesen feküdt, nagyon kicsi volt, nagyon sovány és nagyon öreg. Ráncos arcán egy fájdalmas vonás jelent meg. Henk egy darabig csendben állt mellette. Így végzi az ember, teljesen egyedül…

„Ha Isten nem lett volna velem, nem bírtam volna ki…” – csengett még a fülében.

Egyszer csak kinyitotta a szemét a néni, és ránézett. Erősen gondolkozott, hogy ki is áll előtte. Lassan aztán eszébe jutott, és újra felbukkant az öreg szemekben az a mosoly, amit akkor látott bennük Henk, amikor Meier mama reggel a lányával beszélt. Tulajdonképpen több volt ez egyszerű mosolygásnál. Az ünnep ragyogása volt.

„A karácsony” – gondolta Henk.

- Hello, mamika – suttogta rekedten, és óvatosan nyúlt az öreg kezek után. – Úgy fekszel itt, mint egy hercegnő.

Meier mama megpróbált beszélni, de alig-alig jött ki hang a száján. Henk egy nagy kölnisüveget vett elő a táskájából, a legnagyobbat, ami csak kapható:

- 4711… mit szólsz hozzá? És tessék, hogy majd ropogtathasd, ha jobban leszel… karácsonyi aprósütemény.

Az öreg szemekből túláradó boldogság sugárzott, ami mélyen megrendítette a jól megtermett fiatalembert.

- Hát… megjegyezted? – mormolta a nénike, miközben folytak a könnyei.

- Fájdalmaid vannak, mamika? – kérdezte Henk rémülten.

De ő csak rázta a fejét, és végigsimított a fiatalember kezén.

- Átvettem a fiad szokását – mondta Henk, és valami meghatódottság vett rajta erőt. Aztán a nénike fejére tette hatalmas kezét, és szelíden megpuszilta őt. Könnyes szemmel suttogta:

- Jó az Úr, mamika!

Johan Frinsel: Karácsonyi történetek

_________________
Békesség Istentől


Vissza a tetejére
 Profil  
 

Re: Mit olvastam?
HozzászólásElküldve: 2015. jan. 08., csütörtök 06:32 
Bentlakó
Offline

Csatlakozott: 2006. okt. 02., hétfő 17:12
Hozzászólások: 2554
Tartózkodási hely: Magyarország
Böjte Csaba:

Jézus Krisztus azt mondta: "Atyám mindmáig munkálkodik, azért én is munkálkodom." (Ján. 5:17)
Az én igazi reményem a mindmáig munkálkodó Isten,
mert azt még valahogy el tudom hinni, hogy az emberi munka értelmetlen, céltalan, üres lötyögés,
de azt, hogy a teremtő Isten mindig a szeg mellé ütne, azt nem tudom elképzelni.

(Böjte Csaba: A mindennapi kenyérnél is fontosabb a remény - Helikon 2014.)


Vissza a tetejére
 Profil  
 

Re: Mit olvastam?
HozzászólásElküldve: 2015. okt. 16., péntek 14:44 
Bentlakó
Offline

Csatlakozott: 2006. okt. 02., hétfő 17:12
Hozzászólások: 2554
Tartózkodási hely: Magyarország
"Azt mondják, hogy a fa arra esik majd hulltában, amerre hajolt életében. ..."

"A halálra az életünkkel lehet felkészülni. Ha ajándékba kapott életünk ajándék mások számára is, akkor nyugodtan meghalhatunk. Ilyen egyszerű."

(Böjte Csaba: Az igazgyöngy fájdalomból születik c. könyvből)


Vissza a tetejére
 Profil  
 

Re: Mit olvastam?
HozzászólásElküldve: 2015. dec. 10., csütörtök 17:17 
Bentlakó
Offline

Csatlakozott: 2006. okt. 02., hétfő 17:12
Hozzászólások: 2554
Tartózkodási hely: Magyarország
Tragédia

A hagyomány szerint Nógrád megyében, Szontágh Pál birtokán egyszerre volt vendég Madách Imre, Arany János és Ballagi Mór. Madách legújabb írását olvasta fel barátainak, a mű címe azonban hiányzott. Eközben Ballagi Mór a kastély melletti tavon csónakázott, ám a csónak felborult, és Ballagi csuromvizesen tért vissza a többiekhez. Amikor megkérdezték tőle, mi történt, csak annyit felelt: "Ez az ember tragédiája". Ez a mondata volt Madách híres művének címadója.

(internetről - wikipédia)


Vissza a tetejére
 Profil  
 

Hozzászólások megjelenítése:  Rendezés  
Új téma nyitása Hozzászólás a témához  [ 1295 hozzászólás ]  Oldal Előző  1 ... 49, 50, 51, 52, 53, 54, 55 ... 87  Következő

Időzóna: UTC + 1 óra


Ki van itt

Jelenlévő fórumozók: nincs regisztrált felhasználó valamint 6 vendég


Nem nyithatsz témákat ebben a fórumban.
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Nem szerkesztheted a hozzászólásaidat ebben a fórumban.
Nem törölheted a hozzászólásaidat ebben a fórumban.
Nem küldhetsz csatolmányokat ebben a fórumban.

Keresés:
Ugrás:  
cron
Style by phpBB3 styles, zdrowe serce ziola
Powered by phpBB © 2000, 2002, 2005, 2007 phpBB Group
Magyar fordítás © Magyar phpBB Közösség