Árvai Emil:
HOLOKAUSZT

Szörnyű, hogy ilyen,
hogy ez megtörténhet.

Te és én, mi ketten
sose legyünk
a tettesek között.

Kirekesztett, vagy üldözött vad
ne legyen senki
temiattad.

Mikor pedig
az üldözött-sors
épp rád esik,
rosszal a rosszat
ne viszonozzad,
tán fáj nekik.

NAPRAFORGÓ-VERS
(gyermekeknek)

Fordul a Föld, fordul a fény,
száz virág forog a Napra,
fiatalon könnyű fejjel még
aranyló koszorút tartva.

Nincs köztük lenézett, különc vagy sztár,
nem lóg ki egy sem a sorból;
szívük az éltető fény rabja már,
s éretten is neki hódol

csak fejük, elnehezedve.
Hálával hajtják meg maguk;
koszorú hervad, aratás kezdete
eljő, s befelé vezet az út,

az utolsó út, be a raktárba.
Sajtolnak belőlük arany olajat;
folyékony aranyuk száz konyha várja.
Fény-tánca nyárnak: szép emlék marad.

Árvai Emil verse

Szabó Lőrinc:
Az erdő birkózik velem

Erdő, szeretőm! Óh, milliárd
élet vegyülete! szétdobált
akaratok tornyai, hatalom!
Óh erdő, új s ős társadalom,

s ti, füvek, dermedt zöld nyilak,
akiket valami titkos akarat
dobott föl a fényig, – életek,
atompaloták, rengő rengeteg –:

ahová lépek, lábam habos
húsok ingoványán tapos – –
Zöld hús, és zölden zizeg a vér,
és minden mozdul, minden él,

habzsol, tolakszik, fenyeget,
tapogat, – Óh párás szédület!
Erdők lehellete, néma láz,
zsongó, édes gáztámadás,

alattomos, fojtó szerelem:
– jaj, az erdő birkózik velem! – –
Kérges karok örvénye, ringató,
s a föld húz. – Óh gyilkos álom! Óh

indák! földindulás! – Süpped a láb,
forró zene lüktet csontjaimon át,
sötét fények, idegen erők – –!
– S lelkem letérdel az Isten előtt.

(internetről - magyar kurir)

Ady Endre:
Álmom: az Isten

Batyum: a legsúlyosabb Nincsen,
Utam: a nagy Nihil, a Semmi,
A sorsom: menni, menni, menni
S az álmom: az Isten.

Vele szeretnék találkozni,
Az álmommal, nagy, bolond hitben
S csak ennyit szólni: Isten, Isten
S újból imádkozni.

Nem bírom már harcom vitézül,
Megtelek Isten-szerelemmel:
Szeret kibékülni az ember,
Mikor halni készül.

Illyés Gyula: Szörnyű fegyver

Minden ütésed, átkod
Hiába ellenem.
Szörnyű a fegyverem:
A végén megbocsátok.

Gyulai Pál: HADNAGY URAM

«Hadnagy uram, hadnagy uram!»
««Mi bajod van, édes fiam?»»
«Piros vér foly a mentére.»
««Ne bánd, csak az orrom vére.»»

«Hadnagy uram, hadnagy uram!
El ne essék itt az útban.»
««Bele botlám egy nagy kőbe;
Szegezz szuronyt s csak előre!»»

Megy a honvéd, áll a hadnagy,
Mély sebében összeroskad.
«Hadnagy uram, hadnagy uram!»
««Csak előre, édes fiam!»»

(1849.)

Árvai Emil: ÜNNEPEK

Fehér ing, nyakkendő, ünnepi dísz,
pantomim-mosoly az arcokon;
rejtve a magányos, fájdalmas szív,
leplezi dermedt virágcsokor.

Míg fölvonul a nagy karnevál,
harsányan takarva titkát,
neked ez színpad, álarcosbál,
lennél már egyedül inkább...

...S ím, néha dal kél bús tájon is,
hol minden szürke csak és poros;
díszletek nélkül örvend egy szív:
jót tett, vagy épp imádkozott.

És ott a csöndben megleled,
amire valóban vágytál;
bár neked titkos az ünneped,
szemedben friss mosoly bujkál.

Ratkó József: Csak igazira

Rongyot töm ez a szél a számba,
szemem befogja.
Leteperne, de nem hagyom. Még
nem vagyok foglya.

Hurrázik, mint a győztesek – de
szuronyt szegezve
kemény akácok, öreg tölgyek
szegülnek szembe.

Megvédenek. Mögéjük állok;
nem gyávaságból.
Legyen okos az ember – harcra
csak igazira bátor!

(internetről)

"Az Isten itt állt a hátam mögött
s én megkerültem érte a világot"

József Attila

Füle Lajos: Fekete zászló

Uram, ma úgy zokog a szívem,
alig merek beszélni róla,
mert széttörik minden szavam és
úgy hull e vérrel vert világra,
ahogy forró repesz-szilánkok
esőznek rá az udvarunkra…

Hiszen vértől árad az utca
és csak az éj fekete leple
fejezheti már ezt a gyászt ki:
ifjúságunk színe, virága
letépve és útfélre vetve
úgy mered rá ólmos egedre,
ahogy esett, bús lomb a fákra.

Elátkozott kert lett e város,
dúlt őszi fa, viharban álló.
Golyószórók szele zihálja,
páncéltörők vihara tépi,
mint jégeső, száz akna vágja…

Micsoda ősz, micsoda véres
könnyfakasztó színek az úton!
Micsoda gyász, micsoda szörnyű
bűnök, soha meg nem bocsátó
indulatok anarchiája…!

Ki tette ezt? Ki és mivégett?
Szívem, mint egy fekete zászló,
nagy fájdalom forgószelében
majd kiszakad testemből, látva
micsoda bűn, milyen ítélet
tizedeli meg ezt a népet.

1956. október 25.

Füle Lajos: Itt állunk végtelen sorban

Itt állunk végtelen sorban
az éhezők nagy seregében
a Dohány utcán végig ontva
mint a város megalvadt vére.

Ide ontott a kor, halálos,
ítéletes törvény szerint és
itt vergődik tíztömbnyi város,
itt bénul meg a vérkeringés.

Lakásaink romokban állnak,
november ül az ablakunkba,
tépjük egymást, ahogy az állat
darab kenyérért – ez a munka!

Időnket mint szörnyű adót kell
tékozolni, eső diderget,
de a kenyér kell, mint a gyógyszer:
Pince mélyén zokog a gyermek!

S a tankok mennek, mennek, mennek…

1956. november 8.