Újabb Biblia-fordítás készült el:

http://inforadio.hu/hir/kultura/alaszka ... iat-787223

A MARADÉK

"Egy anekdokta szerint Révai, a kommunista kultúrpápa megpróbálta meggyőzni Márait arról, hogy ne emigráljon. Sorban olyan intézkedéseket hozott fel, amelyekre Márai kényszerűen bólogatott, és a felsorolás végén Révai diadalmasan vágta ki: Márai, maga 95 százalékban egyetért velünk! Akkor miért nem áll be közénk? Mire Márai azt mondta: Mert csak a maradék 5 százalék miatt érdemes élni."

(internetről)

Martin Luther King:

"Ha egy embernek utcaseprő a munkája, akkor úgy seperjen utakat, ahogy Michelangelo festett, ahogy Beethoven komponált, vagy ahogy Shakespeare írt verseket. Olyan jól seperje az utakat, hogy a mennynek és a földnek minden lakója megálljon egy percre s azt mondja, ím, itt élt egy nagyszerű utcaseprő, aki jól végezte a munkáját."

(internetről)

ismeretlen szerző:

"MILYEN LESZ A MENNYORSZÁG?

Vannak könyvek, amelyeket az életem során újra és újra elolvasok, egyszerűen végigkísérik az éveimet. A Pál utcai fiúk, a Tüskevár, a Zarándok útja, Jim Eliot (Győztesen a gyöngykapun át) vagy Wesley (Parókiám az egész világ) életútja… Szerintem mindegyiket olvastam már vagy tízszer. És van még egy kedvenc szerzőm, Jules Verne, akinek épp most fejezem be (sokadjára) a Rejtelmes szigetét.

Csak két mondatban a történet – hátha valaki nem olvasta: az amerikai polgárháború idején öt léggömbön menekülő férfi egy lakatlan szigeten ér földet, és ott kénytelenek leélni az életük jónéhány évét. Szó szerint semmijük nincsen, még egy darab zsebkés sem marad egyiküknél sem, de a könyv végére fűtött, üvegtáblás ablakokkal védett Gránitpalotában élnek, és az állatfarmjuknál lévő faházat távíróvonal köti össze az otthonukkal.

Nem csak az a fantasztikus, hogy a semmiből hogyan építenek fel mindent a széleskörű tudásuk, a kreativitásuk, a szorgalmuk és a kemény munkájuk révén – már ez is példaértékű és inspiráló. De van egy hihetetlenül érdekes és elgondolkodtató sajátossága a történetnek, pontosabban a történet szereplőinek, amire csak így majdnem negyvenéves fejjel figyeltem fel.

Öt ember él évekig kényszerű összezártságban és egymásra utaltságban. De ez öt olyan ember, akik az első pillanattól kezdve a legutolsóig elfogadják és tisztelik egymást. Akik egyetlen alkalommal sem veszekednek, mert mindent meg tudnak beszélni egymással. Akik soha nem hazudnak egymásnak, még csak nem is gondolnak rosszat egymásról – nincs erre egyetlen példa sem a könyv sok száz oldalán. Akik azonnal (!), gondolkodás, feltételek és következmények nélkül megbocsátanak egymásnak, s ha valaki hibázik közülük, mert ilyen előfordul, csupán egyetlen reakciójuk van: “megtörtént – akkor most hogyan hozzuk helyre együtt?”. Ennyi. Akik nagyon őszintén tudnak lelkesedni a másik ötletéért, és mindent megtesznek azért a közös jóért. Udvariasak, mégis közvetlenek és teljesen nyíltak egymással. És amikor egy vadidegen vadembert szednek össze a szomszéd szigetről, akkor vadember korában is, majd később, amikor kiderül, hogy egy száműzött, körözött rablógyilkosról van szó, akkor is elsőként nyújtanak kezet neki, s ajánlják fel, hogy mindenüket megosztják vele.

Ez egy egészen más történet, mint például a Legyek ura. Pedig az alapszitu ott is hasonló. Vagy hogy mai verziót említsek, nagyon különbözik a Lost-tól is. Verne szigetén nincs széthúzás, nincs ármány, hazugság, önzés, irigység, harag, féltékenység, sértődés, előítélet, bizalmatlanság, vádaskodás… Elképesztő erejű ezeknek a tulajdonságoknak a teljes hiánya egy hétköznapi emberekről szóló történetben. És mi az eredmény? Egy semmiből teremtett hihetetlenül gazdag és prosperáló élet, munkás, de boldog és elégedett mindennapok, tartalmas élet, nagyszerű barátságok. De nem erre vágyunk mindannyian?

Nem tudom, mint hely, milyen lesz a mennyország. De az emberi jellem és kapcsolatok minőségét tekintve szerintem Verne megmutatott belőle valamit, még ha nem is tudatosan tette. Ezért érdemes elolvasni ezt a történetet – megmutatja, hogy ilyenek is lehetnénk, s akkor talán lakatlan sziget sem kellene ahhoz, hogy élhetőbb legyen az életünk és a világunk. Más lenne a családi és a gyülekezeti életünk, más lenne a közélet. A mennyből egy kis darab a földre költözhetne – mennyei emberek képében. Mert én így tekintek erre az öt emberre: ők mennyei emberek. Számomra példaképek."

ismeretlen szerző - internetről - apcsel29.hu

Isobel Kuhn: AKIK ENGEM KERESNEK
(részletek)

A missziói tanács elé hívattak, ami majdnem egész délután tartott. Vacsora után a nappaliba hívott Brownlee úr, hogy közölje velem a missziói tanács határozatát. Kb. a következőket mondta:
- A missziói tanács teljesen elégedett a feleleteivel és mi itt a házban igen örülünk ennek. Azonban a missziói tanács arra kért, hogy egy fontos dologról beszéljek önnel. Az önre vonatkozó információs levelek között van egy, amelyben nem ajánlották önt. Az illető azzal okolja meg, hogy ön elbizakodott, engedetlen és hajlamos békétlenséget szítani. Évek óta ismeri önt, és a missziói tanács nem hagyhatja figyelmen kívül ezt a kritikát.
- Ki volt az? - kérdeztem hevesen. Szinte képtelen voltam beszélni.
- Nem mondhatom meg a nevet, de szeretnék arról beszélni, milyen romboló hatást tehetnek az ilyen tulajdonságok a missziói munkamezőn.
Ezután elmondott egyet-mást saját tapasztalataiból. Egy órai komoly intés után közölte velem a határozatot.
- Higgye el, nem volt könnyű nekem mindezekről beszélni önnel.
Valóban szomorúnak és fáradtnak látszott.
Sajnáltam őt, bár fájdalmamban majd megszakadt a szívem.
- Jó éjszakát, Brownlee úr!
Ezután szobámba siettem, de nem azért, hogy lefeküdjek és aludjak. Vajon ki lehetett az ismeretlen felvilágosító?
Bár mondták, hogy a misszió határozatát - miszerint csak feltételesen vettek fel a jelöltek közé - ne mondjam tovább, néhány barátomnak megírtam. Felháborodva és teljes együttérzéssel válaszoltak és kicsit megvigasztaltak. Egy valaki azonban másképpen fogta fel a dolgot: Bancroft Roy volt. Mindenképpen írni akartam neki, miután Brownlee úrral beszéltem, és ezt a dolgot is megemlítettem. Azonnal válaszolt. Elégedetten mosolyogva bontottam fel a levelet, mert elképzeltem, Roy szintén felháborodott a dolgon. Azonban nagy ijedtség vett rajtam erőt.

"Isobel - írta - a legjobban az lep meg, ahogy te ehhez a dologhoz viszonyulsz. Keserű és érzékeny vagy. Ha nekem valaki azt mondta volna: Roy, te büszke, engedetlen és békebontó vagy, - azt feleltem volna: ámen, így van testvérem, még a felét sem mondtad el nekem! - Egyáltalán mi jó van bennünk? Csak akkor vagyunk győzelmesek ezekben a dolgokban, ha egyiket a másik után a kereszthez visszük és kérjük az Urat, feszítse keresztre a bűneinket."

Mint kardcsapások, úgy hatoltak szívembe ezek a szavak. Hűséges barát volt Roy, aki nem riadt vissza attól, hogy sóval fűszerezze beszédét, de azt sem felejtette el, hogy jósággal édesítse. Olyan hatással volt rám, hogy azonnal térdre borultam és bocsánatért könyörögtem az Úrhoz.
Egészen más hangulatban álltam fel. Ahelyett, hogy tovább nehezteltem volna, vizsgálni kezdtem magamat, hogy ez a három ördögi dolog: elbizakodottság, engedetlenség, lázadozás nem burjánzik-e elrejtve bennem. Ha valóban megvannak, nem vehetem őket védelembe.
Ez visszaadta békességemet, bár még mindig ijedten gondoltam arra, hogy ezeket a tulajdonságokat figyelik majd bennem.

Később véletlenül megtudtam vádlóm nevét. Az a kísértő gondolatom támadt, hogy Brownlee úr és a missziói tanács előtt igazolom magam. De helyes lenne? Egy hangot hallottam: "Ha nekem mondták volna, azt feleltem volna: ámen, testvérem, a felét sem mondtad el nekem."
Kedves Roy, mennyire igazad volt! Miért ébreszteném a missziónál azt a benyomást, hogy liliomfehér vagyok? Úgyis elég hamar megtudják, mennyire gyenge és gyarló vagyok...

Igen. Az Úr tudta előre, hogy mielőtt misszióba megyek, önzésemnek először alaposan össze kellett törnie, mielőtt Isten az ő nagy ügyét letehette az én kezembe. Az én Uram alapos munkát végez mindenben. De mikor már megkockáztatta, akkor jóságosan azt is megmutatta, hogy miért tette. Mindenestől szeretetének megnyilvánulása volt.
Ez az élmény áldást jelentett egész életemre nézve.

----------------------------------------------------------------------------------------------
(forrás: Isobel Kuhn: Akik engem keresnek. Evangéliumi Iratmisszió, 1965.)

Thomas Kempis (XV. sz.) KRISZTUS KÖVETÉSE
című művéből részletek:
(Fordította dr. Jelenits István, Ecclesia, 1978.)

"Legyen legkedvesebb foglalkozásunk
a Jézus Krisztus életéről való elmélkedés.
Krisztus tanítása a szentek minden tanításánál különb;
és akiben lélek lakik,
elrejtett mannát talál benne,

Mi hasznod abból, hogy a Szentháromságról mélyreható vitákba bocsátkozol;
ha nincs benned alázatosság, s azért nem telik benned kedve a Szentháromságnak?

Inkább kívánom, hogy érezzem a töredelmet,
mint hogy tudjam annak meghatározását.

Hiábavaló igyekezet hosszú életet óhajtani
és az igaz életre kevés gondot viselni.
Hiábavalóság csak a földi élettel törődni
és az eljövendőről előre nem gondoskodni.
Hiábavaló azt szeretni, ami egy-kettőre elmúlik,
és oda nem igyekezni, ahol örökké való öröm vár ránk.

Aki jól ismeri magát, belátja: nincs mivel büszkélkednie;
s nem leli kedvét az emberek dicséretében.

Minél többet tudsz, minél műveltebb vagy,
annál szigorúbb ítélet vár rád, ha szentebbül nem élsz.

Még ha azt látnád is, hogy más nyíltan vétkezik,
vagy valami nagy hibát követ el,
akkor sem kellene magadat nála jobbnak gondolnod:
hiszen nem tudod, meddig tudsz megállni a jóban.
Mindnyájan gyarlók vagyunk,
de te senkit se tarts magadnál gyarlóbbnak."

Assisi Ferenc legendáiból egy történet:

Assisi Ferenc egy napon Masseo testvérrel éhesen egy kis faluba érkezett. Hogy éhségüket elverjék, útközben egy kis kenyeret koldultak. A falun kívül egy forrásnál az összekoldult ételt letették egy széles kőre.
Ferenc mindjárt fölkiáltott:
- Ó Masseo testvérem, ilyen nagy kincsre nem vagyunk mi méltók!

A testvér csodálkozva és rosszallóan csóválta a fejét és azt mondta:
- De atyám, hogy beszélhetsz kincsről, hisz a legszükségesebbekben is hiányt szenvedünk. Sem asztalterítőnk, sem késünk nincsen, még egy vágódeszkánk és tányérunk sincs.

Akkor felujjongott Ferenc:
- Éppen ez az, amit kincsnek mondok, hogy itt semmi sincs, amit emberkéz alkotott, hanem csak amit Isten gondviselése készített. Ő öröktől fogva tudta, hogy mi ma éhesen és fáradtan ide jövünk, azért növesztette ezt a fát, hogy bennünket megajándékozzon hűs árnyékával. Ezt a szép széles követ asztalul tette ide nekünk, és hogy szomjunkat olthassuk, ezt a hűs forrást fakasztotta itt. Ó Masseo testvér, milyen jóságos a mi Istenünk!

Közben csak úgy hullottak könnyei a meghatódottságtól, és a száraz kenyérre estek, melyet hálásan eszegetett.

(idézi: Sík Sándor: Hétköznapi kereszténység. Internetről, vigilia.hu)

SZABÁLYOK ÉS SZABADSÁG
(interjú Vomberg Frigyes szakács-, séf- és szakoktatóval, részlet)

"... Fontos a kreativitás, de megvilágítom két példával, hogy mit értek alatta:

az egyik a Tízparancsolat. Ha nem lennének a parancsolatok, akkor azt csinálnál, amit akarsz, ami nem vezet semmi jóra. Mivel van Tízparancsolat, van egy kereted, emellett irtózatos nagy szabadságod van arra, hogy számtalan dolgot megtegyél a tiltott cselekedetek nélkül.

Ugyanez igaz pl. a sakkra is. Van egy sakktáblád, de nem ismered a sakkjátszma szabályait. Élvezetes a dolog? Abszolút nem! De ahogy megvan a szabályod, akkor egy olyan kreativitást és szabadságot kaptál a keretek között, amit nem tudsz kimeríteni.

Tehát vannak a szabályok, melyek betartásával óriási lehetőségeid vannak. Ez a kettő együtt jár! Ezzel kell élni!"


(forrás: Jelige magazin 2018./I. - Szabályok és szabadság a konyhában)

Tóth Sára:

"Nem biztos, hogy válaszokat kell kapni a kérdéseinkre. Jézus gyakran valami egészen más kérdésre adott választ, mint amit kérdeztek tőle. Nem gondolom, hogy a keresztyén hit recept, ajánlat vagy még inkább térkép lenne, ahol pontosan látszik, hogyan lehet A pontból B pontba eljutni. Az Isten-kapcsolat személyes, meg kell hallanom a nekem szóló szót, és ez nem biztos, hogy válasz az eredeti kérdésre.

A hitéletben azért jó, hogy nincs mindenre válasz, mert így újra és újra Istenhez fordulhatunk. Ha már elfogytak kérdéseink, akkor elégségesek lennénk önmagunknak. Lennének ugyan receptjeink, válaszaink, de ezzel együtt az utunk is véget érne. Köztes helyzetben vagyunk, küzdünk, vándorolunk az úton és párbeszédet folytatunk Istennel. ..."

(https://www.parokia.hu/v/tancol-a-por/)

Kelly Gaylord: ISTENRE NÉZNI

Az egyik évben felajánlottam az ifjúsági vezetőmnek, hogy segítek neki a karácsonyi műsor szervezésében. A tíz-tizenkét év közötti gyerekek nagyon izgultak, hogy hallgatóság előtt kell felolvasniuk. Ünnepi ruhába öltözve nyugtalanul várakoztak, miközben ilyen kérdéseket tettek föl: "Mikor kell a színpadra menni felolvasni? Az ének alatt vagy után?"
Végül megértettem, nem számít, hogy hányszor magyarázom el nekik, hogy mit kell tenni, úgyis idegesek maradnak. Ezért ezt mondtam a szereplőknek:
"Ha nem vagytok biztosak, hogy mikor kell elkezdeni a felolvasást, akkor nézzetek rám, és én segítek, hogy ki következik."
Mivel nem ismertek engem, voltak kétségeim, hogy megbíznak-e bennem, ha éppen elbizonytalanodnának. Ennek ellenére felajánlottam a segítségemet, akartam, hogy tudják: nincsenek egyedül.
Ahogy várható volt, a program alatt mindannyian figyeltek rám.

Számomra ez az eset hasonlít az Istennel való kapcsolatunkra. A bajok között talán elfelejtjük, hogy Isten jelen van, és segít nekünk, bátorítva minket. Bízhatunk Isten vezetésében bármilyen helyzetben. Isten állandó és bölcs jelenléte soha el nem halványul.

Nem akadályozhat meg a félelem abban, hogy Istenre figyeljek.

"Istenünk, segíts rád tekintenünk vezetésért, rábízva magunkat szeretetedre!"

(forrás: Csendes percek - áhítatok az év minden napjára, 2018. nov. - dec.)

Gál Álmos keramikus:
AGYAG AZ ALKOTÓ KEZÉBEN
(részlet)

"... Óriási öröm volt számomra, amikor fölfedeztem, hogy a fazekasságban nincs selejt. Semmit sem kell kidobni. Szeretettel és szakértelemmel az utolsó kis agyagdarabkát is meg lehet menteni, újra lehet gyúrni és ismét meg lehet formálni.
A másik nagy meglepetés az volt, amikor fölfedeztem, hogy az értéktelen sárból egy kevés idő ráfordításával, valamint hozzáértéssel, teljesen új anyag keletkezik. Megmarad az alap, de a kemence tüzéből kikerülő cserépnek már teljesen más a szerkezete, mint az agyagnak.

A korábbi életem is leginkább egy marék sárhoz volt hasonló, teljesen alaktalan és képlékeny volt. Nagyon mélyre kerültem, sok kívánnivalót hagyott maga után az életvitelem. A környezetem gyakorlatilag lemondott rólam.
Ekkor Isten kezébe vette az életemet, mint fazekas az agyagot, és elkezdte formálni. Így a vad életemből egy békés, nyugodt élet lett, amit Istennek köszönhetek.

A mesterségemen keresztül nap mint nap szembesülök azzal, hogy nincs reménytelen, kilátástalan helyzet, mindig van egy következő lépés, egy választható kiút."

(forrás: Jelige magazin 2009/II)

"Legnagyobb vereség a világon: megszokni a rosszat!"

(Ravasz László)

(forrás: internet)

A TŰZOLTÓ
(történet a "Példázatok, igaz történetek bibliai igazságok megvilágítására" című könyvből)

Az amerikai Chicago városában tűz ütött ki egy sokemeletes házban. A tűz mindenféle segítséget lehetetlenné tett a házon keresztül, a felvonó is működésképtelenné vált. A tűzoltók ezért villámgyorsan odatoltak egy hosszú létrát a ház falához, és így mentették kívülről a lakókat. Amikor már azt hitték, hogy minden embert biztonságba helyeztek, váratlanul még egy fekete asszony kiabált a 13. emelet egyik ablakából. Mellette néhány gyerekfej tolongott az ablaknál.
A tűzoltók ismét odatolták a létrát, de elszörnyedve állapították meg, hogy nem ér el egészen odáig. Az a tűzoltó, aki felmászott a legutolsó lépcsőfokig, látta az anya és gyermekei rémült, kétségbeesett arcát. A létra azonban rövid volt, nem tudott segíteni. Tegye kockára az életét, hogy segítsen ezen a fekete családon? Hiszen neki, magának is van otthon családja.
Szívében azonban győzött a kétségbeesettek iránti szeretet és a kötelességtudat. Így azután a szédítő magasságban előrelendült a 13. emeleti ablakig, és két kezével megkapaszkodott az ablakkeretben. Mögötte más tűzoltók is felmásztak a létrára, akik a lábánál fogva tartották őt.
Ekkor elkezdődött a mentőakció. Az anya mindhárom gyermekét leeresztette a tűzoltó hátán keresztül; végül ő is beleereszkedett a hátán keresztül a többi tűzoltó erős kezébe. Mind a négyen megmenekültek. Lent az utcán hatalmas embertömeg gyűlt össze, és nagy izgalommal figyelte a drámai mentőakciót.
Ekkor a bátor tűzoltónak akartak segíteni bajtársai, hogy vissza tudjon jönni a létrára, majd le a földre. Az ő ereje azonban kimerült; túlságosan sokáig kellett az ablakkeretbe kapaszkodnia. A keze ekkorra már olyan merevvé vált, hogy felmondta a szolgálatot. Bár a következő tűzoltó próbálta tartani a lábát, ő - elveszítve az egyensúlyát -, a 13 emelet magasságból a mélybe zuhant. A sok nézőből álló tömeg, amely a bátor férfi munkálkodását figyelte, egy emberként sikoltott fel.
Azonnal kórházba szállították, de ott már csak a halál beálltát tudták megállapítani. Feláldozta az életét azért az asszonyért és annak gyermekeiért.
Az emberek még hosszú idő múlva is mély megindultsággal beszéltek erről az önzetlen emberről.

Ez a megrázó történet rávilágíthat a Golgotán lezajlott isteni üdvesemény teljes horderejére, és megérthetjük, hogy mit jelent:
"Most pedig a Krisztus Jézusban ti, akik egykor távol voltatok, közelvalókká lettetek az Ő vére által." (Efézus 2,13)
Csak Jézus áldozati halála és vérének ontása hidalja ár a bűn szakadékát, amely közöttünk, elveszett emberek, és az örökkön-örökké szent mennyei Isten között tátong. Jézus Krisztus belépett a hasadékba, Ő az élő híd, a mennyei Atyához vezető élő út (János 14,6, Zsidók 10,20). Általa lettünk közelvalókká, olyan közel, hogy az élő Isten gyermekei lehetünk. Ezért nem lehetünk elég hálásak a mi dicsőséges Üdvözítőnknek, Jézus Krisztusnak!

(forrás: Joachim Langhammer: Példázatok, igaz történetek bibliai igazságok megvilágítására. Evangéliumi Kiadó, Bp. 2002.)

Sam Wellman: David Livingstone A felfedező és misszionárius.

"A nagy ipari forradalom idején járunk Skócia egy eldugott falujában. Itt él és dolgozik a tizenéves David Livingstone, aki kevéske szabadidejében a Bibliát, titokban pedig a latin és a természettudományos könyveket bújja. Bár szegénységben él, szíve és elméje annál gazdagabb! Lehetetlennek tűnik ugyan, ő mégis messzi tájakra vágyik. Amikor viszont a Biblia üzenete személyesen is szól hozzá, megtapasztalja: a hittel nincsen lehetetlen!
Orvos-misszionáriusként a "fehér ember sírjaként" számon tartott Afrika déli csücskébe utazik, és azonnal nekivág az ismeretlen belső északi régióknak. Kalandokban és megpróbáltatásokban bővelkedő útjai során nemcsak a bennszülöttek és gyarmatosítók világát, hanem olyan természeti kincseket is fölfedez, mint például a Viktória-vízesés.
Az izgalmas életrajzi regény méltó emléket állít a viktoriánus kor ünnepelt, ám annál szerényebb felfedezőjének és igehirdetőjének, akinek bátor hite, jelleme és életútja minden korszak olvasóinak egyaránt sok tanulsággal szolgál."

(Amana 7 Kiadó, Budapest, 2017.)

Lackfi János költő modern szeretethimnusza:

https://777blog.hu/2019/08/08/isten-sze ... is-jelent/